Amikor hull a hó írta: void_bellamy_valdez

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


3. fejezet

Kedves Rose!
Megkaptam a leveledet. Viszont nem tudom, hogy mi van velem. Ez már legalább az ötödik levél, amibe belekezdek, mert mindegyik olyan összevissza lett, hogy inkább összegyűrtem őket. Mindegy, elhatároztam, hogy ezt most már elküldöm, akármilyen is lesz. Kezdjük akkor a lényeggel: azt hiszem, kezdem elveszíteni az eszem. Te miért nem stresszelsz ennyire? Én nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lehet a bajom, egész szünetben ezen agyalok, nem értem, hogy képzelhettem valamit, ami nem valóságos, vagy hogy lehet mégis valóságos, ha nem az? Vagy van-e egyáltalán? Vagy van, és csak túlaggódom a dolgokat, és attól őrülök meg, hogy mindenbe belegondolok? És egyáltalán miért akarom látni őt, miért gondolok rá folyton, ha nem is ismerem? Még a nevét se tudom. Azt se tudom, hogy néz ki az arca. Egyszerűen csak úgy érzem, nem tudok semmit. Talán nem kellene elküldenem neked ezt a levelet, de muszáj, hogy írjak neked valamit, és mostanában csak ennyi van velem, a nagy káoszos semmi, úgyhogy elküldöm neked, viszont megtiltom, hogy aggódj miattam! Élvezd csak a szünetet!
Albus
Ui.: Remélem, megkaptad a karácsonyi ajándékomat, és tetszik is. És kérlek, mondd azt a többieknek, hogy ebben a levélben végig arról írtam, hogy ők is mennyire hiányoznak! (Nem akarom, hogy tudjanak erről. Te se tudj erről!)

Albus gondosan összehajtogatta a levelet, majd a nadrágja zsebébe süllyesztette. Szép komótosan a fiókjába helyezte a tintát és a lúdtollat, majd megtörölte a szemüvegét szürke, griffendéles pulcsijában, azzal feltápászkodott, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és elindult a bagolyház felé, hogy megkeresse Koffer uraságot, Rose baglyát. Már éppen ideje volt válaszolnia a lány szünet első napján érkezett levelére, hiszen a madár azóta a bagolyházban tartózkodott, ráadásul otthon is aggódhattak már, hogy miért nem ír senkinek. A folyosóra érve kellemes csend fogadta, a délutáni órákban a legtöbben az udvaron élvezték a szünet utolsó előtti napját, vagy a klubhelyiségek kandallói mellé húzódtak beszélgetni. A fiúnak azonban jólesett a magány, valahogy elhitette vele, hogy van megoldás a problémáira, és ha szép nyugodtan szembe néz velük, akkor előbb-utóbb sikerül megválaszolnia őket. Azonban elmélete ellenére a fejében kavargó kérdések nemhogy fogytak volna a róluk való töprengés során, de minél többet gondolkodott rajtuk, annál többen lettek, egyikből következett a másik. Erre próbált megoldást keresni az elmúlt időszakban. Az első napokban úgy döntött, hogy kiiktatja a titokzatos lány alakja köré fonódó kérdéskupacot, és tűvé tette az egész iskolát a utána kutatva, elsőnek érkezett az ebédlőbe és utoljára hagyta el, aztán fél óra múlva már sietett is vissza, nehogy elszalassza ebédnél. Azonban hamarosan feladta a próbálkozást, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a titokzatos idegent, inkább a tanulásra koncentrált, azonban bármennyit is görnyedt a tankönyvei felett, valahol belül mindig égette a kérdés: Vajon létezik a lány? Azon a bizonyos estén, amikor először meglátta, biztosan igennel válaszolt volna erre a kérdésre, hiszen az egész olyan valóságosnak tűnt. Vagy csak neki volt az? A karácsony utáni időszakban azonban leginkább csak gubbasztott a szobájában, és fetrengett összevissza. Nem volt kedve elmenni kviddicsezni a társaival, majd egy idő után már a nagyteremig se volt kedve elsétálni, úgyhogy inkább kihagyta az étkezéseket, sőt gyakran még a klubhelyiségig vezető rövid sétát is túl hosszúnak érezte. Persze azért nem maradhatott egész szünetben a Griffendél-toronyban, mivel a többiek Devon vezetésével általában kétnaponta kitaláltak valamilyen mondvacsinált indokot, hogy kimozdítsák őt. Ezeket az ötleteket Albus ugyan legtöbbször visszautasította, de ha nagy ritkán el is mentek együtt valahova, az csak abból állt, hogy a fiú minden igyekezetével próbálta kizárni a fejéből Devon flörtöléseit az elsőéves kislányokkal. Ha pedig kivételesen mindenki felszívódott, és a hetedéves leosonhatott végre az üres klubhelyiségbe, hogy valamelyik kényelmes fotelben elnyúlva próbálja meg átnézni a jegyzeteit, vagy megírni valamelyik esszéjét, már is ott termett a különös süveges kislány, aki ki tudja, honnan tűnt fel mindig. Leginkább csak ücsörögtek egymás mellett, és tanultak, néha az egyre jobban felbátorodó lány megkockáztatott pár kérdést, de ilyenkor a fiú gyorsan úgy tett, mintha megsüketült volna. Egyszer még az is előfordult, hogy megírt a kislánynak egy átváltoztatástan beadandót, mivel olyan orbitális hibákat talált benne, hogy egyszerűen nem engedhette, hogy a lány ilyeneket írjon, így hirtelen ötlettől vezérelve ő is előhúzott egy lapot, és sietve lefirkantotta az elsőéveseknek feladott három bekezdéses fogalmazást, hogy aztán kicserélhesse a lányéval, a borzasztó eredetit pedig tűzre vethesse. De ezeken az eseteken kívül más nemigen történt a fiúval.
Koffer uraság megvető huhogás kíséretében landolt a bagolyházba érkező Albus vállán, kizökkentve ezzel a gondolataiból, amik – mint mostanában mindig – akarata ellenére is magukkal ragadták.
– Szia! – simogatta meg a fiú mosolyogva a madár hátát, mire az rosszallóan belecsípett a kezébe. – Bocsi – nevetett fel Albus szokatlanul boldogan. A bagoly jelenléte valahogyan megnyugtatta, hiszen milyen egyszerű lény is... Nem kérdés, hogy van-e, vagy nincs, nem gondol semmiről semmi lényegeset, és elvárásai sincsenek egy kevés magon kívül. A fiú ekkor előhúzta zsebéből a gondosan összehajtogatott papírfecnit, és mosolyogva a torony ablakához sétált a vállán ücsörgő bagollyal együtt.
– Mondd meg Rose-nak még egyszer, hogy sajnálom, amiért eddig nem írtam – simogatta meg újra az állat hátát, igyekezve az emlékezetébe vésni, milyen érzés is a tollait simítani, hátha később eszébe jut majd, ha valami megnyugtató gondolatra vágyik. Azzal egy nagy mozdulattal kitárta az ablakot, mire Koffer uraság türelmetlenül kivágódott rajta, majd öles szárnycsapásokkal megcélozta a Tiltott Rengeteget. A fiú az ablakon kikönyökölve figyelte a távolodó madarat, gyönyörködve a mozgásában, a délutáni napfényben megcsillanó szárnyaiban, a barnának abban a gyönyörű árnyalatában, ami pont olyan volt, mint az ő haja, a hugrabugosé, az arcnélküli lányé, aki elvette az eszét.
– Albus! – törte meg a megnyugtató csendet egy éles, és az utóbbi időkben kellemetlenül ismerőssé vált kiáltás. A torony aljából Devon bámult fel a fiúra, divatos, szőrös kapucnis fekete kabátot viselt, fején a Griffendél kviddicscsapatának edzősapkájával. – Esik a hó – folytatta az ordítozást, amikor észrevette, hogy végre Albus is felfigyelt rá.
– Tudom – felelte a fiú, habár csak akkor tűnt fel neki, hogy történetesen megérkezett az idei tél első hava.
– Akkor gyere le! – folytatta a lent álldogáló griffendéles kitartóan, akit úgy tűnt, nem nagyon zavart a köztük lévő nagyjából hétemeletnyi távolság, de Albusszal melléfogott. A fiúnak ugyanis jelen pillanatban semmi más vágya nem volt, minthogy visszatérjen a szobájába, bebújjon a takarója alá, és egészen addig ott is maradjon, ameddig rá nem jött, hogy vajon létezik-e az a titokzatos lány, vagy sem – habár, ha jobban belegondolt, már egy jó ideje próbálkozott ezzel a trükkel, és mindeddig nem nagyon járt sikerrel. Végül azonban Devont válaszra sem méltatva bevágta a bagolyház ablakát, és sietve megindult a Griffendél-torony felé. Talán épp ma jön rá a megoldásra, vagy legalább sikerül egy kicsit tanulnia, de az udvar egyáltalán nem tűnt kecsegtető időtöltésnek, már csak azért sem, mert ott képzeletbeli (vagy talán igazi) hugrabugos lányok helyett Devonnal és pár elsős kislánnyal kellett eltöltenie az időt. Már a főlépcsőknél járt, amikor újból meghallotta a másik fiú addigra vészesen közeli hangját, pár emeletről lejjebbről.
– Jó móka lesz, haver. Nem gáz, ha nem tudsz hógolyóval célozni, az elsőéveseknél csak jobb lehetsz – ordította, miközben kettesével szedte a lépcsőfokokat, ezért Albus is kénytelen volt megszaporázni a lépteit. Azonban a távolság még így is vészesen csökkent kettejük között, mivel azon kívül, hogy Devonnak igazi sportemberként szinte meg se kottyant ez a kis lépcsőzés, az se igazán segített, hogy az idősebb fiúnak az utóbbi időben nem nagyon volt étvágya, így – bár ez neki eddig fel se tűnt – meglehetősen legyengült. Szerencséjére azért még volt annyi előnye, hogy ő érjen előbb a Kövér Dáma portréjához.
– Jól van, jól van, nem kell így pattogni – fintorgott a nő, miközben tovább engedte a fiút a klubhelyiségbe, azonban Albus alig ért a terem közepére, amikor Devon hirtelen hátulról rávetette magát, és a földre lökte. A fiú megpróbált védekezni, de a szemüvege lesodródott esés közben, így csak vakon kapálódzott, miközben a másik srác meglehetős határozottsággal nyomta le a földre, egészen addig, amíg meg nem tört az ellenállás, és az idősebb fiú lihegve el nem terült a padlón.
– Nyugi tesó – engedte el ekkor Devon, készen arra, hogyha Albus esetleg újból menekülni próbálna, visszatartsa. – Rendezzük le férfiasan!
– Te most párbajozni akarsz? – lepődött meg a fiú, miközben visszahelyezte az orrára a szemüvegét.
– Bizony – húzta ki magát a kviddicsbajnok büszkén. – Gyere! – térdelt le az egyik fa dohányzóasztal mellé, miközben az egyik kanapéra dobta a kabátját, és felhúzta a pulcsija ujját.
– Ez meg miféle párbaj? – kérdezte Albus gyanakodva, mivel a varázslópárbajok nem éppen így szoktak zajlani.
– Hát szkander – húzta ki magát a másik fiú elégedetten, azonban a társa még mindig csak értetlenül méregette. – Apám tanította. Mugli játék. Az a lényege, hogy mindketten rákönyöklünk az asztalra, megfogjuk a másik kezét, és megpróbáljuk lenyomni anélkül, hogy felemelkedne a könyökünk.
– Az apád is mugli rajongó? – kerekedett el erre Albus szeme, ha lehet, még jobban. Meggyőződése volt, hogy Weasley nagypapán kívül nem él más muglirajongó az Egyesült Királyság területén.
– Nem, ő mugli. Te rajongó vagy, vagy mi? – értette félre a helyzetet Devon szokásához híven egy pillanat alatt.
– Nem – felelte a másik fiú a lehető legtömörebben azzal, hogy elkerülje a többi lehetséges kérdést, inkább ő is feltűrte a pulcsija ujját, és elfoglalta a helyét Devonnal szemben. – Miért is párbajozunk? – kérdezte végül, mivel az igazat megvallva még mindig nem volt semmiféle fogalma arról, hogy miért is nem mehet fel végre a szobájába.
– Ha te nyersz, azt kezdesz magaddal, amit csak akarsz – magyarázta a fiú cinkos vigyorral az arcán, ezzel előre sejtetve Albusszal, hogy ennyivel nem ússza meg a történetet. – De ha lenyomlak, akkor végre letolod a segged az udvarra, és élvezed a hóesést – fejezte be Devon elégedetten, azzal, mielőtt még Albus szóra nyithatta volna a száját, megragadta a fiú kezét, és „vigyázz, kész, rajt!” felkiáltással el is indította a párbajt. A győzelem egyértelmű volt, Albus mégis csodálkozott rajta, nem gondolta volna, hogy a másik fiú ilyen könnyedén veri majd meg.
– Azt hittem, ennél azért kicsivel nehezebb lesz – vallotta be Devon is, de közben már szedte is le a fiú kabátját a fogasról, hogy minél előbb az udvaron legyenek, így hát hamarosan már párosával szedték a lefelé vezető lépcsőfokokat. Két perccel később pedig már kint is álltak a békésen kavargó hóesésben, ami Albus legnagyobb meglepetésére – bár ezt Devonnak sosem vallotta volna be – megnyugtatta, sőt a kopár táj látványa és a bőrét csipkedő jeges hópelyhek mintha visszaköltöztettek volna belé egy kis életerőt. A hidegben kirajzolódó lehelete pedig különös jókedvre derítette, attól pedig aztán végképp rajta ragadt az arcán a mosoly, hogy a következő pillanatban egy jól irányzott hógolyó csapta arcon a mellette álló fiút.
– Ki volt ez? – kiáltotta Devon idegesen köpködve, és kapucnijával törölgetve az arcára került fagyott folyadékot, miközben már guggolt is le, hogy elkészítse bosszúálló lövedékét.
– Én – nevetett fel a barna hajú elsőéves, aki szőke barátnője nyomában már meg is érkezett a helyszínre, mögöttük a nagy hideg ellenére is süveget viselő szobatársukkal.
– Hát én ezzel nem dicsekednék a helyedben – jegyezte meg a fiú, miközben elhajította az addigra kész hógolyóját, ami a kislány kabátján csattant.
– Hé – nevetett fel erre a szőke lány, és ő maga is nekilátott golyóbisokat formázni a frissen esett fehér porból. Albus mosolyogva figyelte, ahogyan háztársai nevetve elhajítják az első hógolyóikat, majd szinte önkéntelenül, de ő maga is belemarkolt a földön összegyűlt jeges hóba, onnan pedig már nem volt visszaút, ugyanis – maga se tudta, mennyi idő elteltével – arra eszmélt, hogy egy rögtönzött hóbunker mögül bombázza a fától fáig futkosó Devont, miközben a mellette térdelő barna hajú kislány, akiről időközben kiderült, hogy Judynak hívják, utánpótlás hógolyókat gyárt neki. Eközben a nagyhangú szőke lány, és süveges társa valahogyan elcsenték a mardekárosok szánkóját, és azt pakolták meg lövedékekkel, hogy támadást indítsanak a bunker ellen. A fiúnak végre olyan hosszú idő után először sikerült elfelejtenie mindent. Nem gyötörték a kérdések, nem érdekelte, hogy a nadrágja és cipője átázott, hogy a meleg télikabátja, vastag pulcsija, és a nyaka köré tekert griffendéles sálja ellenére is csontig fagyott, vagy hogy már nem is érezte a kezeit a sok kesztyű nélküli hógolyógyúrástól. Egyedül az váltott ki belőle bármiféle negatív érzést, ha hébe-hóba eltévesztette a célt, és a lövedékei az emberek mellett csapódtak a földbe. Egy idő után azonban már nem érte be azzal, hogy a távolból lövi a többieket, a biztonságot nyújtó bunkerből.
– Itt az ideje egy kis kockáztatásnak – hajolt oda Judyhoz, azzal felmarkolt egy adag hógolyót, és egy hatalmas harciordítás kíséretében kirontotta a menedék mögül.
– Gyerünk Albus, fedezlek! – kiáltott utáni újdonsült partnere, miközben elkezdte szétdobálni a maradék hógolyót, de a fiú nem tudott tovább rá figyelni, mivel Devon észrevette, hogy elhagyta eddigi helyét, így megszórta őt pár keményre gyúrt, jeges lövedékkel. Albusnak az első elől még sikerült egy gyors fordulattal kitérnie, aztán lendületből a támadójához vágta az egyik kezében tartott hógolyót, ami nagyot csattanva hullott darabokra az éppen időben elforduló fiú hátán. Ellenfele második lövése azonban már célt ért, így a találat Albus hasát érte, de a fiú nem foglalkozott vele, gyorsan megcélozta a közben újabb hógolyókat gyúró szőke kislányt, és egy varázslattal szétrobbantotta Devon felészálló hólabdáját is. Már éppen kezdett megörülni a győzelmének, és magasba emelte a kezében tartott utolsó hógolyót, hogy egy végső lövéssel leszámoljon a fiatalabb fiúval, azonban a következő pillanatban egy, a semmiből érkező, lövedék csapódott az arcába. A fiú orrából, és szájából havat prüszkölve tántorodott hátra, miközben érezte, ahogyan a jeges víz betolakodva a ruhái alá, végig csurog a hátán.
– Ki volt ez? – kiáltotta dühösen, az olvadt hótól nedves arcát törölgetve, mire néma csend telepedett a társaságra.
– Én – lépett elő szégyenlősen a süveges kislány az egyik fa takarásából, kabátja szélét morzsolgatva.
– Már megint te? – rivallt rá a fiú, szinte elborult aggyal. Végre sikerült valahogyan elterelnie a gondolatait az őket kísértő problémákról, erre mit csinál már megint ez a szerencsétlen lány? Fogja, és fejbe dobja hógolyóval.
– Sa-sajnálom – dadogta az elsőéves megszeppenten, mire Albus már nyitotta is volna a száját, hogy a lány számára is érezhetővé tegye a benne kavargó dühöt, amikor a szeme sarkából megpillantott egy ismerősnek tűnő, barna hajkoronát, ahogyan eltűnt az üvegházba vezető úton növő fák mögött, így inkább meggondolta magát.
– Tudod, mit? Nincs semmi baj, folytassátok csak! Én is jövök majd, csak egy kicsit felmelegszem, amúgy is átfagytam már – mosolygott a többiekre egyenként a lehető legkedvesebb vigyorával a hirtelen megváltozott modorú fiú.
– Okés, tesa, én majd tartom a frontot itt a hölgyeknél – kacsintott a kislányokra Devon a mondata végén, azonban Albust ez jelen pillanatban nem igazán tudta érdekelni, hiszen a problémái végre rendeződni látszottak, ha sikerül elérnie a lányt, ha látja, hogy valódi…
– Hé, de akkor én kivel leszek? – hallotta még Judy felháborodott kiáltását a háta mögött, azonban ő addigra már rá is tért az üvegházak felé vezető, hólepte ösvényre. Addig se haladt éppen lassan, de amint az utat szegélyező különféle gyógynövénybokrok eltakarták a többiek szeme elől, hirtelen futásnak eredt. A szíve úgy dobogott a mellkasában, hogy, már ha az úticélján kívül bármi másra is tudott volna gondolni, akkor biztosan megijedt volna, hogy esetleg kiszakad a mellkasából. Egy, az utóbbi napokban félig-meddig már elfeledett érzés szállta meg, reménykedett, ahogy előtte a havas ösvényen egyetlen ember lábnyomai látszottak a frissen hullott hóba nyomódva, és még Albus képzetlen szeme is meg tudta állapítani, hogy egy magassarkú csizmához tartoztak. A nyomok egészen a kettes számú üvegházig vezettek, ami előtt a fiú egy pillanatra megtorpant.
– Ha itt van bent, igazi, ha itt van, akkor igazi – mantrázta magában nyugtalanul, kezét a hideg kilincsre szorítva, aztán vett még egy utolsó nagy levegőt, és benyitott. Odabent a kinti idő ellenére is fülledt meleg fogadta, a levegőben vízpára és talajszag terjengett, és a fiú jéggé fagyott kezei máris kezdtek kiolvadni, szemüvege pedig bepárásodott a hirtelen hőmérsékletváltozástól, így inkább levette, és a kabátja zsebébe süllyesztette. A terem a kinti fehérség után kellemesen melegnek hatott, ebben az üvegházban viszonylag átlagos gyógynövények, díszvirágok, és néhány különlegesebb, de békés növény lakott, viszont annyi volt belőlük, hogy szinte egy talpalatnyi szabad hely sem maradt. Ahogyan Albus mögött becsapódott az ajtó, valahol, az üvegház mélyén hangos csörömpölés hallatszott, majd egy halk káromkodás, mire a fiú gyomra összerándult izgatottságában. A hang gazdája egészen biztosan egy lány volt, tehát igazi, és itt van valahol a rengeteg növény mögött. Az üvegház közepén egy hosszú, vastag lábú faasztal húzódott, alatta mindenféle virágföldes zsákokkal, ásókkal, és öntözőkannákkal, rajta sok-sok cserepes növénnyel, kétoldalt pedig egy-egy sor virágföldet ültettek tele nagy levelű virágokkal, dús bokrokkal és kúszónövényekkel, de annyival, hogy a legtöbb helyen behajoltak a közlekedésre szánt, betonozott rész fölé is, így a helyiség másik felét csak nagy üggyel-bajjal lehetett megközelíteni. A fiú azonban nem zavartatta magát, kiválasztotta a jobboldali betonutat, és amilyen gyorsan csak a növények engedték, megindult rajta az üvegház belseje felé.
– Ki van itt? – kérdezte erre egy bátortalan hang, nem is annyira messziről, Albus jobbjáról. Még pár pillanat, pár alattomos elé lógó ág, és egy kevés szitkozódás a lába köré tekeredő vadcsonyorka miatt, és végre megláthatta. Az a bizonyos hugrabugos lány ott guggolt előtte, teljes valójában. Fején fekete sapkát viselt, közepén a hugrabug ház címerével, finomívű arcát hajszálegyenes, dús barna hajkoronája szegélyezte, ami a mellkasáig lelógott. Fekete, hosszú kabátja combközépig ért, alatta fekete, vastag szövésű nejlonharisnyát viselt, térdig érő, drappszínű műbőr csizmával. Sötétbarna, szinte fekete, kissé vágott szemeinek vonalát határozott tusvonallal és sötét, barnás szemhéjpúderrel emelte ki, hosszú, fekete szempillái pedig majdnem felértek az íves, sötétbarna szemöldökéig.
– Szia – intett a meredten őt bámuló fiúnak kissé feszengve. – Ugye nem vagy prefektus, vagy valami ilyesmi? – kérdezte rövid habozás után, igyekezve minél jobban magához szorítani a lábainál fekvő sárga fjallravenkankenes hátizsákját.
– Ami azt illeti iskolaelső – nyögte ki végre Albus, de látva a lány arcát elöntő pánikot legszívesebben visszaszívta volna a szavait. – Amúgy te ki vagy? És hogyhogy eddig még nem láttalak? – próbálta enyhíteni a helyzetet, de talán nem a szívét nyomó összes kérdés előhozatalával kellett volna kezdenie, mivel a lány pánikból lassan szabályos rettegésbe esett át. Éppen valamiféle válaszra nyitotta volna a száját, amikor újból kivágódott az üvegház ajtaja, és Devon hangja szakította félbe a lány mondandóját.
– Haver, itt vagy bent? Hahó – kiáltotta kicsit később, amikor első kérdésére nem kapott választ, majd miután továbbra sem érkezett semmiféle visszajelzés, folytatta az ordítozást. Albus egy pillanatig még várt, hátha a másik fiú megunja és odébb áll, majd egy unott szemforgatás kíséretében kikandikált a bokrok takarásából.
– Megvagy – kiáltott fel Devon boldogan, ahogyan meglátta háztársa arcát. – Figyu, az van, hogy visszakéne szállnod a játékba, mert nélküled elég gázos. Hiába, a nők csak golyógyúrásra jók – nevette el magát a saját poénján, amit az idősebb fiú csak egy lenéző pillantással jutalmazott. – Azta, de jó nővel voltál idebent! – füttyentett ekkor az ajtóban álldogáló fiú Albus nem kis meglepetésére.
– Te meg hogyan látod, ha egyszer elbújt? – kérdezte, de már tudta is a választ, ugyanis megfordulva még éppen megpillantotta az üvegház hátsó ajtajából visszatekintő lányt, mielőtt belevetette volna magát a kinti hóesésbe. – Most nem érek rá. Mennem kell – hadarta Devonnak a fiú, majd amilyen gyorsan csak a sűrű növényzet engedte, a hátsó ajtóhoz küzdötte magát.
– Jól teszed, haver, adj egy csókot neki a nevemben, vagy többet is, ha gondolod – kacsintott Devon, azzal ráérős léptekkel visszaindult a három nevetgélő elsőéveshez. Albus nem volt felkészülve a kinti hidegre, így kisebb meglepetésként érte az időközben feltámadt szél és még durvábban kavargó hóvihar. Hunyorogva a szeme elé emelte a kezét, hogy ne szálljanak bele a hópelyhek, és egy pillanattal később meg is pillantotta a lányt a tiltott rengeteg felé rohanni.
– Állj meg! Mi a neved? Tudom, hogy igaz vagy, válaszolj! – kiáltott utána a fiú kétségbeesetten, de a lány csak rohant tovább. Albus szinte észre se vette, de egyik pillanatról a másikra rohanni kezdett, nem törődve a szemébe vágódó hópelyhekkel, vagy a ruhája alá hatoló jeges széllel, sem a csúszós talajjal.
– Várj! – kiabálta kétségbeesetten, de a lányt már el is nyelte az erdő. Albus még sosem járt ezelőtt a Tiltott Rengetegben, mindig is feleslegesnek tartotta megszegni a szabályokat, semmi izgalmasat nem talált benne, most azonban gondolkodás nélkül rohant át az erdő határán. A lány igazi volt, hús-vér ember, Devon is látta, és gyönyörű. Utol kellett érnie, vagy legalább a nevét meg kellett tudnia, különben, úgy érezte, el fogja veszíteni a józan eszét (már amennyi eddig megmaradt belőle). Az erdőben könnyebben ment neki a futás, a fák koronája csak kevés havat engedett behatolni, és a szél se fújt már, a vékony ösvény, amin futottak viszont szintén csúszott a jegesre fagyott sártól. Albus addigra már nagyon megbánta, hogy a kabátjában hagyta a szemüvegét, a félhomályban egyedül az előtte rohanó lány vállán zötykölődő sárga hátizsákot bírta homályosan kivenni, azonban inkább a hunyorgás mellett döntött, minthogy megálljon elővenni a szemüveget, egyrészt mert félt, hogy a lány bármelyik pillanatban felszívódhat, másrészt mert így legalább nem a fejében cikázó Tiltott Rengetegről a szóló rémtörténetekre koncentrált, amiből meglepően sokat hallott ezidáig. Leginkább a családtagjai meséltek neki mindenfélét, George bácsi például rettentően szeretett vele hencegni, hogy az ikertestvérével milyen kalandokban volt részük az erdőben élő kentaurokkal és más lényekkel, azt is tudta, hogy apja nem egyszer magával Voldemorttal is szembenézett ezek között a fák között, és még emlékezett rá, amikor a negyedéves James két hetet töltött a gyengélkedőn, amiért a rengetegben járva összetűzésbe keveredett egy feldühödött hipogriffel. Ennek az emléknek hatására Albus egyre sűrűbben pillantgatott körbe-körbe, aminek következtében egyre nőtt a távolság közte és a lány között. Ez így nevetséges – gondolta magában idegesen. – Így megint el fogom veszíteni. Csak nem vagyok olyan béna, mint James – jelentette ki magabiztosan, azzal visszaemelte tekintetét az időközben jelentős előnyre szert tevő lányra, ám a következő pillanatban az egyik lába beakadt egy kiálló gyökérbe, aztán még két lépést tántorgott előre, majd megcsúszott, félre lépett, és belezuhant a mellette húzódó tüskés bokorba. Nem bizony, százszor bénább vagy nála – jegyezte meg a fejében egy idegesítő kis hangocska.

VÉGE



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)