Novella egy rohani lányról írta: Miriel Eryndis

[Kritikák - 8]

+++ betűméret ---


Eowyn és Eomer mindig is a két legnagyobb példaképem volt. Előbbire természetemben és kinézetemben is hasonlítottam, utóbbit pedig mindig úgy tiszteltem, mint a valaha élt egyik legnagyobb rohani harcost. Családommal Edorasban, Meduseld mellett laktunk, mivel apám, Heomol Theoden király egyik testőre volt. Bátyáim mindhárman harcosok lettek amikor felnőttek, így már kiskoromban rengeteg háborúról és csatáról hallottam. Sokszor kardoztam velük, később igazi fegyverrel is megtanultam valamennyire harcolni. Gyermekkorom óta vágytam rá, hogy egy csatában megmutathassam, hogy milyen erős vagyok, de sosem hittem, hogy ez valóra is válik majd.
Tizenöt éves lehettem, amikor a családommal a Helm-szurdokba küldtek minket, illetve rajtam kívül mindenkit; a fiúkat katonának, anyámat felcsernek. Nem akartak egyedül otthon hagyni, így velük mehettem. Elkeserítő volt népünk helyzete: az orkok háromszor többen voltak mint mi, ráadásul közülünk sok öreg, vagy épp túl fiatal volt. Anyámmal a barlangokban segítettünk a betegeken és sérülteken, és rémülten hallgattuk a csata zajait. Hol ételt kellett osztanom, hol egy sebet kellett ellátnom, de a biztonság kedvéért rajtam volt a páncélingem, és a kardom is mindig a kezem ügyében volt. Már órák óta zajlott a csata, amikor ismerős sérültet hoztak be: bátyámat, Eadont. Halálos sebet kapott, beszélni is alig tudott már. Szomorúan rám nézett, én meg megsimogattam a fejét.
- Légy jó, Eomil – szólt hozzám utoljára – Vigyázz Rohanra helyettem is. Ég veled, anyám – mondta anyánknak, és örökre lehunyta szemeit.
- Ne... Eadon! Eadon! - sírtam, de fivérem nem mozdult. Anyám zokogva ölelt át. Kitörtem karjai közül, és felpattantam.
- Átkozott legyen Saruman és az összes teremtménye! - ordítottam, felkaptam a kardomat, és kirohantam a barlangból. Az őrök meg sem próbáltak megállítani. Felszaladtam a várfalra, és könnytől homályos szemmel kezdtem kaszabolni az orkokat. Nagyon nem voltam felkészülve erre, de haragomban jó ideig nem láttam és nem hallottam. Nem tudom, hány orkkal végeztem akkor, de tízzel biztosan. Amint a közelbe ért egy, nekirontottam, és kegyetlenül levágtam a fejét. Élveztem az öldöklést, élveztem a bosszút, amelyet elesett bátyámért kellett végrehajtanom. Csupa vér voltam, nem érdekelt, mit kiáltanak nekem a többiek, csak futkároztam föl-alá a várfalon, és hadakoztam a szörnyetegekkel. Már vagy fél órája tarthatott ez, amikor kezdtem kimerülni. Néha éles fájdalom hasított belém, de nem törődtem vele. Körbe néztem: társaim már szinte mind visszavonultak a következő szintre. Néhány idegen férfi volt még a közelben, meg Eowyn nagy szerelme, Aragorn. Odakiáltottak nekem, hogy menjek a többiekkel.
- Nem! - ordítottam vissza. - Megkeserülik az orkok, hogy ide jöttek! - és levágtam még egyet. Ekkor két férfi kivált közülük, és vonszolni kezdtek a többiek után. Kicsusszantam a két erős kar szorításából, és visszarohantam. Kardomat belemártottam egy Uruk-haiba, mire az felüvöltött, de felemelt, és fojtogatni kezdett. Már úgy éreztem, mindjárt végem, amikor hirtelen a földre zuhantam. Az ork most már Aragornnal hadakozott, aki hamar megölte, és gyorsan felsegített.
- Gyerünk, menj! - ellenkezni akartam, de végül engedtem a parancsnak. Nemsokára ők is visszavonultak, de az orkok még mindig százával kapaszkodtak fel a falakon. Többször is csak a vakszerencsén múlott, hogy időben ki tudtam ugrani a csapások elől, no meg társaim ügyességén. Hol Gimli, hol a tünde Legolas, hol rohani bajtársaim mentettek meg az utolsó pillanatban a halál karmából. Még most is rettenetesen dühös voltam, de fáradtságom egyre növekedett, és egyre jobban lelassultam. Épp egy orkkal párbajoztam, amikor egy másik ugrott mellénk. Megpróbáltam kiugrani a lesújtó kard elől, de – mivel két tűz között voltam – elhajoltam az egyik elől, a másik viszont eltalálta a jobb kézfejemet. Majdnem felüvöltöttem fájdalmamban, de inkább az ajkamba haraptam, és mert kardomat elejtettem, puszta kézzel csaptam az egyik pofájába. Ököllel vertem, de a hosszú kardja ellen nem tudtam mit tenni. Eltalálta a lábamat, én meg a földre rogytam. Ekkor ért oda Gimli, és hátulról lecsapta a felém magasló szörnyet, egy rohani meg lelőtte a másikat. Biccentettem nekik, és halkan köszönetet is mondtam, de nem bírtam felállni. Nekitámaszkodtam hátammal a falnak, és zilálva vártam, hogy az ellenség rám találjon. Ekkor végignéztem magamon: a jobb kezemből ömlött a vér, a kisujjam hiányzott, a gyűrűs hegye sem volt teljes, és a többi is megsérült. Bal lábam szerencsére még megvolt, de abból is folyt a vér.
Amikor felnéztem, két-három ork már épp felkapaszkodott a falra, nem sokkal távolabb tőlem. Halkra fogtam a lélegzetem, pedig fájdalmamban üvölteni tudtam volna. Elmentek előttem, biztos azt hitték, halott vagyok. Erőmet összeszedve fölemeltem egy íjat a földről – biztos az egyik elesett katona ejtette el. Fel volt ajzva, így gyorsan nyílvessző után kezdtem nézelődni. Hamar találtam is párat, igaz, kicsit már csorbultak voltak, de még lehetett velük lőni. Az idegre illesztettem az egyiket, megcéloztam egy orkot aki előttem állt úgy hat méterre, és lőttem. A szörny hörögve esett össze, sikerült hátulról eltalálnom a nyakát. A második vessző annak az orknak állt a lábába, aki megfordult, hogy megkeresse az orvlövészt. Felmordult, de észrevett, és bicegve elindult felém, fenyegetőn lóbálva görbe szablyáját. Lehunytam a szemem és vártam a legrosszabbra, amikor egy kürt harsant fel.
- Helm kürtje! - gondoltam reménykedve. Az ork megállt, és ijedten körülnézett. Leeresztette a pengét, és társaival sietősen igyekeztek elbújni – későn, mert ebben a pillanatban rohaniak törtek elő a vár belsőbb részeiből több tucatnyian, és hangos csatakiáltásokkal nekiestek Saruman szolgáinak. Elmosolyodtam, és hallgattam a neszeket: megszólalni nem volt erőm, így nem is vettek észre sem ők, sem az ellenség. Hallottam, hogy a főkapun is lovasok törnek ki, hallottam Theoden király biztatását, Aragorn kiáltását, és a csatazajt. Fél óra múlva a vérveszteség miatt már szédültem, de ha tudtam volna sem szólhattam volna senkinek, mert mindenki olyan gyorsan eltűnt a környékemről, mint ahogyan jött; nyilván segíteni mentek a többieknek, lent. Ekkor megint meghallottam egy kürtöt.
- Ez Rohan kürtje! Ki lehet az? - morfondíroztam, megpróbálva elterelni gondolataimat a fájdalomról. Gandalf nevét kiáltották, és felderült az arcom.
Nemsokára már vége is volt a csatának. A felcserek és az épen maradtak túlélőket kerestek a romok között. Hátammal a falnak dőltem, földön levő bal kezemben tartottam a kardomat, jobb, sérült kezem meg az ölemben feküdt. Bal, véres lábamat kinyújtottam, a másikat felhúztam, a fejemet meg teljesen lehajtottam: már az ájulás határán voltam. Így talált rám Legolas, a tünde. Komoran szemlélte sérüléseimet, de amikor felemeltem a fejem, haloványan elmosolyodott.
- Azt hittem, sosem találnak rám – suttogtam rekedten, és én is mosolyt erőltettem az arcomra.
- Láttalak harcolni. Nagyon bátor vagy. Talán egy kicsit túlságosan is – jegyezte meg, majd szólt a felcsereknek, azok meg hordágyra fektettek, és bevittek az ispotályba, azaz a barlangba. Aragorn épp a mellettem fekvő sebesültet ápolta.
- Aragorn úr – szólítottam meg, és megpróbáltam felülni. - Köszönöm, amit értem tettél. A düh elvakított: ha te nem segítesz, ott helyben meghalok – ekkor fájdalom nyilallt a karomba, és felszisszentem. A férfi elmosolyodott, és gyengéden visszanyomott az ágyra.
- Ne erőltesd meg magad – mondta. - Nagyon bátor harcos vagy, én meg csak a dolgomat tettem.
Hálásan elmosolyodtam. „Igazi harcos vagyok!”- gondoltam boldogan, de ekkor Eadon jutott eszembe, és elkomorultam. Anyám ekkor lépett oda mellém, és sírt.
- Jaj, kicsim! Eomil, mit tettél? Hol voltál? Megmondtam neked, hogy ne menj ki!
- Asszonyom, a lánya nagyon erős és ügyes. Sok rohani életét mentette meg ma este, és sok ellenség életét ontotta ki – védett meg Aragorn, mire anyám meglepetten nézett rám.
- Igaz ez, Eomil?
- Igaz, asszonyom – felelt helyettem Gimli, a törp, akivel szintén összefutottam néha a harcmezőn. - Igazán jó katona lenne belőle.
Anyám erre elsápadt, és ijedten hebegett.
- Aha... I-igen... Bi-biztos...
Ezután gyorsan kitisztították és bekötözték sebeimet, de még nagyon sokáig nem épültem fel. Szerencsére bátyám temetésére már voltam olyan erős, hogy lábra álljak. Nagyon szomorú voltam, de már nem sírtam. Ránéztem Eadon falfehér arcára, majd bekötözött, csonka jobbomra tekintettem.
- Érted megérte – suttogtam, és még egyszer, utoljára megsimítottam a karját, és úgy éreztem, elvégeztem a feladatomat, amit rám szabott: megbosszultam halálát, és helyette is vigyáztam Rohanra.
Azóta Frodó és Samu sikeresen elpusztították a Gyűrűt, Aragorn lett Gondor királya, Gimli és Legolas meg együtt járják Középföldét. Néha Eowynnal is találkozok, habár férjével elég messzire élnek. Bátyáim, Haldam és Teneol is családot alapítottak, szüleink boldogan élnek Edorasban.
Most már huszonkilenc éves vagyok, továbbra is Rohanban, Meduseld közelében élek, ahol most már Eomer király uralkodik. Van egy nagyon kedves férjem, Eolond, és három gyermekünk: két fiú, Teonom a legidősebb, a középső meg az Eadon nevet kapta, szeretett bátyám után, a legkisebbik meg egy kislány, Eolin.
Remélem, neki nem kell majd azt átélnie, ami velem történt a Helm-szurdoki csatában.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)