Amikor hull a hó írta: void_bellamy_valdez

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


2. fejezet

Az átkozott parti hatalmas volt, és flancos. Rózsaszínes árnyalatú világítás, jégszobrok, csokiszökőkút, élőzene és minden ezekhez hasonló utálatos dologgal teletömve. A Potter család érkezését természetesen mindenki kitörő örömmel fogadta, és rögtön el is árasztották őket a Harryt üdvözölni vágyó emberek. Albus némán állva feszengett új dísztalárjában az apja mellett, aki igyekezett valamiféle mosolyt erőltetni az arcára, és úgy tenni, mintha élvezettel hallgatná a sok örvendek, gratulálok, üdvözlöm, megtiszteltetés, Mr. Pottert, holott éppen annyira utálta az egészet, mint a fia.
– Na jó, most már azért ideje megkeresnünk azokat az embereket, akik miatt érdemes is itt lenni – unta meg Lily az ajtóban való toporgást, és nem törődve a sok neves varázsló döbbent pillantásával, no meg az anyjuk felháborodott kiáltásával, határozottan megindult a hatalmas terem másik vége felé, maga után húzva Albust.
– Minek rángattál el onnan? – fordította maga felé húgát idegesen a fiú, amint elnyelte őket a tömeg.
– Nem is akartál ott lenni, ne add itt nekem a kis ártatlant! – vágott vissza Lily azonnal, majd mosolyogva az egyik kerek asztalra mutatott nem messze a jól megrakott svédasztaltól. – Nézd, ott vannak! – hívta fel Albus figyelmét az éppen valami fura levest kanalazva nevetgélő Rose-ra, a durcásan maga elé meredő öccsére, Hugóra, és a szüleikre, Ronra és Hermionéra, akik éppen azzal voltak elfoglalva, hogy fiuk abbahagyja végre a duzzogást.
– Sziasztok – vágta le magát Lily a Rose melletti egyetlen üresen maradt székre, éppen arra, amit Albus is kinézett magának. – Mióta vagytok itt? – csevegett mosolyogva, miközben a bátyja csöndben letelepedett a közelben árválkodó, Potter névre lefoglalt asztal mellé.
– Épp elég ideje, hogy megunjam ezt a helyet – vágta rá a még mindig keresztbefont karokkal ücsörgő Hugo.
– Ne is mondd! – dobta a háta mögé hosszú, vállára omló, vörös haját drámaian Lily. – Viszont neked hoztam valamit – fordult vissza Rose-hoz, majd ördögi mosollyal előhúzott valami színes port apró, tértágító bűbájjal kezelt kistáskájából.
– Ez az, amire gondolok? – kerekedett el Rose szeme a titokzatos tárgy láttán. – Hogy szerezted meg?
– Kérlek, Lily Potter vagyok, nem került semmibe. Gyere, felkenem rád – pattant fel a lány izgatottan, maga után húzva barátnőjét is.
– Nem lehetne egy kicsit később? Albusszal még nem is beszéltem – ellenkezett Rose, de Lily csak nevetve megrázta a fejét:
– Majd, ha már rajtad lesz a vadi új SupershineDragonskin szemhéjpúdered, amit történetesen most kaptál a világ legszuperebb emberétől személyesen – nevetett fel, azzal magával rángatta társát a mosdóba.
– Hahó, kisbratyó – huppant le James hirtelen az Albus melletti székre, majd egyből küldött is egy kacsintással egybekötött, hajba túrós figurát a szemben ücsörgő lila ruhás lányoknak, akik egy halk kuncogással jutalmazták a mutatványt.
– Most nincs kedvem dumálni – rázta meg a fejét Albus, de bátyja addigra már fel is pattant mellőle, hogy megkínálja az imént megpillantott két hölgyeményt – az amúgy ingyen osztogatott – pezsgővel.
– Albus, állj csak fel, kérlek! – lépett ekkor a fiú mellé az anyja egy pocakos öregúrral a nyomában. – Ez itt a középső fiam, Albus – fordult a pockoshoz Ginny mosolyogva. – Ő szeretne papnak tanulni.
– Hogy mi? – esett le a fiú álla a csodálkozástól. Ő, papnak? Erről meg mikor volt szó?
– Ne aggódj, fiam, hiszen úgyse lesz barátnőd, és így legalább nem kell letenned a RAVASZ-t, úgy is félő, hogy borzasztóan elszúrod – simította meg a fia vállát Ginny elnéző mosollyal.
– Dehogy szúrom el – vágta rá Albus, megpróbálva egy kis időt nyerni a furcsa szituáció értelmezésére.
– Albus, drágám, ne is áltassuk egymást! Hiszen most is mindened szanaszét van, párnának használod a jegyzeteidet, Frics elől menekülsz, szétdobálod a cuccaidat. Amint kikerülsz az ellenőrzés alól, mindent elrontasz, ezért is gondoltuk azt apáddal, hogy az lesz a legjobb, ha a kolostorba vonulsz, és szigorú regulák szerint éled majd az életed.
– Hogy mi?
– Ne aggódj, fiú! Hamar megszokod majd. A mai este talán még kicsit nehéz lesz, azon a kényelmetlen kolostori padlón való alvás, de hamar meg fogod szokni, hidd el nekem! Azok alapján, amiket meséltek rólad, nem esik majd nehezedre betartani a szabályzatot se. Hallgasd meg, ó fiam, a mester parancsait, és hajlítsd hozzá szíved figyelmesen, fogadd a jóságos atya intéseit készségesen és tettekkel teljesítsd, hogy visszatérj az engedelmesség fáradtságos munkájával… – kezdte szavalni az öreg a bencés regulát, olyan hangosan, hogy már az összes meghívott vendég őket nézte.
– Anya, nem küldheted szűzen papnak, így hogy legyen a testvérem? – pattant fel a helyéről James felháborodottan, miközben a pap tovább sorolta a regula szabályzatát. Albus körül kezdett elhomályosulni a világ, az anyja és James egymással kiabáltak, az apjától mindenki azt kérdezgette, hogy milyen pápanevet választ majd a fiának, a szerzetes pedig csak mondta és mondta a magáét.
Ha valamelyik testvérről úgy találják, hogy makacs, engedetlen, kevély, zúgolódó vagy valamiben a szent regulának vagy a parancsoknak ellenére tesz, és dékánjait megveti, az ilyet a mi Urunk parancsa szerint egy vagy kétízben négyszemközt intsék meg dékánjaik. Ha nem javul meg, dorgálják meg nyíltan mindenki előtt. Ha még így sem tér jobb útra, essék kiközösítés alá… – visszhangoztak a mondatok Albus fejében, amikor végre sikerült kikeverednie az álomból.
A fiú a griffendéles szobájában feküdt, félig az ágyán, félig az éjjeliszekrényén. Körülötte mindenhol pergamendarabok hevertek, szemüvege félrecsúszott a fején, talárja pedig összegabalyodott a takarójával. Egyszóval a szobában éppen olyan összevisszaság uralkodott, mint Albus fejében. Miután végre felfogta, hol van, a fiúnak nagy nehezen sikerült ülő helyzetbe tornáznia magát, majd amikor ezzel megvolt, kimerülten a térdére hajtotta a fejét, és megpróbálta megfejteni az álmát. Emlékezett rá, hogy azoknak a buliknak egyikén játszódott, amiken pár éve kellett részt vennie a családjával, Voldemort legyőzésének huszonötödik évfordulóján. Igen, most már határozottan emlékezett arra a partira, és addig minden pontosan ugyanúgy történt rajta, mint az álomban, ameddig az anyja be nem mutatta annak a szerzetesnek, aki az igazi bulin valószínűleg ott se volt.
– Mindegy is – legyintett a fiú. – Csak egy álom volt a stressz meg a kimerültség miatt – tette hozzá, azzal elindult, hogy végre levegye a tegnapi ruháit, és lezuhanyozzon. Ez kivételesen egy jó ötlet volt tőle, mivel a zuhany és a fürdőt betöltő forró gőz megtette a hatását, nemcsak a fáradtsága múlt el átmenetileg, de még az álom hagyta zavar is kitisztult a fejéből, így gond nélkül sétált vissza a hálótermébe, dereka körül egy szál törölközővel.
– Jó reggelt, haversrác! Baglyod jött – köszöntötte Devon a szobába érkező fiút Albus ágyán fetrengve, miközben egy sárga pergamenborítékba csomagolt levelet forgatott az ujjai között. – Írt a barát-nőd – hangsúlyozta ki a barát szót azzal a szokásos, idegesítő vigyorával az arcán.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte Albus zavartan, miközben sietve magára kapta az első pulcsit, ami a keze ügyébe akadt. Nem szerette különösebben mutogatni nem túl látványos felsőtestét, még fiúk előtt sem.
– Hát jöttem köszönni, tesa. Mi ebben az olyan különös? – tárta szét a karját Devon értetlenül, majd megújult vigyorral Albus pulcsijára bökött. – Szép darab.
– Mi? – nézett végig magán a fiú meglepetten, mivel legnagyobb csodálkozására nem egy griffendéles egyenpulóvert viselt, mint azt sejtette, hanem egy Molly nagyi által kötött Weasley-pulcsit a közepén egy hatalmas, szalmasárga A betűvel.
– Segáz, haver, karácsony van, a karácsonyi pulcsik korszaka. Én is vettem ám egy nagyon jót, amikor a hétvégén Roxmortsban jártunk, várj, mindjárt felveszem, aztán mehetünk kajálni, csak így pasisan. A kiscsajok majd úgyis jönnek maguktól – legyintett Devon, azzal visszasietett a saját szobájába, hogy ő is magára öltsön valami horgolt rémséget.
Azonban – Albus őszinte sajnálatára – Devon karácsonyi pulcsija cseppet sem volt olyan rémséges, mint az idősebb fiúé. A sötétkék alapon fehér rénszarvasokkal díszített öltözék ugyanis nem elég, hogy bizonyos ízlés szerint még akár menőnek is volt nevezhető, valahogy olyan előnyös szabással rendelkezett, hogy tökéletesen emelte ki a fiú széles mellkasát és izmos karjait. Mondjuk azt még Albus is elismerte, hogy a kettejük kinézetbeli különbségét nem egyedül a pulcsi okozta, mivel Molly mama hiába szabta volna tökéletesre a fiúét, Albuson ugyan nem sok kiemelni való akadt volna.
Ahogyan egyre közeledtek a nagyteremhez, az idősebb fiút úgy öntötte el az izgalom, mivel most, hogy már kezdte elfelejteni a különös álmát, újra beférkőzött a gondolatai közé az a titokzatos hugrabugos, akit a folyosón látott elsuhanni előző este. És bár az igazat megvallva a fiú maga sem tudta volna megmondani, hogy miért is akarja ennyire látni azt a lányt, ha arra gondolt, hogy soha nem tudhatja meg, hogy ki is a titokzatos éjjeli vándor, szinte fizikai fájdalmat érzett. Azonban a nagyterembe érve csalódnia kellett, mivel a dugig rakott, hatalmas faasztalok magányosan roskadoztak, egyetlen diák sem ült körülöttük.
– Hogyhogy nincs itt senki? – kérdezte Albus zavartan.
– Haver, azért azt igazán nem várhatod el, hogy a téli szünetben is mindenki hétkor jöjjön kajálni – csóválta meg a fejét Devon, miközben lehuppant a saját asztalukhoz egy adag rántotta mellé, és az egyszerűség kedvéért a serpenyőből kezdett mohón falatozni.
– Hogy hánykor? Mégis mit keresünk itt ilyen korán? Így az egésznek nincs semmi… – kezdte a másik fiú idegesen, de inkább elhallgatott, amikor ismét eszébe jutott, hogy neki aznap reggelinél még meg kell találnia egy bizonyos hugrabugost, ami bizonyára úgy lesz a legegyszerűbb, ha először érkezik és utoljára távozik, így hát beletörődve a sorsába lehuppant Devon mellé, és nekilátott, hogy megvajazzon egy adag pirítóst.
– Azt hittem tudod, hogy ennyi az idő. Különben minek keltél volna fel? – kérdezte Devon teli szájjal, akit úgy tűnt, egyáltalán nem zavart Albus előbbi kirohanása.
– Nem tudtam aludni. De te meg mi a Szent Dumbledore-nak keltél ilyen korán? – felelte a fiú olyan kimérten, amennyire csak teliszájjal telt tőle, mivel kezdte megérezni, hogy tulajdonképpen milyen éhes is, így rekordgyorsasággal látott neki az előtte tornyosodó pirítósoknak.
– Mindig korán kelek. Eredetileg kviddicsezni akartam menni, de láttam, hogy fenn vagy, úgyhogy inkább lejöttem veled kajálni – felelte Devon két nagy falat rántotta között. – Ne olyan gyorsan, tetyi, mert megint visszajön! – tette még hozzá az előző esti kis incidensre utalva, mire Albus valamelyest lassabb tempóban folytatta a maga elé halmozott pirítóshegy elfogyasztását. Még eszegettek így egy darabig, aztán szépen lassan elkezdett leszállingózni a többi Roxfortban maradt diák is. Olyan nyolc körül az elsőéves kislányok is befutottak, ezúttal mindegyikük két copfba fogta a haját, vagyis feltételezhetőleg mindegyikük, mivel a süveges kislány hajkoronájára csak az állandó fejfedője oldalán díszelgő két apró púpocska engedett következtetni. A következő fél órát, amit Devon a lányokkal együtt töltött a Griffendél asztalánál, Albus a hollóhátas évfolyamtársaihoz csapódva vészelte át, mivel a mostanra talán túlságosan is felbátorodott szőke kislány, ezúttal az étkezéshez kérte Devon segítségét, azzal a kifogással, hogy úgy elaludta a kezét, hogy nem bírja megfogni a müzlis kanalat, így a lovagias fiú „kénytelen volt” megetetni őt. A hollóhátasok társaságában töltött idő alatt Albus legalább enyhíthette az egyórányi semmittevés alatt ébredezni kezdő bűntudatát, amiért egy egész napot eltöltött a RAVASZ-vizsgáira való tanulás nélkül, ráadásul úgy, hogy igazából nem is volt semmi különösebb dolga. A felelősségteljesebb évfolyamtársai ugyanis azt a szabályt vezették be a téli szünet idejére, hogy minden mondat végére odaillesztenek valami tudnivalót egy választott tananyagból, aznap történetesen az XIX. századi kobold felkelésekről. Aztán, amikor a kis szőke diktátor megunta a reggelizést, és elrángatta magával a társait ki tudja, hova, a fiú visszatelepedett a griffendéles asztal mellé, és megpróbált úgy tenni, mintha még mindig rettentően éhes lenne.
– Na, izgalmas volt a társalgás? – fordította Devon a figyelmét újra a fiú felé. – Megérte miatta kihagyni az én kis akciómat a…
– Abszolút megérte – vágott a fiú szavába Albus, megelőzve ezzel, hogy részletes elemzést kapjon a fiú elsős kislányokkal való flörtöléséről.
– Te tudod – vonta meg erre a vállát a fiatalabb srác, azzal inkább csendben neki látott, hogy a lehető legapróbb darabokra szeleteljen egy selyemsonkát.

– Na, jó, egyáltalán mi a fenére várunk itt? – kérdezte Devon unottan, nagyjából fél tizenegy tájékán, amikorra már több mint három órája gubbasztottak az asztaluknál. Ez idő alatt a fiúnak sikerült kiraknia a tányérjára a „Devon a király”, a „Keep calm and play quidditch” és a „Devon seprűje nagy és gyors ;)” kifejezéseket apró sonkadarabokból, Albus pedig Guinness Rekordnak is beillő pirítóstornyot épített a sajátján.
– Mi jöttünk elsőnek, mi megyünk utolsónak – sóhajtotta az idősebbik fiú, miközben még egyszer csalódottan körbe pásztázta az idő közben ismét kiürült termet, azonban nagyon úgy tűnt, hogy az este látott titokzatos lány nem bukkant fel aznap reggel, és addigra már igazán valószínűnek tűnt, hogy nem is fog.
– Vettem ám az adást haver, legközelebb nem engedlek elsőnek lejönni, nyugi – veregette meg távozóban ideiglenes barátja vállát a negyedéves fiú.
A nap további része meglehetősen unalmasan telt, Devon és a kislányok kimentek a kviddicspályára, hogy Devon villoghasson nekik kicsit a tudásával, és ugyan Albust is hívták, ő inkább visszautasította a szobájában uralkodó rendetlenségre hivatkozva, ami történetesen igaz is volt. Így hát a hivatalos téli szünete első délelőttjét a szobája rendbeszedésével töltötte, majd, miután tantárgyak szerint különválogatta a jegyzeteit, még egyszer átfutotta a XIX. századi koboldfelkelésről szólókat, mivel a hollóhátasok társaságában töltött fél óra ráébresztette, hogy valójában milyen keveset is tud a témáról. Az ebédlőből pillanatnyilag elege lett, így hát úgy döntött, hogy ebéd helyett inkább belekezd a szünetre feladott rengeteg esszéje egyikébe, valamint végre elolvasta a Rose-tól kapott levelet, amiben a lány jó részletesen beszámolt róla, hogy ki mennyire hiányolja a fiút, és hogy ő, James, Lily és Hugo mennyi helyre mennek majd el közösen. A tanulásban egyedül az ebéd után hazatérő háztársai zavarták meg, akiknek valamiért rögeszméjévé vált, hogy a szünetben szórakozni kell, így kirángatták őt a szobájából (pontosabban Devon kirángatta, a többiek pedig a lépcső aljáról kiabáltak neki), és a klubhelyiségben kellett hallgatnia a beszélgetésüket egészen vacsoráig, ahol ismét nyomát se látta a titokzatos éjjeli kóborlónak. Végül úgy döntött, a tegnapi kalandok után aznap inkább gyorsan ágyba bújik, így hamar elköszönt a többiektől, és elégedetten hajtotta álomra a fejét az immár tiszta (pergamenmentes) és frissen vetett ágyában.
Albus, James, Lily, Rose és Hugo hátát fixírozva sétált mögöttük az egyik tömött londoni utcán, mivel a járdán nem volt elég hely öt személy számára. Hugo is alig bírt lépést tartani a társasággal, folyton Jamesen áthajolva igyekezett beleszólni a beszélgetésbe, de hiába, tisztán látszott, hogy a középen baktató James és Lily a csapat magja, az ő kettőjük szája egy pillanatra se állt be, folyton nevetgéltek, viccelődtek, lökdösték egymást.
– Ez lesz az – fékezett le James egy piszkos kis bár előtt, mire mind az öten beléptek. Az előtér meglepően sötét volt, és tele volt zsúfolva mindenféle fajtájú és méretű táskával. – Egy bőröndöt kérek – lépett oda a legidősebb fiú magabiztosan az egyetlen teremben tartózkodó személyhez, azaz egy kopasz, kissé görnyedt, szakadt zakót viselő, középkorú férfihez. – James Potter névre – tette hozzá kacsintva, mire az úr bólintott, majd színpadiasan intett egyet a pálájával, mire az egyik falra felfüggesztett nagy utazóbőrönd a társaság elé libbent, és készségesen kinyitotta a száját, hogy mindannyian beledobálhassák a kabátjaikat, aztán visszarepülhessen a helyére.
– Most pedig kövessenek, kérem! – hajolt meg a férfi, azzal pálcája egy újabb intésére elhúzódott az aprócska terem szemközti falát takaró táska mintás függöny, ami mindeddig olyan tökéletesen beleillett a díszletbe, hogy Albus azt hitte róla, csak a fal része. A függöny mögött egy lépcsősor vezetett lefelé egy vastag vasajtóhoz, ami mögül alig hallhatóan kiszivárgott a mögötte dübörgő zene. – Jó szórakozást! – húzta be mögöttük a függönyt a férfi udvariasan biccentve, miközben a gyerekek már ott is termettek az ajtó előtt.
– Várj, Albus – fordult erre James az öccséhez az indulásuk óta először. – Ígérd meg, hogy kereshetek neked egy csajt odabent, különben nincs értelme lejönnöd! – jelentette ki határozottan.
– Nem lehet – rázta meg a fejét a fiú, maga se tudta, miért.
– De miért nem? – kérdezte a bátyja összehúzott szemekkel méricskélve őt.
– Nekem kereshetsz csajt, James – vágott közbe Hugo izgatottan, de unokatestvére egy mozdulattal leintette.
– Szerintem valaki szerelmes – énekelte Lily elégedetten Albus legnagyobb riadalmára. Honnan tudta? Miből jött rá?
– Igaz ez? – kapta a szája elé a kezét Rose izgatottan.
– Azt hiszem, talán tényleg tetszik egy lány – vallotta be a fiú enyhén vörös fejjel. – A suli folyosóján találkoztam vele tegnap este, és…
– Nem igazi – vágott a szavába James kíméletlenül magabiztosan. – Nem láttad a reggelinél, sem a vacsoránál, sőt az arcát még egyáltalán nem, soha. Beteg voltál, és hangulatingadozásod volt, beképzelted az egészet.
– Dehogy – ellenkezett Albus, de érezte, hogy ki fut az arcából a vér, ahogyan belegondolt a bátyja szavaiba.
– Az a lány nem i-ga-zi – mondta ki James még egyszer a fájó igazságot, lassan szótagolva, mintha csak egy idiótához beszélne. – Nem i-ga-zi.
Albus lihegve ült fel az ágyában, két kezével a vastag, bíborvörös takarót markolva. A haja úgy meredezett mindenfelé, mint egy szénakazal, hátul pedig – csakúgy, mint a pólója – izzadtan a bőrére tapadt.
Nem igazi, nem igazi– visszhangzott még mindig a fejében, amitől újra hányinger kezdte kerülgetni. Hogy lehet olyan idióta, hogy beképzelt magának egy lányt? Vagy James hazudott neki? Vagy az egész álom csak egy nagy hülyeség volt? De akkor miért érzi mégis úgy, hogy ő igazat beszélt, és tényleg beleszeretett a lányba? És egyáltalán, hogy lehet úgy beleszeretni egy lányba, hogy még az arcát se láttad, és soha nem is beszéltél vele? Ilyen és ehhez hasonló kérdések pattogtak összevissza a fiú agyában, de mire eltöprenghetett volna az egyiken, már tolakodott is a helyére egy másik, így szinte megfulladt bennük. Kissé zavarodottan botorkált ki az ágyából, majd félig-meddig a takarójába burkolódzva az ablakhoz támolygott, és egy meglepően határozott mozdulattal felrántotta, és mohón kidugta rajta a fejét, aztán pedig igyekezett csak arra figyelni, hogy minél egyenletesebben vegye a levegőt. Végül, amikor kissé lenyugodott, és a hűvös, téli levegő már teljesen megtöltötte a tüdejét, óvatosan újra kinyitotta a szemét, amiről nem is tudta, vajon mióta lehetett csukva, és vizsgálgatni kezdte a Roxforthoz tartozó hatalmas udvart. Maga is meglepődött rajta, de valahogy kellemes érzéssel töltötte el a kopár, fagyos park, és a sejtelmesen hullámzó Tiltott Rengeteg látványa. Éppen az erdő szélét mustrálgatta, amikor a szeme sarkában valami mozgásra lett figyelmes. Hunyorítva igyekezett megfigyelni, hogy ki tartózkodhat ilyenkor az udvaron, de csak egy fekete foltot tudott kivenni, így hát kapkodva előkotorta az éjjeliszekrénye fiókjába süllyesztett szemüvegét, és újra végigpásztázta a kertet, azonban ezúttal nem látott semmit. Már majdnem csalódottan visszaballagott az ágyához, amikor újra észrevette az alkot, és ezúttal azt is látta, hogy ki az.
– A lány – suttogta maga elé döbbenten. – Tudtam, hogy igazi – mosolyodott el, azonban ekkor egy szörnyű gondolat villant át az agyán: mi van, ha ezt is csak beképzeli, ha csak a képzelete játszik vele? Ezúttal biztosra kellett mennie. Albus egy ugrással a szobája ajtajánál termett, majd nem törődve azzal, hogy mennyi zajt csap, kirontott a folyosóra, és szinte csúszva fékezett le Devon szobája előtt.
– Kellj fel! Te is látod? – rontott be a negyedévesek hálótermébe, rögtön a lényegre térve, mire az egyik ágyból mérges mormogást kapott válaszul, aminek nagyjából az volt az üzenete, hogy a fiú menjen vissza aludni a saját szobájába, persze nem ilyen kedves hangnemben. – Nem, fel kell kelned, és ki kell nézned az ablakon! Látnod kell, neked is látnod kell! – erősködött tovább Albus, majd mivel nem kapott további választ, és egyéb megoldás nem jutott az eszébe, egyszerűen odalépett a fiú ágyához, és lerántotta róla a takarót.
– Neked meg mi a franc bajod van, haver? – csattant fel a fiú, miközben igyekezett visszaszerezni az elragadott takarót, a másik griffendéles azonban résen volt, és sietve az ablakhoz slisszolt vele. – Tesa, add már vissza! Fázom, ember – kérlelte a még mindig az ágyán ülő Devon kissé dideregve.
– Talán pólóban kéne aludnod – jegyezte meg Albus kissé gunyorosan a fiú félmeztelen felsőteste felé biccentve.
– Tudod, nem kalkuláltam bele, hogy az éjszaka közepén lerántják rólam a takaróm – felelte a srác morcosan, majd belátva, hogy nincs más lehetősége, szép komótosan nekilátott, hogy kikászálódjon az ágyából.
– Látsz kint valakit? – kérdezte az idősebb fiú kíváncsian, miközben az ablak felé terelte az időközben visszaszerzett takarójába burkolózott Devont.
–Figyu, tesó, nem tudom, kit kéne itt látnom, de egy lélek sincs kint. Amit valahogy meg tudok érteni – tette hozzá, vágyakozó pillantást vetve az üresen maradt ágya felé.
– Egy lányt, látsz kint egy lányt? – fordult most már Albus is az ablak felé idegesen. Az nem lehet, hogy álom-Jamesnek igaza legyen.
– Mi van? Te egy lányt kukkoltál, és átjöttél szólni? – kerekedett el Devon szeme. – Nem gondoltam rólad. Persze félre ne értsd, nem bánom, habár ha előbb szóltál volna, nem alszom el.
– Csak mondd meg, hogy látod-e, vagy sem – kérte a másik fiú türelmetlenül, miközben kapkodva a pizsamapólójába törölte a szemüvegét, hátha aztán majd sikerül kiszúrnia a lányt.
– Nézd, én nem látok semmit… viszont nagyra értékelem, hogy szóltál – biccentett Devon egy kis gondolkodás után, majd tüntetően visszavonult aludni, mire Albus átvette a helyét az ablaknál, és még egyszer végig nézett a tájon. Egy lélek se volt odakint, minden olyannak látszott, mint tegnap este vagy azelőtt, semmi jel nem utalt rá, hogy valaha is járt kint valaki takarodó után, arra pedig különösen semmi, hogy ez a valaki éppen a titokzatos hugrabugos lány volt tegnap estéről.
– Haver, én aludnék – törte meg ekkor a csendet Devon, kizökkentve az ablaknál álló fiút a gondolataiból.
– Ott kellett lennie. Miért tűnt el? – kérdezte Albus kétségbeesetten, pedig szinte biztos volt benne, hogy Devonnál kevesebbet talán senki nem tudna neki segíteni.
–Én megértem, hogy félbehagytál valamit, de én is… – jegyezte meg a már az ágyában fekvő fiú ezúttal kissé élesebben, de látva, a másik srác hogy összerezzent a hangjára, azért békítőleg még hozzátette: – Ha kell, adhatok egy újságot, van Playboy, Men’s World, mozgóképesből meg DarkMagic.
– Kösz, nem – zárta le a témát gyorsan Albus. Ennek az egésznek semmi köze nem volt a pornóhoz. Most arról volt szó, hogy a fiú elvesztette-e az ép eszét, bár talán jobb is, hogy ezt a fiatalabb srác nem tudta. – Jó éjt! – intett vissza végül félszegen az ajtóból Albus, azzal sietve elhagyta a negyedévesek hálótermét.

VÉGE



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)