Vérszerződés írta: Nezumi

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


Újra a kert azon részét választotta, amely az erdő szélénél, a kúria bal oldalán terült el. A közelben kezdődő erdő szélén egy kis patak csordogált. Ha odafigyelt, még a halk csobogást is hallhatta. Leült az egyik kőpadra, majd megtámaszkodva kissé hátradőlt és az eget figyelte.

Ismét itt volt. Még egy nyomorult hetet sem bírt ki anélkül, hogy ne engedett volna lelke hívó szavának. Pedig ígéretet tett Nagininek, hogy most nem fogja zavarni. A párzási időszak fontos volt a nőstény kígyónak. Ilyenkor hetekre eltűnt, hogy párt találjon magának, ami eddig még soha sem sikerült. Bár Tom sejtette ennek okát, mégsem volt szíve ezt elmondani egyetlen barátjának. A kígyók mindig érzékenyek voltak a sötét mágiára, és képesek voltak meg is határozni azt. Azt gyanította, Nagini esetében sincs ez másként, és a kígyók Tom lélek darabját észlelve kerülték a nőstényt.

Sóhajtva hunyta le a szemét. Érezte, hogy Nagini valahol az erdő mélyén egy másik élőlény közelében van. Talán épp egy hím fajtársát igyekszik elcsábítani. Ha nagyon akarta, még akár Nagini szemével is képes volt látni, de most nem tehette. Nem tehette meg a kígyóval, hogy megint elrontja neki az esélyt az utódokra. Megígérte, és ha valakinek, akkor Nagininek tartozott is annyival, hogy teljesítse kívánságát. Még akkor is, ha lelke szomjazta másik fele közelségét. Mindig érezte a vonzást, és minél rosszabb volt a hangulata, minél elkeserítőbb volt a helyzet, annál sürgetőbbnek érezte, hogy újra kisétáljon ide és magához hívja a kígyót.

Már percek óta ült a padon a kék eget kémlelve, amikor a közelben hoppanálást érzékelt, majd hamarosan a kúria védelmi varázslatai látogatónak észlelve a jövevényt, értesítették őt. Oldalra pillantva egy hosszú, szőke hajú férfit látott közeledni.

– Lucius. Mi szél hozott?

Miután Lucius odaért elé, mélyen meghajolt. Tom érdeklődve figyelte őt, miközben a válaszára várt. Egyik emberét sem várta a napokban, még gyűlést sem szervezett. Nem látta értelmét, hogy összehívja őket.

– Nagyuram! A fiam olyan információhoz jutott, ami esetleg érdekelhetné – mondta Lucius, mire Tom kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Hallgatlak – mondta előre dőlve, megtámaszkodva a térdein alkarjával.
– A fiam kihallgatott egy beszélgetést, miszerint egy bizonyos főnixgyökeret vittek be az iskolába – mondta Lucius kihúzva magát.
– Főnixgyökér? Draco tudja, hogy ki volt az ötletgazda? – kérdezte Tom, miközben elgondolkodva forgatta a pálcáját ujjai között. Úgy tudta, a főnixgyökér egy értékes, ritka és emiatt nagyon védett növény.
– Bimba professzor nevét hallotta elhangzani többször is. Úgy gondoljuk, hogy ő hozhatta be az országba – felelte Lucius.
– Ezek szerint az öreg adott rá engedélyt. Dumbledore vagy kétségbeesett, vagy nagyon bízik abban, hogy ezt megúszhatja – gondolkodott hangosan Tom.

Vajon az a vén bolond miért ment bele egy ilyen kockázatos tervbe?

A főnixgyökér az esőerdők mélyén nőtt. A földből csak egy apró kis zöld szár, és rajta egy hihetetlenül átlagos kis fehér virág látszódott ki, ami így teljesen jellegtelenné tette a növényt. A dzsungel sűrű avar rétegében ez az apró virág szinte fellelhetetlen volt. Ha valaki mégis rálelt, annak nagyon óvatosnak kellett lennie. A föld alatt ugyanis több méteres gyökér rendszert kellett kiásnia úgy, hogy egyetlen fő gyökérzet se sérüljön, különben a virág elvesztené minden erejét. Pedig ez az erő valóban lenyűgöző volt. A kis virág négy fehér szirma bármilyen átokból vagy bűbájból kigyógyította az embert. Apró szára a haldoklót is feltöltötte egy napra energiával. A gyökér volt viszont a legkényesebb, mégis a legerősebb része. Ez volt ugyanis a legfontosabb hozzávalója az imperius elleni bájitalnak. Ha a főnixgyökér, amit Bimba talált, elég nagy, akkor akár örökre védettséget kaphatnak a diákok az imperius-átok ellen.

– Nagyuram? – szólította meg óvatosan Lucius, ezzel kirántva Tomot a gondolataiból.
– Rendben, lássuk melyik. Kihasználjuk az adódó alkalmat. Lucius, menj a Minisztériumba és jelentsd fel az iskolát illegális mágia import alapos gyanújával! – adta ki a parancsot Tom gonosz mosolyra húzva ajkait.
– Igenis, engedelmével – felelte a szőke férfi, majd elindult, hogy teljesítse a rá bízott feladatot.

Ha Dumbledore azt hitte, Tom továbbra is kerülni fogja a vele való összecsapást, hát tévedett. Már nem félt tőle. Luciferrel az oldalán Tom többé senkitől sem félt. Nincs szüksége alantas taktikára, méregre és trükkökre. Csak arra, hogy ő és Dumbledore végre egymással szemben álljanak.

Miután Lucius távozott, Tom furcsán kezdte érezni magát. Először fel sem tűnt neki a bizsergés a mellkasában, de ahogy az terjedni kezdett, egyre élesebb fájdalommá vált. Megpróbált felállni, és amint sikerült neki, a következő fájdalom hullám ívbe feszítette a testét, majd a földre zuhant. Egy kiáltás hagyta el ajkait, amikor a kíntól kifeszítve a hátára vágódott.

Gazdám! Mi történt? – hallotta meg Nagini rémült sziszegését. Tom próbált fókuszálni a közeledő kígyóra.
Nagini – sziszegte, a fogai közt szűrve kígyója nevét.

A kín és az égető érzés egyre csak fokozódott, és úgy érezte, egész testét belülről égeti valami. Ekkor hirtelen teste lángba borult. Narancs és vörös fények táncoltak szeme előtt, ő pedig nem tudta legyőzni a pánikot, amely úrrá lett rajta. Nagini megpróbált a közelébe férkőzni, de a tűz nem engedte.

Gazdám! – sziszegte kétségbeesetten a kígyó.
Ne... gyere – nyögte.

Tom minden erejét összeszedve próbált koncentrálni és egy pillanatra úgy tűnt, csillapítani tudja a lángokat. Amikor elég erőt érzett magában felállt, hogy megpróbáljon a közeli folyóhoz eljutni. Ha elérne a vízhez, az talán el tudná oltani a lángokat. A tűz azonban hamarosan újult erővel döntötte le őt lábáról, és csak újabb kínszenvedések árán sikerült Tomnak megharcolnia a testét marcangoló lángnyelvekkel.

Már az erdő szélénél járt, amikor testét eddig sosem tapasztalt fájdalom rántotta görcsbe. Ordítva zuhant a térdeire, miközben érezte, hogy a lapockáinál felszakad a bőr. A fájdalom elhomályosította a látását, de a döbbenet, amit akkor érzett, amikor lángba borult, hártyás szárnyakat látott meg, egy pillanatra elfeledtette vele az összes kínját. A szárny hamarosan az enyészeté lett, és egy újabb görcs hullám közben bőre lüktetni kezdett a kezein. Körmei hosszú fekete karmokká váltak, hogy aztán újra felvegyék régi alakjukat.

A tűz visszatért és Tomot elhagyta minden önuralma. Levetette magát a földre és torka szakadtából ordított. Tudta, hogy itt a vég. Csak egyetlen esélye maradt a túlélésre. Egyetlen személy.

– Lucifer! – kiáltotta Tom, amikor a következő pillanatban a tűz már a bőrét kezdte lemállasztani izmairól.

A démon azonnal megjelent a közelében, majd kinyújtotta felé a jobb kezét. Ekkor valami változni kezdett. A tűz már nem volt olyan forró, a világ már nem akart felrobbanni a perzselő vörös fényben. Ahogy Lucifer elmormolt valamit, az őt körülvevő tűzpáncél elkezdett megbomlani és a démon tenyerébe szivárogni. A férfi egyszerűen magába szippantotta azt, ami az előbb majdnem élve elégette Tomot.

Miután a lángok utolsó hamva is ellebbent a szélben, Tom kábultan nézte a kék eget. Milyen furcsán messziről hallja Nagini sikoly szerű sziszegését. Aztán már ott is volt az a kellemes, mély sötétség, ahová semmi sem hatolhat be.

Amikor magához tért, érezte, hogy már nem a kemény földön fekszik. Lassan felnyitotta szemhéját, és ágya baldachinja tárult a szeme elé. A feje hasogatott, ahogy a teste minden egyes porcikája, de valahogy mégsem érezte a fájdalmat olyan erősnek. Hiszen mi ez ahhoz képest, amit eddig kellett átélnie? Lassan mozdította a fejét, lenézett magára, és gyanúja beigazolódott. Teste nagy részét fehér kötés fedte. Fekve persze nem tudta megállapítani, pontosan mekkora is a kár, de sejtette, hogy valójában egész testét kötés borítja. Valószínűleg úgy nézett ki, mint egy rosszul sikerült múmia. Keserűen, talán némi hisztériával hangjában felnevetett, majd a fejét visszaejtve oldalra fordította. Lucifer egy karosszékben ült nem messze a kanapétól és őt figyelte.

– Csak nem unatkozol? – kérdezte Tom gúnyosan, mire a másik továbbra is komoly arccal nézte őt. Tom felsóhajtott, majd lehunyta a szemét. – Meddig voltam kiütve?
– Nagyjából fél napig – felelte Lucifer.
– Nagyszerű – sóhajtotta Tom erőtlenül. – Úgy érzem magam, mint akit roston megsütöttek - Lucifer nem válaszolt, de Tom nem is érezte szükségét. Végül is mondhatni valóban ez történt. De ki és miért tette ezt vele? – Elátkoztak?
– Nem – felelte röviden Lucifer.

Amikor úgy tűnt, nem óhajtja bővebben kifejteni a dolgot, Tom frusztráltan fújtatott. Az egész teste fájt, moccanni sem bírt. Épp csak hogy a felszínen tudta tartani tudatát, mielőtt újra a tudatlanság mély mocsarába zuhanna, de természetesen Lucifer ettől még ugyanolyan, mint volt. Egy szófukar, bunkó démon, aki a legkevesebb érzelmet sem mutatja felé. Miért nem lehet egyszerűen csak felvilágosítani őt ahelyett, hogy lejátsszák ezeket a felesleges köröket?

– Akkor? – kérdezte türelmetlenül Tom, a baldachin rojtjait fürkészve.
– A vérem, ami megtisztított a bájitaltól, ezt a mellékhatást váltotta ki – mondta Lucifer.
– Tehát a véred – Ez sok mindent megmagyarázott. Az a pokoli tűz és a démon szárnyak. Tom arca megvonaglott a fájdalomtól, amikor megpróbálta felemelni a kezét, hogy meggyőződjön valóban eltűntek azok a fekete karmok kezéről. – Én azt hittem…

Igen, valóban mit is hitt? Mert akkor ott, a tűz fogságában azt hitte, meg fog halni. Azt hitte, az ereje miatt fog meghalni, amit Lucifertől kapott. Azt hitte, Lucifer hagyja őt meghalni. Hiszen hallania kellett a kiáltásokat. Miért nem jött? Miért várta meg, amíg ő hívja? Azt hitte, eljött a vég és ő nem méltó rá, hogy egy olyan erő birtokában legyen, amellyel Lucifer ajándékozta meg. És hogy erről Lucifer is meg van győződve. Sok mindent hitt, de talán abba kellene hagynia, hogy elképzelései legyenek Luciferről.

– Mindegy. Akkor mi volt az a tűz és miért nem gyógyultam még meg? – kérdezte inkább Tom.
– Az a pokol tüze volt. Ugyanezzel a tűzzel kínozzuk a bűnös lelkeket. Nem fog rajta mágia, ahogy a víz sem. Ez a tűz a pokol szolgája. Démoni szónak engedelmeskedik. A sebeid pedig a tűz miatt nem gyógyíthatók varázslattal. Van rá módszer, hogy meggyógyulj, de talán nem fogsz neki örülni – mondta Lucifer. Tom rosszat sejtve fordította oldalra a fejét. Lucifer keresztbe tett lábbal, a szék karfájára könyökölve ült és hideg tekintetét le sem vette Tomról. – A tűz hatását nem arra tervezték, hogy gyógyítani lehessen, azonban miután történt pár baleset a démonokkal is, engedélyeztem egy kis módosítást. Ha és amennyiben a tűz utasítója megbánta tettét, ő képes a hatás gyengítésére, majd megszüntetésére. Ennek egyetlen módja, hogy az okozó és a károsult között legalább a barátság érzése fennálljon és azok minden nap testi kapcsolatba kerüljenek.
– Úgy érted szexuális természetű kapcsolatba? – nyelt egyet ijedten Tom. El sem tudta képzelni, hogy ilyen állapotban elviselje Lucifer közeledését. De persze mit tehetett volna ellene? Minden mozdulat iszonyatos fájdalommal járt. Ennél tehetetlenebb már nem is lehetett volna.
– Nem. A puszta érintés is elég. Itt sokkal fontosabb az egymáshoz fűződő viszony erőssége és a megbánás az okozó részéről.

Tom visszafordította fejét és behunyta szemét. Talán a mód, ahogy Lucifer ezt a legkisebb érzelem nélkül ejtette ki a száján volt az, ami miatt Tom összes reménye elveszett. A Luciferrel való kapcsolata még csak meg sem közelítette a barátságot. Sosem fog meggyógyulni.

Nem sokkal ezután Nagini siklott be a szobába, majd szótlanul kúszott végig az ágyon Tom mellett, egészen a férfi fejéig.

– Nagini – mosolygott Tom kedves barátjára.
Gazdám, én annyira sajnálom! – szakadt fel a kígyóból a kétségbeesett bocsánat kérés. – Én nem tudtam… pedig próbáltam, de én...
Css, semmi baj Nagini. – csitította a kígyót Tom. Igen, Nagini igaz barátja volt. Ő tényleg aggódott miatta.
Annyira próbáltam közelebb kerülni, de a lángok…
Nem tudtál volna, és ha mégis, a tűz téged is elpusztított volna – felelte Tom. Szenvedett attól, hogy nem érhet a kígyóhoz, hogy egy érintéssel megnyugtassa.
A gazdád jól mondja Nagini. Csak belehaltál volna – szólt közbe Lucifer.

Tom döbbenetében túl hirtelen rántotta fejét Lucifer felé, aminek meg lett az ára. Hangosan felnyögött a hirtelen fájdalomtól. Nagini azonnal a másik oldalon termett.

Vigyázz Gazdám! Nagyon megégtél. Kérlek, ne tégy hirtelen mozdulatot.
Sajnálom... – nyögte Tom. Amint a fájdalom csillapodott, tekintetét Luciferre emelte. – Te az előbb a kígyók nyelvét használtad?
– Igen. Minden állat nyelvén értek – felelte Lucifer miközben hátradőlt a székében. Tomnak csak most tűnt fel, hogy az előbb előredőlve, szinte már állásra készen ült. Talán az imént nem csak Nagini akarta megfedni a hirtelen mozdulatért? – Biztos tudsz Ádám és Éva történetéről. Az a kígyó az én familiárisom volt – folytatta a démon.
– Igen, azt hiszem sokan ismerik azt a történetet – hümmögött Tom, miközben elgondolkodón szemlélte Lucifert.

Volt valami a férfiban, ami nem hagyta nyugodni. Furcsán ült a széken. Olyan... feszülten? De miért lett volna a Pokol ura ideges? Ekkor hirtelen a fájdalom a testében felerősödött, ő pedig felkiáltott.

– Jól vagy? – termett mellette Lucifer.
– Nem – lihegte Tom. Ha nincs ilyen rossz állapotban, talán még értékelni is tudta volna a démon aggodalmát. Így azonban csak arra volt képes, hogy magában tartsa kiáltásait. Elég, ha ő tudja, milyen szánalmas, nem kell, hogy ezt a démon is megtudja róla.
– Hol fáj a legjobban? – kérdezte Lucifer. Tom legszívesebben beleröhögött volna a képébe. A legjobban?
– A lábam – nyögte az első testrészt, ami az eszébe jutott.

Talán valóban az fájt a legjobban. Talán mégsem. Úgysem változtatott volna a tényeken. Hiszen biztos volt abban, hogy ez a fájdalom már soha nem fog elmúlni. A következő pillanatban azonban a jobb combja felől mintha egy hűvös szellő indult volna meg lábfeje irányába. A szellő csillapította a fájdalmat és vele együtt Tom lelkét is, így újra békésen süppedt a tudatlanság mély katlanjába.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)