Amikor hull a hó írta: void_bellamy_valdez

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<<


6. fejezet

Albus az elmúlt napok álmatlanságához képest szokatlanul későn ébredt. Mire nagy nehezen kinyitotta a szemét, és kikászálódott az ágyból, már négy óra volt. Először komótosan nyújtózkodott egyet, de a mozdulatsor végére egy hatalmasat kordult a gyomra. A fiú csak most ébredt rá, hogy nemcsak a tegnapi vacsorát, és az aznapi reggelit és ebédet hagyta ki, de úgy általában az egész szünetben nem evett valami sokat.
– Mi van, tesa, visszatért az étvágyad? – hallatszott az ajtóból Devon gúnyos hangja, aki egy tálcát szorongatva figyelte a nyújtózkodó fiút. – A lányok hoztak nekünk reggelit – magyarázta. – Abból meghagytam neked a felét, de te csak most ébredtél, úgyhogy hoztam neked ebédet is – emelte meg a hatalmas dugig rakott tálcát.
– Tedd csak le – intett Albus az éjjeliszekrénye felé, mire Devon engedelmeskedett, aztán mivel látta, hogy az idősebb fiú az alsógatyái között kezd matatni jobbnak látta, ha távozik.
– Azért a lányoknak majd köszönd meg! – szólt még hátra a válla felet, ahogyan kilépett az ajtón.
– Köszö… - kezdte Albus kissé szégyenkezve, amiért eddig észébe se jutott megköszönni a neki hozott kaját, de addigra a másik fiú már lesietett a klubhelyiségbe vezető lépcsőn, így a fiú jobb híján csak elhessegette a rossz érzéseket, és inkább vállat vonva átsietett a fürdőszobába. A Roxfort Expressz valószínűleg már nem járhatott messze, így hát ideje volt elkészülnie. Első dolga volt, hogy jó alaposan megmosakodjon, mivel a Tiltott Rengetegben futkorászni nem éppen tiszta dolog. Aztán egy ideig még fixírozta a saját az utóbbi napokban jelentősen lesoványodott tükörképét, és megpróbálta maga mellé képzelni Mirát, hogy valamiféle képet kapjon arról, mégis hogyan festenek együtt. A fiú saját véleménye szerint egészen jól mutattak, Albus magas termetének köszönhetően a lány még magassarkúban is alacsonyabb volt nála, éppen annyival, hogy kényelmesen a hajába tudja fúrni az állát, és megfelelő alkattal rendelkezett, hogy a griffendéles ne tűnjön majd mellette túl soványnak, ha visszaszed pár kilót. Aztán még töprengett egy sort azon, hogy mit is vegyen fel a nap hátralevő részében, ugyanis biztos volt benne, hogy a barátnője megint a világ legmenőbb csajának fog felöltözni. Végül egy fehér ing mellett döntött, amit Jamestől kapott karácsonyra, habár eddig nem tervezte hordani, és egy szintén Jamestől kapott farmert húzott hozzá, aztán a téli hidegre való tekintettel még rávett az ingre egy piros hollisteres pulcsit, kék logóval, amit Percy bácsitól kapott (A sárkányrépa felhasználási módjai című remek kötet mellé), aki nem igazán volt jó az ajándékozásban, és mindig megmaradt a jó öreg egy szakkönyv, egy márkás cucc cselnél. Aztán végre nekiláthatott az éjjeliszekrényén várakozó jelentős kajaadagnak, amit gond nélkül magába tömött. Végül még végrehajtott pár varázslatot a szobán, hogy a többieknek biztosan ne tűnjön fel, hogy amikor mégis volt egy kis étvágya, akkor az ő ágyaikon tartotta a karácsonyra kapott nasik depressziós elfogyasztásának rituáléját. Miközben még egy utolsó szobamustrát tartott, nehogy valaki egy adag taknyos zsepit találjon az éjjeliszekrényében, vagy bármi olyat, amiért Albusnak magyarázkodnia kéne, eszébe jutott, vajon mit szólhat hozzá Mira, hogy egésznap nem hagyta el a Griffendél-tornyot. Azonban végül úgy döntött, majd annyival elintézi a dolgot, hogy a lány ezt mind megérdemelte az egész szüneten át tartó őrületért, és megnyugtatta magát, hogy így legalább tényleg úgy láthatja viszont őt, ahogyan azt előre vetítette neki tegnap este. A maradék idejében pedig megpróbálta kihasználni a visszatért koncentráló képességét, és belekezdett a bájitaltan esszéjébe, amivel jócskán elmaradt a szünet során.
– Hahó, megjöttünk – rikkantotta el magát hirtelen Albus egyik szobatársa, Andrew a klubhelyiségbe érve, majd a nyomában hatalmas zsivaj támadt odalent, ahogyan a szüleiktől hazatérő griffendélesek sorban befurakodtak a portrélyukon. Rose – jutott eszébe Albusnak, hogy végre megoszthatja az egész Mirával töltött tegnap estét a legjobb barátjával, így hát kapkodva összecsavarta a pergament, és elpakolta a lúdtollat, aztán már sietett is a lépcsőhöz. Devonnal éppen egyszerre értek oda, egy pillanatig találkozott a tekintetük, így Albus a fiatalabb fiú szemében is viszont láthatta saját izgatottságát, aztán egymással versenyt futva siettek le a lépcsőn. Az elsős lányok már lent voltak, a szőke diktátor és Judy másik három társukat ölelgették, a most is süveget viselő utánfutójuk pedig feszengve várta, hogy ő is sorra kerüljön a köszöntésben. Devon időközben eltűnt a fiú mellől, de Albus hamar megpillantotta őt egy csapat fiú és lány társaságában nevetgélni.
– Albus – ugrott hirtelen a fiú nyakába egy vörös hajzuhatag, ami olyan erősen szorította magához a fiút, hogy majdhogynem kipréselte belőle az összes levegőt.
– Rose – ölelte vissza barátnőjét a fiú mosolyogva.
– Jesszusom, jól vagy? Nem érzed magad rosszul? – hátrált el a lány hirtelen, és aggódva a fiú homlokára tette a kezét.
– Miért, mégis mi bajom lenne? – kérdezte Albus tanácstalanul, miközben alaposan végig mérte a lányt. Rose Weasley éppen úgy nézett ki, mint amikor elment, fekete bakancsára szinte teljesen rálógott a kedvenc trapézgatyája, rikítósárga kabátja alatt pedig a legújabb, világoszöld Weasley-pulcsija díszelgett, egy piros R-betűvel a közepén, hullámos, vörös haját pedig most is magas copfba fogta hátra.
– Hát a leveled – jegyezte meg a lány. – Olyan zavarodott volt. Azt hittem, hogy megőrültél.
– Ja, talán egy kicsit, de mindjárt elmesélem neked – ígérte Albus, mire a lány láthatólag kissé megnyugodott.
– És hogy tetszett a karácsonyi ajándékom? – kérdezte, mire Albus elégedetten bólintott. A Rose-tól kapott felnőtt színező jobban belegondolva rengeteget segített a különös idegállapotban telt napok átvészelésében.
– Hűha, bátyus – fékezett le ekkor mellettük Lily különös vigyorral az arcán. – Látom, minden karácsonyi ajándékot magadra aggattál, csak az enyémet nem.
– Parfümöt küldtél – jegyezte meg Albus.
– De még milyen jó fajtát – bólintott a lány elégedetten.
– Azt nem lehet hordani – kockáztatta meg a fiú óvatosan, mivel nem nagyon tudta elképzelni mégis milyen kiegészítőnek használhatna egy üveg parfümöt.
– Dehogy nem, konkrétan csak azt lehet vele csinálni – húzta el a száját a lány, mintha a bátyja valami orbitális hülyeséget mondott volna, azzal inkább visszasétált a barátnőihez.
– A parfümöt akkor hordod, amikor magadra fújod – világosította fel a fiút Rose jókedvűen, amikor Lily már nem figyelt.
– Hogy ez mekkora hülyeség – legyintett a fiú. – Inkább elmesélem, hogy mi történt velem a szünetben, oké? – kérdezte, igyekezve higgadtnak tűnni, de valójában alig várta, hogy végre megláthassa, barátnője milyen képet vág majd.
– Rendben, de szerintem induljunk el a nagyterem felé, mindjárt tálalják a vacsorát – pillantott az órájára a lány fontoskodva, ami bizonyára karácsonyi ajándék volt, mivel Albus akkor látta először.
– Tőlem – egyezett bele a fiú, mivel tudta, hogy Rose imád mindenhova pontosan odaérni, és egy ilyen ijesztően hallgatag szünet után ez volt a legkevesebb, amit megérdemelt.
A nagyteremhez igyekezve Albus töviről hegyire elmesélte barátnőjének a szünet minden egyes részletét, a Frics elől meneküléstől kezdve az éjszakáig a Roxfort tetején.
– Figyelj, Albus! – köszörülte meg a torkát Rose a beszámoló végén olyan hangsúllyal, mintha összetörni készülne a fiú összes álmát. – Nem tudom, hogy mennyi igaz abból, amit mondtál, de a Roxfort falán biztos, hogy nincsen semmilyen írás – jelentette ki határozottan. – Senki se látott semmi ilyesmit.
– De hát az nem lehet – legyintett Albus. – Hiszen lemoshatatlan festékkel írtuk fel, tuti, hogy Frics még nem találta ki, hogyan tüntesse el.
– Figyelsz te rám egyáltalán? Azt mondtam, nincs ott – lóbálta meg a kezét a lány a fiú arca előtt idegesen.
– Oké Rose, tudom, hogy hihetetlennek tartod a tényt, hogy sikerült barátnőt szereznem magamnak, de ettől még nem kell rögtön összevissza hazudoznod – folytatta Albus határozottan.
– Én nem… - kezdte a lány, de a fiú egyetlen mozdulatával leintette.
– Ha még mindig nem hiszel nekem, akkor figyelj, mert bebizonyítom – jelentette ki, azzal megszaporázta a lépteit, hogy minél hamarabb az előcsarnokba érjen.
A csarnok tömve volt emberekkel, a szünetből hazatérők éppen keresték itthon maradt más házakból való társaikat, hogy őket is üdvözölhessék. Albus először nem is vette észre a lányt, ahogyan végig futtatta a szemét a termen, de talán jobb lett volna úgy, ugyanis, amikor másodszor is végig járatta a tekintetét a tömegen végre megpillantotta azokat a gyönyörű barna fürtöket, és a hozzájuk tartozó hugrabugost. Mira éppen olyan gyönyörű volt, mint az előző napon. Barna haját most egyetlen hosszú lófarokba fogta, testre simuló fekete hosszúujjú pólót viselt kanárisárga szoknyával, egy fehér, szőrös mellénnyel, hosszú, térd fölé érő fekete zoknikkal, és szintén fekete, magassarkú bokacsizmával. És a csókja is éppen ugyanolyan édes volt, mint tegnap este, csakhogy ezúttal nem Albust csókolta olyan nagy szenvedéllyel, hanem a fiú szobatársát, a Griffendél kviddicscsapatának kapitányát, a most is a mezszámával és a vezetéknevével ellátott vörös, kötött pulóvert viselő Andrewt.
– Na, ki a szerencsés? – érte utol a fiút Rose, aki kíváncsian követte barátja dermedt pillantását. – Óh, Albus – kapta a szája elé a kezét sajnálkozva, de a fiú addigra már nem állt mellette. Albus szinte meg sem hallotta a többiek sértődött kiáltásait, ahogyan félre lökte őket az útjából. Csak és kizárólag egyetlen dologra tudott gondolni, hogy miért csókolózik a barátnője a sráccal, aki minden szobatársa közül a legjobban idegesíti.
– Hé, mégis mit képzelsz? – sikított fel a lány, ahogyan a griffendéles fiú a – tervezettnél talán kicsit erősebben – megragadta a karját, és elrángatta a barátjától.
– Albus, mi a franc bajod van? – méltatlankodott Andrew is, de Rose máris ott termett mellette, hogy megpróbálja neki elmagyarázni a helyzetet.
– Mégis mit csinálsz? Azok után, ami tegnap este történt – szegezte Albus a lánynak a kérdést, miközben még mindig a karjába mélyesztette az ujjait, nehogy elillanhasson, akár egy álomkép.
– Miért mit vártál, hogy nem fogok iskolába járni csak azért, mert megláttál? – kérdezett vissza Mira idegesen méregetve a fiút, miközben megpróbálta kirángatni a kezét a szorításból.
– Legalább bevallhatnád, hogy mi történt – kiáltott rá a griffendéles magából kikelve, hiszen ő nem csak úgy meglátta a lányt, vele töltötte az egész estéjét.
– Oké, figyelj sajnálom, hogy elfutottam, csak megijedtem. Én esküszöm, vissza akartam vinni azt a teleszkópot a helyére, de meg kellett csináltatnom, különben a tanárok észrevették volna. Tudod, leejtettem, amikor megijesztettél – hadarta a lány, most már inkább ijedten.
– Micsoda? Mikor? Miről beszélsz? – meredt rá a fiú értetlenül.
– Hát a tegnapról, amikor bementem az üvegházba, hogy visszavigyem a távcsövet, amit ott rejtettem el, a csillagvizsgáló toronyba, ahonnan elhoztam, de te bejöttél, én pedig megijedtem, és elejtettem. Emlékszel, te pedig odajöttél iskolaelsőként, és kérdőre vontál, én pedig azt hittem, hogy meg fogsz büntetni, ezért elfutottam. Sajnálom, de megijesztettél – magyarázta Mira most már könnyes szemmel, idegesen rángatva a karját, hátha a fiú végre elengedi, Albus azonban csak meredt rá értetlenül.
– Azt akarod mondani, hogy elfutottál, és ennyi? – kérdezte, összehúzott szemmel figyelve, hogy hogyan reagál rá a lány.
– Esküszöm, nem tettem több kárt a távcsőben – rázta meg a fejét Mira, olyan ő szinte fénnyel a szemében, hogy Albus legnagyobb elkeseredettségére hinni tudott neki. – Három bagollyal elküldtem Roxmortsba, hogy megszereljék, aztán elmentem lefeküdni.
– De hiszen hazudsz – kiáltott fel Albus megkönnyebbülten, hogy végre sikerült fogást találnia a lányon. – Nem is volt nálad semmiféle távcső aznap este.
– Dehogynem – rázta meg a fejét a lány. – Ott volt a táskámban, nem láttad?
A táska – villant át ekkor a fiú agyán a szörnyű felismerés. Az üvegházban még volt rajta táska, de amikor kihúzta őt a bokorból már nem, a tetőn pedig már sapka sem.
– Tu… tudod, ki vagyok? – dadogta kétségbeesetten.
– Persze, hogy tudom – könnyebült meg erre a lány. – Albus Potter, Harry Potter fia – felelte, mire a griffendéles fiúban egyszerre összetört minden. Az a lány, akivel a tegnap estét töltötte nem csak egyszerűen Harry Potter fiaként emlegetné. Egy pillanatig síri csönd nehezedett az előcsarnokra, és Albusnak csak ekkor tűnt fel, hogy mindenki őket bámulja. A fiú látása már kezdett elhomályosulni a könnyektől, ahogyan végig tekintett az őt bámuló döbbent fejeken.
– Albus – tette a vállára a kezét Rose óvatosan, mire a fiú végre elengedte a lány karját, aki megkönnyebbülten menekült Andrew ölelésébe, majd a fiú pulcsijába fúrva a fejét, halkan zokogni kezdett.
– Az nem lehet – suttogta maga elé a fiú is, miközben lassan oszlani kezdett a tömeg. – Ott kell lennie – bizonygatta magának, majd sietve a kijárat felé indult.
– Albus, várj! – kiáltott utána Rose aggódva, de a fiú nem hallgatott rá, szinte kirontott az udvarra, és majdhogynem lebucskázott a Roxfort lépcsőin, mielőtt nagy lendülettel hátra fordult, és kétségbeesetten nézett végig az iskola falán. A nagy, csillogókék betűk, a szlogennel, mindennel együtt eltűntek, minden olyan volt, mint az előtt az este előtt. A fiú kimerülten rogyott le a hóba, és elcsigázva figyelte a hidegben kirajzolódó leheletét. Tompán érezte, hogy Rose a vállára teszi a kezét, de most nem foglalkozott vele, csak hagyta, hogy szépen lassan összeálljon benne a fájdalmas kép.
– A tegnap este nem is volt – jelentette ki végül, mire barátnője együtt érzően megszorította a vállát. – Nem tudom, hogy mi volt velem, de túl sok minden stimmel abban, amit ő mond, és túl kevés abban, amire én emlékszem. Amikor először láttam, a folyosón, akkor a csillagvizsgáló toronynál vesztettem el a nyomát, gondolom akkor vitte el a távcsövet, amit, miután nem kellett már neki, elrejtett az üvegházban, még az is lehet, hogy ezt is láttam, amikor kinéztem az ablakon egyik este. A tegnap éjszaka pedig egyszerűen csak túl tökéletes volt ahhoz, hogy igaz legyen. Mindig tudta, hogy mi jár a fejemben, és szinte olyan érzés volt, mintha a másik felemmel beszélgetnék, és magáról olyan keveset beszélt, csak engem elemzett, és hallgatott.
– Úgy sajnálom – suttogta Rose, aki úgy tűnt, tényleg együtt érez vele.
– De honnan tudtam a nevét? – nézett fel a fiú kérdőn a lányra, mint egy gyerek, aki a dajkájától várja a megoldást.
– Andrew már rengeteget mesélt nekünk az új barátnőjéről, emlékszel? Csillagász Mirandáról, ahogyan mi ketten hívjuk – felelte a griffendéles lány türelmesen.
– Tehát ő lenne Csillagász Miranda? – kérdezte Albus elgondolkodva, mire Rose csak csendben bólintott. – Oké. Előremész a nagyterembe? Mindjárt megyek én is – fordult a lányhoz, aztán visszatért a lehelete nézegetéséhez. A lány először ellenkezésre nyitotta a száját, de ahogyan végigtekintett a barátján inkább visszacsukta, és csendben visszaindult az épületbe, úgy döntött, jobb, ha nem zilálja szét a fiú maradék férfiasságát is azzal, hogy most mellette marad babusgatni őt.
Albus eredeti elhatározása ellenére nem bírt sokáig ülni kint a hidegben, mivel a mínusz fokok ellen kevésnek bizonyult az egy szem Hollister pulcsija, így hát pár perc elteltével inkább feltápászkodott a földről, és ő is visszaindult, azzal a szándékkal, hogy egyből a szobájába siessen, bebújjon a takarója alól, és elő se jöjjön addig, amíg vége nem lesz a tanévnek. A terve tökéletesen is működött, egészen ameddig az előcsarnokból felvezető lépcsőhöz nem ért, ugyanis a lépcső közepén ott ücsörgött magányosan egy süveg, és a hozzá tartozó kislány, aki igyekezett minél jobban eltűnni a fejfedő alatt.
– Helló – ült le mellé Albus valamiféle hirtelen elhatározástól vezérelve, mire a kislány kérdőn felnézett.
– Szia! – köszönt végül aztán újból visszasüllyedt a süvege alá. – Jól vagy? – kérdezte aztán pár perc néma csendet követően, amiben nem csináltak mást, csak ültek, és hallgatták a nagyteremből kiszűrődő nevetést, és evőeszköz csörömpölést.
– Miért kérdezed? – bújt ki a válasz alól a fiú, mivel maga se tudta igazán, hogy mit érez, leginkább egy hatalmas üresség tátongott a mellkasában.
– Hát két okból is – kezdte a kislány a talárja szélét morzsolgatva. – Például láttam, hogy milyen furcsán beszéltél azzal a lánnyal, aki miatt egész szünetben szomorú voltál, és még soha nem jöttél oda hozzám magadtól – tette hozzá.
– Honnan tudtad, hogy miatta voltam szomorú? – lepődött meg Albus, hiszen Rose-on kívül senkinek sem kötötte az orrára, hogy úgy érzi, kezd megőrülni.
– Látszott rajtad – felelte a kislány egyszerűen. – Könnyen észreveszem, hogy mit éreznek az emberek, mert mindig figyelem őket, ki tudom találni, hogy mire gondolnak – folytatta, még mindig szégyenlősen a földet bámulva.
– De honnan tudtad, hogy éppen miatta? – folytatta a kérdezősködést a fiú.
– Azt csak tippeltem – vallotta be a kislány, miközben óvatosan elmosolyodott, de még egy ilyen apró mozdulat eredményeként is két hatalmas gödröcske jelent meg a szája szélén.
– Mi a neved? – fordult felé ekkor Albus hirtelen, mert csak ebben a percben ébredt rá, hogy valójában még nem is tudja a nevét annak a lánynak, akivel a fél szünetet töltötte.
– Jenny. De ugye tudod, hogy ezt nem túl udvarias megkérdezni valakitől, akivel már beszéltél ezelőtt? – kérdezett vissza a lány meglepően szemrehányóan. A fiú meglepődve mérte végig, különösnek tartotta, hogy az eddig mindig félénk és visszahúzódó lány ilyen hangnemet is képes megütni.
– És mondd csak, Jenny, mégis miért nem vagy bent a nagyteremben a többiekkel? – kérdezte végül a fiú, mivel kezdett rájönni, hogy valójában semmit sem tud erről a lányról.
– Azért, amiért te – vonta meg a vállát az elsőéves könnyedén. – Mert nem érzem azt, hogy odatartoznék.
– De hát neked ott vannak a barátnőid – hitetlenkedett Albus, hiszen éppen az imént látta a klubhelyiségben, ahogyan másik három elsőéves kislány is megérkezett.
– Dehogy – kuncogott fel erre Jenny, mintha amit a fiú mondott, az mulatságosan naivnak hangozna, pedig Albus biztos volt benne, hogy az elsőéves azt se tudja, mit jelent a naiv szó. – A szünetben elviseltek maguk mellett, de most már igazán megérdemlik, hogy békén hagyjam őket egy kicsit. Mindig csak az agyukra megyek, és amúgy is már nagyon igyekeztek lerázni – vallotta be a süveges kislány olyan egyszerűséggel, mintha azt mondta volna, hogy baracklekvárt fog enni vacsorára.
– Ezt meg honnan veszed? – húzta össze a szemöldökét a fiú, akinek még mindig beletelt egy kis időbe, hogy összeillessze a lány szavait a szünetben történtekkel.
– Már mondtam – felelte a süveges kislány türelmesen, és a kezdeti félénkségnek addigra már nyoma sem volt a hangjában. – Ki tudom ismerni az embereket.
– Engem is? – mérte végig Jennyt Albus érdeklődve.
– Talán – bólintott a kislány, majd összehúzott szemekkel végigmérte a fiút. – Most azért ülsz itt, mert zavar, amit azzal a lánnyal csináltál, és nem akarod, hogy bent a barátaid kérdőre vonjanak? – kérdezte végül, félig magabiztosan, félig kíváncsian.
– Nagyjából – bólintott a fiú. – Zavar, amit a lánnyal tettem, de az is, amit nem, mármint azt hiszem, elképzeltem vele egy rettentő jól sikerült randit, amin minden olyan tökéletes volt. De az nem a valódi ő volt. A valódi őt sosem fogom megismerni, és barátaim sincsenek, hogy kérdőre vonhassanak, csak egyetlen egy, ő is az unokatesóm.
– Már megint mondtál két hatalmas hülyeséget – nevette el magát a kislány, mire Albus elég különös arckifejezéssel nézhetett rá, mivel Jenny csak még nagyobb hahotába kezdett.
– Elárulnád, hogy mégis mivel kapcsolatban? – kérdezte meg végül a fiú kissé csípősen, miután a lányra úgy tűnt, rátört a röhögőgörcs.
– Hát egyrészt a barátaidról. Neked rengeteg barátod van, Albus – jelentette ki a kislány, mire az idősebb fiú magabiztosan megrázta a fejét, végre tudta, hogy ezúttal neki van igaza, nem ennek a szuperérett elsőévesnek. – Ott van Rose, akire te is céloztál gondolom, aztán ott vannak a szobatársaid, akik itt álltak az előbb a lépcső aljában, és rettentően aggódtak, hogy mi történhetett veled, és egy csomó ideig azt találgatták, hogy vajon utánad menjenek-e a suli elé, de aztán a húgod elküldte őket kajálni.
– Lily? – kérdezte Albus hitetlenkedve. – Ő aztán végképp nem törődik velem, csak idegesítem azzal, hogy itt vagyok a Roxfortban, a szobatársaim pedig egyes-egyedül saját magukkal törődnek – jelentette ki határozottan. Egyszerűen lehetetlen volt, hogy a kislány igazat beszéljen.
– És egymással, meg veled. Lehet, hogy ha beszélgettek, akkor magukról beszélnek, de talán azért, mert remélik, hogy te is beszélsz majd a saját dolgaidról. Lehet, hogy nem hiszed el, de évközben is láttalak titeket néha, és tudom, hogy mind keresni szokták a társaságodat, és azt hiszem, ha szükséged lenne rájuk, akkor biztosan ott teremnének, és a családod is. Tudom, mert Lilyt is hallottam a klubhelyiségben a barátnőivel beszélgetni, és mesélte, hogy mind aggódtak érted, amiért ilyen hosszú ideig nem válaszoltál a leveledre, és amikor Rose nem akarta megmutatni, hogy mit írtál vissza neki, James kijelentette, hogy akkor ő már hoppanál is Roxmortsba, és megnézi, hogy mi van veled. James, ha jól sejtem a bátyád, James Potter, nem? – fürkészte Jenny a zavarodottan maga elé bámuló fiút, aki a köztük lévő – nem éppen kevésnek mondható – korkülönbség ellenére is fiatalabbnak tűnt nála, ahogyan ott kuporgott a lépcsőn teljesen összezavarodva.
– De mégsem jött el – jegyezte meg Albus még mindig csökönyösen ragaszkodva az eddig kitalált torz világképéhez, habár tudta, hogy igazából nagyon nem örült volna, ha a bátyja feltűnik az iskolában.
– Azt is hallottam, hogy Rose lebeszélte róla – tette hozzá a süveges kislány, majd kíváncsian figyelte, ahogyan a fiú egész arckifejezése megváltozik, mint akinek valamiféle sűrű varázsköd úszik el a szeme elől.
– Te kis fülelő – mosolyodott el végül, majd egy ügyetlen mozdulattal megpróbálta megcsikizni a lányt, mire mindketten nevetni kezdtek, mint két bolond. – És amúgy mi a másik? – kérdezte Albus, miután ismét sikerült úrrá lennie a légzésén. – Mi a másik hülyeség, amit mondtam?
– Az a dolog a lányról – komolyodott el erre a kislány, mintha egyetlen kapcsolóval váltani lehetett volna rajta a vidám elsőéves és a komolyan koncentráló tanuló között. – Ha jól emlékszem, valami olyasmit mondtál, hogy soha nem is fogod megismerni.
– Igen, ez így igaz, és ez nem hülyeség – felelte Albus komolyan, mivel abban teljesen biztos volt, hogy ebben a témában még ő is több tapasztalattal rendelkezik, mint a lány. – Barátja van, ráadásul nem is akárki, hanem a szobatársam, Andrew, akiről az előbb azt mondtad, hogy valamiféle barátként tekint rám, és ha ez igaz, akkor talán én is érezhetnék hasonlóan, viszont nem indíthatom úgy a barátságunkat, hogy lenyúlom a csaját. Már ha egyáltalán még van esélyem nála ezek után – tette hozzá halkan.
– Jaj, ti fiúk olyan furcsák vagytok, pedig rólad aztán nem gondoltam volna – nevette el magát ismét a különös kislány. – A lányokkal nem csak járni lehet ám, csak barátként is nagyon jól meg lehet őket ismerni.
– Ezt te nem értheted – legyintett a fiú lemondóan. – Én nem egyszerűen a barátja akarok lenni, hanem a pasija, a srác, akit szeret, mert én is szeretem őt.
– Jóságos Dumbledore, dehogy szereted – temette a kezébe az arcát a kislány, mintha az imént hallotta volna a világ legnagyobb hülyeségét. – Csak érdekel, hogy ki ő, és meg akarod ismerni, mert szép és titokzatos, vagy mit tudom én. Látásból nem lehet senkibe se beleszeretni.
– Mi van? – mérte végig a kislányt Albus felvont szemöldökkel. – Mondd csak, biztos, hogy csak tizenegy éves vagy? És ha igen, akkor hogyan lettél ilyen nagy szerelemszakértő?
– Onnan, hogy azt biztosan tudom, hogy a szüleim szerelmesek – jelentette ki Jenny kissé elpirulva a váratlan dicsérettől. – Látom rajtuk minden nap, és azt a szerelmet nem lehet elérni egy pillanat alatt. Olyan jó velük lenni, akkor minden olyan egyszerű, mert ők mindig olyan nyugodtak, olyan tökéletes köztük a harmónia, mintha nem is két ember lennének, csak egy.
– Várjunk csak! Ha ennyire szeretsz velük lenni, miért nem mentél haza hozzájuk karácsonyra? – jutott eszébe a fiúnak, hogy bizony ennek a pöttöm kislánynak is az iskolában kellett töltenie az ünnepeket a családja nélkül.
– Nem lehetett – felelte Jenny, újból a talárja szélét markolászva, mintha az előző magabiztossága pillanatok alatt szertefoszlott volna. – Nem sikerült annyi pénzt keresniük, hogy hazahívjanak ünnepelni – suttogta, majd szipogva átölelte a mellette ülő fiú derekát, és a pulcsijába fúrta az arcát, mintha csak oda menekülhetne a külvilág problémái elől.
– Nem is gondoltam volna, hogy ilyesmi gondjaik vannak, amikor ilyen szépek a cuccaid – jegyezte meg Albus, miközben félszegen megsimogatta a hozzábújó kislány hátát. Egyrészt, mert nem igazán tudta, hogy mit is mondhatna erre, másrészt pedig tényleg nem tűnt fel neki, hogy Jenny használt ruhákat hordana vagy ilyesmi.
– Pedig semmi nem került rajtam többe három galleonnál, kivéve a süveg – motyogta a kislány még mindig a fiú oldalába fúrt fejjel.
– A süveg? Miért pont a süveg? – kérdezte Albus meglepetten.
– Abból apukám nem engedett – felelte a kislány mosolyogva. – A legjobbat kellett venni, mert szerinte egy jó süveg minden boszorkányt nővé tesz, és minden varázslót férfivá. Persze egy kicsit nagyobb, hogy majd bele tudjak nőni – tette hozzá. – Akkor bemész? – kérdezte, hirtelen eltávolodva a fiútól, mintha valaki megint átkapcsolt volna benne valamit.
– Azt hiszem, muszáj lesz – jelentette ki Albus, miközben feltápászkodott. – Már biztosan nagyon aggódnak a… barátaim – jegyezte meg habozva, aztán gyors léptekkel lesietett a lépcsőn. – Te nem jössz? – fordult vissza értetlenül, amikor észrevette, hogy Jenny még mindig a lépcsőn gubbaszt.
– Nem – rázta meg a fejét a kislány egy kevés keserűséggel a hangjában. – Attól, hogy egy kicsit ücsörögtem itt, a többiek még nem akarnak majd velem beszélgetni – bámulta a cipőjét láthatólag elkenődve.
– Tudod mit? – kérdezte ekkor Albus hirtelen megvilágosodva. – Neked most nem sajnálkozásra van szükséged, hanem segítségre. Gyere, ülj velünk!
– Komolyan? – kerekedett el a kislány szeme csodálkozva, majd amikor látta, hogy a fiú tényleg nem viccel mosolyogva felpattant. – De király, a többiek sárgulni fognak az irigységtől – táncolt le a lépcsőről, majd megfogta Albus kezét, és még csöndesen megjegyezte: – Tudod, ha már a barátokról van szó, én szívesen leszek a barátod, és szerintem Devon is eléggé kedvel.
– Azt mondod? – vonta fel a szemöldökét kérdőn a fiú.
– Gondolj csak bele! – bólintott a kislány, miközben együtt benyitottak a nagyterembe.
Odabent a legtöbben már rég elfelejtették az előcsarnokban történt incidenst, mostanra a diákok már a desszertet falatozták, és egymás szavába vágva mesélték a szünetben átélt kalandjaikat. Albus megkönnyebbülten pillantotta meg osztálytársait a griffendélesek asztalának túlvégén, így feléjük vette az irányt. Körülbelül az asztal közepénél járhatott, amikor egyszer csak megpillantotta Devont egy rakás fiú és lány társaságában, ahol most kivételesen, mintha feszengett volna. Hát persze – villant át Albus agyán – biztosan a családi karácsonyaikról mesélnek, meg arról, hogy ki mit kapott. Vajon a fiú tényleg a barátja szeretne lenni? – gondolkodott el Albus, miközben egyre közeledtek a bizonyos társasághoz, aztán hirtelen eszébe jutott minden, az, hogy a másik fiú mindig is mennyire kereste a társaságát, hogy összeöltözött vele karácsonyi pulcsiba, hogy próbálta felvidítani, hogy elvitte hógolyózni meg kviddicsezni, és hogy megosztotta vele a legféltettebb titkát, és akkor hirtelen világos lett benne minden, és egy szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy mit kell tennie.
– És te mit kaptál, Dev? – kérdezte éppen a Devon mellett ülő szőke fiú, amikor Albus és Jenny elhaladtak mellettük.
– Hát – köszörülte meg a torkát a Griffendél fogója, megpróbálva kieszelni, hogy erre mit is kéne válaszolnia.
– Hogy vagy, haver? – csapott ekkor a vállára Albus mosolyogva, mire Devon olyan hirtelen pattant fel, és ölelte magához, hogy az idősebb fiú majdhogynem hátra hőkölt.
– Köszi, tesa – suttogta elégedetten a fiú fülébe, aztán rájött, hogy a fél Griffendél asztal őket nézi, úgyhogy inkább átváltott egy szolidabb hátveregetésre.
– De mit, hiszen csak ide jöttem köszönni? – kérdezte Albus értetlenül.
– Végre te is havernak hívtál – engedte el a háztársát Devon, hogy büszkén végig nézhessen rajta. – Haver-tesák! – kiáltotta végül, és előre nyújtotta az öklét egy koccintásra.
– Hát, ő… – habozott Albus, mivel sem az elnevezés, sem az ökölpacsi nem volt éppen az ő stílusa, de látva, hogy a másik fiú milyen kétségbeesett képet vágott a várokozása láttán, inkább megadta magát. – Jó – ütötte neki az öklét a fiúénak, mire ő elégedetten visszafordult a barátaihoz. – Például összespanoltam Albus Potterrel – hallotta még a hetedéves távozóban, mire különös módon elmosolyodott.
– Mi az? – kérdezte Jenny csodálkozva, ahogy felfigyelt a fiú boldog arckifejezésére.
– Úgy tűnik, megszerettem örömet okozni másoknak – felelte Albus még mindig vigyorogva.
– Albus – intett oda nekik ekkor Rose, aki végre észrevette őket. A lány Connor és Eric között ült, akik éppen a szilveszteri kalandjukat ecsetelték, amikor is elvileg láthatatlan thesztrálokkal repültek át a Tower felett, Andrew velük szemben figyelt, és kommentálta a számára hihetetlennek hangzó részeket, Lester pedig azzal szórakozott, hogy a kanalából kilőtt mazsolákkal bombázta a társaságot. Albus érkezésére azonban mindannyian felkapták a fejüket, és most, hogy a fiú tüzetesebben végig nézte őket, rá kellett, hogy jöjjön, Jennynek igaza volt, a szobatársai egyáltalán nem néztek rá utálkozva, inkább aggodalommal vegyes kíváncsiság vegyült a tekintetükben.
– Srácok, ő itt Jenny – mutatta be Albus kezdetnek újdonsült kis barátnőjét, mivel nem igen tudta, hogyan is kezdhetne hozzá a társalgáshoz, amikor világos volt, hogy mindenki csak egy dolgot akar tőle hallani, és azzal ő nem szívesen kezdené meg a beszélgetést.
– Gyertek, üljetek le! –csúszott arrébb Andrew készségesen, mire mindketten lehuppantak mellé.
– Raktunk félre neked a főfogásból, de azt sajnos nem tudtuk, hogy te is jössz – csúsztatott Connor Albus elé egy csirkecombbal teli tányért, miközben bocsánatkérő pillantást vetett Jennyre, aki egyelőre nem nagyon tudta, hogy mit kezdjen magával ennyi hetedikes között, így hát inkább csak maga elé bámult, és visszatért a talárja morzsolgatásához. Azonban még mielőtt elkezdhettek volna azon gondolkodni, honnan is fognak rendes vacsorát szerezni legújabb társuknak, a Jenny mellett ülő, másodéves fiú hirtelen odafordult hozzájuk, és a lány elé tolta a saját, ugyancsak csirkével megrakott tányérját.
– Tessék, én nem szeretem, de a nővérem mindig figyeli, hogy szedek-e magamnak – magyarázta készségesen.
– Köszi – mosolyodott el Jenny hálásan.
– Egyébként Lucas vagyok, de szólíts csak Luke-nak – nyújtott kezet a fiú, amit a süveges kislány boldogan megrázott.
– Jennifer, de a Jennyt szeretem.
– Amúgy szép a süveged, jól áll – folytatta a csevegést a fiú, mire a kislány rögtön elpirult.
– Köszi, apukámtól kaptam, ő azt mondja… – mesélte a lány új barátjának lelkesen, azonban Albus nem hallgathatta őket tovább, mivel Andrew megragadta a vállát, és barátian maga mellé húzta.
– Figyelj, csak tudd, hogy nincs semmi baj, Rose elmesélt mindent – mondta komolyan, mire a másik fiú hálásan elmosolyodott.
– Nekünk viszont nem voltak hajlandóak elmondani semmit, úgyhogy várjuk a mesét – jelentette be Lester, mire a másik két fiú is helyeslően bólogatni kezdett.
– Hát oké – sóhajtott Albus. – Srácok, képzeljétek, van egy nagyon jó sztorim… – mosolygott össze Rose-zal, aztán belevágott a történetbe, egészen a legelejétől.

Január vége felé érkezett meg a második nagy hó. Három napig éjjel-nappal esett, de olyan vadul, hogy nem is igazán lehetett kint tartózkodni, péntekre azonban elhaladtak a hófelhők, így tanítás után minden diák kint játszott a napsütötte, havas udvaron. Albusék társasága egy hópadot épített magának pár, a RAVASZ-vizsgáikra betanult varázsige segítségével, és most onnan figyelték az udvaron bohóckodó kisebbeket.
– Szia, Albus! – kiáltott oda nekik a most is a fején hordott süvege alól Jenny az udvar túlvégéből, akit éppen Luke próbált feltolni szánkón a domboldalra, akivel az óta a bizonyos este óta szinte elválaszthatatlanok lettek. A fiú mosolyogva visszaintegetett nekik, de most nem volt túl sok energiája velük foglalkozni, ugyanis éppen minden figyelmét az udvar túlvégében álló Andrew és Mira kötötte le, akik éppen egymást nyalták-falták egy kitudja honnan szerzett fagyöngy alatt, amit talán valamiféle varázslattal tartottak maguk felett.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Rose aggódva.
– Száz százalék – bólintotta a fiú elszántan. – Végül is egyszer csak beszélnem kell vele, nem tarthat örökké őrültnek.
– De Andrew azt mondta, hogy szólt már pár szót az érdekedben – vetette fel Eric. – Én a helyedben nem strapálnám magam emiatt.
– Pedig én fogom – felelte a szemüveges fiú nem kevesebb eltökéltséggel a hangjában. – Tudom, hogy köztünk, már – több okból is – nem lehet semmi, de attól még meg akarom ismerni. És ki tudja, talán még barátok is lehetünk.
– Még mindig nem szoktam meg ezt az új, barátkozós Albust – bökte oldalba a fiút röhögve Connor, de Lester rögtön a védelmére kelt.
– Jaj, hagyjad már, hiszen olyan kis cuki – dörzsölte meg a fiú haját, Albus nem kis bosszúságára. Ugyan a haja rakoncátlanságát az apjától örökölte, azért mégiscsak jó sokat foglalkozott vele, hogy beállítsa aznap, bár ezt a többieknek a világért sem vallotta volna be.
– Hát akkor hajrá, gyerünk – nógatta Rose türelmetlenül.
– Mi? Most rögtön? De hát még smárolnak – tiltakozott Albus, de hiába, mivel a többiek csak kiröhögték.
– Elárulom neked, hogy nem fogják abbahagyni, úgyhogy indulás! – nyúlt Rose a fiú háta mögé, hogy erővel tolja fel a hópadjukról.
– Mi van betojtál? – kérdezte Lester vigyorogva, mire Albus inkább elindult.
– Csak még hagyom Andrewnak, hadd élvezkedjen – kiáltott hátra a válla fölött.
– Jaj, de önzetlen valaki – nevette ki Connor, majd elsütött még valami poént, mivel a társaság a következő pillanatban hangos röhögésben tört ki, ezt azonban a fiú már nem hallotta.

– Khm – köszörülte meg a torkát, ahogy a gerlepár mellé ért, mire azok meglehetősen gyorsan szétrebbentek. – Izé, Mira, azt hiszem, beszélnünk kell – vágott bele a mondókájába Albus, azonban közben rájött, hogy esetleg úgy hangozhat, mintha a lány bajban lenne, így kicsit módosított a mondandóján. – Vagyis jó lenne, ha elmagyarázhatnám a múltkorit, ami talán nem is annyira múltkor már, de azért magyarázatra mindenképpen szorul, és ezt jó lenne négyszemközt – hadarta, aztán kíváncsian várta a lány reakcióját, aki legnagyobb bánatára bizonytalanul közelebb húzódott a pasijához.
– Muszáj most? – kérdezte bizonytalanul.
– Na, Mir, nem lesz semmi gáz, mondtam már, Albus jó srác – biztatta Andrew a barátnőjét, aki azonban még mindig nem tűnt valami lelkesnek.
– Hé, An – rohant ekkor feléjük Devon izgatottan a két fiú legnagyobb örömére, és Mira balszerencséjére, ugyanis mindhárman pontosan tudták, hogy mi fog kisülni ebből. – Ultra nagy kviddicses jóságot találtam ki. Fogjuk a csapatot, hozzuk ki a terelők ütőit, és hóbaseballozzunk a levegőben! Na, adod? – hadarta a negyedéves izgatottan, szinte ugrálva a zseniális ötlete nagyszerűségétől.
– Baseball? – kérdezte erre Andrew összehúzott szemöldökkel, amit Albus teljes mértékben megértett. Weasley nagypapa nélkül ő se tudott volna semmit erről a sportról.
– Mugli cucc. El kell ütni a labdát, meg elkapni – ismertette a szabályokat röviden a fiatalabb fiú, mire Andrew tekintete az övéhez hasonlóan felragyogott az izgatottságtól.
– De ha a hógolyót ütitek el, akkor azt senki nem tudja majd elkapni, mivel darabokra fog törni – jegyezte meg Mira, mire Devon egy heves mozdulattal előkapta a varázspálcáját, és meglengette a lány arca előtt.
– Magic, bitch – kiáltotta, de Andrew lesújtó tekintetét látva inkább korrigálta magát. – Vagyis izé… asszonyom. Akkor jössz? – fordult vissza inkább a csapatkapitány felé.
– Persze – bólintott a fiú izgatottan, azzal nyomott még egy gyors puszit a barátnője fejére. – Nem lesz baj, bébi, csak nyugi – suttogta, azzal elsietett, hogy összegyűjtse a griffendéles kviddicscsapatot.
– Na, akkor húzok én is. Csá, haver-tesa – fordult Devon Albushoz, mire a fiú a szemét forgatva lepacsizott vele, hogy végre kettesben maradhasson a lánnyal.
– Haver-tesa? – kérdezte Mira a havat rugdosva, mikor már csak ők ketten maradtak a közelben.
– Ne is kérdezd, hosszú történet – legyintett Albus, de egy perc múlva már meg is bánta, mivel ezzel a mondattal gyakorlatilag el is vágta a köztük kialakuló párbeszédet. – Na jó, figyelj! – fordult végül a lányhoz pár pillanatnyi kínos csend után. – Elmondom, amit úgy érzem, hogy mindenképpen tudnod kell, aztán felteszek egy kérdést, és nem zaklatlak tovább, jó?
– Rendben – bólintott a lány meglepően szigorúan. – Elmondhatod, mert Andrew azt mondta, hogy valójában jó srác vagy, és szerinte megérdemelsz ennyit, de utána tünés!
– Szuper – vakarta meg a tarkóját idegesen a fiú, ezzel összeborzolva a maradék beállítva maradt haját is. – Szóval először is bocsánatot szeretnék kérni, mert, ahogy Andrew is mondta, én nem ilyen vagyok, sőt általában kerülöm a feltűnést, mások bántását pedig mélyen… elítélem – keresgélte a megfelelő szavakat –, mint ahogyan a másokra való ráijesztést is, meg a kettőt együtt, na, az aztán… duplán rossz.
– Borzalmas – értett egyet a lány is még mindig kemény hangon.
– Pontosan – mutatott a lányra boldogan Albus, mire ő annyira meghökkent, hogy egy pillanatra lesiklott az arcáról a fancsali kifejezés. – Szóval ezt én is borzalmasnak tartom, és addig soha nem is csináltam ilyet, és nem is tervezem a jövőben… persze azt se terveztem, de a jövőben majd… biztosabbra megyek – makogott összevissza, mire legnagyobb meglepetésére Mira arcán egy halvány mosoly jelent meg, ami kissé felbátorította a fiút. – Az is csak azért volt, mert egy nagyon bonyolult időszakon voltam túl, vagy inkább benne. Bejátszott a vizsgák miatti stressz, a megfelelési kényszer – sikerült végre rátérnie az előre megfogalmazott szövegéhez –, a bizonyítási vágy, a családomnak, de legfőképpen anyámnak és a bátyámnak. Anyának a tanulmányok terén, Jamesnek, aki a bátyám, ha nem tudnád – tette hozzá gyorsan, de mivel nem akart lekezelőnek hangzani inkább ezen is pontosított. – Vagyis egyáltalán nem baj, ha nem tudod, csak az emberek általában tudják, ezért felesleges megemlítenem, de néha meg mégis, most viszont… – fejtegette a fiú aztán megakadt, mivel észrevette, hogy a lány csak összezavarodott tekintettel mered rá. – Hol is tartottam? – kérdezte végül.
– Ott, hogy mit akartál bizonyítani a bátyádnak – felelte Mira készségesen.
– Ja, igen, Jamesnek. Na, neki ilyen csajozós, meg kapcsolatos dolgokat, ha érted, mire gondolok.
– Azt hiszem, igen – bólintott a lány szórakozottan.
– Na, szóval akkor megláttalak téged a szünet első éjszakáján, este a folyosón, és annyira kivoltam aznap, meg egész végig, vagy nem tudom, hogy onnantól jöttek a fura álmok, rólad meg a családomról, és aztán ki voltam bukva, és nem tudtam, hogy igazi vagy-e, vagy csak megőrültem, de aztán kiderült, hogy még a megőrülésnél is rosszabb, mert elképzeltem egy egész randit, amin összejöttünk meg minden. De ne aggódj, igazából nem vagyok beléd szerelmes! – sietett megnyugtatni a lányt, mielőtt még bármi rosszra gondolhatna. – Az igazából nem te voltál, hanem inkább olyan volt, mintha a másik felemmel beszélgettem volna… mondjuk a tudatalattimmal – jutott eszébe a tökéletes hasonlat. – Már nem mintha a tudatalattimba meg szerelmes lennék, csak igazából, hát tudod, ő, izé…
– Hé, hé, hé – vágott a szavába a lány ijedten. – Nyugi, nincs semmi baj. Nem fogom rögtön a legrosszabbat feltételezni.
– Nem? – kérdezte Albus hálásan, mire Mira komolyan megrázta a fejét. – Akkor jó. Na, szóval, amit mondani akartam annak az volt a lényege, hogy igazából nem az volt az igazán fontos, hogy az a lány te legyél, egyszerűen az agyamnak szüksége volt egy ilyesféle terápiára ahhoz, hogy megújulhasson. Amikor azonban rájöttem, hogy ez az egész nem is volt igazi, hát azért gondolhatod, hogy kiborultam. Mármint most nem mentegetem magamat, de egy elég tökéletes estét képzeltem el magunknak.
– Aha – bólintott Mira még mindig a havat rugdalva. – Megértem – jelentette ki végül.
– Hogy mi? – nézett rá Albus, aki alig hitt a fülének.
– Egészen megmagyaráztad a dolgokat, és elhiszem, amit mondtál, sőt megértem. Én is már most izgulok a RAVASZ vizsgák miatt, pedig csak jövőre kell majd letennem őket. Viszont akkor tedd fel a kérdésed!
– Ja, igen a kérdés – túrt a hajába ismét a fiú, majd levette a szemüvegét, és gondosan megtörölgette a kabátjával, hogy egy kis időt nyerjen még magának. – Szóval, mint mondtam elég tökéletes éjszaka volt, és nemcsak a romantikus része. És most van rengeteg olyan élményem, ami szuper, csak nem valódi, viszont azt gondoltam, hogy kár lenne ezeket veszni hagyni, és talán… Szóval megismételhetnénk őket – jelentette ki végre valahára.
– Mármint úgy, mint egy randi? Csak mert azt hittem, tudod, hogy én meg Andrew… – bizonytalanodott el a lány, de Albus gyorsan a szavába vágott.
– Nem, persze, hogy tudom, és örülök is nektek meg minden. Inkább úgy gondoltam, hogy mehetnénk úgy, mint barátok. Tudod, csak úgy lógni.
– Csak úgy lógni – ismételgette a szavakat a lány a fiú legnagyobb meglepetésére vágyakozással a hangjában. – Oké – bólintott rá végül. – De mit csinálnánk?
– Hát – mosolyodott el erre a fiú – például jártál már valaha a Roxfort tetején?

VÉGE



<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)