Amikor hull a hó írta: void_bellamy_valdez

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


5. fejezet

Már jó régen besötétedett, mire a két diák visszaért az iskola kapujához. A Roxfort hatalmas kőfalai a sötétben úgy tetszett, mintha az égig nyúlnának. Egy pillanatig mindketten csak szájtátva bámulták a hatalmas épületet igyekezve elképzelni, milyen is lesz majd pár perc múlva, amikor újonnan választott szlogenük ott virít majd rajta nagy, lemoshatatlan, Weasley Varázsvicc Vállalatból szervált, csillogó világoskék festékkel felmázolt betűkkel.
– Akkor nekilátunk? – fordult végül Albus a lányhoz, akinek azóta nem engedte el a kezét, hogy elhagyták a kviddicspályát, és ez láthatólag egyáltalán nem is zavarta őt.
– Neki ám – bólintott elszántan, azzal felmarkolta a festékkel teli vödröt, és nyomott egy gyors puszit a fiú arcára, mire ő zavartan átnyújtotta neki a seprűt, amit mindaddig a kezében szorongatott. – Készen legyél ám! – küldött felé Mira még egy utolsó biztató mosolyt, azzal a lába közé kapta a seprűt, és óvatosan, nehogy a festék a ruhájára löttyenjen, elrúgta magát a talajtól.
– Vuhú! – kiáltott fel Albus széttárt karokkal, mire a lány nevetve markolta meg a seprűnyelet, nehogy leforduljon róla.
– Nem is tudtam, hogy ilyet is tudsz – kiáltott el mosolyogva.
– Csak kivételes alkalmakkor – kiáltott vissza Albus, miközben mosolyogva figyelte, hogyan száll egyre feljebb az a bizonyos barna hajú lány a seprűnyélen, mire már-már déjá vu érzése támadt, hiszen éppen aznap délután figyelte tovaszállni Rose baglyát, Koffer uraságot, ugyanazokkal a barna tollakkal, ugyanarra a lányra gondolva.
– Itt már jó lesz? – szakította ki Mira a gondolatai közül, miközben igyekezett megmaradni a lábai közé szorított seprűn kapaszkodás nélkül, hiszen most mindkét kezével a festékes bödön fülét kellett tartania.
– Rendben – bólintott a fiú, miközben a kezébe készítette a pálcáját. – Öntsd! – adta ki az utasítást, miközben meglengette a kezében tartott varázseszközt, aminek végéből eredményképpen zöld szikrák pattantak ki, és körülfonták a leömlő festéket.
– Ez az! – kiáltotta el magát Mira ujjongva, és megpróbálkozott egy légi szaltóval, aminek következtében majdnem lezuhant a seprűjéről, így a továbbiakban inkább csak csendben figyelte, ahogyan Albus összeszorított fogakkal koncentrálva helyezi a zöld szikrák által fogva tartott festéket a fal megfelelő pontjaira.
– v-a-l-ó – betűzte halkan, miközben igyekezett minél szebb, és nagyobb betűket kanyarítani. – Kész – közölte aztán vidáman, miközben még egyszer végig mérte a művét. Az írás nem volt ugyan kifejezetten mestermunkának tekinthető, mivel a közepe a többi részéhez képest talán túlságosan is kis betűkkel íródott, a végére pedig jóval kisebb lett a szavak közötti távolság, hogy a szöveg ne lógjon le a falról, azonban így is olvasható és szembetűnő volt, ami egy első balhéhoz képest Albus szerint meglehetősen jó végkimenetelnek számított.
– Jól néz ki – hallatszott Mira hangja is a feje fölül, mire Albus kíváncsian fellesett, és elszörnyedve látta, hogy a lány fent ül a Roxfort tetején, mellette a seprű és a kiürült festékes vödör.
– Merlin szakállára, gyere már le onnan! – kérlelte ijedten, miközben az agya máris azon kattogott, mégis miért is ment egyáltalán fel oda a lány.
– Inkább gyere fel te is! – válaszolta Mira vidáman, majd egy magabiztos mozdulattal lehajította a seprűt a nehezékül szolgáló festékes dobozzal együtt.
– Mégis mit képzelsz? – kerekedett el a fiú szeme, aki még mindig alig fogta fel, hogy a lány fenn tartózkodik a Roxfort tetején, talán több mint harminc méter magasan, és az egyetlen eszköz, amivel lejuthatna, a saját akaratából ott hever a fiú lába előtt.
– Úgy tűnik, csak úgy tudok majd lejönni, ha te feljössz értem – fordította félre a fejét Mira incselkedve, miközben bájosan pillogtatta a szempilláit. Ezt a mozdulatot a griffendéles persze máskor jóval vonzóbbnak tartotta volna, jelen pillanatban azonban a lány inkább emlékeztette őt egy halálba hívó szirénre, mint bármi másra.
– Pedig az egyszer biztos, hogy én oda fel nem megyek – jelentette ki a fiú, habár tudta, hogy valójában nincsen más választása, hiszen, ha már ennyit küzdött ezért a lányért, csak nem hagyhatta őt ott a tetőn.
– Majd meglátjuk – vonta meg a vállát a lány is, azzal lassan, óvatosan maga alá húzta a lábait, és ügyetlenül álló helyzetbe tornázta magát.
– Ülj vissza, különben, Szent Merlin! – kiáltott fel a fiú kétségbeesetten, amikor a lány magassarkú csizmájában megingott a hótól nedves, ferde tetőn, és kis híján a mélybe csúszott. Végül azért jó pár karkörzés árán sikerült újra egyenesbe tornásznia magát, mindkettejük legnagyobb megkönnyebbülésére.
– Oké – fújta ki a levegőt elégedetten. – Csak úgy közlöm veled, hogy ha akár egy lépést is teszek ezen a tetőn, akkor tuti, hogy lecsúszom, és nincs tovább. Ez az egész este, sőt nagy valószínűséggel az egész életem elvész, szóval ajánlom, hogy gyere fel most azonnal, vagy odasétálok a tető szélére, és ha nem is esek le addig, majd leugrom aztán.
– Úgyse mered megtenni – jelentette ki Albus magabiztosan, mivel szívesen húzta még egy kicsit az időt, mielőtt újra seprűre kellene ülnie, ami számára a világ legutálatosabb dolgainak egyikének számított, még ha két profi kviddicsező szülővel, és egy szintén kviddicsbajnok báttyal ajándékozta is meg a sors.
– Biztos? – kérdezte erre Mira, és tüntetően felemelte az egyik lábát.
– Szentséges Dumbledore, oké, oké, megyek már – rázta meg a fejét a fiú, azzal egy nagy sóhaj közepette a lábai közé kapta a seprűjét, és elrugaszkodott a földtől. Az éjszaka beköszöntével feltámadó hideg szél olyan erővel kapott belé, hogy majdnem lefújta az orráról a szemüvegét, és seprűstől-mindenestől oldalra sodorta.
– Tartsd erősen – tanácsolta a hugrabugos lány, mire a fiú olyan szemrehányó pillantást vetett rá, hogy még jó pár méter távolságból is érezte, a továbbiakban jobb lesz hallgatnia. Albus mindig is utált egyenesen fölfelé repülni, mivel olyankor mindig kezdett vészesen visszacsúszni a seprűnyélen, ami folyton furcsa fantáziálásokra késztette a földre hulló testéről, meg arról, hogy a tüdejéből örökre kipréselődik a levegő, így hát most is inkább apró körökben haladt fölfelé, biztos ami biztos meglehetősen lassan. Ezzel a taktikával egészen addig nem is volt baj, ameddig egy adagnyi tetőről lecsúszó hó a nyakába nem hullott, és meg nem hallotta a tetőn ácsorgó lány hozzá járó halk káromkodását.
– Albus – suttogta vészterhes hangon Mira. – Azt hiszem, ennél kicsit jobban kéne igyekezned – jegyezte meg, miközben aggódva figyelte, ahogyan a lába alatt olvadó hó egyre lejjebb csúszik ő magát is folyamatosan sodorva lefelé.
– Csak ne mozdulj, oké? Bármit csinálhatsz, csak ne mozogj! – kezdte Albus nyugodtnak szánt hangon, miközben igyekezett valahogyan gyorsabb tempóra bírni a csigán köröző seprűjét.
– Az isten szerelmére, ne körbe repkedj már! – ordított rá a lány, azonban további utasításokat nem adhatott, mivel egyszer csak a lábai csúszni kezdtek előre, le a tetőről.
A következő pillanatban párhuzamosan több dolog is történt. Albus először is villámgyorsan felrántotta a seprűje nyelét, miközben Mira alól végleg kicsúszott a lába, és sikítva hanyatt vágódott a tetőn, majd csúszott tovább lefelé. Ijedten hasra fordult, hátha meg tud kapaszkodni valamiben, de a hó még túl vizes volt ahhoz, hogy megtartsa. A fiú egyszerűen bárhogyan is igyekezett nem bírta gyorsabb mozgásra bírni a seprűjét, és élete eddigi legborzalmasabb másodperceiben szinte lassított felvételben látta, ahogyan a lány, aki után egész szünetben sóvárgott, és aki nem hogy csak szóba állt vele, de talán érez is iránta valamit, egyre közelebb siklik a halálhoz. Mirának már csakugyan a fél teste lelógott a tetőről, mikor megmentője túlröpült rajta, és egy elegánsnak nem éppen nevezhető puffanással becsapódott felette a tetőbe. Azonban azzal, hogy ki hogyan landol éppenséggel egyiküknek sem volt ideje foglalkozni, ugyanis a fiú, amint tetőt ért már nyúlt is előre, hogy megragadja bajba jutott társa kabátját.
– Foglak! – kiáltott fel végül Albus diadalmasan, miután egy kisebb bénázást, és még egy sor azon való aggódást, hogy esetleg a fiú nem tud megtámaszkodni a tetőn, és mind a ketten a mélybe zuhannak, követően végre sikerült egy biztos pózban megragadnia a lány kabátjának ujját.
– Szuper, de azért fel is húzol, ugye? – préselte ki magából Mira a választ, egészen vidáman ahhoz képest, hogy mellkastól lefelé egy harminc méter magas tetőről lógott.
– Persze, persze – nyugtatta meg a fiú egyetértve a kéréssel, majd minden maradék erejét befogva megpróbálta a lehető legbiztonságosabban visszasegíteni a lányt a tetőre. Végül Albusnak sikerült megtámasztania a lábát egy kilógó cserépben, és a hóna alatt fogva felráncigálnia a lányt.
– Nem értem, miért mondtad azt, hogy nem tudsz kviddicsezni, simán lehetnél fogó – nyomott Mira egy hálás puszit a megmentője arcára, amikor végre a lábai között ülhetett a tetőn Albus két karját valamiféle biztonságot nyújtó védőövként húzva maga köré.
– Nem hinném, hogy jól járnának velem, mert az biztos, hogy ilyet most csináltam utoljára – jelentette ki a griffendéles határozottan, mire mindketten hangos nevetésben törtek ki, olyanban, amit csak akkor enged meg magának az ember, ha az összes benne ragadt stresszt egyszerre próbálja meg kiengedni, amire bizony nagy szükségük is volt ez után a kalandos akció után. – Na de hogy jutunk le? – kérdezte végül Albus, miután végre abbamaradtak a többször egymásután rájuk törő nevetőgörcsök.
– Ne rontsd el a pillanatot! – jegyezte meg erre Mira gúnyosan, majd elgondolkodva hozzátette. – Hiszen ez a legjobb része a mi kis csínyünknek.
– De hiszen erről nem is fognak tudni – értetlenkedett a fiú. – A többiek csak a feliratot fogják látni, a mottót.
– Pont ezért – bólintott a lány sejtelmesen. – Ez a titok benne, ami csak ránk tartozik, mert arról, hogy hogyan került festék a falra, mindenki ötletelni fog majd. Teóriákat kezdenek gyártani, amint belépnek az előcsarnokban, és mindenféle történetek születnek majd az esetről, valószínűleg jóval színesebbek és fordulatosabbak, mint a valóság. Azonban ez a pillanat, ez a tető csak a miénk. Senki nem fogja átszínezni, vagy izgalmasabban tálalni, mint a valóság, ez itt a mi pillanatunk, az első közös esténk csúcspontja, az estéé, amin összejöttünk. És így, ha megkérdezi majd valaki, hogy mégis hogyan találtunk egymásra, majd csak egymás kezét szorongatva sejtelmesen összenézünk, és senki nem fogja tudni, mert senki nem tudhatja a mi kis titkunkat.
– Várjunk csak, ez azt jelenti, hogy mi…? – kérdezte Albus csodálkozva. Azt ugyan eddig is remélte, hogy a lány hasonlóan gyengéd érzelmeket táplál iránta, azonban arra gondolni se mert, hogy ezt ilyen nyíltan ki is mondja majd.
– Miért, mit gondoltál? Hogy egy ilyen varázslatos este után majd visszamegyek az exemhez? – nevette ki a hugrabugos, miközben elégedetten barátja álla alá nyomta a fejét, mire Albus hálásan szívta be az illatát, amiben a melegház virágföldszaga keveredett a seprűszertár porával, és a lány barackillatú samponjával.
– Várjunk csak! Ex? – tette fel a fiú a szépen lassan testet öltő rémisztő kérdést, hiszen meg se kérdezte a lánytól, hogy van-e már valakije.
– Nyugi már, úgy egy éve vége van már köztünk mindennek, nem jelent potencionális veszélyt – fordult hátra a hugrabugos, hogy egy engesztelő szájra puszit nyomhasson Albus arcára.
– Huh, nem is tudod, hogy mennyire rám ijesztettél – könnyebbült meg a fiú, miközben barátnője hajába fúrta az orrát, és csendesebben suttogni kezdett: – Ne ijessz rám így többé…
Már jócskán éjfél után járt, mire a gerlepárnak sikerült lekászálódnia végre a tetőről. Annyi tanulságot azért mindenképpen levontak a történtekből, hogy ha ilyen kaliberű csínyekre a jövőben is vállalkoznak majd, akkor semmiképpen sem szabad válogatás nélkül felkapniuk az első kezük ügyébe akadó seprűt, ugyanis a kis, kócos végű kettő-kilencvenes kométa, ami talán már a szüleik idejében is ott porosodott a raktárban, kissé nehezen bírta el mindkettejük súlyát egyszerre, és az optimálisnál biztosan gyorsabban és keményebben értek ily módon földet. Miután azonban sikerült összekaparniuk magukat, és nevetve leporolták a havat egymásról – sőt még talán pár, esetenként nem is olyan rövid csók is elcsattanhatott –, még megálltak pár pillanatra a fal előtt, ahol ott virított a kettőjük mottója, nagy, ormótlan, csillogós kék betűkkel, ők pedig csak álltak ott, egymás kezét fogva, éppen úgy, mint ahogyan az üres falat nézték, mielőtt még nekikezdtek volna ennek az egész „balhénak”, és próbáltak erőt gyűjteni az elválásra is, ami nem volt éppen egyszerű feladat számukra, még akkor sem, ha csak egy éjszakára szólt. Aztán persze mégiscsak el kellett indulniuk a klubhelyiségeik felé, így hát szépen lassan a bejárat felé vették az útjukat, nevetgélve csúszkálva az időközben jegesre fagyott hótakarón, és megajándékozva egymást még néhány búcsúzkodó kézszorítással, csókkal, hógolyóval.
– És mi lesz holnap? – fékezett le az ajtóban Albus, mivel ugyan egy darabig még biztosra vette, hogy egy irányba vezet az útjuk, bent már nem akart zajt csapni. (Azért egy gondnok előli menekülés bőven elegendő egy szünetre.)
– Hát mi lenne? – kérdezett vissza Mira, miközben mosolyogva átkarolta a fiú nyakát. – Majd besétálsz az előcsarnokba az oldaladon Rose-zal, én pedig majd ott várok rátok a lépcső alján, és te majd azt mondod, hogy Rose, ő az. Ő pedig majd el se hiszi, hogy ilyen gyönyörű barátnőt szereztél magadnak, és azt feleli, hogy bizonyítsd be, mert különben nem hiszi el, és akkor te azt feleled, hogy boldogan, odasétálsz hozzám, és megcsókolsz. Ott, mindenki előtt, és akkor az egész iskola tudni fogja majd, hogy Albus Potter és Miranda Everhole az új legtökéletesebb,és legtitokzatosabb pár a Roxfortban – suttogta mosolyogva, miközben az ajkaik egyre csak közelítettek egymáshoz, amíg végül össze nem értek még egy utolsó csók erejéig. Utána nem szóltak egymáshoz többet, csak némán siettek keresztül a folyosókon, arcukon azzal a levakarhatatlan szerelmes vigyorral. Aztán, amikor az útjaik kettéváltak, Mira elengedte a fiú kezét, és gyorsan átlibbent a folyosó túlvégére, ahol még egy búcsúcsókot dobott a fiú után, azzal elszökellt a Hugrabug klubhelyisége felé. Albus még sokáig hallotta maga mögött a lány csizmasarkainak kopogását, amik még akkor is visszhangot vertek a fejében, amikor fülig érő mosollyal az arcán leküzdötte magáról a kabátot, és végre bedőlt a puha ágyába.
Albus Potter azonban hiába volt végre boldog, hiába hagyták el végre a problémái, aludni azért még mindig nem tudott. Állandóan csak az éjszaka történésein járt az agya, vagy ha nem, akkor azon, milyen képet fog majd vágni Rose, ha ezt elmeséli neki. Végül úgy fél óra eredménytelen forgolódás után úgy döntött, hogy ezt az elmélkedést akár a klubhelyiségben is folytathatja a kandalló mellé húzódva. Így hát magára terítette a vastag takarót, és halk léptekkel, nehogy véletlenül felébresszen valakit, lesomfordált a fiúk hálókörletéből, és bekuckózta magát az egyik, a parázsló fahasábokhoz közeli fotelba.
– Te se tudsz aludni, haver? – szólalt meg ekkor az Albusszal szemben elhelyezkedő kanapéról a fiú háztársa, aki most kissé előrébb hajolt, hogy a kandallóból áradó kevés fény megvilágítsa az arcát, és a másik fiú is felismerhesse.
– Francba, Devon, miért van az, hogy ahányszor sötétben jövök ide, mindig megszólal valamelyik kanapé? – kérdezte az idősebb fiú szemrehányóan, ugyanis Devon jól ráijesztett az előbb.
– Hogy mi? – pislogott a fiú értetlenül, de Albus csak legyintett.
– Mit csinálsz te itt egyáltalán?
– Hát azt, amit te, nem alszom – vonta meg a vállát a fiú, majd visszasüllyedt a saját karmazsinvörös takarójába.
– De mégis miért nem? – folytatta a kérdezősködést Albus. Nem tudta, most miért fordít ekkora figyelmet a fiúra, amikor eddig egész szünetben inkább teherként élte meg a jelenlétét, azonban vagy Mira hatására, vagy talán csak a szünet vége miatt úgy érezte, illene meghallgatnia a negyedévest, hiszen mégiscsak iskolaelsőlenne, vagy mi. Láthatólag Devon is meglepődött a hirtelen közeledésen, mivel szinte most először nem volt egyből válasza.
– Hát, tudod tetyi – vakargatta a fejét zavartan. – Most volt karácsony, és hát anyám ajándéka még nem igazán érkezett meg. Mármint először azt hittem, hogy csak nem érkezett meg, de aztán rájöttem, hogy ma vége van a szünetnek, és még mindig nem kaptam tőle semmi, úgyhogy valószínűleg nem is fogok – felelte halkan és zavartan, aztán félve Albusra pillantott, majd inkább a pislákoló fahasábokra fordította a tekintetét. Az idősebb fiú döbbenten hallgatta, szinte el sem tudta képzelni, hogy milyen lehet az, amikor valaki nem kap a családjától ajándékot, hiszen ő minden évben ott találta az ágya mellett a szülei és a Weasley család tagjai által küldött rengeteg meglepetést, és a szobatársai is mindig kaptak bőséggel. Egészen eddig abban a hitben élt, hogy az iskola minden egyes tanulója ugyanígy el van látva, és éledő bűntudattal konstatálta, hogy meg se kérdezte a fiútól karácsony reggelén, hogy mit kapott, sőt azt se tudta róla, hogy miért nem ment haza a szünetben, hiszen nem úgy tűnt, mintha kedve lenne elkerülni az embereket.
– Kérdezhetek valamit? – fordult most Albus a fiúhoz, aki megadóan bólintott. – Igazából miért nem mentél haza a szüleidhez?
– Mert anyám nem bírja a képemet – vonta meg a vállát a fiú, igyekezve lazának tűnni, de Albus látta rajta, hogy nagyon is kikívánkoznak belőle az érzelmek.
– Figyelj, nem vagyok túl jó az ilyesmiben – közölte, mire a másik srác egyetértően elmosolyodott. – De nekem nyugodtan elmondhatod, hogy mi a helyzet, végül is iskolaelsőként ez is a feladatom lenne, vagy mi – tette hozzá bátorítóan.
– De nem szeretném, hogy az egész suli megtudja… egyszerűbb így – ellenkezett Devon még mindig a parazsat bámulva.
– Ettől nem kell tartanod. Nem tudom eddig mennyire tűnt fel, de nem nagyon vannak barátaim – jegyezte meg Albus finoman utalva a tényre, miszerint Rose-on kívül nem nagyon szokott lógni senkivel.
– Akkor jó – bólintott Devon hálásan, aztán vett még egy nagy levegőt, mielőtt belekezdett volna. – Szóval az a szitu, hogy… hát, ja, tehát… – kezdte, de megakadt. – Szóval apa – vágott bele újra, majd megint becsukta a száját, mintha nem is tudná, hogyan folytassa.
– Figyelj, nem muszáj beszélned róla, ha nem szeretnél – jegyezte meg Albus, mivel már ő is kezdte kényelmetlenül érezni magát a szituációban.
– Nem, én el szeretném mondani… el kell mondanom valakinek, különben nem fog elmúlni – jelentette ki a fiatalabb fiú határozottan, mire Albus bátorítóan bólintott, holott nem igazán értette, hogy mi nem fog elmúlni a vallomás nélkül, és legszívesebben már minden kérdését visszavonta volna, és felmenekült volna a szobájába, minthogy az éjszaka közepén lelki támaszt nyújtson Devon Hetterfieldnek, de innen már nem igen volt visszaút.
– Akkor kezdem az elején – bólintott a fiú is, idegesen az ajkába harapva, aztán újabb mély levegő után belekezdett. – Szóval apukám egy mugli kocsmáros volt egy Rye nevű kisvárosban East Sussexben, ahol anya vett a fizetéséből egy kis nyaralót, hogy hétvégenként kipihenhesse a minisztériumi munka fáradalmait. Persze nem bírta pia nélkül a tyúk, és meglátogatta a kocsmát, apám, a gyökér, meg beleesett abba az undorítóan besütött hajába, és teherbe ejtette. Velem, baszki – tette hozzá, nehogy Albus esetleg félre értse a történetet. – Aztán mindenki kiakadt, a nagyi, anya meg apa, meg apa szülei, de anyám mindenképpen meg akart tartani (ez volt az első és kábé utolsó jó döntése), ezért apám fogta, és elvette, anya meg odaköltözött hozzá Rye-be. Amúgy gyönyörű hely volt, szerettem ott lakni, meg minden. Bírtam apát, megtanított szkanderezni, meg fára mászni, meg sok ilyesmi baró dologra. Csinált nekem egy olyan csúzlit is, tudod, mint ami az Angrybirdsben van, csak kisebbet. Aztán egyszer csak bekattant az a hülye tyúk, fogott, és elvitt onnan Londonba a nagyihoz, és soha többet nem láttam apát – fejezte be elégedetten hátra dőlve a fiú, akinek láthatólag jól esett, hogy eldicsekedhetett a „baró” gyerekkorával, meg lehordhatta egy kicsit az anyját.
– De ha az anyád magával vitt, akkor biztosan szeret – jegyezte meg Albus, akinek az egész történet kissé zavarosan állt csak össze a fejében, mivel Devon számára egészen lényegesnek tűnő részeket is kihagyott az elbeszéléséből, például, hogy miért is költöztek szét pontosan a szülei, de az idősebb fiú most már akár azt is el tudta képzelni, hogy az anyja meg se mondta Devonnak.
– Dehogy – legyintett a fiú. – Eleve nem is szeretett igazán, mivel elvitt engem apától, de utána még jött a nagyi is. Tudod, mi az a mumus, nem?
– Miért ne tudnám? Figyelj, nem tudom, hogy feltűnt-e, de van RBF-em – jegyezte meg Albus kissé sértődötten, hogy valaki azt feltételezi róla, nem tudja, mi az a mumus.
– Na, hát ő is olyan… mindig az, amitől a legjobban félek. Ha veszekedni szeretnék valakivel, mindig kedves meg csöpögős, és nem lehet rajta fogást találni, ha pedig csak egy kicsit pihennék, máris jön és nyaggat minden szarságával. De legalul mindig is egy kígyó volt. Addig mondogatta anyámnak, hogy miattam került ilyen rossz házasságba egy félnótás muglival, aki belőlem is olyan vadbarmot nevelt, mint ő maga, hogy a tyúk totál elhiszi ezt, és nem is bír rám nézni. Merlinre, úgy kezel, mint valami férget, aki megfertőzte, és beszennyezi a nyomorult életét. Nem is szeret velem egy asztalnál enni, nem is érdekli, hogy mi történik velem. És hiába csinálok bármit, hiába ígérte meg Andrew, hogy jövőre én leszek a kviddicscsapat kapitánya, hiába lettem James Potter után a Griffendél legsikeresebb fogója, ő tesz rá magasról, sőt talán csak még jobban szégyell, amiért ilyen agyatlan sportoló vagyok. Talán még az se érdekelné, ha eltörném minden egyes nyomorult csontomat, csak nézne rám azzal az idegesítő faarcával, és nem szólna egy szót sem. Egy nyomorult szót sem! – kiáltotta a fiú elcsukló hangon, aztán hirtelen csend telepedett kettőjük közé. A negyedéves a tenyerébe temette az arcát, és igyekezett visszafojtani a kicsorduló könnyeit, de a válla remegésén nem igazán tudott enyhíteni. Albus pedig csak meredt maga elé, és az egyre halványabban izzó parázs szőnyegre vetülő fényét figyelte. A történet egészen megrázta, attól függetlenül, hogy biztosra vette, a másik fiú kissé eltúlozta bizonyos részeit. Igaz, hogy számtalanszor hallotta már az apja történetét, és ahányszor valamelyik testvérével megkérdőjelezték a szüleik nevelési módszereit, mindig azt a választ kapták, hogy vannak náluk rosszabb sorsú gyerekek is. (Például még mindig emlékezett arra a bizonyos karácsonyra, amikor Lily kiakadt, hogy nem azt kapta, amit szeretett volna, mire az apjuk megjegyezte, hogy ő karácsonyra általában csak zoknikat kapott, úgyhogy ha Lily tovább nyavalyog, ő is megörökölheti Ginny levetett fehérneműit.) De az eddig eszébe se jutott, hogy a Roxfortban is lehetnek ilyen rossz sorsú gyerekek. A fiúnak szinte fájt belegondolni, hogy éveken át milyen önzőn járt-kelt a falak között. Hiszen hányszor sajnáltatta magát, hogy mennyi elvárás nehezedik rá, és milyen rossz is, hogy mindenki tudja, kicsoda, azonban az egy pillanatig sem jutott az eszébe, hogy a szünetben az iskolában maradó diákok vajon miért is nem mennek haza a családjukhoz.
– Hé, haver – zökkentette ki a gondolataiból Devon, aki időközben úgy tűnt, összeszedte magát, és ugyan a szemei még kicsit vörösek voltak és erősen szipogott, más nyoma nem látszott rajta az előző pár percnek. – Nincs kedved sakkozni? – mutatott az előttük heverő varázslósakk-készletre, amit még délelőtt felejtettek ott az elsőéves lányok. – Nem vagyok túl jó belőle, de ki tudja, talán elbánok veled.
– Azt nem hinném – jelentette ki Albus magabiztosan. – A sakk az én sportom, viszont most nincs kedvem játszani, inkább lefekszem – sandított az órára, ami már jócskán elütötte a hajnali fél kettőt.
– Hát, ha így megfutamodsz, akkor én legyőztem a nagy sakkmester Albus Pottert – jelentette ki Devon, miközben szórakozottan pakolgatta kifelé a bábukat.
– Felcserélted a királyt meg a királynét – jegyezt meg az idősebb fiú egy kis kárörömmel a hangjában.
– Dehogy is – ellenkezett a másik. – Ennyire azért értek hozzá, tudom, hogy melyik van melyik oldalon.
– Nem igaz – rázta meg a fejét Albus, miközben visszasétált az asztalhoz, és neki látott, hogy a megfelelő helyre állítsa a bábúkat. – A király mindig a jobb oldalon van a királynő pedig a balon.
– Igaza van… Micsoda sértés, hogy én a baloldalon – jegyezte meg a fekete király megvetően, mire Devon egy meglehetősen gyerekes, de ugyanakkor gyilkos pillantást vetett rá.
– Be lehet fogni – jegyezte meg sértetten, miközben Albus szép komótosan kipakolta a maradék bábúkat. Végül természetesen nem bírta ki, és még minimum egy órára ott ragadt a sakktáblánál játszani. Devon nem viccelt, amikor azt állította, hogy nem túl jó sakkból, Albus zsinórban háromszor megverte, még úgy is, hogy sem ő, sem az egész sakktábla nem tudta lebeszélni arról, hogy a bástya is léphet átlósan. Azért a végére mindketten jól elálmosodtak, és az utolsó játék végét már inkább csak a bábuk játszották, nem ők. Aztán elköszöntek egymásról, és mind a ketten úgy dőltek be az ágyukba, mint két zsák.

VÉGE



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)