Vérszerződés írta: Nezumi

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---
<< >>


Tom, pár nappal azután, hogy kiköltözött Lucifer lakosztályából, egy már rég esedékes halálfaló gyűlést hívott össze. Hallani akarta, ki hogyan teljesít a rábízott feladataiban és nem utolsó sorban új kémet akart juttatni az iskolába. Perselus kiesésével ugyanis nem csak a Főnix rendje ellenőrzéséről kellett lemondania, de a Potter kölyköt sem figyelte senki. Dumbledore elvesztése után az áruló vette át az igazgató szerepét, így most új tanerőre volt szükség, aki úgy taníthatta a bájitaltant, ahogy azt Piton elvárta. Ha Tomnak sikerülne egy emberét bejuttatnia, akkor újra tudomására jutnának a másik oldal tervei.

Egy bájitaltan tanárt találni viszont, akit Piton még nem ismert, nehéz feladat lett volna. Talán mégis egy diákot kellene megbíznia a feladattal, aki könnyebben mozog a kastélyban. A Mardekárból már így is voltak hívei, de ha eredményt akart egy suhanctól, annak legalább a Griffendélbe kellett volna járnia. Hiú ábrándok.

Tom az este fekete talárjába bújt és a tükör előtt állva akaratlanul is jobban megnézte magát. Sosem volt hiú, de most, hogy a parazita ott volt benne, szinte látni vélte a változást az arcán. Bőre minta fényesebb lett volna és a szemei mintha jobban csillogtak volna a kelleténél. Vagy ez talán valami új betegség előjele? Talán lázas lesz, és ezért tűnik olyan piros-pozsgásnak az egyébként mindig sápadt arca. Nevetségesen festett. Egy gyors álcabűbájt használva visszaszerezte régi, jól megbízható arcát és lement a gyűlésekre használt terembe. Miután leült a trónusára, a karfára könyökölve várakozott, miközben Nagini csúszott be a nyitott ajtón. Tett egy kört körülötte, mielőtt felkúszott volna a szék karfáján. Tom végigsimított a fején.

– Nagini, rég láttalak. Nagyon elkószáltál – mondta párszaszóul, és felnézett, amikor több halálfalója is belépett a terembe.

Mindegyiküket szólította, így biztosra tudta, hogy Perselus is tudott a gyűlésről. Elvette kezét Nagini fejéről és megérintette vele alkarját, hogy újabb kínzó hullámot küldjön az árulónak. A halálfalók egymás után érkeztek, míg végül mindenki ott állt előtte térdre ereszkedve és fejet hajtva. Csendben nézett végig rajtuk, miközben végigsimított Nagini fején.

– Mindig öröm a hű halálfalóimat így együtt látni – mondta, kifejezetten a simulékony, higgadt hangját használva. Tudta, hiszen többek fejében is látta, mennyire ijesztőnek találják tőle ezt a modort és beszédstílust. – Remélem, mindenki jó hírekkel szolgál ma nekem. Rabastan, hogy halad az egyezkedés erdélyi barátainkkal? – kérdezte az első sorban álló férfitól.
– A Drakula klán nemrégiben elvesztette vezérét és még folyik az új vezető kiválasztása, Nagyuram. Mivel a jelenlegi tárgyalások így félbe maradtak, csak később tudok hírt adni a végleges döntésről. Sajnálom – felelte fejet hajtva Rabastan Lestrange.

Bár nem volt jó hír, igazán rossznak sem könyvelhette el Tom a férfi közlendőjét. Valamiért mégis érthetetlen ingerültség lett úrrá rajta. A mód, ahogy meghajtotta a fejét, vagy a fején lévő hajszálak szertelensége fojtogató dühöt ébresztett benne. Bár gyakran játszotta halálfalói előtt a kiszámíthatatlan vezért, legtöbbször igyekezett tényleg csak azokat megbüntetni, akiket szükséges volt, vagy akik valamilyen más módon sértették meg őt. Mivel elég sokan voltak ezek a személyek, soha nem merült fel senki gondolataiban, hogy túl vajszívű lenne. Most viszont nem a puszta taktika irányította érzéseit, de akkor mi?

– Nem a legjobbkor – szűrte fogai közt, ami veszélyesebbnek hangzott, mint kellett volna. – Azonnal üzenj, amint döntésre jutott az új vezető – fejezte be Tom, és bár Lestrange vett mély levegőt, Tom érezte megkönnyebbültnek magát.

Nem akarta megint megbüntetni Rabastant. Legutóbb eleget kapott. A túl sok büntetés is kihatással van a halálfalókra, nem csak a túl kevés. Nem, ma más van soron. Nagini eközben összetekeredett trónusa mellett és onnan figyelte a gyűlést. Rabastan meghajolva lépett hátrébb. Tom tekintete ezután Fenrirre esett.

– Hogy állnak a megbeszélések a vérfarkas klánnal, Fenrir? – kérdezte Tom.
– Az Alfa mindenképpen szeretne egy találkozót veled, Nagyuram, és kéri, hogy vedd fel vele a kapcsolatot személyesen – felelte Fenrir.
– Személyesen? – kérdezte felvont szemöldökkel Tom.

A harag újra felzúdult benne, ezúttal viszont egy enyhe émelygés is társult hozzá. Míg Tom az arcizmaival küzdött, Fenrir válaszát is igyekezett felfogni.

– Igen. Bennem nem igazán bízik meg. Elég paranoid a vezetőjük. Azt hiszi, hogy át akarom verni és megtámadva őt átvenni a falkája felett az irányítást.
– Mi sem lenne egyszerűbb – morogta Tom, és lehajtva fejét úgy tett, mint aki megmasszírozza a halántékát.

Közben viszont csak az arcára kiülő küszködést akarta elrejteni. A kis pokolfajzat a napokban jelét sem mutatta létezésének, de most Tom meg volt róla győződve, hogy csak kivárta a megfelelő időpontot a kínzásra. Jobban nem is időzíthetett volna. Ha a halálfalói előtt hányná el magát, az egy életre hazavágná a tekintélyét alattvalói szemében. Ez a kis parazita épp olyan kegyetlen, mint az apja! Már egész mesterien hagyta figyelmen kívül azt a tényt, hogy az ő porontya is. Átkozott terhesség!

– Ha azt hiszi, hogy van erre időm, akkor hatalmasat téved – vert visszhangot a falakról dühös hangja. – Nem érdekel a továbbiakban!

Miért is érdekelné? Ezzel a magzattal a hasában vészesen fogyott az idő. Nincs értelme huzakodó vezetőkkel tárgyalnia. Felesleges köröket nem fog futni. Persze, meg akarta erősíteni a vérfarkasok táborát, de mostanra egyértelműen jobban jár, ha nem folytatja.

– Igenis – mondta egy ragadozó mosollyal Fenrir.
– Mennyi farkasból áll a falkád? – kérdezte Tom.
– Jelenleg hatvanan vagyunk, és tíz friss hús csatlakozik a jövő hónapban – felelte Fenrir.

Több, mint ahogy képzelte. Jól dönt, hogy nem foglalkozik tovább egy különc vezető hóbortjával. Nincs szüksége olyanra, aki csak hátráltatja. Eközben a különös haraggal vegyült rosszullét fokozódott és Tom már csak abban reménykedett, hogy minél gyorsabban véget vethet ennek az ostoba gyűlésnek.

– Monstro! – csattant föl Tom, mire a szólított összerezzent. – Halljam a jelentésed! Mi a helyzet északon? Azt a feladatot kaptad, hogy végezz az ott állomásozó rendtagokkal.
– N-Nagyuram, mélységesen sajnálom, de vesztettünk. Mindenkit megöltek – mondta remegve a férfi. Tom dühe a tetőfokára hágott, de szerencsére már nem volt oka visszafogni magát. Felállt trónusáról és úgy ordított le alattvalójára.
– Te meg füled, farkad behúzva elmenekültél? – kiabálta Tom, miközben tett egy lépést Monstro felé. A többi halálfaló vele szinkronban ismételte a mozdulatot, de hátrafelé. – Hibáztál és vesztettél! Elvesztetted a rád bízott embereket! Most pedig van bátorságod ki is jelenteni?
– De Perselus... – kezdett bele a mondatba a férfi, befejezni azonban már nem tudta, mert egy láthatatlan erő felemelte és átdobta a termen.

A tehetetlenül repülő férfi először a fallal találkozott, majd a talajjal. Akik közelebb álltak talán még a csontok fülsértő törését is hallhatták. Rögtön ezután egy cruciatus átok találta el, garantáltan felkeltve az ájult férfit, hogy a borda, lábszár és kar törések fájdalmán kívül még a szívet érő elektrosokkot is ordítozva tűrhesse.
– Ne merészeld többé kiejteni előttem annak az árulónak a nevét! – sziszegte a gyűlölettől elvakultan Tom. Ebben a pillanatban egy másik halálfaló megmozdult, ami, tekintve a következményeket, súlyos hiba volt. Voldemort elől ugyanis nem maradt rejtve az egyszerű testsúly áthelyezése egyik lábról a másikra. Szikrákat szóró tekintetét azonnal az alávaló felé fordította. – Mondandód van?! – mordult rá Tom, de a férfi még az ijedt felrázást sem tudta befejezni, amikor a gyilkos zöld átok eltalálta.

Ekkor valaki felhorkant a fekete csuklyások között, megpróbálva elrejteni egy elfojtott nevetést. Máskor talán el is várta volna Tom a büntetésének helyeslését, de nem ma. Ma Tom csak csendet akart. Síri csendet, és ha kell, ehhez képes lett volna lemészárolni mindenkit a teremben. Ezért ráfogta a pálcáját és egy „Crucio” felkiáltással a szenvedésbe küldte a tiszteletlen halálfalót, aki hatalmas fájdalmak közepette zuhant a földre.

– Egy pisszenést se! Egy átkozott hangot sem akarok hallani! – kiáltotta Tom, mire minden zaj megszűnt körülötte.

Csak a saját levegővételét hallotta és a két földön vonagló ruhájának suhogását. Úgy tűnt, hangja még a két szenvedőt is elérte, akik szájukba harapva próbálták visszafogni kiáltásukat, így harcolva meg életükért. Tomot nem érdekelték a gyötrődők, ahogy a többi szánni való halandó sem. Egyszer úgyis mindannyian a pokol tüzén fognak égni!

Tom rosszulléte lassan csillapodott és dühe is elpárologni látszott. Még egy utolsó lüktetést érzett az alhasa felől, aztán teljesen visszanyerte önuralmát. Tényleg halandóként tekintett a halálfalóira? Ahogy végiggondolta az iménti érzéseit és gondolatait, rájött, hogy ez nem az ő haragja volt. Ez máshonnan jött. Az idegen forrás méghozzá a rosszullétek okozója, a pár napos magzat volt.

Tom végül megszüntette az átkait és egy ideig némán figyelte a földön heverőket. Megfordult, és miután leült trónusára, egy ideig csöndben támaszkodott a karfán. Megölte egy alattvalóját, mert az megmozdult. Erre nincs magyarázat. És bár ő a Sötét Nagyúr, akinek nem kell megmagyaráznia a tetteit, ez a cselekedett mégis nagyon sok kérdést vethet fel a halálfalók között. Rendet kell teremtenie, méghozzá azonnal.

– Mint nem olyan rég megtudtam, Jugson a Rend kéme volt – bökött fejével a holtan heverő felé. – Bár mindig kis feladatokkal láttam el, hogy lényegi információkhoz ne jusson, nem engedhettem további árulók létét köreinkben. Vége a türelmemnek, és remélem ezt mindannyian jól az eszetekbe vésitek – mondta kemény hangon Tom. Természetesen úgy hazudott, mint a vízfolyás. Bár Jugson nem volt valami erős varázsló, a hűsége kifogástalan volt. Az egyetlen bűne, hogy soha nem volt nélkülözhetetlen. Ennek most meg is lett a következménye. – Bella, Rodolphus, a ti feladatotok az lesz, hogy a következő gyerekeket a téli szünet alatt a Malfoy kúriában kiképzés alá veszitek: Theodore Nott, Vincent Crak, Gregory Monstro és Blaise Zambini – mondta Tom a két érintettre nézve.
– Igenis, Nagyuram – hajoltak meg egyszerre.
– A gyűlésnek ezzel vége! Távozzatok! – adta parancsba Tom.

Miután mindenki meghajolt, csendben szétszéledtek és elindultak az előcsarnokba, ahonnan elhoppanálhattak. Valaki odalépett Fenrirhez és felsegítette. A halott Jugsonhoz senki sem nyúlt. Nem akarták, hogy a Nagyúr őket is árulónak tartsa. Ekkor Tom meglátta, hogy Nagini már le is csúszott az emelvény aljára és érdeklődve szemlélte az élettelen testet.

– A tied lehet! Jó étvágyat – sziszegte Tom párszaszóul.
– Kössszönöm, gazdám! – válaszolt a kígyó, aki máris hozzálátott kiadós vacsorájához.

– Lucius! – szelte át a termet Tom hangja. – Te még maradj, beszédem van veled.

A szólított megfordult és gondosan kikerülve a falatozó kígyót, visszament a terem közepére, ahol azelőtt állt. A helyiségre pár pillanat erejéig mély csönd ereszkedett, ahogy az utolsó halálfaló is elhagyta, behúzva maga után a nagy tölgyfa ajtót. Egyedül Naginit lehetett hallani. – Lucius – szólította meg Tom a türelmesen várakozó, szőke férfit. – A fiad képességei figyelemre méltóak, ahogy a Parkinson család lányáé is. Azt akarom, hogy ő kémkedjen nekem és a többi mardekáros segítségével szerezzenek nekem egy griffendéles követőt. Figyeljék meg őket, hátha van olyan, akinek tele a hócipője Potterrel, és hozzák el őt nekem. Nem nehéz feladat, nemdebár?
– Nem, Nagyuram. Biztosan nem okozunk csalódást – felelte Lucius fejet hajtva.
– Helyes. Ha jól teljesít, nagy jutalomban részesül és ő is megkapja a Jegyet – mondta Tom, mire a férfi rátekintett.
– Hatalmas megtiszteltetés. Köszönöm, Nagyuram – felelte Lucius meghajolva.
– Rendben, most már elmehetsz – legyintett Tom. Alig várta, hogy egyedül legyen.

Miután a férfi távozott, sóhajtva dőlt hátra, majd lehunyta a szemét. A hasa enyhén bizsergett, de szinte érezte, hogy a magzat megpihent, és lassan egyre nyugodtabbá vált. Elképesztő érzés volt, hogy nem egyedül uralja a testét és félelmetes belegondolni abba, mi lesz majd később. Végül felállt, és amikor megfordult, hogy kimenjen az első ajtón, Lucifert pillantotta meg, ahogy ellép a faltól.

– Mióta állsz ott? – kérdezte döbbenten.

Nem az lepte meg, hogy a férfi megnézte a gyűlést, hanem az, hogy újra látja őt. A veszekedésük óta, pontosan négy napja és huszonkét órája - nem mintha számolná - nem találkozott Luciferrel. Egyszer ugyan látta a kertben, az ablakon keresztül, de szánt szándékkal elfordította a tekintetét és amikor hosszú belső huzavona után visszanézett, a férfi nem volt ott. A napokban már szinte elhitte, hogy újra egyedül van a birtokon, de persze amikor elgondolkodhatott volna az érzésen, szinte rögtön megérezte Lucifer delejes erejét a házban, ami ott vibrált a falakban, élettel megtöltve azt.

– Az elejétől – felelte Lucifer, miközben Tom elé sétált. Olyan rég voltak már ilyen közel egymáshoz. Tom keze fájdalmasan összeszorult, nehogy megérintse a másikat. Nem gyengülhet el, csak mert a démon ott áll előtte. A másodpercek repültek, de ők csak álltak némán és a másikat fürkészték. – Szép munka volt – szólalt meg hirtelen Lucifer, és közben felemelte a kezét, hogy kissé esetlenül megpaskolja a másik vállát.

Tom kikerekedett szemmel nézte. Lucifer idegen kifejezést öltött arcát, miközben ő tűrte, hogy azok a túl erős, ütemes paskolások a vállát érjék. Mi történt? Álmodik talán? Lenne olyan merész álma, amiben Lucifert pirulva látja? Ő nem ilyen kreatív. Akkor ez mégiscsak a valóság. Végül zavarában köhintéssel leplezte nevetését.

– Mi olyan vicces? – dörrent rá mérgesen Lucifer, miközben elrántotta a kezét. Tom értetlenül nézett a férfi zavart tekintetébe. Soha nem látta még ilyennek őt.
– Semmi. Bocsánat – kért elnézést Tom, de aztán legszívesebben elharapta volna a nyelvét.

Miért kér bocsánatot? Nem ő az, aki hülyén viselkedik. Legalábbis eddig nem ő volt. Ezután végignézte, ahogy a Pokol ura mérgesen hátat fordított neki, majd kivonult a teremből.

– Most tessék... Igazodj el rajta – motyogta a férfi után nézve.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)