Vérszerződés írta: Nezumi

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


“Ha majd belefáradsz, az legyél, ki nem vagy.”



Egy zöld fénycsóva közeledett a szeretett személy felé. Egy fénycsóva, mely megszabadította őt a rossztól, a fájdalomtól és a világ mocskától. Ő tette, és ezt soha, semmi nem teheti majd jóvá. Megölte azt, akit apjaként tisztelt és megölte azt, ami addig a pillanatig őt magát jelentette. Az engedelmes halálfaló álcája lehullott, és nem maradt semmi más, csak az a furcsa, lebegő, felszabadító érzés, amivel nem tudott mit kezdeni. A fájdalom, mely testét érte, visszarántotta a földre, de a gyász és szabadság furcsa egyvelege egy egészen új embert kezdett formálni benne.


“Mikor belső lényed kizökkenni nem hagy.”



Aztán eljött az alkalmas időpont a szökésre. Az erő, ami átjárta, régi ismerős volt. Miután megszüntette az évtizedeken keresztül rajta nyugvó varázsblokkokat, hatalmas erejét két varázslatra összpontosította. Védelem és menekülés.


“Mikor minden perced élvezetté válik.”



Tudta jól, hogy mosolyog. Több tucat halálfalóval és Voldemorttal szemben megkínzott teste remegett az erőlködéstől, és ha csak egy másodpercre ránézett volna Dumbledore testére, a bűntudat elönti tudatát, megszakítva ezzel a koncentrációját, de a hoppanálás gátlás lassan feladta a küzdelmet, miközben pajzsa átkok sorozatát védte ki. Amikor megszűnt a gátló bűbáj, neki csak egy szót kellett kiejtenie, és a rendtagok egymás után menekültek meg.


“Ha lelked megtisztul, s nem rettegsz halálig,”



Aztán ott állt Voldemorttal szemben, akinek arcát fékevesztett harag torzította őrült indulatba. Ő képes volt megőrizni nyugalmát. Könnyen védte ki egymás után az átgondolatlan támadásokat. Visszatámadt volna, de ekkor látóterébe került Dumbledore élettelen teste és már más célok motiválták.


“akkor talán rájössz céljára a létnek,”


Megpróbált a harc hevében közel kerülni a testhez, de amikor egy eltévedt átok majdnem őt érte, eszébe jutott valami, amit egyszer Dumbledore mondott neki. “Csak az életért érdemes küzdeni, Perselus, ezt jól jegyezd meg.” Most egy életre megtanulta a leckét. A következő alkalommal dehoppanált és elhatározta, ezt a döntését soha nem fogja megkérdőjelezni.


“s ura lehetsz egyként fénynek és sötétnek.”*



*×*×*



Aznap Piton az iskola előcsarnokába hoppanált és egyenesen az igazgatói irodába ment, mit sem törődve fájó testével és el-el homályosuló tekintetével. Nem engedhette meg magának, hogy elgyengüljön, ki kellett bírnia. Csak még egy kis ideig. Amikor végre belépett az igazgatói irodába, a bent fel-alá járkáló Minerva McGalagony hirtelen megállt és felé nézett.


– Hol van Albus? – kérdezte aggódva a nő.


A csend, ami ezt követte, fülsüketítő volt. Perselus később sem tudta megmondani, honnan szedte az erőt, hogy a kérdést követő percek egyikében válaszoljon.


– Sajnálom.


Csak ennyit tudott mondani, de a nő így is értette. A boszorkány arcából a maradék szín is távozott, miközben eltántorgott a legközelebbi székig, aztán lerogyott rá. A bájitalmester némán nézte őt egy ideig, majd szó nélkül megfordult és távozott a helyiségből. Nem volt maradása. Nem érezte magát méltónak arra, hogy ott tartózkodjon. Talán védekezés volt, de csak azon járt az esze, hogy mik a további teendők. A rendet össze kell hívni, és meg kell beszélniük, hogyan tovább. Hiszen addig nem lesz nyugtuk, míg Voldemort él.


Először a csigalépcsőn állt meg, amikor hirtelen elsötétült előtte a világ. Nekidőlt a falnak és várt pár másodpercig, mielőtt tovább indult volna. Minden porcikája sajgott a kínzástól, amit a Nagyúr rámért. Az sem javított sokat az állapotán, hogy hoppanálnia kellett. Mégsem mehetett a gyengélkedőre. Nem bírta volna most elviselni Poppy eszméletlen energiáját és sopánkodását. Főleg a szomorú és bánattól terhes csendet nem, ami Dumbledore halálhírével ellepte volna a gyengélkedő minden gyógyszerszagtól bűzlő sarkát. A szokásostól eltérő bizonytalan, de sietős lépteivel haladt folyosóról folyosóra, hogy minél hamarabb eljuthasson a lakosztályáig. Ott már csak meg kellene innia egy bájitalt, aztán egyszerűen kidőlni, hogy ne érezzen semmit.


Már éppen a pince folyosóján járt, amikor újra elsötétült előtte a világ. Megtámaszkodott kezével a falon, miközben lehajtott fejét tenyerébe hajtotta. Ekkor hallotta meg az ismerős, kissé bizonytalan, de aggódó hangot a háta mögül.


– Professzor, jól van? – kérdezte a szemüveges griffendéles, miközben közelebb lépett hozzá. Piton felemelte a fejét és a fiúra nézett.
– Mit keres itt, Potter? – kérdezett vissza hűvös hangon. Nem fűlött a foga ahhoz, hogy most álljon le a griffendélessel trécselni.
– Én csak... Követtem – nyögte ki végül Potter.
– Követett – ismételte összevont szemöldökkel. – Mégis milyen szándékból? – A kérdést csend követte. Piton felvont szemöldökkel nézte a szavakkal küzdő fiút, aki végül összeszedte magát és megszólalt.
– Mi történt, uram? – kérdezte a fiú. Perselus fáradtan sóhajtott egyet. Sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas a beszédre. Miből gondolta hát a kölyök, hogy nekiáll magyarázkodni? Nevetséges.
– Holnap mindent meg fog tudni. Most pedig menjen vissza a hálókörletébe – parancsolt rá a fiatalra, majd elindult. Pár lépést tett csupán, amikor megbotlott. El is esett volna, ha Potter nem kapja el. – Harminc pont a Griffendéltől! – szűrte fogai közt dühösen. A kölyök döbbenten meredt rá. – Akar még tízet az engedetlenségéért? – Piton nem hitte el, hogy a fiú még ezek után is ott állt mellette és úgy tett, mint akit érdekel, hogy mi van vele. Így is épp elég hosszú volt ez a nap, nem akart még több bonyodalmat.
– Elnézést, Piton professzor, de láthatóan nincs túl jól. Legalább hadd kísérjem el a lakosztályáig!
– Nem kell! Egyedül is el tudok addig menni – felelte, aztán tovább indult. Amikor hirtelen ismét elhomályosult a világ, megbotlott egy kiálló kőben. – Meg ne merjen még egyszer érinteni, Potter! – mordult ingerülten a fiúra, aki már valóban nyúlt is utána, hogy elkapja.


Végül újra elindult, az idegesítő kölyöktől viszont addig nem tudott szabadulni, míg át nem lépte a lakosztálya küszöbét és be nem csukta maga mögött az ajtót. Egy kis ideig még támasztotta az ajtó melletti falat, csak akkor indult el újra, amikor biztosnak érezte a lépteit. Az íróasztal fiókjából elővett két bájitalt. A cruciatus átokra nincs orvosság. Izomlazító és fájdalomcsillapító főzettel elérhető, hogy a test hamarabb kipihenje a megrázkódtatást, de az elmének csak az alvás segíthet. Perselus kifogyott a sima fájdalomcsillapító főzetből, de izomlazítója még volt. A legfontosabb viszont az álomtalan álom bájital volt. Ebből soha nem fogyott ki. Miután mind a kettőt megitta, bement a hálószobájába, ahol aztán ruhástól dőlt el az ágyon. Amint a feje párnát ért, a bájital hatni kezdett, és pillanatok alatt mély álomba zuhant.


Másnap arra ébredt, hogy valaki dörömböl az ajtaján. Nyögve ült fel az ágyban, majd lüktető halántékára nyomta a tenyerét. Határozottan nem pihente még ki magát. Magában morogva állt fel, amikor a dörömbölés nem akart megszűnni. Odament a bejárathoz, aztán csak annyira nyitotta ki, hogy kilásson rajta. Legnagyobb döbbenetére egy igen megviselt ábrázatú Harry Potter állt lakosztálya küszöbén.


– Mit akar, Potter? – morrant a férfi, és legszívesebben rácsukta volna az ajtót látogatójára. Semmi kedve és energiája nem volt ahhoz, hogy egy labilis lelkiállapotú tinédzsert pesztráljon.
– Beszélhetnénk, professzor? – kérdezte a fiú reménykedve. Piton ekkor mondott le a kellemes reggeli egyedüllétről. Hátrébb lépve kitárta az ajtót, és miután a griffendéles elhaladt mellette, becsukta.
– Miről akar beszélni? Ha problémája van, forduljon McGalagony professzorhoz, ő a házvezetője, ha nem tévedek – mondta gúnyos hangnemben. A kölyök ekkor olyan elgyötört képpel nézett fel rá, hogy rögtön tudta, mi, illetve ki lesz a téma. – Foglaljon helyet! – sóhajtotta sorsába beletörődve.


Miközben a fiú leült a kanapéra, ő kiment a kis konyhába. Egy erős kamilla teára volt szüksége, hogy elkezdhesse a napot. Csak akkor volt hajlandó visszamenni a griffendéles Isten átkához, amikor a tea már ott gőzölgött bögréjében. Hogy miért öntött végül a fiúnak is, azt már meg sem kérdezte magától.


– Tessék – mondta, miközben letette a bögrét a fiú elé. Ő az egyik fotelben foglalt helyet, a kanapéval szemben.
– Köszönöm.


Miközben ittak, Piton a fiút figyelte. Furcsa volt a légkör. Bár köztük azóta a bizonyos nap óta minden furcsa. Potter a kezében lévő teát nézte elmélyülten, miközben a csend egyre hosszabbra nyúlt. Perselus látta, hogy a fiúnak fogalma sincs, mit mondjon. Aztán a kölyök mégiscsak megszólalt. Bár ne tette volna!


– Dumbledore valóban meghalt?
– Ennél ostobább kérdést fel sem tehetett volna – jegyezte meg epésen Perselus. – McGalagony nem hazudna ilyesmiben, vagy csupán nem volt képes felfogni az információt?
– Ha nem akartál beszélni, akkor csak mondanod kellett volna! – csattant fel Potter sértődötten, letegezve a férfit.


Piton döbbenten figyelte a dühös, könnyektől csillogó smaragdokat. Talán jogosan volt ingerült a kölyök, de Perselus még nem akart erről beszélni senkivel. Hiszen ő volt az, aki… A gondolat megakadt, és úgy tűnt, ennél többre most nem képes. A csend kézzel fogható volt. Amikor már úgy tűnt, nem érkezik válasz, a fiú felállt, hogy mérgesen kicsörtessen az ajtón. Hagynia kellene, hogy elmenjen. Úgy sokkal könnyebb lenne. Minden sokkal könnyebb lenne.


– Gyere vissza, Harry! – mondta, megmasszírozva halántékát. A feje még mindig lüktetett a kínzás mellékhatásaként. – Ülj le, kérlek!


Harry az ajtónál torpant meg. Egy rövid pillanatig csak állt ott némán, majd megfordult és visszaült előző helyére. Kezeit az ölébe ejtette és egyenesen Perselus mély, fekete szemeibe nézett.


– Dumbledore meghalt. – Bár már mindketten tudták, a kijelentés mégis hasított a levegőben. – A minisztériumi tárgyalás csapda volt. Voldemort végig ott volt, és csak a megfelelő alkalomra várt. Ha tudtam volna előre, másként alakult volna, de engem nem avatott be. Talán azért, mert én is vádlott voltam, nem tudom. Az biztos, hogy sokkal nagyobb ereje van, mint gondoltuk – mondta, aztán belekortyolt a teájába, ami átmelengette sajgó testét.
– Te hogy vagy? – kérdezte egy kis idő múlva Harry, megtörve ezzel a közéjük beállt csendet. Perselus kérdőn emelte rá a tekintetét.
– Ahogy láthatod, jól – felelte Perselus, majd lerakta félig kiürült csészéjét az asztalra. – Nos, ha ennyit akartál tudni, akkor most már magamra hagyhatnál.
– Nem maradhatnék? – kérdezte óvatosan a griffendéles.
– Jól mondtad. Menj, legyél a barátaiddal – sóhajtotta Piton, miközben felállt, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek.


Harry is felállt, de hezitált. Perselus végignézte a fiú szerencsétlenkedését. Sejtette, mit akar a másik, de nem könnyítette meg a helyzetét. Hiába tudta, hogy a köztük fennálló különös viszony épp annyira az ő hibája, mint Harryé, valahogy mégis neheztelt a kölyökre. Ez viszont nem az az időszak volt, amikor tisztázniuk kellett a helyzetet.


A totyorgás végül abbamaradt és Piton szórakozottan figyelte, hogyan lép oda hozzá a fiú, fogja meg talárja felső részét és húzza le magához egy bizonytalan, de annál édesebb csókra. Mint mindig, Piton most is érezte azt a megfoghatatlan köteléket, ami ott lebegett köztük. A csókjuk most is épp olyan helyénvalónak tűnt, mint eddig már oly sokszor. Aztán a varázslat eltűnt, ahogy ajkaik elváltak, és újra ott volt közöttük az a rengeteg akadály.


– Aggódtam érted – suttogta Harry, fejét Perselus mellkasához döntve.
– Tudom – felelte a bájitalmester is halkan, mintha valaki meghallhatná a gyengéd szavakat.


Hagyta, hogy a békés, meleg ölelés hosszúra nyúljon. Szüksége volt rá, hogy, ha csak egy múló pillanatra is, de azt hihesse, van, akinek számít, hogy túlélte.


– Később még beszélünk – ígérte Perselus. – De most menj! – engedte el a fiút, aki egy bólintás után távozott a lakosztályból.




*×*×*



Harry ajkai még mindig bizseregtek, amikor elhagyta a bájitalmester lakosztályát. A szíve hevesen dobogott mellkasa börtönében, mintegy utóhatásaként a férfi közelségének.


Perselus Piton.


Soha nem gondolta volna, hogy ha valakivel az életben ilyen kapcsolata lesz, akkor az épp a mogorva bájital professzorral lesz. Mert ez szerelem volt, méghozzá nem is akármilyen. Harry legalábbis így érezte. Abban nem volt biztos, hogy Perselus hogy vélekedik a kérdésről, hisz eddig nem volt alkalmuk megbeszélni a kapcsolatukat, ami kétségkívül Harry hibája volt. Már hetekkel ezelőtt szakítania kellett volna Ginnyvel, de félt. A lány képes volt túlreagálni a dolgokat és Harry tartott tőle, hogy valami bolondságot követ el. Arról nem is beszélve, hogy Ron mit szólt volna a dologhoz.


Amikor felért Griffendél tornyába, a klubhelyiségben egyenesen Ginnybe és annak vihogó barátnőibe futott. Talán itt volt az ideje, hogy véget vessen ennek az egésznek. Miután Harrynek sikerült megbeszélnie délutánra egy találkozót az egyik üres teremben a lánnyal, felment a hálóba, hogy magához vegye a láthatatlanná tévő köpenyét. El kellett látogatnia valahova, és nem akarta, hogy bárki is észrevegye. Nem volt kijárási tilalom, de Harry úgy sejtette, ebédnél fogják kihirdetni Dumbledore halálát, amit egyáltalán nem akart végighallgatni. Nem akart ott lenni, hogy Ginny a vállára borulva sírjon, vagy hogy Ron és Hermione értetlen, könnyes arcát nézze. Nem akart arra gondolni, hogy mi lesz ezek után. Nem akart gondolni semmire. Csak egy helyet ismert, amit mostanában rajta kívül senki nem látogatott, így úticélja nem volt kérdéses.


Nehezebb volt kiszöknie a folyosóra, mint hitte. A lányok elképesztően elemükben voltak és Harry rosszul volt attól a fékevesztett vidámságtól, amit várakozás közben végig kellett hallgatnia. Így amikor végre kiszabadult, hálásan nézett az elsápadt Neville-re, akit elkaptak egy kis játékra. Miközben a folyosókat rótta, akaratlanul is eszébe jutottak azok a napok, amik még Perselus nélkül teltek. Főleg egy bizonyos nap.


Még mindig zavarba jött, ha rágondolt.


– Ugye most viccel velem?


Dumbledore irodájában voltak, ő, az igazgató és Piton. Már napok óta tudták, hogy Voldemort egy démont idézett meg, hogy megnövelje az erejét. Lázasan keresték a megoldást, és amikor megtalálták, váratlan akadályok merültek fel.


– Nézd, Harry, tudom, hogy túl sok az, amit kérünk tőled, de beláthatod, hogy nincs más esélyünk. Holnap van az Új Hold első napja a mérleg jegyében. Kit avathatnánk be biztonsággal ennyi idő alatt, aki… nos, meghozná ezt az áldozatot? – tette fel a kérdést Dumbledore, és ha Harry józanul gondolkodott, tudta, hogy nincs senki, aki erre alkalmas lenne.


Oldalra pillantott, egyenesen Pitonra, aki úgy tűnt, nem hajlandó visszatérni merengéséből a beszélgetésbe. Talán a férfi már nem is akar erről vitázni? Ennyire egyszerűen belenyugodott a helyzetbe? Ha így van, akkor neki már beleszólása sincsen?


– Ne-nekem ott van Ginny. Ha vele…
– Az idézőnek kell elvenni a szüzességet – szólt közbe Dumbledore. – Lehetsz te az idéző, Harry, ha Weasley kisasszony még őrzi az ártatlanságát. – Harry ökölbe szorította kezét.


Nem, Ginny nem volt már szűz, ezt tudta jól, hisz éjszakákat töltött azzal, hogy feldolgozza az információt és ne szégyellje magát annyira, amiért ő még mindig az. Persze, épphogy nagykorú lett, hova rohant volna? De nyílván csak ő gondolkozott így. Már legjobb barátai is túlestek a dolgon.


– Citromport? – törte meg a kialakult csendet az igazgató, felöltve állandó mosolyát.
– Nem, köszönöm – szűrte fogai közt Harry, miközben próbált valami kibúvót találni.


Amikor nem jutott eszébe semmi, újra Pitonra nézett, aki továbbra is némán bámult ki az ablakon. Teljesen egyedül maradt.


– Már csak egy kérdés maradt – folytatta az igazgató, mire Harry összevonta szemöldökét. Dumbledore tőle szokatlan módon elpirult és egy ideig csak némán nézett rá.
– Még pedig? – kérdezte óvatosan Harry.
– Eldöntheted, hogy kit szeretnél idézőnek.


Harry a szeme sarkából látta, amint Piton megrázkódik mellette, de ő csak a mondatra koncentrált. Választhat, hogy ki legyen az idéző? Vagyis megválaszthatja, hogy kivel… Harry kikerekedett szemekkel nézett az igazgatóra, aki viszont az ujjaira meredt. A kínos csend szörnyen hosszúra nyúlt. Végül a leghiggadtabbnak hitt vesztette el a türelmét.


– Merlinre, így sose érünk a végére! – csattant fel az ablakból Piton, aki most szólalt meg először, mióta Dumbledore felolvasta az idézés feltételeit. – Mivel maga az egyetlen szűz felnőtt korú, akiről tudunk, ezért csak maga lehet az áldozó, Potter. Válassza ki, kit akar idézőnek és menjünk végre a dolgunkra!
– Válasszak...? – kérdezte Harry lesokkolva. Hiszen az idéző csak két ember lehet…
– Ne értetlenkedjen, Potter! Kivel akar lefeküdni, velem, vagy az igazgatóval?!



Majdnem felnevetett, amikor az emlék végére ért. Harry akkor észre sem vette, Perselus is mennyire zavarban van. Persze, hiszen akkor még nem ismerte annyira a bájitalmestert. Érdekes. Alig egy hónap telt el, de Harry úgy érezte, már annyi mindent tud róla, és mégis oly keveset. Sokkal többet akart tudni. Mindent! Elvörösödve rázta meg fejét, és a hirtelen mozdulattól majdnem leesett róla a köpeny. Eldöntötte, hogy míg oda nem ér, nem nosztalgiázik többet.
Sokszor elgondolkodott azon, vajon jól teszik-e, hogy itt tartják őt, elzárva mindentől és mindenkitől. Harry néha napján különösen rosszul érezte magát attól, hogy így bánnak vele. Hisz mitől különbek így Voldemortnál? Csapdában tartani és irányítani valakit, elvéve a szabadságát és megfosztani a szabad akaratától. Ez sosem vallott Dumbledore-ra. Habár az utóbbi pár hónapban Harry az igazgató egy olyan oldalát ismerte meg, ami örökre rejtve kellett volna maradjon. Talán ezért sem viselte meg olyan nagyon az igazgató halálhíre. Természetesen szomorú volt és kétségbeesett, de miután meglátogatta Perselust, már nem érezte, hogy elvesztek.


Az óriási, díszes kapu előtt jutott eszébe, hogy nem hozott magával semmit. Már épp azon volt, hogy visszaforduljon, amikor az ajtó kinyílt és egy manó hátrált ki rajta, sűrű hajlongások közepette.


– Ételt hoztál? – szólította meg a manót Harry.
– Igen, Harry Potter, Prixy mindent úgy csinált, ahogy mondták neki.
– Ügyes voltál, Prixy, köszönöm.

A manó elsietett, Harry pedig belépett a szobába. Odabent félhomály uralkodott, és hunyorítania kellett, hogy észrevegye az egyik sarokban ülő férfit, akinek hófehér szárnyai koszosabbnak tűntek, mint a legutóbb.


– Jót étvágyat! – mondta Harry, mikor észrevette, hogy a másik már nekilátott a reggelinek.


Az angyal felnézett hosszú, krémszínű haja mögül és egy morranással válaszolt. Harry már megszokta a férfi udvariatlanságát, így ő sem törődve az illemmel kínálta magát hellyel és leült, nem messze a zongorától.


– Dumbledore meghalt. – Csak így kimondta, pedig nem így akarta közölni a hírt. Igazából talán el sem kellett volna mondania, de mint mindig, amikor idejött, az igazság most is kikívánkozott belőle. Nem tudta, milyen reakciót vár, de amikor az angyal rezzenéstelenül folytatta az evést, csalódott volt. – Tudtad?
– Nem – válaszolta a férfi selymes hangján.
– Nem is érdekel?
– El fogtok engedni? – nézett fel az angyal, felvillantva földöntúlian kék szemeit. Harry várt a válasszal. Ő sem tudta, Perselusnak mi a terve, de volt egy sejtése.
– Azt hiszem, nem – sóhajtotta lemondóan Harry.
– Akkor nem érdekel.


Harry sóhajtva dőlt hátra a kényelmes fotelben. Bár a szoba egy jól eldugott hátsó szárnyban volt, nem fukarkodott a kényelemtől. Dumbledore mindent meg akart tenni annak érdekében, hogy az angyal ne szenvedjen hiányt semmiből. Még arról is megkérdezték őt, milyen színű falakat szeretne, de az angyal minden alkalommal némasággal felelt. Valamiért egyedül Harryvel volt hajlandó beszélni, de vele is csak pár szóban közölte igényeit. Az egyik ilyen a zongora volt. Harry nemrég megkérdezte a férfit, hogy miért nem beszél Perselussal, vagy Dumbledore professzorral is. A válasz elég rövid volt, de Harry ebből is megértette a lényeget.


– Mert csak te hoztál értem áldozatot.


Harry most lehunyt szemmel hallgatta az evőeszközök halk, egyenletes csörömpölését. Valamiért mindig furcsa megnyugvást érzett az angyal közelében. Nem beszéltek sokat, de ahogy Perselussal kapcsolatban sem, itt sem érezte kínosan magát emiatt.

– Tudod, azon gondolkodtam, mit kellene tennem, hogy végre elmondd a neved – szólalt meg Harry jóval később. Ő épp egy teát szürcsölt, miközben az angyalt figyelte olvasás közben.
– Tudod a nevem. Ezért van hatalmatok felettem – felelte az angyal, majd lapozott a könyvben.
– Perselus tudja, de én nem. Nekem nem mondtad el.
– Nem mintha a denevérnek én mondtam volna el.


Harry elmosolyodott a név hallatán. Az angyal mindig így nevezte Perselust, és bár Harry már rég nem használt a férfira csúfolódó szavakat, szórakoztató volt hallani őket.


– Áruld el a neved, kérlek! Ígérem, nem fogom rosszra felhasználni.


Az angyal felnézett a könyvből és mélykék szemeit egyenesen Harry smaragdjaiba fúrta. Harry állta a pillantást, de közben mélyen elpirult. Olyan intenzív volt a másik tekintete, mint egész, angyali lénye. Fénylő, őszinte és mérhetetlenül tiszta.


– Nem, tényleg nem fogod. – Harry nem válaszolt, csak várt. Tudta, hogy ez a pillanat fontos és nem akart elrontani semmit. Ezért csak állta továbbra is a kutató pillantást és reménykedett, hogy átmegy a rostán. Az óráknak tűnő percek lassan teltek, míg végül az angyal újra megszólalt. – Sandalphon.


Harrynek beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogy mit hallott.


– A nevem Sandalphon.




*Aranyosi Ervin: Fény és sötét ura az ember (1. versszak)



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)