Holnap írta: Endra

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---


Választott kívánság: Supernatural: Dean Winchester / Castiel Novak. Angst, romantikus, de nem túl csöpögős. Inkább az érzéseken, mint sem a cselekedeteken legyen a hangsúly, játszódjon a 11. évad után, tulajdonképpen egy alternatív folytatást szeretnék; mi történt Castiellel? Találkoznak még Deannel? Nem kikötés a happy end, nyugodtan engedd szabadon a sorozatra jellemző sötét világot.


Megjegyzés: Szeretem a párost, de még nem igazán írtam velük, igyekeztem eltalálni a karakterüket, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerült. A kívánságból kiragadtam egy fél mondatot, miszerint inkább az érzéseken van a hangsúly, így nem biztos, hogy beillene folytatásnak, de remélem, nem okoz majd nagy csalódást a kérőnek.



Holnap
- Marianne kívánsága alapján -


Kerültetek már olyan helyzetbe, amiről úgy gondoltátok, hogy nincs megoldása? Az elején még reménykedsz benne, hogy mindez csupán egy újabb kihívás, amivel meg kell küzdened, de lassan rájössz, tehetetlen vagy, mégsem adod fel. Nem adhatod fel, mert te az nem te lennél. Arra neveltek, hogy ne a problémát fedezd fel, hanem a lehetőséget, hogy újabb magaslatokba juthass el, hogy minden helyzetből a lehető legjobban gyere ki – lehetőleg élve. Mindig úgy gondoltam, hogy semmi nem számít igazán, ha meg vagy arról győződve arról, hogy helyesen cselekszel. Ha hiszel a célban, bármilyen eszközt bevethetsz annak érdekében, hogy sikerrel járj, most mégis itt vagyok, már kis híján megfagytam, de nem tudom rávenni magam arra, hogy megmozduljak. Rég… már nem is emlékszem mennyire régen volt már, hogy csak ültem a motorháztetőn, és a csillagokat bámultam Annyira szánalmasnak tűnik, mégis van benne valami megnyugtató. Ha erősen akarom, akkor még Sammyt is magam mellé tudom képzelni, ami még inkább megerősíti bennem a gyanút, hogy kezd elmenni az eszem. Persze ez visszatekintve az elmúlt napokra cseppet sem lenne meglepő fordulat. Több mint harminc év után visszakaptam anyát, de a kezdeti öröm nem tarthatott sokáig. Már igazán megtanulhattam volna, hogy az életnek – pláne az ilyennek –, nagy ára van, amit vérrel kell megfizetni. Ezt a tartozást pedig nagyon úgy néz ki, hogy az öcsémnek kell megfizetnie. Próbáltam másra gondolni, akármire, de minduntalan oda lyukadtam ki, hogy talán az öcsém már nem is él. Dühítő volt, hogy tehetetlen vagyok, még csak azt sem tudtam, hogy hogyan kezdjek neki a keresésnek. Minden tudásomat bevetettem; felhívtam jónéhány vadászt, hátha hallottak vagy láttak valamit, de hasztalan volt. Ha legalább Cas mellettem lenne, de nem. Hiába hívom már napok óta őt is, nem jelentkezik. A falon talált angyalűzőből sejtettem, hogy megint elrepülhetett a világ végére, mégis reménykedtem benne, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat, és biztosít róla, hogy Sam jól van. Újra felnéztem az égre, és egy nagyot kortyoltam a sörömből. A csillagokkal telehintett égbolt valóban csodálatos látványt nyújtott. Olyan volt, mintha ott a semmi közepén vált volna el az ég a földtől, mintha elég lenne csak kinyújtani a karom, hogy elkaphassam az egyik fényes csillagot. Itt minden olyan békésnek tűnt, hogy legszívesebben egész hátralévő életemben el sem mozdulnék, bármennyi is legyen még belőle, de ez is – mint ezernyi dolog az életemben – lehetetlen volt. Egyrészről ott volt anya, akinek szüksége volt a támogatásomra. Csak elképzeléseim vannak, hogy milyen lehet neki ennyi év után újra élni. Még emlékszem, hogy nekem milyen volt pár hónapnyi szenvedés után, de az más volt. Nekem voltak emlékeim a pokolról, de neki nincsenek az elmúlt harminc évről, ami talán nem véletlen, így viszont sokkal nehezebb dolga van. Mintha egy hosszú kómából ébredt volna, és bár nem mondja, de tudom, hogy teljesen össze van zavarodva. Más lett a világ, a fiai – akik az ő emlékeiben még kisgyermekek voltak – felnőttek. Másrészről ott van Sammy, amíg egy csöppnyi esélye is van annak, hogy életben van, nem adhatom fel a reményt. Keresni fogom, és meg is fogom találni. Annyi mindenen átmentünk már, nem most fogom feladni. A Bunkerban talált jelek arra utalnak, hogy valaki, vagy valakik elrabolhatták, mert ha csak a megölése lett volna a cél azt bárhol megtehették volna.
Aztán ott van még Cas is. Bízom benne, hogy hamarosan felbukkan. Nem tudom, mi történt az után, hogy búcsút vettünk egymástól, de hitem szerint ő és Sam együtt voltak, és tudom, hogy az első útja a Bunkerba fog vezetni. Tagadhatnám, hogy aggódom miatta, mert angyal – még ha nincs is ereje teljében –, és mint olyan többé-kevésbé tud vigyázni magára, de jól emlékszem azokra az esetekre, amikor kis híján belehalt a sérüléseibe, rosszabb esetben meg is halt. Miatta mindig aggódom, még akkor is, ha csak a sarki boltba ugrik ki, hogy bevásároljon Sammynek és nekem.
Pár napja még azt gondoltam, hogy minden a legjobb úton halad, de ismét tévedtem. Másra se vágytam, mint hazavinni anyát, hogy Sam végre megismerhesse, bemutatni Casnek, és igen… megint csak Castiel. Magamban ezerszer lejátszottam, hogy végre őszintén beszélek vele, elmondom, mit érzek, és felnyitom a szemét, hogy rájöjjön ő is legalább annyira akar engem, mint én őt, csak úgy deanesen. Sokáig tartott, amíg beismertem magamnak, hogy az érzéseim – szavaim ellenére – cseppet sem barátiak, vagy testvériek. Az érzéseim akaratom ellenére változtak meg iránta. A kék szempár pillantása bosszantó módon számtalan álmatlan éjszakán keresztül kísértett. Küzdöttem ellene, próbáltam elnyomni ezt az érzést, időnként sikerült is megfeledkeznem róla egy-egy nővel töltött éjszaka után, de megszüntetni minden igyekezetem ellenére sem sikerült, a sors, amelyben soha nem hittem, másképp rendelkezett felettem.
Nem tudom, mikor kezdtem más szemmel nézni rá. Vagyis sejtéseim azért vannak, még ha nem is akartam elismerni magamnak, de azt hiszem, nem is ez számít. Eleinte ijesztő volt a gondolat, hogy én, a nagy Dean Winchester egy férfiról álmodozok, sokáig betudtam annak, hogy túl sok időt töltöttem a társaságában, túl sok ideig voltam nő nélkül, bármire hajlandó voltam ráfogni, csak az igazságot nem akartam elfogadni. Cas már rég nem csak egy barát volt a számomra, hiánya időnként vetekedett azzal, amit Sam elvesztésekor éreztem, és ez nagy szó. Nincs még egy olyan ember, akit el tudnék ennyi ideig viselni magam mellett. Ő olyan, aki mellett az lehetek, aki. Nem kell, és nem is örülne neki, ha megjátszanám magam, mert átlát rajtam. Titkon én is azt szerettem, és talán még szeretném is, mint minden normális ember; hogy ne szoruljak rá többet erre a csapodár életre, a különféle bárokban összeszedett nőkre. Ugyanakkor van egy nagy bökkenő, ami miatt, ha meg is fordult a fejemben, hogy akár csak utaljak rá, mit is érzek valójában gyorsan elhessegettem a gondolatot. Castiel angyal, ami önmagában is elképesztő, de felvet bizonyos problémákat. Nem, nem azzal van bajom, hogy talán nem vagyok elég jó egy angyalnak, csak éppen az én pár tíz évnyi életem semmi az ő múltjához és jövőjéhez képest. Ő hatalmasabb annál, mintsem én az emberi bajaimmal tetézzem az ő gondjait. Mondhatnám, hogy kihasználom a lehetőséget, és ha csak pár évig is, de magam mellett szeretném tudni, de önző vagyok. Olykor elképzelem, hogy egymás mellett öregedünk meg, ami önmagában is vicces. Az öregedés nem szerepelt a terveim között, a vadászok élete ritkán fejeződik be úgy, hogy szépen megöregednek, és ágyban, párnák közt éri őket a vég. Cas pedig más volt, ő talán örökké élni fog, és nem is igazán fogja fel az emberi érzéseket. Sokan tanult ugyan az elmúlt évek alatt, de nehéz lenne neki megmagyarázni, hogy miért is érzek így.
Lehunyom a szemem, ahogy egy távolinak tűnő kép ragyog fel az emlékeimben. Anya esténként gyakran mesélt a csillagokról; szerinte minden egyes tündöklő pont egy angyalt jelképezett. Egy angyalt, aki arra volt hivatott, hogy vigyázzon a neki született lélekre. Ő hitt abban, hogy nekem is létezik valahol a hatalmas mindenségben egy csillag, egy angyal, aki a távolból figyeli minden lépésemet. Pontosan emlékszem arra a napra, amikor magam szerettem volna kiválasztani azt a csillagot, de hiába kémleltem hosszú órákon át az eget, dönteni nem tudtam. Akkor, alig négy évesen olyan valóságosnak tűnt – és igaznak –, hogy az az angyal létezik, de csak most fogtam fel igazán, hogy anya akaratán kívül is beletrafált a dolgokba. Cas már akkor is ott volt, és ugyan más célból, mint amit mi sejtettünk, de figyelt.
Akaratlanul is eszembe jut egy alkalom, egy röpke pillanat, amikor majdnem feladtam az elhatározásomat, hogy csendben meghúzom magam, és továbbra is csak a nőknek élek, ami jól bevált az utóbbi sok-sok évben. Időnként könnyű elcsábulni akkor is, ha az ember sziklaszilárdan hisz valamiben. Akkor este a Purgatórium koszos erdeje cseppet sem volt a legideálisabb helyszín, mégis mikor a pillantásunk egybekapcsolódott egy nehéz küzdelem után olyan volt, mintha a világ megállni látszott volna. Úgy éreztem, hogy az egész száműzetés csak egy süket duma, hogy valójában csak azért az egyetlen pillanatért kellett odajutnunk, hogy ha csak egyetlen másodpercre is, de mindketten szabadoknak érezzük magunkat. Elképzeltem, ahogy megcsókolom; ajka olyan hideg, mégis varázslatos lehetett, mint a holdfényes éjszaka ott az erdőben. Legszívesebben gátlástalan magabiztossággal élveztem volna mindent, amit csak adni tudott volna, de a pillanat elszállt, és mi küzdöttünk tovább.
Mikor egy hűvös fuvallat megcirógatja az arcom akaratlanul is felsóhajtok, lehetne akár az ő érintése is. A gondolatra keserűen elhúzom a szám, és lekecmeregek a motorháztetőről. Nem szeretek szentimentális lenni még akkor sem, ha magam vagyok. Fontosabb dolgaim is vannak, mint ábrándozni, mert hiába mondogatom, hogy majd holnap minden más lesz, hogy holnap megtalálom a megoldást minden problémámra, mert… mindig van egy újabb holnap.
***
Az embernek sokszor hosszú utat kell megtennie, hogy elérhesse a célját. Már napok óta minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy végre újra a Bunkerban lehessek. Volt időm átgondolni a történteket, és tudom, hogy az első és legfontosabb dolgom Sam segítségére sietni. A másik – Dean – várhat, mert tudom, hogy ő is azt akarná, hogy az öccse legyen az első. Az elmúlt napokban arra törekedtem, hogy kizárjam őt a gondolataimból, nehogy letérítsenek az útról. Minden porcikám arra vágyott, hogy a keresésére induljak, mert egyszerűen nem voltam képes elfogadni, hogy meghalt. Valaminek történnie kellett, hittem benne, hogy a dolgok még mindig jóra fordulhatnak. Tudom, gyakran naiv vagyok, sokszor előfordul, hogy csak akkor látom meg a valóságot, amikor már túl késő, most mégis úgy érzem, hogy igazam van. Tisztában vagyok vele, hogy Dean kész volt feláldozni magát az emberiségért, ismerem. Épp ezért vagyok arról is meggyőződve, hogy az utolsó pillanatban kitalált valamit, hogy segített rajtunk anélkül, hogy végzett volna magával is. Ez az érzés visz napról napra előrébb. Az angyali erőm – bosszantó módon – még nem az igazi, talán soha nem is lesz az, és bármennyire is zavar, kimerített a hosszú út. A test, amit jelenleg birtokolok, sajnos nem bírja úgy a megerőltetést, ahogy szeretném, de tudom, hogy nem állhatok meg. Megfordult a fejemben, hogy kölcsön veszek egy autót, de attól tartok, hogy a kényelem nem tenne jót a fáradt testnek. A gyaloglás néha jó is tud lenni, amennyire csak lehet élőnek érzem magam, a fájdalom pedig segít, hogy ne gondoljak a megkönnyebbülést hozó alvásra. A távolban már látom a célt, az impala alig pár méternyire parkol a bejárattól. Pontosan ott, ahol Sammel hagytuk, mikor visszatértünk azután a borzalmas nap után. Most, hogy egyre közelebb vagyok a helyhez, amit Dean az otthonának tekintett, még inkább rám tör a hiánya. Persze Sam miatt is aggódom, és hiányzik, de korántsem annyira. Határozottan próbáltam védekezni egy ideig az érzés ellen, de hiába. Az utóbbi években olyan sokat töltöttem a társaságában, hogy most olyan érzésem van, mint akitől elvették a másik felét.

Az emberi érzések még mindig nagy kihívást jelentettek a számomra, de legalább már megtanultam beazonosítani őket. Egy ideig próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy nem úgy vonzódom hozzá, ahogy a legtöbb esetben egy férfi a nőhöz, de egy idő után rá kellett jönnöm, hogy a tagadás nem megoldás. A reakciók, amiket kiváltott belőlem, nem lehetett sem letagadni, sem figyelmen kívül hagyni, de az ő érdekében megtettem. Soha egy szóval, vagy tettel sem utaltam rá, hogy hogyan érzem mellette magam. Az angyali lét egyik előnye, hogy az érzéseket remekül el tudom rejteni, ez nem nagy tudomány, de sok esetben hasznos volt. Nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire fáj, ha csak a barátjának, a testvérének nevez, mert a fájdalom ellenére is örültem neki. Mellette lehettem, és csak ez számított.
Az utóbbi napokban gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy ha újra találkozunk, ha életben van, akkor elmondom neki. Nem tudom, miként reagálna, de nem is fontos, mert hiába határozom el magam akkor, ha nincs mellettem, szemtől szembe talán egy árva szót sem tudnék szólni.

Már csak néhány lépésnyire vagyok az autótól, és elképzelésem sincs, hogy eddig miért nem vettem észre az impala előtt álló alakot. A gondolataim, mintha folyékony ezüstként szivárogna ki a fejemből, ahogy az ismerős mélyzöld szempár néz vissza rám. Életben van. Csak ez a két szó lüktet a fejemben, mikor érzem, hogy a lábaim megadják magukat. Látni akarom, de a szemem minden akaratom ellenére is lecsukódik. Érzem, ahogy két erős kar fonódik körém, talán, hogy tompítsák az esést, de csak annyi jut el a tudatomig, hogy Dean ott van. Hallom a hangját, de csak egy szó van, amit mondani tudok: holnap… Hinni akarom, hogy egy hosszú, pihentető alvás után holnap lesz rá egy cseppnyi esély, hogy minden megváltozzon.

VÉGE




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)