Amikor hull a hó írta: void_bellamy_valdez

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
>>


Választott kívánság: Albus Potter a nyugodt gyerek a családban. Bátyja hajszolja a lányokat és a kviddicset, húga pedig féktelen természetével sokszor az őrületbe kergeti a családot. Albus utolsó évében úgy dönt nem tér haza karácsonyozni, habár tudja, hogy ez rosszul fog esni a közvetlen és a nagy családnak is, de nyugalomra van szüksége. Aztán meglát egy barna hajú lányt a kastély folyosóin, majd az udvaron, a melegházban és még a Tiltott Rengetegben is látja eltűnni. Ki ez az ismeretlen, akit hét éven keresztül egyszer sem vett észre? Létezik egyáltalán a lány, vagy túl sokat várnak el tőle és ő is magától, amit az idegei bánnak? (szabadkezet adok az írónak a végkifejlethez)



Amikor hull a hó
- Esperansa DeLavega kívánsága alapján -


1. fejezet

Albus megkönnyebbülten rogyott le a baldachinos ágyára, és hálásan konstatálta, hogy a végzős griffendéles fiúk szobája innentől fogva csak az övé. Ahogy így végignézett a megüresedett, szépen beágyazott ágyakon, rá kellett ébrednie, hogy se az álmában motyogó Connort, se az izgága Lestert, se az orrhangú Ericet nem fogja különösebben hiányolni, a bájgúnár, élsportoló Andrew-t pedig aztán végképp nem. Most, hogy végre megkezdődött a karácsonyi szünet, és mind a négyen hazautaztak a családjukhoz, Albusnak nem kell majd folyton az idegesítő röhögcsélésüket hallgatnia, hiszen eddig is volt neki jobb dolga, mint a kviddicssérüléseik vizsgálgatása, meg a szerelmi drámáik, és a rosszabbnál rosszabb favicceik hallgatása.
– Hé, haver, élsz még? – törte meg ekkor a kellemes csendet a szomszéd szobában gubbasztó, negyedéves Devon Hetterfield Albusnak címzett kiáltása, akinek aznap valamiért az a különös benyomása támadt, hogy attól, hogy csak ők ketten maradnak a Roxfortban karácsonyra a griffendéles fiúk közül, rögtön országos cimborákká is válnak. De ezzel minden lehetséges módon melléfogott, mivel az idősebb fiú most még akkor sem kívánta volna a társaságát, ha a világ legtökéletesebb embere lett volna, de az volt az igazság, hogy a negyedéves srác – Andrew-hoz hasonlóan – mindannak volt a megtestesítője, ami Albust idegesítette az emberekben: nagyképű volt, pletykás, balhés, többet csajozott, mint aludt, fogó volt a kviddicscsapatban, folyton azt próbálta elhitetni az emberekkel, hogy ő aztán olyan laza, hogy majd szétesik, és emellett még sötét is volt, mint az éjszaka.
– Épp ellenkezőleg – kiáltott tehát vissza Albus bosszúsan. – Inkább meghalok, minthogy még egyszer meg kelljen hallanom a hangodat.
– Ne csináld már, tesó, unatkozom – hangzott a felelet.
– Akkor menj és boldogítsd a lányokat a klubhelyiségben – kiáltott vissza Albus egy fokkal élesebben, tényleg semmi másra nem vágyott ezen a délutánon, csak hogy végre egyedül lehessen.
– De hát ők elsősök – horkant fel erre Devon megvetően.
– Én meg hetedéves vagyok, pont ugyanannyi korkülönbség van köztünk, mint közted és az elsőéves lányok között – vágta rá most már kissé idegesen a fiú, majd kaján vigyorral nyugtázta, hogy kijelentését pár perc néma csend követi, amíg Devon megkísérel egy gyors fejszámolást a szavai hitelesítésére.
– Basszus, tényleg – nyögött fel végül meglehetősen intelligens módon, azzal egy hangos ajtópuffanás kíséretében elhagyta a szobáját, és szép komótosan leballagott a klubhelyiségbe az ott szorgoskodó elsőéves kislányok nagy örömére.
– Na, végre – nyögött fel Albus mosolyogva, ahogyan elnyúlt az ágyán. – Csak én, a szoba, semmi nyaggatás, semmi idegesítés, semmi dráma. Azt hiszem, ezt ki kell használnom. Valami másra, minthogy saját magammal beszélgessek – tette hozzá, elképzelve, hogyan is nézhet ki ez a jelenet kívülről. – De hiszen nincs itt senki rajtam kívül – eszmélt rá. – Nem kéne törődnöm vele, hogy mások mit gondolnának, mostantól akkor is magamhoz fogok beszélni, legalább addig a pár napig, ameddig a szünet tart, jó? Jó – mosolyodott el, azzal a bőröndjéhez sietett, és előhúzott belőle egy ütött-kopott mp3 lejátszót. Igaz, mugli holmi volt, de a nagyapja folyton ilyeneket mutogatott neki, és bár általában nem nyűgözték le a varázstalan emberek által készített eszközök, ezt az egy szerkezetet mégiscsak hasznosnak találta. Annyit azért változtatott a rajta, hogy a masina mostanra már mindig a hangulatához illő zenéket játszott, és fülhallgatóra se volt szüksége ahhoz, hogy csak ő hallja a muzsikát.
– Na, lássuk, mit hallgatunk ma – dörmögte az orra alatt, miközben izgatottan nyomta le a play gombot. Pár másodpercig nem történt semmit, aztán a szobát elöntötte a hangáradat. Albus először csak behunyt szemmel hallgatta a körülötte keringő dallamokat, igyekezve ellenállni a ritmusos zenének, mivel nem tartotta magát a parkett ördögének, és éppen ezért nem is szeretett különösebben táncolni. Azonban ez alkalommal nem tudott mit tenni, először a lábával kezdett el dobogni, majd a fejét is ütemesen rázni kezdte hozzá, végül pedig felpattant, és körbe ugrálta a szobát, rázta a csípőjét, fura kézmozdulatokkal kísérve tátogott a pálcáját használva mikrofonként, végighempergett az összes ágyon, majd a szőnyegen is. Azzal, mielőtt még ideje lett volna meggondolni, mit is tesz, felmarkolta a szekrényén gondosan stócokba szedett leveleket, és pergamenekre írt jegyzeteket, felmászott velük az ágyára, és ugrálni kezdett. Szinte már nem is emlékezett rá, hogy mikor csinálta ezt utoljára. Talán harmadévesként – jutott eszébe, mire felkacagott örömében. A papírok nagy része már rég kicsúszott a kezéből, és Albus most vagy rajtuk ugrált, vagy a földön hevertek az ágy körül, azt a pár lapot, amit pedig még a kezében tartott hamarosan a levegőbe hajította, és széles mosollyal figyelte, ahogyan a sárgás pergamenek előbb az arcára, majd az ágyra hullanak. Azzal, amikor már minden papír a lába alatt hevert, visszatáncolt a szoba közepére, és ott folytatta a féktelen ugrálást. Éppen valamiféle rockos, kéttérdes becsúszással próbálkozott, amikor hirtelen kivágódott a szobája ajtaja, és Devon rontott be rajta.
– Haver… mi a szar? – kerekedett el a szeme, amint észrevette a szobában uralkodó állapotokat.
Silencio – suhintott Albus, kissé félszegen az mp3 felé, mire a zene az ő fejében is elhallgatott. – Mi van? – fordult a fiúhoz kissé nyersen, hiszen ő még mindig döbbenten bámulta a leamortizálódott szobát. – Devon! – szólongatta Albus, most már kissé erélyesebben. – Mit akartál mondani?
– Ja, hogy amikor bejöttem? – mutatott a háta mögé a srác, kissé zavartan. – Csak azt akartam kérdezni, hogy jössz-e vacsizni, de ha elfoglalt vagy, akkor…
– Nem, mindjárt megyek – vágta rá az idősebb fiú sietve, mielőtt Devon kihátrálhatott volna a szobából.
– Szuper, akkor a klubhelyiségben várlak. A lányok már foglalják nekünk a helyet – bólintott a fiú elégedetten, mint aki már el is felejtette, az imént mennyire meglepődött.
– Hogy mit csinálnak? – ráncolta össze a szemöldökét Albus hitetlenkedve.
– Hát hogyhogy mit? Foglalják nekünk a helyet.
– Az üres asztalnál? – kérdezett vissza a fiú, enyhén célzásként arra, hogy jelenleg rajtuk kívül nem tartózkodik más griffendéles az iskolában.
– Mit tehetnénk, nagyon akartak valami feladatot – tárta szét a karjait Devon vigyorogva, azzal nevetve kihátrált a szobából magára hagyva a még mindig a földön gubbasztó Albust.
– Merlin szakállára – tápászkodott fel a fiú a homlokát masszírozva, miközben lassan az éjjeliszekrénye fiókjához vánszorgott, hogy előhúzza belőle vastag, fekete keretes szemüvegét, és iskolaelsőknek járó jelvényét. Majd a szobájuk egyik sarkában felállított egészalakos tükörhöz botorkált, és tett egy hamvába holt kísérletet arra, hogy megigazítsa a félre csúszott ruháit, meg a kócos és összepiszkolódott fekete haját, de végül inkább csak megvonta a vállát, és lesietett a klubhelyiségbe, úgyse tudta volna helyrepofozni magát kevesebb, mint egy óra alatt. Devon az egyik karosszékbe süppedve várta, Albusszal ellentétben az ő barna hajszálai művészi gonddal beállítva hajoltak az arca bal oldala felé, piros-arany Griffendél kviddicscsapat feliratú pólója sejteni engedte az alatta feszülő izomkötegeket, égszínkék szemét pedig kritikusan összehúzta, ahogyan végigmérte társa öltözékét.
– Azt hittem, azért hagytalak ott, hogy rendbe szedd magad – jegyezte meg végül nem éppen kedvesen.
– Próbálkoztam – vonta meg a vállát a másik fiú, azzal meg sem várva, hogy Devon felkászálódjon az ülőhelyéről, egyenesen a portrélyukhoz sietett. Már a folyosón járt, amikor a másik fiú utolérte.
– Ennyire megvisel ez a téliszünet, vagy mi? – kérdezte Devon kíváncsian, amikor végül Albus mellé ért.
– Te sosem hallgatsz el? – sóhajtott erre a végzős srác.
– Mi van, elutazott a barátnőd? – találgatott tovább a fiú.
– Nincs barátnőm – közölte Albus hűvösen, miközben megindult lefelé a nagyterembe vezető lépcsősoron.
– Dehogynincs, haver, nekem nem kell hazudnod, tudom, hogy azzal a vörös csajjal nyomulsz… csak nem szakítottatok? – kérdezte a fiú hitetlenkedve, társa döbbent arckifejezését látva.
– Ő az unokatesóm, te barom – rázta meg Albus a fejét kissé lesajnálóan. – És egyben a legjobb barátom is – tette hozzá.
– Na, ez látod jó csel, ezért felnézek rád, tesa – veregette meg a fiú vállát büszkén Devon.
– Mégis miért is, tesa? – nyomta meg az utolsó szót cinikusan Albus.
– Hát, ahogyan csaj barátokat szerzel. Te aztán tudod, hogyan kell élni. Ilyen biztos megoldást arra, hogy hogyan ne döntsd meg a csaj spanokat talán még nem is hallottam. Már nem mintha azt akarnám mondani, hogy Rose nem jó nő, csak tudod, a vérfertőzés, meg ilyesmik.
– Oh, miért mindig a debilek jutnak nekem? – sóhajtott föl az idősebb fiú félhangosan.
– Hogy mi? – kérdezett vissza Devon bambán.
– Á, semmi – legyintett a fiú. – Menjünk enni! – lépett be inkább a nagyterem hatalmas ajtaján.
A terem a megszokotthoz képest meglepően csendes volt, a házak asztalainál csak néhányan lézengtek. Albus hollóhátas évfolyamtársai, akik házuk asztalának egyik szélén bújtak egy vaskos könyvet, a fiú érkezésére mosolyogva felkapták a fejüket, és vidáman intettek neki, amit a srác egy biccentéssel nyugtázott. A tanári asztalnál se volt teljes a létszám, a legtöbben a pedagógusok közül is hazautaztak karácsonyra a szeretteikhez. A griffendélesek asztala sem roskadozott az emberektől, mindössze három elsőéves kislány cseverészett a közepe táján, de amint a két fiú melléjük ért, egy csapásra elhallgattak.
– Foglaltunk nektek helyet – húzta ki magát büszkén egy nagyon göndör, szőke hajú lány, és egy fogszabályzós vigyor kíséretében megveregette a közte és barna, fonott hajú barátnője közötti, meglehetősen szűk helyet. Albus már éppen megjegyezte volna, hogy kis millió hely van az asztal körül, és egyáltalán nem szükséges bepréselődniük a lányok közé, amikor Devon arcán kaján, féloldalas vigyorral már le is huppant a lányok közé, majd barátian átölelte a vállukat, és magához húzta őket, amitől Albus gyomra egyből felfordult, és kénytelen volt visszanyelni a feltörni készülő ebédjét.
– Neked is van ám hely – bökött a túloldalon ülő, kapafogú kislány, akinek csak pár szál barna tincse lógott ki túlméretezett, homlokára csúszott süvege alól, a maga melletti üres helyekre.
– Jó nekem itt, köszi – rázta meg a fejét Albus, azzal gyorsan ledobta magát a padra, úgy fél méter biztonsági távolságot tartva a nyomulós kislányoktól.
A vacsora további része sem volt valami kellemesnek mondható, Devon és az oldalán röhögcsélő két kislány egész idő alatt ostoba faviccekkel szórakoztatta egymást, a harmadik egyedül maradt kis gólya pedig igyekezett visszatartani a könnyeit, nem kis lelkiismeret furdalást okozva ezzel Albusnak, aki igyekezvén elterelni a figyelmét a süveges kislány borús arcáról, annyi rántott húst tömött magába, hogy fél óra után úgy érezte, ha csak egy morzsányival több étel is bejut a szervezetébe, ő bizony mindent kiad magából.
– Na jó – pattant fel végül. – További jó étvágyat, én megyek, lefekszem.
– Hé, várjál már haver, mi is megyünk, igaz lányok? Csinálhatnánk még valamit a klubhelyiségben lefekvés előtt – ajánlotta Devon, azzal már ki is perdült a két lány közül, elállva a másik fiú útját. – Jöttök, hölgyeim? – nyújtotta a kezét mosolyogva a szőke kislány felé, aki habozás nélkül elfogadta, és hagyta, hogy az izmos fiú fölhúzza őt a helyéről.
– Már úgyis végeztünk, igaz, csajok? – fordult a barátnői felé, mire a süveges lány készségesen fel is pattant, holott Albus nem emlékezett rá, hogy akár egy falatot is evett volna.
– Igazság szerint, én még befejezném ezt a pudingot – jegyezte meg a harmadik lányka bátortalanul, de a szőke kis diktátor egyetlen nézésével jobb belátásra bírta, és kisvártatva már mind a hárman kettesével szedték a lépcsőfokokat a Griffendél klubhelyisége felé, mögöttük kissé lemaradva pedig Albus és Devon kullogott komótosan. Előbbi azért, mert nem volt ínyére a társaság, és mert a hasa különben is lázadozott az elfogyasztott rántott hús mennyisége ellen, utóbbin pedig egyáltalán nem lehetett eligazodni, csak tette, amit jónak látott.
– Nézd, Devon, egy fagyöngy! – cövekelt le a szőke kislány az egyik lépcsőfordulóban. – Nincs kedved idejönni alá?
– Hát, uhm… – vakargatta a fejét a fiú, igyekezve kivágni magát a kínos helyzetből. – Nézd, ott több van! – mutatott a lány háta mögé hirtelen, majd amikor a kis gólya kíváncsian megfordult egy gyors pálcaintéssel eltüntette a nem kívánatos növényt.
– Nem látom – fordult vissza a kislány csalódottan. – És ez is eltűnt – állapította meg letörten.
– Eltüntette – tájékoztatta fonott hajú kísérője készségesen, mire a szőke kicsi meglepetten nézett Devonra.
– De miért? – kérdezte hitetlenkedve.
– Várjunk még vele pár évet – kacsintott a fiú mosolyogva, azzal magához húzta a nagyszájú gólyát, és így folytatták útjukat fölfelé a lépcsőn. – Viszont azt megígérhetem, ha öt év múlva becsöngetsz hozzám egy fagyönggyel, mindent megteszek veled – jegyezte meg Devon, amitől az ártatlan kislány arca egy csapásra felderült, Albus gyomra pedig úgy döntött, hogy nem tartogatja tovább a rántotthúsokat.
– Fúj, haver, ha így folytatod, én is utánad pakolok – húzta el a száját Devon undorodva a kislányok fújoló kórusától kísérve.
– Ti csak menjetek vissza a toronyba, én majd keresek egy mosdót, és feltakarítom ezt, mielőtt Mrs. Norris vagy Frics meglátja! – utasította a többieket Albus még mindig előre görnyedve, miközben igyekezett minél önfeláldozóbbnak hangzani, hogy a többiek el is higgyék, hogy tényleg értük marad itt, nem pedig azért, hogy ne kelljen velük még hosszú órákat eltöltenie a klubhelyiségben.
– Ne segítsünk inkább? – kérdezte aggódva a süveges lány, mire a fiú – talán a kelleténél kissé hevesebben – megrázta a fejét.
– Ne köszi, lehet, hogy jön még.
– Fújj, inkább menjünk! – ragadta meg szőke barátnője kezét a fonott hajú kislány Albus legnagyobb megkönnyebbülésére.
– Fent találkozunk, tesó – nyújtotta a kezét egy öklösért a másik griffendéles srác, de – attól tartva, hogy Albus gyomortartalmából esetleg a kviddicsmelegítőjére is kerül egy adag – inkább lemondott eredeti szándékáról, és szép komótosan elsétált a többiek után.
– Te is menj! – emlékeztette rá a fiú a még mindig körülötte sertepertélő süveges kislányt, hogy jobban teszi, ha távozik.
– Ja, bocsi, csak gondoltam… – dadogta a lány halálra vált hangon, majd végül csak sután intett egyet, és elszaladt a társai után. Amikor Albus végre egyedül maradt az üres folyosón óvatosan kiegyenesedett, majd hátát a falnak támasztva ülőhelyzetbe csúszott. Miért kell a többieknek mindig mindent elrontaniuk? Vagy vele van a baj? Olyan nagy baj, ha ő most pár nap magányon kívül semmi másra nem vágyik? Miért nem tudja ezt senki megérteni? Se a háztársai, se a szülei, se a testvérei, sőt még Rose is csak úgy tesz, mintha értené, pedig valójában fogalma sincs, hogy mit kezdjen vele. Miért nem tud ő is inkább olyan lenni, mint a bátyja, aki valószínűleg éppen az ország másik felén bulizik egy rakat lánnyal? Ha ilyen az ő természete, de ezzel nem szerez se barátokat, se barátnőt, akkor meg kéne változnia? Ilyen és ehhez hasonló kérdések cikáztak a fejében, amikre egyáltalán nem tudott válaszolni már hónapok óta. Úgy feszítették már belülről, hogy lassan már felkelni se volt kedve. Ott kavarogtak a fejében, szinte minden percben, és nem tudott mit felelni rájuk.
– A francba! – kiáltotta el magát idegesen, majd teljes erejéből elhajította a kezében szorongatott pálcáját.
– Miaú! – nyávogott fel erre sértetten Mrs. Norris, akit balszerencséjére éppen telibe talált a lövedék, és már rohant is a gazdájáért.
– Fene – kapta fel a fejét Albus ijedten, azzal nem törődve hőbörgő hasával és hasogató fejével felkapta a pálcát a földről, és minden erejét megfeszítve rohanni kezdett az ellenkező irányba.
– Átkozott kölykök, már kilenckor kipakolnak nekem ide a folyosó közepére – hallatszott a fiú háta mögül Frics dühös ordítása, mire a bajbajutott griffendéles még gyorsabb tempóra kapcsolt. Egy ideig szinte reménytelennek tűnt a menekülés, az öreg gondnok ugyanis valahogy mindig egy lépéssel Albus előtt járt, nem számított, hogy merre fordult a fiú, Frics hangja így is úgy is ugyanolyan közelről visszhangzott a fülébe. Végül mégiscsak megmutatkozott kettejük állóképességbeli különbsége, ugyanis az öreg hamarosan köhögni és fuldokolni kezdett, de olyan hosszan, hogy Albus már majdnem feladta magát, hogy a vénember segítségére siessen, azonban – még mielőtt ilyen öngyilkos lépésre szánta volna rá magát – Frics köhögése valamelyest csillapodott, és hangos szitkozódás közepette elhagyta a folyosót, mire Albus megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Régebben nevetségesnek tartotta, amikor a testvérei és unokatestvérei a gondnok elől való hosszas és veszélyes meneküléseikről tartottak neki előadást, mivel valamiért nem tudta elhinni, hogy egy – számításai szerint – majdnem száz éves ember hogy lehet képes órákig üldözni a tizenéves diákokat, így azonban, hogy a gondnok most az ő nyomába szegődött, már mindent értett.
– Végül is egyszer ezt is ki kellett próbálni – jegyezte meg magának, mire hirtelen valamiféle eddig ismeretlen jókedv szállta meg, hiszen ez már egyfajta kalandnak volt nevezhető, méghozzá olyannak, ami egyedül miatta alakult úgy, ahogy. És ugyan nem lett belőle eget rengetően nagy sztori, de egyikévé vált annak a kevésnek, amiket a fiú nem csak azért mondhatott el magáról, mert történetesen éppen James mellett állt. Ez a felismerés annyira feldobta a fiatal varázslót, hogy abban a pillanatban meg is feledkezett a csikaró hasfájásról meg a lüktető oldaláról, és – tőle meglehetősen ritka – optimizmussal vágott neki az előtte álló folyosónak. Azt ugyan nem tudta pontosan, hogy hol van, de arra már elsőéves korában rájött, hogy sokkal nagyobb eséllyel jut el egy ismert helyre, ha csak egyenesen halad előre, és nem kacskaringózik jobbra-balra. Éppen szokatlanul vidám tükörképét vizsgálgatta az egyik lovagi páncél oldalában, amikor a háta mögött mintha egy elsuhanó alak tükröződését vélte volna észrevenni. Első gondolata természetesen az volt, hogy csak Hóborc vagy valamelyik másik szellem járt arra, de ahogy tovább bámulta a páncél csillogó felületét, és jobban belegondolt a dolgokba, mintha fekete anyagot vélt volna látni az elsuhanó árnyon, a szellemek pedig köztudottan átlátszók voltak. A fiú egy pillanatig csak meredt maga elé, próbálva összerakni magában a képet, majd egy hirtelen elhatározástól vezérelve sarkon fordult, és bekanyarodott arra a folyosóra, ahol az árnyat látta eltűnni, és valóban nem tévedett, nem szellemmel volt dolga. A következő elágazásnál még éppen látott befordulni egy, egy hugrabugos tanulóhoz tartozó talárt, és egy hosszú, barna hajfonatot. Albus lábai szinte maguktól indultak meg előre, úgy vonzotta őt az idegen, mint valami mágnes, és miközben az agya – hiába – próbálta felidézni, hogy kiket is látott vacsoránál a Hugrabug asztalánál, akik között így elbújhatott ez a titokzatos lány, lábai már kettesével szedték a lépcsőfokokat, szemét pedig le sem vette a nála jóval feljebb járó lány hátáról. A titokzatos tanuló fekete, magassarkú bőrcsizmát viselt, szintén fekete csőnacival, ami néha kibukkant a mögötte hullámzó talár alól. Laza fonatba font barna haja a hátát verdeste, ahogyan felfelé igyekezett a kőlépcsőn. Albus maga sem tudta, miért követi az idegent, és azt sem értette, hogy ha már követni kezdte, miért nem szól utána, de az agya mintha nem akart volna foglalkozni a felé áramló kérdésekkel, így ő csak mert tovább előre változatlanul. A lány ekkor felért a lépcsősor tetejére, és elindult egyenesen a folyosón, így a fiú már nem láthatta, csak a csizmasarkai kopogásából jöhetett rá, hogy az idegen még mindig ott van. Albus most már kettesével szedte a fokokat, és már majdnem fel is ért a lépcső tetejére, amikor a sarokkopogás hirtelen abbamaradt. A fiút valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan okból elöntötte a pánik, és futva tette a meg az utolsó pár métert, de odafent nem talált senkit.
– Hahó – kiáltotta el magát kétségbeesetten. – Ki van itt? Hol vagy? Ki vagy? – próbálkozott, de egyik kérdésére sem érkezett válasz. Azért néhányszor még körbejárta a környező folyosókat, kiáltozott, de csak nem kapott választ, végül csalódottan sétált vissza oda, ahol utoljára látta a lányt. Csodálkozva fedezte fel, hogy ismerős helyen jár, a lépcsősor a csillagvizsgáló torony bejáratához vezetett. Albus csak most, hogy elgondolta, miként is tud innen hazajutni a Griffendél-toronyba, kezdte érezni, mennyit is futkorászott aznap. A lábai már erősen rimánkodtak egy kevés pihenésért, a hasa – amiből pedig nem is olyan régen miden ételt kiürített – panaszosan korogni kezdett, amiről a fiúnak rögtön eszébe jutottak a ládája mélyére rejtett csokibékák meg a pihepuha ágya és a toronyszoba, ami aznap estére egyedül az övé volt. Onnantól kezdve pedig már semmi más nem érdekelte, csak hogy végre hazatérhessen a hálókörletébe, végül is a lányt akár reggelinél is megkeresheti, felesleges ezért aggódnia.

Lumos – suttogta a fiú a portrélyukon bemászva, mire a pálcája hegyén gyúló halvány fénysugár félhomállyal töltötte el az addig koromsötét helyiséget. Albus lábujjhegyen indult meg a fiúk hálótermei felé, mivel semmi kedve nem volt esetleg felébreszteni Devont vagy ilyesmi.
– Ki van ott? – szólalt meg ekkor egy álmos hangocska az egyik – addigra kialudt – kandalló mellett álló kanapé felől, mire Albus legalább egy métert ugrott ijedtében, nekiütközött egy asztalnak, aminek következtében nagy robajjal a földre lökött egy táblányi varázslósakk-hadsereget.
– Oh, bocsi – szabadkozott a hangocska, akinek gazdája időközben kibújt a magára terített pokróc alól, és óvatosan közelebb sétált a fiúhoz.
– Te meg mit keresel itt? Felébresztem miattad a többieket – förmedt az eddig a kanapén szendergő süveges kislányra Albus. – Miért nem vagy a szobádban?
– A többiek azt mondták, hogy várjunk meg, mert szünetben úgyse szabad korán lefeküdni – hadarta a kislányt ijedt, sírós hangon a pizsamájára húzott talárja ujját markolászva.
– És akkor ők hol vannak? – mérgelődött tovább Albus, akit a rengeteg menekülés és üldözés után nem igazán tudott érdekelni, hogy a kislány valószínűleg legszívesebben eltűnt volna a még alvás közben is magán tartott süvege alatt.
– Nem tudom – nézett körbe a lány meglepetten. – Mikor elaludtam, még itt voltak.
– Lehet, hogy nekik van eszük és visszamentek az ágyukba – vetette oda Albus félvállról a még mindig félszegen álldogáló kis elsőévesnek, azzal vissza se nézve felsietett a fiúk hálótermeibe vezető lépcsőn.
– Várj! – suttogta utána a kislány ijedten. – Hogyan kell olyan fényt csinálni a pálcád végére? Ilyen sötétben el fogok botlani a lépcsőn.
De Albus már majdnem a szobájában volt, így nem fordult vissza, csak bevágta maga mögött az ajtót. Tompán még hallotta, ahogyan a kislány szipogva elindul a szobájához vezető lépcső felé, minden lehetséges útjába kerülő tárgyba beleütközve, de nem volt ideje foglalkozni vele, ugyanis ekkor érte a következő borzalmas felismerés. A hálószobájába érve ugyanis nem az a rendes, üres, csillogó-villogó szoba várta, ami az emlékezetében élt, hanem az, amit este elhagyott, vagyis egy szétugrált ágyakat, és szétszórt, összegyűrt pergameneket tartalmazó valami, ami inkább hasonlított egy hurrikánsújtotta területre, mint hálószobára. Albus kimerülten rogyott le az ágyára, és nagyot sóhajtva kezdte el lóbálni a pálcáját, mire a földön heverő pergamenek egy csapásra kiegyenesedtek, és csigalassúsággal kúszni kezdtek a fiú éjjeliszekrénye felé. Amikor már mind ott sorakoztak szépen egymáson, Albus neki is látott volna, hogy témájuk szerint külön válassza őket, szemei azonban úgy döntöttek, hogy nem engedelmeskednek többé az agyának, és kíméletlenül lecsukódtak.

VÉGE



>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)