Az első randi írta: finnigan

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


A fordítás az alábbi mű alapján készült, a szerző engedélyével:
rainystreetlights: The First Date

A történet a Cursed Child (Harry Potter és az elátkozott gyermek) alapján íródott.





AZ ELSŐ RANDI



– Merlin csillámló alsógatyájára, ideges vagyok – motyogta Scorpius, miközben ő és Albus a frissen esett havon trappoltak Roxmorts faluja felé.

Albus nézte, amint Scorpius bolyhokat pöccint le hosszú és nagyon drága, Madam Malkin-féle kabátjáról. Majd barátja megigazította a sálát, felborzolta a haját és a tenyerébe fújva ellenőrizte a leheletét… mindezt mielőtt visszatért volna a kabátja babrálásához. Scorpius azt művelte, amit Albus szeretett a fiú „aggodalom táncaként” összegezni, és amit Scorpius különösen stresszes alkalmakra tartogatott. Sajnálta is volna a másikat, ha az egészet figyelni nem lett volna ennyire borzasztóan mulatságos.

– Nem tudom, miért töröd magad ennyire – jegyezte meg Albus vigyorogva. – Rose csaknem egy évi nyaggatás után beleegyezett ebbe a randiba. Úgy, hogy egyszer sárral borítva hívtad el őt.

– Az nem sár volt, Albus – vetette ellen sértetten Scorpius –, hanem futóféreg-nyálka, ami egyáltalán nem is került volna rám, ha odafigyelsz, mit csinálsz bájitaltanórán. De ez mindegy is. Rose Granger-Weasley elhívott ENGEM, Scorpius Malfoyt, egy randira…

– Miután te gyakorlatilag könyörögtél neki érte – dünnyögte Albus.

Scorpius figyelmen kívül hagyta a közbeszólást annak kedvéért, hogy újra elmesélhesse a kedvenc történetét.

– Elhívott ezzel a levéllel – sóhajtotta álmodozva, és előhúzta az arany-vörössel szegélyezett pergamendarabot. – Puddifoot. Szombat. Pontban délben. RGW. – Ragyogó mosollyal nézett Albusra, aki azt egy sajnálkozó pillantással viszonozta. – A sajnálat már valami, emlékezz csak! – jelentette ki Scorpius, azzal visszagyűrte a pergament a zsebébe. – Még soha nem jártam a Puddifootban. Milyen?

Albus felvonta a szemöldökét és szórakozottan figyelte, ahogy egy csapat harmadéves izgatottan siet a Három Seprűbe.

– Apa azt mondja, pocsék – felelte; a hangját félig elnyelte a sál, amit a hideg ellen most egészen az orráig felhúzott. – Zsúfolt és rózsaszín és olyan szaga van, mint egy öregasszony kölnijének. Asszem azóta itt van, mint a Roxfort.

– Csak cinikus vagy – csipkelődött Scorpius, és a vállát játékosan Albusénak ütötte. – Nem vagy szeeeeerelmes, úgyhogy az efféle romantikus dolgok nincsenek rád hatással.

– Hm, gondolom – sóhajtotta Albus, és gyanakvóan pillantott Scorpiusra. – Szeeeeerelmes – motyogta szarkasztikus hangon, de a sálja rejtekében, így Scorpius nem hallhatta.

– Továbbra is ragaszkodom ahhoz, hogy neked kellett volna először barátnőt szerezni. De mit is mondhatnék… a hölgyek szeretnek engem – gúnyolódott Scorpius, és mindkét kezével pisztolyt formázott Albus felé.

Éppen megálltak Madam Puddifoot kávézója előtt és Albus fáradt pillantást vetett barátjára. – A hölgyek elviselnek téged – helyesbített cinkos vigyorral. Scorpius a szemét forgatta. – Akarod, hogy várjak veled, amíg Rose megérkezik?

Scorpius körbenézett. Rose-t sehol sem látták, a hó ellenben minden addiginál szaporábban esett.

– Öhm… hát ha nem probléma. – Scorpius egyre idegesebben forgolódott.

– Persze, hogy nem – vágta rá Albus, és a kezét a zsebébe dugta. – Mármint különben máshol fagyna be a seggem – tette hozzá némi keserű éllel a hangjában.

Scorpius azonban nem figyelt rá, ezúttal az óráját vizslatta aggodalmasan.

– Eljön – nyugtatta meg Albus. Scorpius feszült mosollyal nézett fel rá. – És különben is, addig lesz időd elmondani nekem az összes választ Binns házi dolgozatára.




***


Eltelt tíz perc, és Albusnak egyetlen mágiatörténettel kapcsolatos választ sem sikerült kihúznia Scorpiusból. Húsz perc elmúltával azonban Scorpius engedett a nyaggatásnak és kapkodósan lefirkantott jó pár évszámot, amiket Albusnak feltétlenül meg kell jegyeznie, valamint egy sor könyv címét, amit feltétlenül el kell olvasnia. Most, félórával később mindkét fiú arca a kék egy csúf árnyalatát öltötte az egyre hevesebbé váló hóesésben. Rose-t sehol sem látták, Scorpius pedig percről percre csüggedtebb lett.

– 12:32 van – motyogta. Albus arra ocsúdott, hogy Scorpius vállának döntötte a fejét, és úgy figyeli, amint diákok sietnek el mellettük. – Pontban délben, azt írta. Én olyan pontos voltam, amennyire csak tudtam. Pontos, mint egy nagyon, nagyon pontos… izé.

– Egy svájci óra – szúrta közbe Albus vacogó fogakkal.

– Az. Igen, pontos, mint egy svájci óra – mondta Scorpius a legyőzöttek hangsúlyával.

Albus hirtelen jött felismeréssel kapta fel a fejét. – Scorp… Lehet, hogy hülyeség, de… mi van, ha Rose odabent van a kávézóban?

Scorpius arca hirtelen elkomorult. – Az agyam helyén doxiürülék lehet! – kiáltotta olyan hangerővel, hogy Albus ijedtében összerezzent. – Odabent vár! Hát persze! Te jó ég, őrületes bajban vagyok, ha Rose… Gyerünk! – süvítette, és a Puddifoot ajtaja felé perdült Albusszal a nyomában.

Amilyen gyorsasággal megtették a bejárathoz vezető néhány lépcsőfoknyi távot, Albusnak épp csak annyi ideje volt, hogy egy gyors szárító bűbájt szórjon hóval borított vállára, mielőtt beértek volna az apró és igencsak zsúfolt kávézóba. Aztán Scorpius olyan hirtelen fékezett le a kicsi, csipke alátétekkel borított recepciós pult előtt, hogy Albus teljes erejével a hátának ütközött.

– Bocs – morogta Albus, miközben leoperálta magát a másik méregdrága kabátjáról; választ azonban nem kapott. Körülnézve, gyorsan egyértelművé is vált, miért nem: Rose sehol sem volt; nem várt idebent Scorpiusra. Albus a barátjára nézett, aki céklavörös képpel fixírozta a padlót maga előtt.

– Szervusztok, kedveseim! Segíthetek valamiben? – kérdezte egy idősebb boszorkány, aki váratlanul felbukkant a pult mögött. Göndör, világoskék haja volt, és egy feltűnő, virágos kötényt viselt, ami mintájában az őket körülvevő tapétát idézte. Scorpius felnézett rá, és dadogni kezdett. Két másodpercre állt attól, hogy idegösszeomlást kapjon, és Albus ezt már nem hagyhatta. Habozás nélkül előrelendült, mintha csak egy felé repülő golyótól óvná meg Scorpiust.

– Igen! Jó napot! Azt hiszem, van egy foglalásunk itt – jelentette ki bátran. Scorpius cserébe úgy nézett rá, mintha Albus hirtelen növesztett volna egy második fejet.

– Hogy hívnak, kedvesem? – A nő a puszta levegőből előhúzott egy élénkrózsaszín, csipeszes táblát és egy hófehér pennával karcolgatva tanulmányozni kezdte.

– Rose – vágta rá Albus.

Az idős boszorkány rámeredt, végigmérte, majd áthúzott valamit a tábláján. – Jól van – sóhajtotta, mintha már nem először hallana ilyesmit. – Feltételezem, ő pedig Scorpius. Késtetek.

Albus megrántotta a vállát, Scorpius ellenben csak a száját tátotta.

– Sajnáljuk, a hó feltartott minket – füllentette Albus, miközben Scorpius tekintete ide-oda járt barátja és az öreg, kékhajú, süteménytől illatozó asszony között.

– A ti asztalotok az az üres az ablak mellett. Gondolom, odataláltok – mondta a nő elbocsátóan. A pálcája intésére a két fiú kabátja és táskája lecsúszott a vállaikról és a fali fogasokra reppent.

Albus és Scorpius helyet foglaltak, és miután Albus néhány másodpercig még tűrte, hogy Scorpius pillantása lyukat égessen belé, végül megadta magát.

– Mi van? – suttogta. A párok és a gyerekeiket látogató szülők fecsegése megtöltötte körülöttük a helyet.

Scorpius zavartan pislogott párat. – Hogyhogy mi? – csattant fel, már amennyire ezt az ember suttogva megtehette. – Az imént mondtad azt annak az idős asszonynak, hogy veled randizom. És hogy Rose-nak hívnak.

– Bepánikoltam – felelte sértetten Albus. – Így mindössze idebent várok veled, amíg Rose ideér. Hideg van odakint.

– És mit fog Rose gondolni, amikor megérkezik? – Scorpius a fejét az ablaknak döntötte és mogorván meredt kifelé a hóesésbe.

– Azt fogja gondolni, hogy „Hupsz, korábban kellett volna jönnöm, mert úgy látszik, a helyem már foglalt”. Bár meglehet, hogy valami teljesen mást, mire végzek vele – mondta Albus sötéten. – Ha így folytatja, vacsorára egy rémdenevér-rontást kap, desszertnek meg a hálótermébe egy bűzbombát. Senki nem ülteti fel a legjobb barátomat és ússza meg.

Scorpius szürke tekintete Albuséba mélyedt és egy villanásnyi mosoly jelent meg az ajkán. – Nem ültettek fel – motyogta.

– Nem. Nem ültettek fel – értett egyet Albus, azzal felkapott egy csipkeszalvétát az asztalról és kócos, fekete hajára helyezte –, mert „Helló, Scorpius, engem Rosie-nak hívnak, és istenkém, hogy én mennyire izgatott vagyok a randink miatt!”

Scorpius horkanva nevetett fel, kizökkentve ezzel a szomszédos asztalnál egymásba gabalyodott párt a csókolózásból. Albus közben a füle mögé tűzött az asztal közepén álló vázából egy virágot, és magára terítette a széke háttámlájára odakészített, horgolt plédet. Scorpius a szájára tapasztotta a kezét, és kétségbeesetten igyekezett visszafojtani a nevetését, amiből így csendes nyüszítés maradt.

– Albus! – nyögte ki. – Egy lány sem öltözne így. Soha.

– Én nem lány vagyok – biztosította Albus, és megigazította a csipkeszalvétáját. – Én Puddifoot vagyok. Magába nyel ez a hely, gyorsan, segíts, kérlek!

– Oké, felvidítottál. Most már vedd le! – szólt Scorpius ingerült kuncogással, amin Albusnak muszáj volt elvigyorodnia. Fültől fülig érő vigyor volt.

– Nem is tudom. Nekem kezd tetszeni.

– Albus…

A fiúkat ekkor hirtelen apró angyalkák alkotta kettős szakította félbe, akik egy hatalmas, pogácsával, szendvicsekkel és teával megpakolt tálcát egyensúlyozva termettek előttük. Aztán egy csokornyi rózsaszirmot dobtak a levegőbe, és egy puffanás kíséretében köddé is váltak – rózsaszín, mandula illatú füstöt hagyva maguk után, amitől Albusnak köhögnie kellett.

– Ez meg mi? – harákolta, miközben a köhögés eredményeként kötött vállkendője lecsúszott a válláról.

– Ó, Dumbledore szerelmére! – kiáltotta Scorpius. – Előreüzentem és megrendeltem a „Turbó Turbékolás” csomagot. Szerintem ez az! Merlinre, ez megalázó.

– Az. Tényleg az – sóhajtotta Albus, azzal eltávolította a csipkeszalvétát és a virágot is sűrű, fekete hajából. – Nem hiszem el, hogy ezt mind rászabadítottad volna Rose-ra. A pogácsák is kis szív alakúak!

– Kicsit elragadtattam magam, amikor elhívott… Nem is gondolkodtam, csak lefoglaltam az egészet.

– Túl sok pénzed van – summázta Albus, miközben nekiesett egy pogácsának. Aztán villámgyorsan kellett a kezét arrébb kapnia, nehogy a pogácsa egy szörnyen aggodalmas Scorpiusnak hála kirepüljön belőle.

– Azok Rose-nak vannak – figyelmeztette a másik –, amikor majd ideér…

Albus üres tekintettel nézett rá, majd egy pillanattal később hatalmasat harapott a megkezdett süteményből. Végig, egészen addig, amíg be nem habzsolta az egészet, farkasszemet nézett Scorpiusszal, annak teljes megbotránkozására.

– Ó, Albus, te aztán hatalmas bajban vagy – fújtatta, miközben Albus folytatta az evést.

– Mmmmm – mormolta Albus hangosan –, ez annnyira finom.

– Mi történt az „Így mindössze idebent várok veled, Scorpius”-szal? – kérdezte, szörnyen imitálva Albus hangját. – „Hideg van odakint.” Ezt mondtad.

– Éhes vagyok – érkezett a teli szájas válasz. – Már majdnem ebédidő van.

– Mi, miért? Hány óra van? – Scorpius aggodalmas arccal nézett a barátjára.

– Tíz perc múlva egy – felelte Albus, amint végzett az addig rágott falattal. Letette a pogácsát, és csendesen öntött Scorpiusnak egy csésze teát. Scorpius azonban nála is jobban elcsendesedett. Még akkor sem szólt semmit, amikor a tálcájára Albus egy pogácsát és két kicsi szendvicset is szedett. Aztán egypernyi hallgatás után összeszedte magát és már épp megszólalt volna, de Albus megelőzte. – Túl jó vagy neki – mondta szelíden.

– Ez kedves tőled. Tévedsz, de akkor is… kösz – motyogta Scorpius, miközben felvett egy pogácsát és a szájába tömte. Behunyta a szemét, az arca pedig a tiszta öröm kifejezését öltötte. – Ó, ezek tényleg finomak! – jelentette ki kissé túl hangosan, amitől Albus kénytelen volt elnevetni magát.




***



Húszpercnyi lomha csevej és rossz poénok sora után egyszer csak egy újabb angyalka jelent meg mellettük, hogy kiszolgálja őket egy kancsó teával és az „ifjonti szerelemről” énekeljen, aztán azon nyomban el is tűnjön egy barack illatú füstfelhőben.

– Nos, ez minden érintett számára szörnyűséges volt – jegyezte meg faarccal Albus.

Scorpiust elkapta egy kisebb fajta nevetőgörcs, mire a szomszédos asztalnál ülő diák és az édesanyja gyilkos pillantásokat vetettek a két fiúra.

Scorpius újratöltötte a teáscsészéjét, aztán a kezét melegítve a gőzében kibámult az ablakon. – Nem vall rá a késés – sóhajtotta.

Albus felvonta az egyik szemöldökét. – Scorp, pajtás, semennyi időt nem töltöttél el Rose-zal. Honnan tudod, hogy mi vall rá?

– Persze, Albus, dörgöld csak az orrom alá! – csattant fel a másik védekezően, Albus azonban egyszerűen rávigyorgott. – Mi van, ha veszélybe került? – kérdezte szinte félvállról, aztán a pillantását egyszeriben riadtan kapta Albusra. – Mi van, ha ideúton megsérült?

– Elég csúnya az a hóvihar odakint – kerekedett Albus szeme is. – Megyek, hozom a kabátokat. Úgyse tudom, mennyi ilyen fodros-bodros angyalkás cuccot bírnék még ki.

Albusnak öt percébe került, hogy visszaszerezze a kabátjaikat a kékhajú boszorkánytól, a nő ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy az angyalkák vigyék oda nekik. Aztán felmerült annak eshetősége, hogy egy angyalka bizony búcsúdalt fog neki énekelni, és Albus gyorsan hazudott egyet és azt mondta, gyomorrontást kapott. Erre a boszorkány gyakorlatilag hozzávágta a kabátokat.

Visszaballagva az asztalukhoz, Albus ugyanabban a pozícióban találta barátját, ahogy otthagyta – bámulva kifelé az ablakon, egyenesen a hóesésbe.

– Na akkor, Malfoy – szólt Albus vidoran és Scorpius felé nyújtotta annak kabátját –, menjünk és derítsük ki, vajon él-e még az unokatesóm… Várj, bocs, ez rossz poén volt. Őszintén szólva most már én is kezdek aggódni.

– Nem kell – mondta Scorpius halovány hangon. A felajánlott kabátot sem fogadta el, úgyhogy Albus követte a tekintetét az ablakon túlra.

Odakint, fényes nappal, a hóesésben gyülekezett egy csapatnyi griffendéles. Albus bátyja is köztük volt. Rose borzasztó barátnője, Ruby Smith-Pipkins egy nagydarab, trollszerű fiúval és másik két griffendéles lánnyal kacarászott. A troll-fiú azt játszotta, hogy kinyit egy levelet és elsírja magát, miközben a lányok visítva nevettek. Úgy tűnt, mindannyian nagyon jól szórakoznak. Albus az üvegen túlról is hallotta, ahogy azt kiabálják, „Rose, szeretlek!”, és ekkor összeállt a fejében a kép.

– Ha még nem esett le – sóhajtotta Scorpius éppen ekkor –, egy csíny volt. Rose nem jön el. Nem hitték, hogy bedőltem a trükknek, amikor erre jártak délben és látták, hogy veled vagyok, de most kiszúrták, ahogy egyedül ülök könnyes szemmel az ablaknál, és már vagy jó két perce mutogatnak nekem odakintről.

– Oké – mondta Albus, és érezte, hogy a belsőjében valami megremeg a haragtól. – Vedd a kabátodat! – Azzal a kérdéses ruhadarabot Scorpius ölébe ejtette.

– Én ki nem megyek oda – ellenkezett a fiú elakadó hangon.

– Én viszont igen.

Albus sarkon fordult és olyan eltökéltséggel suhant el a kékhajú boszorkány mellett, hogy a nőnek félre kellett ugrania az útjából. Albus ugyan mintha lépteket hallott volna maga mögött, de semmi másra nem tudott most gondolni, minthogy a pokolba átkozza azokat a griffendéleseket. Felrángatta a kabátját, előhúzta a pálcáját és kilépett a hóesésbe.

– Á, itt van a fura öcséd, James! Szevasz, pajtás! Ifjabb Voldi élvezte a képzeletbeli randiját Rose-zal? Eléggé sírásra állt a szája… Jönnöd kellett, hogy megölelgesd? – gúnyolódott a troll-fiú, mire a lányok ismét nevetésben törtek ki.

Albus egyenesen hozzá vágtázott, maga előtt tartva a pálcáját. James elébe vágott. – Al, higgadj le, csak egy csíny volt – szólt megjátszott aggodalommal, miközben, amikor azt hitte, Albus nem látja, pimaszul hátravigyorgott a troll-fiúra. Albus reszketett a haragtól.

– Pofa be, James! – sziszegte. – Most tényleg nincs időm a te sz…

Albus készen állt rá, hogy mindannyiukat megátkozza és közben annyi szitokszót köpjön rájuk, amennyit csak ismer, amikor egyszer csak egy hosszú, vékony kar vetődött át a vállán.

– Kösz, hogy meghívtál a Puddifootba, Albus – szólalt meg mellette hangosan Scorpius –, pont, ahogy minden roxmortsi hétvégén délben itt teázunk.

Albus a barátjára pillantott, és látta, hogy a szeme még mindig vörös a sírástól, de ezúttal sápadt arcán hatalmas mosoly terült szét. A hangja hangosabb volt a szokottnál és kicsit furcsának is hatott, de úgy tűnt, a griffendéleseket sikerült meggyőznie a lazaságáról, mert most mintha mindannyian teljesen összezavarodtak volna.

– Különös szokás, de tisztán ironikus jellegű. Egyszer itt ragadtunk egy hóviharban, és azóta egyfajta hagyomány lett nálunk – fűzte tovább Scorpius, és Ruby Smith-Pipkinsre kacsintott, aki zavartan mosolygott vissza rá.

Scorpius aztán előbb Albusra, majd Jamesre nézett, és bosszúságot színlelt. Cinkos mosolyt villantott a troll-fiúra.

– Ezek ketten MEGINT veszekednek? Istenem, hát ennek sose lesz vége? Testvérek… Igaz, öregem? Na, hát, gyerünk, Albus, jobb lesz, ha indulunk a Három Seprűbe. Azoktól a virágoktól a Puddifootban még mindig könnyezik a szemem, és jólesne egy üveg vajsör, ha érted, hogy értem. – Scorpius meglökte Jamest, aki cserébe összeráncolta a homlokát, és magyarázatot várva inkább Albushoz fordult.

Albus viszont mindössze elvigyorodott – pont ugyanolyan széles vigyorral, mint Scorpius.

– Mindenki, viszlát a Nagyteremben vacsoránál! – Scorpius még egyszer utoljára a griffendélesekre mosolygott, aztán anélkül hogy visszanézett volna, magával húzta Albust a Három Seprű felé.

Ahogy elhaladtak a teljesen elveszett griffendéles csődület mellett, Albus még hallotta, ahogy azt suttogják egymás közt, hogy „nem működött”, meg hogy „mire játszott?”. Scorpius még mindig átkarolta Albus vállát, közben viszont olyan sebesen haladt, hogy Albusnak szinte futnia kellett, hogy lépést tartson vele.

– Ez… – súgta Albus, és a karjával megszorongatta Scorpius oldalát – volt a legkirályabb dolog, aminek valaha a szemtanúja lehettem.

Scorpius arca céklavörösbe borult, és a kezét villámgyorsan elvette Albus válláról. Albus viszonozta a gesztust, és ő is elengedte Scorpiust.

– Ez furán fog hangzani, de apám mesélte, hogy amikor a te apádat szokta piszkálni, azért csinálta, hogy kicsikarjon belőle valamiféle reakciót, és ha nem kapott, csak dühösebb lett. Gondoltam, most az egyszer kipróbálom… És nem fogok hazudni, nagyon jólesett. Mármint persze feldúlt vagyok, de ha ők ezt nem látják, akkor semmire sem mennek vele… legalábbis egyelőre nem, de azért biztos vagyok benne, hogy ma este találok majd valami szörnyű meglepetést a kajámban.

– Ha tényleg, akkor megátkozhatom őket?

– Ma nagyon átkozgatós hangulatban vagy – mosolygott Scorpius.

– Én mindennap átkozgatós hangulatban vagyok – sóhajtotta Albus. – Komolyan gondoltad, hogy menjünk a Három Seprűbe?

– Persze, hogy komolyan! Szeretném folytatni az… ööö…

– Randit? – vigyorgott Albus, amivel kiérdemelt egy bordába könyöklést Scorpiustól. – Áu. Vicceltem!




***



Az emeleten, a kocsma sarkában találtak maguknak egy kicsi bokszot, pont egy kandalló mellett, ami eltakarta őket a többi diák tekintete elől. Albus elment vajsörért, és mikor visszaért, Scorpius az állát a tenyerébe támasztva, komor arccal ült az asztaluknál. Albus a vajsört a barátja elé lökte, leült vele szemben és leutánozta a pózt. Áll a kézben, ajakbiggyesztés, meg minden.

– Nagyon vicces – fintorgott Scorpius.

– Kösz, másokat is utánzok – mondta halvány mosollyal Albus.

– Mint például?

Albus megköszörülte a torkát, levette a kabátját, a sálját viszont a szája elé tekerte, mint valamiféle kezdetleges szakállat.

– Áh, szerbusztok, ’ágrid vagyok – szólt szörnyű cornwalli akcentussal. – Héj, lefelé az én sütőtökjeimről, ti átkozott csigák!

– Ez elég szörnyű. – Scorpius megpróbált komoly hangot megütni, de a szája széle minden egyes szónál magasabbra szökött.

– De mosolyogsz, szóval működött.

– Az igazat megvallva – vigyorgott Scorpius –, én viszont tényleg NAGYON jól tudom utánozni McGalagony professzort.

– Ó, hát, akkor hajrá, de nem tudom, hogy fogod felülmúlni az én előadásomat.

Scorpius kihúzta magát, az állát felszegte, és hirtelen az apja kiköpött másává vált. – James Potter – fogott bele egészen tűrhető skót akcentussal –, szíveskedjen háromszor körbefordulni és felmondani a Roxfort történetének teljes szövegét, máskülönben levonok ötvenmillió pontot a Griffendéltől!

Albus nevetett és meg is tapsolta a produkciót – valóban kiváló utánzás volt.

– Bárcsak! – sóhajtotta vágyakozva Albus. – Értesz ehhez.

– Apámtól tanultam – jelentette ki Scorpius büszkén. Albus félrenyelt, ahogy elképzelte azt a jelenetet, Scorpius pedig önelégült képpel kortyolt bele a saját italába.




***



Félóra elteltével Scorpius már sokkal vidámabb hangulatban volt… egészen addig, amíg Rose Granger-Weasley a griffendéles kviddicscsapat másik két tagjával együtt be nem lépett a kocsmába, és egyenesen fel nem ment az emeletre az Albusék asztala melletti lépcsőn. A lány nem vette észre őket, de miközben egy távolabbi asztal felé tört utat magának, Albus látta, amint Scorpius tekintete Rose-ra villan, aztán rögtön vissza a kupájára maga előtt. Albus mellkasa egy pillanatra összeszorult, bár igazából nagyon másra nem kellett volna számítania.

– Sajnálom – mondta gyengéden. Scorpius nem reagált. – Igazán kedveled őt, ugye? Láttam, hogy mennyire elkeseredett voltál.

– Igen – motyogta Scorpius. – Rose nagyszerű és okos és… – Eltöprengett egy pillanatra, majd megrázta a fejét. – Nem, igazából… Bocs, hogy ezt mind rád zúdítottam, Albus, de őszintén szólva azért keseredtem el ennyire, mert nem hittem, hogy még mindig ennyire élveznek kínozni engem… Mármint azok után is, amit negyedévben csináltunk… Már a hatodév felénél járunk, és még mindig ott tartunk, hogy „Ó, te vagy Voldi-Moldi fiacskája? Hol hagytad az időnyerődet, Scorp?”. Összetörné az anyám szívét, ha megélte volna ezt.

A keresetlen őszinteség Scorpius válaszában meglepte Albust, riadtan felegyenesedett hát és nézte, ahogy a másik a vajsörös kupájának mélységébe bámul. Scorpius nem gyakran beszélt az édesanyjáról. Albus tudta, hogy ezt most nem veheti könnyedén.

Scorpius egy darabig nem mondott mást, és Albus már épp megszólalt volna, amikor a barátja folytatta. – Bocs, nem kellett volna előhozakodnom az „m” betűs szóval – hebegte ideges nevetéssel, ami igencsak hamisan csengett. – Csak az van, hogy… Nem számít, milyen erősen próbálkozom, sosem vagyok elég erős ahhoz, hogy szembeszálljak velük. És mindig az elevenembe találnak azzal, hogy tudom, hogy mindez mennyire feldúlná apámat, mert anyámat is feldúlná és…

– Nem vagy elég erős? – visszhangozta Albus, akit már maga a gondolat is felháborított. – Te vagy a legbátrabb, legerősebb, legokosabb ember, akit csak ismerek, és sokkal keményebb dolgokat is kiálltál, mint azoknak a griffendéleseknek a szekálásai. Az a Scorpius meg, akit én ma láttam az arcukba nevetni, biztos, hogy nem az az ideges fiú volt, akivel a vonaton megismerkedtem. Túljártál Voldemort lányának az eszén, amikor tizennégy éves voltál, és Merlin szerelmére, egymagad helyreállítottál egy halálfalókkal teli idővonalat! Te, Scorpius Malfoy, briliáns vagy! – jelentette ki meggyőződéssel Albus, Scorpius pedig rámeredt. – És anyukád eszméletlenül büszke lenne rád. – Albus gyengéden átnyúlt az asztalon, és a kezét Scorpius karjára tette. Scorpius könnyes szemmel mosolygott rá.

– Kösz, Albus. Istenem, hát ez tényleg nagyon kedves volt tőled.

– Semmiség – vont vállat Albus, miközben visszatért a vajsöréhez.

– Nem, komolyan. Ez olyan… kedves.

– Oké, nem kell túlzásba esni – mondta Albus, és hátradőlt az ülésen. – Csak az igazat mondom. És őszintén, látni azt, hogy mit műveltek veled, annyira dühített, hogy simán készen álltam arra, hogy megkockáztassak még egy büntetőmunkát az örök-időkre-szóló-büntetésünk tetejébe.

– Azt nem díjaztam volna.

– Nem, úgyhogy jó, hogy közbeléptél – tette hozzá Albus vigyorogva. Scorpius visszavigyorgott rá.

– Bocs ezért a hirtelen jött, fura hangulatért. Úgy tűnik, sok minden jár ma ebben az öreg kobakban – vont vállat Scorpius. – De ez végeredményben egész klassz nap lett. Tudod, mindennek ellenére… – Scorpius meghatározhatatlan irányba legyezett a kezével, mintha az aznapi történések is ott ültek volna a kocsmában.

– Akkor is, kár, hogy Rose helyett velem kellett randiznod – jegyezte meg pimaszul Albus, megkísérelve valamicskét visszahozni kettejük korábbi csipkelődéséből.

Szokatlan módon, a dolog ezúttal nem működött. Scorpius fészkelődni kezdett, és kínos csend ereszkedett kettejük közé.

– Vicceltem. Mert úgy izgultál, hogy láthatod őt… meg minden – fűzte hozzá Albus, és végre levette a kezét Scorpius karjáról, majd hatalmasat kortyolt a vajsöréből. A tenyere izzadt, és hirtelen a kocsma túlságosan is melegnek érződött.

– Én ööö… igazából nem is – motyogta Scorpius, miközben végigfuttatta az ujjait ezüstszőke haján, mígnem az a szélrózsa minden irányába meredezett. Aztán a hüvelykujjával babrált, és az asztal kopott lapját fixírozta. Albus jó párszor rápillantott, hogy megbizonyosodjon róla, még mindig Scorpius Malfoy ül-e vele szemben. Ugyanaz a Scorpius Malfoy, aki ódákat zengett Rose-ról és kínosan flörtölt a lánnyal, amint annak ötméteres közelébe került. Scorpius kerülte Albus kutató pillantásait.

– Nem?

– Nem. – Scorpius elhallgatott, mielőtt lassan Albusra emelte volna szürke szemét. – Én… asszem megkönnyebbültem, hogy ez az egész végül nem volt valódi – nyögte ki nagy nehezen.

Albus a fejét ingatta. Ennek semmi értelme nem volt.

– Mindezek után? Scorpius, te folyamatosan arról szövegelsz, mennyire kedveled őt…

– Egy kicsit rájátszok – szakította félbe Scorpius.

– Egy kicsit? Be sem áll a szád, ha Rose-ról van szó, komolyan, mintha…

– Kompenzálok vele valami mást – fejezte be Albus helyett a mondatot Scorpius, arcán halálosan komoly kifejezéssel.

Albus arra készült, hogy még egyszer beleköt abba, hogy Scorpius ne lett volna szerelmes Rose-ba, de a barátja egyáltalán nem festett úgy, mint aki viccelődős kedvében lenne. A hangulat egyszeriben megváltozott, és Albus nem tehetett róla, de úgy érezte, eddig feltérképezetlen területre tévedtek.

– Ez nehéz… – motyogta Scorpius a kezét tördelve.

Albus mozdulatlanul figyelte őt, amint kétségbeesetten keresi a szavakat, felnézve a plafonra, át a többi asztalra, mintha valamelyik helyen megtalálhatná őket.

– Merlin emlékére, ez a mély beszélgetések napja, mi? Csak… ezek a mai események felszínre hoztak egy csomó dolgot, és te meg itt vagy, és ez… hát… – hebegte Scorpius egy újabb, ziháló, ideges nevetéssel. – Felszállás a Mélység Vonatára, a következő állomás: Vallomások, Amiket Nem Hittem, Hogy Egy Lepukkant Kocsma Hátuljában Teszek Meg.

– Nem muszáj semmit elmondanod nek…

– Csináltál már valaha olyasmit azért, mert az volt logikus? Ahelyett hogy a megérzéseidre hallgattál volna? – kérdezte Scorpius.

Albus elvigyorodott, és kortyolt egyet a vajsöréből. – Nem, nem igazán… vagyis soha – felelte az italától habos szájjal. – Nem tudom, hogy találkoztunk-e már… Helló, Albus Potternek hívnak.

– Látod, ezt szeretem… mármint hogy ez tetszik nekem. Fanyar humor és… – Scorpius nem fejezte be a gondolatot, helyette így folytatta: – Az apám azt mondta, hogy az anyám okos volt és kedves és mindenki szerette, aki csak találkozott vele. Jó illata volt és tudom, hogy apámnak a világot jelentette minden perc, amit vele tölthetett. Ezt akarom én is, annyira akarom… és Rose az egyetlen olyan lány, akit ismerek, és aki az összes feltételnek megfelel – mondta ellágyuló hangon, miközben az asztalra könyökölt, és a vajsörös kupa peremével kezdett játszani. – Nem is… Rose az egyetlen lány, aki, elméletben, megfelel az összes feltételnek.

– Szóval azt mondod, hogy megpróbáltál valakibe beleesni annak alapján, hogy mi logikus? – puhatolózott Albus.

Scorpius továbbra is a kupáját vizslatta. – Azt gondoltam, hogy ha elég erősen próbálom meggyőzni magamat, akkor egyszer csak megtörténik.

– Mi történik meg?

– Beleszeretek, természetesen – sóhajtotta Scorpius. – De igazából nem… szeretem. Rose kedves és…

– Nem olyan kedves – szúrta közbe Albus, visszaidézve azt a számtalan alkalmat, amikor unokatestvére a népszerűségét választotta őhelyettük.

– De nem szeretem őt… még csak nem is tetszik – mormolta el a mondata befejezését Scorpius.

Albus nem akart hinni a fülének. Összevetve mindezt Scorpius néhány órával ezelőtti, elszállt monológjával Rose-ról, Albus úgy érezte, mintha egy teljesen más emberrel beszélgetne. De jó módon mással. Ez az a fajta kegyetlen őszinteség volt, amit ezelőtt ritkán látott Scorpiustól.

– Nem kéne úgy gondolkoznom, mint egy aranyvérűnek, mert azok az idők már elmúltak a Malfoy-család számára – folytatta Scorpius –, de… de még ha úgy is gondolom, hogy a Malfoy nevet viselni elég pocsék, szerettem anyámat és szeretem az apámat. Büszke vagyok, hogy a Malfoy-család része vagyok, még akkor is, ha nem kellene… – Miközben beszélt, Scorpius a mahagóni asztal erezetét követte az ujjával, és mindent megtett, hogy ne kelljen Albusra néznie. – Ha nem nősülök meg, a Malfoy-vérvonal velem kihal, és egyedül a szüleimmel kapcsolatos híresztelések lesznek azok, amik fennmaradnak… örökké meg… meg…

– Scorpius Hyperion Malfoy! – kiáltott fel elképedve Albus. – Tizenhét éves vagy! Mi a bánatért aggodalmaskodsz házasságon és gyerekeken és családneveken most? – nevetett fel Albus, de Scorpius könnybe lábadó szemmel megrázta a fejét.

– Nem, Albus. Nem figyelsz – szipogta. Albus azonnal abbahagyta a mosolygást, és végigfuttatott magában mindent, amit Scorpius az imént mondott. És akkor hirtelen, összeállt a dolog.

– Rose az egyetlen lány, aki minden feltételnek megfelel… És ha nem nősülsz meg… – ismételte lágyan. – Várj egy percet! Úgy érted, hogy nem akarsz elvenni… elvenni egy lányt, ugye?

– Még randizni sem akarok eggyel se – krákogta Scorpius, félig nevetve, félig sírva.

Hirtelen vagy ezernyi érzelem árasztotta el Albust. Rémült volt és izgatott és ideges és egyszeriben fázni kezdett meg melege is volt. Adrenalin száguldott végig a testén, és mielőtt tudatosult volna benne, már beszélni is kezdett.

– Olyan vagy, mint én! – tört ki belőle. – Én sem tudok… Nekem sem… Szóval nekem sem az eseteim a lányok.

Scorpius szeme elkerekedett a döbbenettől, és az izgalomtól csaknem felugrott a helyéről. – Istenem! – mondta, talán kicsit túl hangosan is, aztán inkább visszacsúszott az ülésére, és örömtelien nézett Albusra. – Oké. Rendben, szóval ez olyasmi, ami közös bennünk – hebegte, még mindig szipogva.

– Közös, igen – visszhangozta Albus, sokkal inkább magának címezve mintegy megerősítésként, mintsem Scorpiusnak. – Tehát az érzéseid Rose iránt…

– Nincsenek, nuku érzelem. Elméletben tökéletes volt, de a szívem nem volt benne a dologban. És a te érzéseid Delphi iránt…

– Csak azért léteztek, mert ő odafigyelt rám. Tizennégy éves voltam, és akkor ez hízelgett – felelte izgatottan Albus. – És azt is hittem akkoriban, hogy te belehabarodtál Rose-ba, és én… ööö… – Albus azon kapta magát, hogy a szónoklatával magát ejtette csapdába.

Scorpius türelmesen várakozott a következő szavakra, de most Albuson volt a sor, hogy hebegni-habogni kezdjen.

– Hát, szóval neked tetszett Rose… és valószínűleg mások is tetszettek… tetszenek, ha már ő mégsem. Ez így normális, nem? Egy normális kamasz dolog! Szóval ja, én is olyan akartam lenni, mint te. Ennyi. Ha te odavoltál egy lányért, én is oda akartam lenni egyért.

Mindketten kínosan fészkelődtek az üléseiken, ahogy egy olyan téma szélén egyensúlyoztak, amiről sosem hitték, hogy beszélni fognak.

Végül Scorpius törte meg a csendet. – Nem tetszik senki más.

– Ó – szólt Albus halkan.

Albus szorítást érzett a mellkasában, mintha valami súlyosat dobtak volna rá. Senki más nem tetszett Scorpiusnak, csak kamuból Rose, és ezzel nem volt semmi gond. Egy szál gond se.

– Ja, igen, nekem se – füllentette Albus.

– Úgy értem… Úgy értem, más emberek, senki más – ismételte Scorpius.

– Felfogtam, Scorp – szögezte le Albus, ingerültebben, mint szándékában állt.

Scorpius összerezzent, aztán egy pillanattal később mély levegőt vett. – Úgy értem, senkimástalánesetlegtégedkivéve – hadarta, olyan sebességgel és olyan csendesen, hogy Albus abban sem volt biztos, hogy nem csak képzelte-e az egészet.

A fejében minden azt üvöltötte, hogy mondja el Scorpiusnak, ő hogyan érez. Hogy mennyire kedveli őt. Hogy mennyire elképesztő volt azt hallani, hogy Scorpius is ugyanúgy kedveli őt. Ehelyett azonban a szavak cserbenhagyták, és Scorpius őt bámulta, másodpercről másodpercre megbántottabb arckifejezéssel. Albus nem egészen volt biztos benne, mit is csinál, mindenesetre átnyúlt az asztalon, és az ujjait Scorpiuséiba fűzte – a tenyereik egymáshoz simultak.

– Ó. Helló! – hebegte Scorpius. – Ez új. Kezek. Egy ilyen kezes dolog.

A döbbenete ellenére nem mutatott szándékot arra, hogy elhúzza a kezét. Egy pillanatig dermedten nézte összefonódó ujjaikat, majd lassan elengedte magát, és a kezét még jobban Albusénak szorította.

– Ez fura, nem? – kérdezte Scorpius összeakadó nyelvvel.

Albus tele volt ideges energiával, így azon kapta magát, hogy kuncog Scorpiusnak ezt az ártatlan kézfogást kísérő, folyamatos kommentárján.

– Egy kicsit fura, igen – ismerte el mosolyogva.

– De jó.

– Igen, jó is – nyugtatta meg Albus, miközben a hüvelykujjával láthatatlan mintákat rajzolt Scorpius tenyerébe.

– Szóval a kézenfogás olyan dolog, amit csinálunk?

– Csak ha akarod.

– Én azt mondom, hogy… igen? Igen, akarom.

– Oké – vigyorgott Albus. – Akkor mostantól a kézenfogás olyan dolog, amit csinálunk.

Így is tettek vagy egy percig, ami alatt Scorpius végig Albus kezére meredt és sápadt arca halványrózsaszínbe borult.

– Ez nem olyan, mint amit vártam a…

– Mitől? A randidtól? – kérdezte Albus.

– A randinktól – javította Scorpius merészen, mielőtt megbánta volna, hogy egyáltalán kinyitotta a száját. – Ez kínos volt. Úgy saj…

– A randinktól – helyeselt Albus bátorítóan.

Scorpius idegesen nevette el magát. – Igazából a kézfogós dologról beszéltem.

– Ó, igen?

– Igen, ez… valahogy sokkal több… – Scorpius felsóhajtott. – Csinálsz valamit a hüvelykujjaddal.

– Bocs.

– Nem! Ne! – sivította Scorpius, el-elakadó hangon. – Úgy értem, ne sajnáld. Nagyon… nagyon jó.

Albus nevetése Scorpius újabb sóhajába veszett.

– Tudod, annak ellenére, hogy ez különösnek és furcsának és újnak érződik… Úgy érzem, hogy igazából van értelme. Az évek során egyre közelebb és közelebb kerültünk egymásh…

Albus végre felkészült rá, hogy kiöntse a szívét a másiknak, amikor Scorpiusból váratlanul kiszakadt: – Gondolod, hogy csókolóznunk kéne?

Albus elkerekedett szemmel meredt rá, majd pislogott, és Scorpius villámgyorsan elrántotta a kezét, hogy aztán a hajába túrjon vele… mintha legalábbis egy sárkány harapta volna fenékbe.

– VAGY NEM! – kiáltotta. – Istenem, erre nem ez volt a megfelelő idő vagy hely! Csak eszembe jutott, és aztán a következő pillanatban már ki is mondtam. Azokat a szavakat. Hangosan. Úgy értettem, hogy akkor, ha AKARSZ csókolózni, nem úgy, hogy MUSZÁJ LENNE, mert nincs erre TÖRVÉNY vagy hasonló.

Albus félig nyitott szájjal figyelte Scorpiust, amint az zsákutcába dumálja magát. Még vicces is lett volna, ha Albus agya nem akad meg annál az ötletnél, hogy milyen lenne megcsókolni a legjobb barátját. Éppen talált volna annyi gondolatot, ami nem ekörül fut végtelenszámú kört, ahhoz, hogy reagáljon, amikor Scorpius teljesen bepánikolt.

– Ne, ne, ne. Ne is mondj semmit, látom rajtod, hogy UTÁLOD az ötletet. Igaz? Tényleg utálod? Tudod mit, szerintem bennem is csak a vajsör miatt merült fel. A vajsör lesz a ludas, el se hiszem, hogy ilyet eladnak tizennyolc év alattiaknak is! Az apám hallani fog erről. Kicsit kiütött ez. Mármint a vajsör, azt értem „ez” alatt, nem a csók dolgot. Miért nem tekintjük ezt is csak a szokásos, idióta Scorpius-dolgok egyikének és hagyjuk szépen magunk mögött? Mit gondolsz, mi lesz vacsorára a Nagyteremben? Remélem, hogy rebarbarás pite. Vagy melaszos lepény. Ééééééén inkább hajlok az utóbbi fel…

És akkor hirtelen, csak így egyszerűen csókolózni kezdtek.

Míg Scorpius összevissza hadovált, Albus a boksz Scorpius felöli oldalára csúszott, és mire a másik elért az „utóbbi” szócskáig, Albus az arcát gyengéden két keze közé fogta és egy csókkal megakasztotta a szóáradatot. Furcsa volt a csók és ügyetlen és igazán gyakorlatlan. Scorpius egy pillanatig csak ült ott, mielőtt lassan felengedett volna a csókban, aztán olyan erővel viszonozta azt, hogy Albusnak a háta mögött meg kellett támaszkodnia, hogy elbírja szőke, nyúlánk barátjának a súlyát. Albus érezte, ahogy Scorpius keze végigszánt az ő kócos haján, és hirtelen mintha a mennybe került volna. Scorpiusnak vajsör- és tea- és fiúíze volt, ami egyszerre bizonyult furcsának és mindennek, amiről Albus nem is tudta, hogy hiányolja. Jó néhány másodperc eltelt, mire Albus észbekapott, hogy hol is vannak és ekkor gyorsan elhúzódott. Scorpiusra nézett, és meglepve tapasztalta, hogy a fiúnak lángvörös az arca, a haja ezerfelé áll és őszintén mosolyog.

– Ez briliáns volt – jelentette ki levegő után kapkodva. – Csinálhatjuk újra?

– Nem – nevetett fel Albus, és a homlokát Scorpius vállának döntötte. – Nyilvános helyen vagyunk.

– Aztaaa! – suttogta Scorpius.

Albus horkanva nevetett fel ismét és kihúzta magát. Az állát a tenyerébe támasztotta, és úgy figyelte, amint Scorpius elragadtatott képpel bámul a semmibe.

– Most komolyan azt mondtad, „aztaaa”? Ez nem túl ígéretes – ironizált Albus, de Scorpius valószínűleg meg sem hallotta.

– Atya…

– Nehogy.

–… gatya.

– Szörnyű vagy! – kacagott Albus. Egy rántást érzett a karjánál, és meglepődve vette észre, hogy Scorpius épp egy ölelésbe húzza. – Ó, és most megölelsz – jegyezte meg, mintha ez a világ legigazságtalanabb tette volna. – Miután kimondtad a legkockább dolgot, amit csak egy varázsló kimondhat.

– Gúnyolódj csak rajtam, Albus, ha ahhoz van kedved, de az előbb csókoltál meg, ami azt jelenti, hogy keeeeedvelsz engem.

– Ó, fogd be! – mormolta Albus, de mosolygott közben.

– De kedvelsz engem? Ugye? Csak megerősítésként, hogy ez az, ami itt történik? – kérdezte Scorpius ezúttal sokkal bizonytalanabbul.

Albus sóhajtva nevetett fel. – Scorpius, én mindig is kedveltelek. De igen… ez az, ami most itt zajlik, azt hiszem. Ez a dolog… szóval én benne vagyok.

– Tehát ez valóban és igazából egy randi! – süvítette Scorpius.

– Nem… egy állásinterjú – vetette ellen szarkasztikusan Albus.

– Egy állásinterjú a Barát, úgymint együttjárunk-barát, pozícióra? Mert technikailag arra való egy randi.

– Azt akarod, hogy az együttjárunk-barátod legyek? – kérdezett vissza Albus. Kibontakozott az ölelésből és vidáman nézett Scorpiusra. Scorpius ellenben úgy festett, mint aki épp nagyon erősen kívánja, hogy bár elnyelné a föld.

– Nem gondoltam végig azt a mondatot – hebegte. Albus összeráncolta a homlokát, mire Scorpius gyorsan kijelentette: – De igen, akarom… egy kicsit.

– Egy kicsit akarod, hogy az együttjárunk-barátod legyek?

– Talán.

– Egyértelműbbnek kell lenned ennél, Scorp.

– Igen – vágta rá. – Igen, szeretném… szeretném, ha úgy lennél a barátom… talán… Mit fog hozzá apa szólni? – krákogta Scorpius, Albus pedig megrázta a fejét – remekül szórakozott. – Ó, istenem, teljesen rossz sorrendben csináljuk ezt az egészet. Még az első randinknak se értünk a végére… és én már rég találkoztam a szüleiddel, ami jó, de csak úgy találkoztam velük, mint a barátod, szóval most újra kéne csinálni, mint az együttjárunk-barátod? És ugyanabban a szobában lakunk, szerinted ez jó ötlet? – Albus ezúttal egy kapkodós szájra puszival akasztotta meg a monológot. Scorpius abbahagyta a pánikolást és csillogó szemmel nézett Albusra. – Ez nagyon is jó ötlet – suttogta, Albus pedig elnevette magát.

– Nincs jó sorrend ezekben a dolgokban. Szóval fejezd be a csapongást – sóhajtotta, fel-feltörő kuncogással.

Scorpius megrántotta a vállát és az arcát Albus kócos hajába temette. – A könyvek azt állítják…

– Ó, akkor randizz egy könyvvel! – csattant fel jókedvűen Albus, mire mindketten nevetésben törtek ki; ideges izgalommal és a megmaradt adrenalinnal tüzelt nevetés volt ez. Végül Albus arrébb húzódott a barátjától – az együttjárunk-barátjától –, és visszacsúszott a saját oldalára a bokszban. Egy darabig turkált a kabátjában, aztán előhalászott egy maréknyi varázspénzt és felállt.

– Már mész is? – kérdezte vigyorogva Scorpius. Albus visszavigyorgott rá.

– Hogy szerezzek magunkban még egy kör vajsört. Még befejezésre vár az első randink.

– Első a sok közül, remélem – tette hozzá elpirulva Scorpius.

– Sok vajsör vagy sok randi közül?

– Mindkettő.

– Mármint ha szerencséd lesz – évődött Albus. – Egyszer majd elfogy a pénzem… Persze, mivel együtt lakunk, nehezen tudjuk majd hanyagolni a randi részt.

– Milyen nagy, nagy kár. – Scorpius az állát a kezébe támasztotta és álmatag tekintettel bámulta Albust.

– Szörnyű nagy kár – értett egyet Albus szégyenlősen, azzal megfordult, és a bárpulthoz csörtetett, arcán letörölhetetlenül a varázsvilág legábrándosabb vigyorával.




VÉGE




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)