Hajrá, Potter! - Végső felvonás írta: botkrisz

[Kritikák - 15]

+++ betűméret ---
>>


Kedves Fanok!

Köszöntelek Titeket újra itt a Hajrá, Potter! című történet Végső felvonásának olvasása közben. Az új történet egy kissé más szellemben íródott, mint az előtte lévők, de mégis megtartja azt a parányi fonalat, amin a múltban elindultunk. A szereplők ismerősek lesznek, ám egyvalaki talán mégis új.
Az új részbe, engedelmetekkel, Regulus Blacket is belecsempésztem, az ő történetét az ~R~ betű alatt találjátok. Észrevételeiteket, véleményeteket, folytatásra buzdító kritikáitokat ne tartsátok magatokban, bátran osszátok meg velem. Köszönöm, hogy erre jártatok!

Botkrisz


1. rész
Kviddics a javából


~L~



A szürke fátyol belebbent a szobába és megült egy sarokban, ahová már nem láthattam el. Az egész látomás egy ködben úszott, és én sehogy sem tudtam tőle szabadulni. Lassan résnyire nyitottam a szemem, és beleszippantottam a homályba. Áporodott és dohos levegő csapta meg az orrom, mintha legalább egy évtizede nem áradt volna friss levegő a helyiségbe. Az árnyék felemelkedett, és közelebb jött hozzám, de csak annyira, hogy épp ne érhessem el.
- Engedj el… - kérleltem, mint már megannyiszor előtte.
- Nem lehet.
- Nem fogsz tudni sokáig itt tartani.
- Majd meglátjuk.
A beszélgetésünk ezzel véget is ért. Nem haladtunk se előre, se hátra az eltelt egy hét alatt.
Ezúttal azonban láttam, ahogy az árnyék még megtorpan a nyitott ajtóban, és visszanéz. Csak egy pillanatig vacillált, de ez épp elég volt, hogy a nyílás felé vessem magam. A fadarab kíméletlenül ütődött a fejemnek, percekig csillagokat láttam. A kezem is jócskán sajgott, a keletkező lila foltokról a lábamon már nem is beszélve.
- Már többször is mondtam, hogy hasztalan. Miért nem adod fel? Csak kárt teszel magadban.
A hang tompán tört utat magának, neki sikerült az, ami nekem nem: áthatolt a fán.
- Sosem fogom feladni, érted? Addig nem, amíg ki nem jutok innen! Hallottad, Perselus Piton? Hallottad, te átkozott…!?
A könnyeim megeredtek, a hangom elfulladt, még a szitokáradatot se sikerült befejeznem. Ott ültem a sötét, lezárt szoba közepén és ökölbe szorult a kezem.

A félhomályban a jól ismert tálca felé tapogatóztam. Kenyér, egy kis sajt, szalámi. Ez volt a reggelim már jó ideje. A teát csak szagról ismertem fel, már ha annak lehetett nevezni a bögrémben úszkáló valamit. A fogvatartóm nem nagyon vesződött a konyhaművészettel. Az ablakon besütő kis fényforrás közepén ülve majszoltam a kenyerem.
Nappal legalább megjelent ez a kis aranycsík a padlón. Éjszaka még ennyi se jutott. Az ablakok úgy le voltak védve átkokkal, hogy még a fény se jutott be rendesen a szobába. Valakik gondoskodtak róla, hogy a hely, ahol voltunk, elsorvadjon a sötétségben, magába rántva engem is.

Este megismétlődött a mindennapi szeánszunk. Kimehettem a mosdóba, megmosakodhattam, és használhattam a fésűt. Nem mintha lett volna értelme kicsinosítani magamat; úgyis egy sötét szobába tértem vissza.
- Beadod végre a derekad? – kérdezte érdes hangon az elrablóm.
- Nem árulom el a barátaimat, ha erre célzol.
- Sajnálom.
- Én is.
A szobám tárt karokkal várt, az ágyam kényelmetlen volt, és fáztam a takaró alatt.

Az első nap megpróbáltam a törött teáscsészével kitörni az ablakot. A vérző kezem nagyon sokáig sajgott, a kapott bájital ellenére is. Második nap a padlót kapartam fel a reggelihez adott késsel. Az volt az utolsó alkalom, hogy evőeszközt kaptam az ételhez. Harmadik nap csak szimplán megpróbáltam eszelős módjára kitörni az ajtót a vállammal. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült, sőt majdnem kiugrott a vállam a helyéről. A pálcám nélkül egyszerűen tehetetlen voltam. Ha legalább kijutottam volna a házból az előtéren át… Nem. Sosem jutottam el odáig. A bezárt ajtó kíméletlenül megállított.
A hátamra fordultam, és a fejem alá tettem a kezem. A ház elcsendesült, mintha senki sem lett volna ott rajtam kívül.
Hogy Perselus Pitont hová vitte a dolga? Jó kérdés. Elillant, akár egy titokzatos, fekete felhő.

Már az elején világossá vált, hogy a hallgatásom a kulcsa mindennek. Talán nem jutottam volna idáig, ha akkor és ott feladom a helyet, amit a mugliivadékoknak építettek. Ha elárultam volna Sirius Black álmát, sosem kerültem volna ilyen nehéz helyzetbe.
Perselus Piton nagyon is jól tudta, hogy hogyan hatolhat a lelkem legmélyére. Épp ezért próbálkozott azzal a bizonyos trükkel…

Hogy nem vettem észre már az elején? Elvakultságomban kikapcsoltak az ösztöneim, és hittem abban, hogy az a személy jött el értem, akit titokban reméltem. Nagy hiba volt bízni. A csapás olyasvalakitől jött, akire álmomban sem gondoltam volna. Hogy az egykori legjobb barátom még felbukkan az életemben, és van mersze ilyet tenni velem, felülmúlta minden elképzelésemet.



***


Egy héttel korábban…

A csengő hangja erőszakosan hatolt a tudatomba.
A nyitott ablak elé húzott függönyöm szélét meglebbentette az enyhe szellő, amint odalent feltárult a bejárati ajtó. Az érkezőt hangos köszönés és fújtató lélegzetvétel kísérte. Először azt gondoltam, hogy bizonyára csak a szomszédban lakó öreg néni, aki néha átjárt hozzánk, és mint a világ összes átlagos szomszédja, kisegítette anyát egy-két dologgal.
- Hiszen a múltkor te is kölcsönadtál egy kis tejet a készülő sütihez! – magyarázta ezen alkalmakkor Mrs Sunnywild. Még magának sem ismerte volna be, hogy bizony aggódott a szép, szőke hajú asszonyért, aki ilyen fiatalon egyedül maradt két lányával. Férfi nélkül ebben a felújításra igencsak rászoruló házban, számára maga volt a megtestesült borzalom. (Az, hogy egy bizonyos Evans lány kis trükkökkel maga is el tudott végezni ezt-azt, meg sem fordult a fejében. Honnan is sejthette volna egy mugli, hogy mit rejt a nyaranta haza érkező, kisebbik lány ládája?)
A huzat még a csukott nyílászáró alatti kis résen is utat tört magának. Erőteljes torokköszörülés követte a furcsa szuszogást, és tudtam, hogy ettől a perctől kezdve vége a nyugalmamnak.
Mrs Sunnywild helyett ugyanis a testvérem barátja, Vernon Dursley tette tiszteletét nálunk.

A cipőtalpak dobogása egyre közelebbről hallatszott. Felfelé jöttek - a zajokból ítélve ketten - egymás után a lépcsőn. Nem kellett attól tartanom, hogy a frissen érkezett engem is üdvözölni akar, hiszen valószínűleg ő is ki lett okítva - már jó pár nappal ezelőtt - a viselkedési normákról, egyenesen nem mástól, mint Petunia Evanstől.
Vagyis: az a bizonyos vörös hajú lány a családban csak egy fekete bárány, akinek nemcsak a szobáját jobb elkerülni, de őt magát is, akár egy kirekesztett pestisest.
Szerencsére én sem vágytam Vernon Dursley társaságára, már tavaly kiderült, hogy erényeit tekintve nem sokban különbözött a fennhordott orrú nővéremtől. Tökéletes párost alkottak már most, inkább bele se gondoltam, hogy kettejüknek milyen gyereke születne. Előre sajnáltam az illetőt, és fohászkodtam érte, hogy semmit ne örököljön leendő szülei tulajdonságaiból.

*


A rendre utasítás persze engem sem kerülhetett el három hónappal korábban. Még alig érkeztem haza pár órája, Petunia máris feltűnt mellettem a konyhában. Na, nem azért, hogy együtt reggelizzünk, Isten ments, hanem azért, hogy figyelmeztessen a szabályokra, ha kivételesen az Evans házban akarom tölteni a nyári szünetet.

Hogy mik is voltak a követelései?
Először is, mindig tartsam csukva a szobám ajtaját, ne hordozzam magammal azt a hosszú furcsa izét, és ha tehetem, csak akkor menjek a fürdőszobába, amikor feltétlenül szükséges. Az egész akár kivitelezhető is lehetett volna, ha nem sért vérig minden egyes kimondott szavával.
Igencsak cifra válaszomat még Sirius Black is megirigyelhette volna, nem csoda hát, hogy szentlelkületű testvérem arcán kigyúlt két vörös folt. Petunia feszülten beharapta a szája szélét, és mikor kellőképp magához tért, nem maradt adós a válasszal.
- Csak addig lesz ilyen nagy a szád, amíg el nem jönnek érted – húzta fel az orrát. – Ne nézz ilyen értetlenül, tudom, amit tudok. Keresnek téged.
- Igazán? – kérdeztem vissza, miközben halálnyugodtan hátat fordítottam neki, és bepakoltam két kenyeret a pirítóssütőbe. – Ha ennyire képben vagy, drága nővérkém, azt is tudnod kell, hogy miért keresnek.
Tuney megvonta a vállát és a pultnak támaszkodott.
- Biztosan csináltál valamit. Valami hókuszpókuszt. Ha ugyan nem hazugság ez az egész cécó, hogy jobban felhívd magadra a figyelmet… ahogy eddig is tetted minden alkalommal.
Úgy ejtette ki a szavakat, mintha valami égbekiáltó ocsmányságot emlegetne. A pirítóssütő túlságosan is melegítette az oldalamat. Lehet, hogy időközben odaégtek a kenyereim?

Most kezdjem el neki magyarázni a valóságot?
Sosem fogta volna fel. Talán egykor… amikor még közel álltunk egymáshoz, mint két igazi testvér. De ma? Idegenek voltunk, akik más-más világhoz tartoztak.

- Amit elmeséltem, mind egy szóig igaz. Semmi okom sincs hazudni. A boszorkányság pedig hozzám tartozik, akár tetszik neked, akár nem. Nem kértem, hogy értsd meg, sőt már az elfogadásodra sincs szükségem – válaszoltam magabiztos hangon. – De szeretnék itthon néhány napot eltölteni, békében, mentesen a világ gonoszabb felétől, távol a Roxforttól. Túl nagy kérés?

Tuney ellenszenves modora már tizenegy éves korom óta kínzott. Amit az elején még gyermeki értetlenséggel fogadtam, az a későbbiekben haraggá és kiábrándultsággá változott. Sosem hagyta, hogy megosszam vele az élményeket, és kezdetben a vonathoz is csak azért kísért el, hogy nevethessen a többi „dilinyóson”. Két éve közöltem vele, hogy nincs szükségem a jelenlétére, amin persze halálosan megsértődött.
Amióta közvetlen veszélybe kerültem, mint mugliivadék, nem sokat érintkeztünk, de ha mégis hazatértem, sóvárogva gondoltam egy igazi testvérre, aki megértő és elfogadó.
Tuney sosem volt az.

- Béke? – sipított fel a nővérem magas hangon, és elnevette magát. – Hallottam róla, hogy állítólag ott, ahonnan jössz, háború van. Micsoda badarság! Talán abban a híres-neves iskolában nem hallottak még a fegyverekről? Csészéket átváltoztatni tudtok, de egy gonosz varázslót elintézni, az nem megy? Megdobálhatnátok egy pár cipővé változtatott tányérral, hátha attól feldobja a talpát!
Petunia hangos kacagásra fakadt, még a fejét is hátradöntötte, úgy élvezte a saját viccét.
A pirítóskenyeremet nagy finoman tettem rá a tányéromra és nekiálltam vajjal megkenni. A nővérem persze provokálni akart, felvont szemöldökkel figyelt, várta, hogy visszavágjak valamivel. Mivel nem tettem, ez még jobban felpaprikázta. A hangja bántóan hasította a levegőt.
- Ha már igazán fontos dolgokra nem is tanítottak meg, az a hely arra azért jó, hogy megismerkedj valakivel… - folytatta zavartalanul. - Anya szerint az a fickó, aki nálunk járt, nagyon be van rád indulva, akár még feleségül is venne.
Petunia szeme kíváncsian csillogott. Arra várt, hogy megerősítsem a szavait és ezzel tovább táplálhassam kis gonoszkodásának lángját. Mivel még mindig nem reagáltam, folytatta: – Mondhatom, jó páros lennétek! Ugyanolyan dilinyós, mint te vagy! Hogy is hívják? Jimmy Plotter?
- James Potter – szűrtem a fogaim között. A kezem anélkül kezdett el remegni, hogy észrevettem volna. Tuney igencsak játszadozott a tűzzel, nem is tudta, mennyire.

Ha James Potter a közelemben lett volna akkor, bizonyosan lóbálta volna a pálcáját, elég lett volna csak megpillantania a nővérem arckifejezését,
Én nem tehettem ilyesmit, Fabian Prewett szigorúan a lelkemre kötötte, hogy otthon nincs varázslás, a varázseszközeimet is gondosan elzárta a ládámba.
A nagykorúságom ugyan már nem volt akadály, akár minden egyes nap a pálcával az oldalamon feküdhettem és kelhettem volna. De mint mugliivadék, sosem maradhattam észrevétlen. Bárhol is tartózkodtam, veszély leselkedett rám, és a legnagyobb fegyverem a legnagyobb nyomravezetőm volt is egyben: a pálcám. Elég volt egyet intenem, vagy akár csak kigondolnom egy átkot, máris a nyomomra bukkanhattak, nem számítottak a megvédésemre tett intézkedések.


- Meg kell ígérned, hogy nem leszel felelőtlen – kötötte anno a lelkemre Fabian Prewett. – Csakis így engedhetlek haza, Evans. Dumbledore kinyírna, ha egy hajad szála is meggörbülne. Mivel rólad van szó, igent mondtam, de ha valamelyik barátnőd jönne ezzel a kéréssel… még csak fontolóra se venném. - Fabian mérges fintorral fejezte ki a véleményét, amely minden bizonnyal Dorasnak szólhatott. Manóarcú barátnőm ugyanis minden volt, de nem felelősségteljes és megfontolt.

A legnagyobb kockázatot nem a személyem jelentette, hanem az, hogy a falunkban bármilyen varázstevékenységre felfigyelhettek a halálfalók. Az őrködő auroroknak is teljesen bele kellett olvadniuk a mugli lakosságba, így sosem tudhattam, hogy éppen honnan is kapom a segítséget. Lehetett az a tejesember, vagy akár az arra sétáló macskás hölgy, de még a boltban ülő pénztáros is. Eddig senki sem mutatta ki nyíltan, hogy engem figyelne; egyszer ugyan láttam feltűnni egy aranyfogú öregembert a járda másik oldalán, de mire alaposabban megnézhettem volna, már nem volt sehol.
Az ígéretemet Fabiannak nem volt nehéz betartani, hiszen majdnem egész nap anyának segítettem, sétáltunk és bevásároltunk, nem is lett volna időm a boszorkányságommal foglalkozni. Az egész olyan távolinak tűnt, mintha azelőtt sosem jártam volna a Roxfortba. Egykor a Fortescue Fagylaltszalonban éreztem hasonlót, ahol mindentől el voltam zárva, és senki sem zavart – addig a pillanatig, amíg Doras fel nem dúlta a békét az érkezésével.


Azonban Petunia szavaival mégis behatolt valami szúró kellemetlenség a jó érzés-lufimba, és nemcsak hogy kegyetlenül kipukkasztotta, de még a darabjait is szét akarta szaggatni.
- James Potter? – húzta el a száját a nővérem. - Micsoda paraszti név. Minden második embert így hívnak.
- Miért, talán a Vernon jobb? – fordultam felé hirtelen, és a kés csörrenve érkezett le a tányérra. – Olyan előkelő, akár egy vidéki, felhizlalt sertés, épp csak az alma hiányzik a szájából.
Villámló, zöld szemem egyesült a nővérem haragos pillantásával. A levegőben csak úgy tapintani lehetett a feszültséget.

- Petunia, feltennéd a kávét főni, ha megkérlek?
Anya halkan érkezett meg, akár egy széltündér. Azelőtt bizonyára szemügyre vett minket a konyhaajtóból, és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy közbeavatkozhasson.
Tuney fancsali arccal caplatott oda a mosogatóhoz, hogy vizet engedjen a kannába.
- Igen, anya…
Tudomásul kellett vennie, hogy a „Lily kínzása” című műsor véget ért.
Anya mellém állt, és óvatosan a kezemre tette az övét. Nem tudtam, hogy mióta állhatott a konyhaajtóban, és mennyit hallhatott. De az már az első estén világossá vált, hogy bármikor is érkezzem haza, bármilyen körülmények között, mindig és mindenkor mellettem áll.


- Már megint itt van! – sipítozott Tuney a csukott ajtón keresztül a szobájában. Anya is bent volt nála; az érkezésem utáni fél órában kérlelte be magát, hiszen a nővérem még a szoba ajtaját sem volt hajlandó kinyitni senki előtt.
- Ez Lily háza is, Tuney. Tudod jól, hogy a nyári szünetet itthon szokta tölteni. – Anya hangja melegen duruzsolt, akár a roxfortos kandallók lángjai.
- Hol volt akkor, amikor apát kellett ápolni? – vágott vissza Petunia. - Elrejtőzött valami fogadóban, mert neki úgy volt kényelmes! Még hogy halálos veszély! Fogalma sincs, hogy miket hord össze! Miért üldözné bárki is őt!? Nyilván hazudik, csakhogy magára vonja a figyelmet!
- Elég ebből a badarságból – szólalt meg anya határozottan. – Amíg Lily itthon van, viselkedni fogsz, és nem játszod a sértődöttet. Elvárom, hogy rendesen beszélj vele, különben el kell gondolkoznom a kéréseden, ami Vernont és az egy hetes itt tartózkodását illeti.
- Ezt nem teheted! – kiáltotta a nővérem panaszos hangja. Kihallottam a gyűlöletet és a kétségbeesést a hangjából, még a falakon keresztül is.
- Pedig megteszem, Petunia. Ha csak a legkisebb jelét is látom annak, hogy nem hagyod békén Lilyt, Vernon Dursley nem jön többé a házunkba. Megértetted?
Nem érkezett válasz, se hangos tiltakozás, feltételeztem, hogy Petunia végül csak bólintott, mert anya később egy hatalmas sóhajjal indult lefelé a lépcsőn. Hogy ott álltam, észre se vette, annyira elmerült a saját gondolataiban.


Ennek ellenére Tuney részéről sosem lehettem biztos benne, hogy nem tesz valamit ellenem. Nem kellett kimondania, amit gondolt, a szavak az arcára voltak vésve, amikor csak rám nézett, vagy a közelembe jött. Amikor anya megjelent, igyekezett távol maradni, vagy barátságos képet felölteni, de tudtam, hogy egyikünket se tudja megtéveszteni.
Bármit is tett, csakis azért tette, hogy egy hétig vendégül láthassa Vernon Dursleyt, és lenyűgözze őt a híres konyhaművészetével. Bármi áron meg akarta fogni ezt a túlsúlyos, gazdag örökös fiút, hiszen ábrándos szemei előtt feltűnt egy szép vidéki ház, aminek a kertjét majd ő maga gondozza.
Abban az egyben azonban száz százalékig biztos lehettem, hogy Petunia sosem fog liliomot ültetni a jövőbeni kertjébe.


*


A levegő egyre jobban megtelt forrósággal, immáron egyetlen szellő sem fújdogált befelé. Amint Vernon Dursley utolsó léptei is elültek a házban, felálltam, hogy becsukjam az ablakot, és a nap további részében az ágyamon heverő könyvembe mélyedjek.

A Rend oktatói által valaha bemutatott varázsigékkel jócskán teleírt füzetecske, imitt-amott már szamárfüles lett már év közben, annyit forgattam. Nem ártott a nyári szünetben is tanulmányoznom, ha nem akartam mindent elfelejteni. Nem kötelesség volt ez, inkább elővigyázatosság, és magamnak is meglepetten vallottam be, hogy egyre inkább a megszállottja leszek a sötét varázslók elleni harcnak. A Főnix Rendje egyfajta csapatot kovácsolt belőlünk, és vállvetve küzdöttünk olyanokkal is, akikről sosem gondoltam volna, hogy valaha egy oldalra állít minket.

Rosette Montgomery az elutazásom előtti napon ment el a Holdfény Fogadóból, és azóta sem adott jelet magáról. Hogy miért döntött úgy, hogy maga mögött hagyja a legbiztonságosabb helyet Nagy-Britanniában, rejtély volt számomra. A családjával még évközben megszakította a kapcsolatot, nem hittem, hogy hozzájuk tért volna vissza. Marlene váltig állította, hogy a lány a tűzzel játszik, jobban járna, ha kilépne a Rendből, a saját érdekében. Doras erre felhorkant, és közölte, hogy Marlene egy félős nyuszi, nem is érti, hogyan került egy olyan szervezetbe, ami Voldemort és a halálfalók ellen tette fel az életét. Közölte, hogy Rosette kell a Rendnek, hiszen a lány nem mindennapi tehetséggel bír. Marlene szeme tüzet lövellt, miközben kifejtette, hogy Doras helyében inkább odafigyelne, mert Rosette aggasztóan sokat lebzselt Sirius körül a Holdfény Fogadóban. Erre válaszul manóarcú barátnőm sértődötten kicaplatott a szobából, keményen becsapva maga után a szobaajtót.
Mindennapos acsarkodás volt ez a részünkről, de már korántsem olyan, mint régen. Mary fájó replikái és a jelenléte zavaróan hiányzott. Amíg a része volt az életünknek, szürke volt és közönyös, de amint eltávolodott tőlünk, úgy tűnt fel egyre jobban, hogy mennyit veszítettünk.

Kis idő elteltével félredobtam a könyvemet, mert valahogy olyan furcsának hatott, hogy a ragyogó napsütésben védővarázslatokat magolok és pálcamozdulatokat ismételek. Erőt vett rajtam a nyári lustaság, és amúgy sem tudtam igazán koncentrálni, hiszen a szomszédszobából tisztán áthallatszott Vernon Dursley gügyögése:
- Persze, hogy imádom az epres pudingodat, Petunia drágám. Jobban készíted, mint az anyám…
Ilyen és ehhez hasonló lelkes hozzászólásokkal tarkította a nővérem barátja a beszélgetést, ami tulajdonképpen Tuney egyszemélyes monológja volt a főzés és sütés fontosságáról az életben. Kételkedtem benne, hogy Dursley egymaga képes lenne egy egyszerű sültet elkészíteni, valószínűleg az első percben szétégetné a serpenyőt. De az evés… na az már az ő asztala volt. Máris nagyobb volt a tompora, mint egy bébibálna egész teste.

Valahonnan a konyha felől édes illatok szálltak; anya kívánt egy kis harapnivalóval kedveskedni az amúgy sem vékony idomokkal megáldott vendégnek. Lecsaptam a könyvemet az ágyra, és lefelé indultam, fittyet hányva Petunia intelmeire.
- Ez az én házam is – toppantottam a lábammal. – Nem fogok elbújni, mint egy kirekesztett kutya!
Azzal feltártam az ajtót, és a lépcsőn letrappolva egyenesen a konyha felé vettem az irányt.

Jól gondoltam, anya rengeteg ennivalót készített elő, szinte minden fogásból két verziót tálalt fel, különféle szósszal, a süteményekről nem is beszélve. Ha nem tudtam volna, hogy csak egy vendégünk van, egy húsz fős csoportra tippeltem volna. Valami azonban elvonhatta anya figyelmét, mert az egyik sütemény készítése közben leállt a munkával. A régi receptes könyvünk, amit még a nagymamámtól örököltünk meg, a kérdéses oldalnál volt nyitva, megjelölve a cukortartóval. A lisztes doboz és a reszelt csokoládé az asztalon hevert, a többi hozzávalóval együtt. Kisvártatva hallottam, hogy anya a szomszéd nappaliban telefonál, halkan és idegesen, mint aki alig hiszi el, amit hall.
Egy darabig vacilláltam, hiszen mégiscsak tartanom kellett volna magamat a Petuniával kötött megállapodáshoz… aztán döntöttem. Vállat vonva kezdtem el összekeverni az utolsó sütemény hozzávalóit. Senki sem tilthatja meg nekem, hogy betegyem a lábam a konyhánkba.

Az anya által eltervezett recepttel egy-kettőre készen voltam, tettem még hozzá ezt-azt, aztán már toltam is be a sütőbe a folyékony tésztát. Tudtam, ha fél óra múlva kiveszem a sütőből, mennyei lesz, hála az extra hozzávalónak, amit egykor még a főzőtanfolyamon lestem el a tanárnőnktől.
Anya érkezett vissza, és rögtön összerezzent, amikor megpillantott.
- Lily! Te itt vagy?
Furcsa volt a hangja, akár egy nyikorgó ajtó, amit már jó régóta nem olajozott meg senki. Vajon kivel beszélhetett telefonon? Az arckifejezése sem tetszett, túlságosan fájdalommal teli volt, és egy pillanatra még a szemében lévő nedvességet is észrevehettem; de csakis egyetlen másodperce, akkor ugyanis visszatalált a tennivalóihoz, és elrejtette az arcát.
Akkor láttam anyát ennyire szomorúnak, amikor eltemettük apát a faluszéli temetőben. A bánat keserű nyomot hagyott az arcán, és tudtam, hogy azóta csak egyszer nevetett úgy igazán: amikor James eljött hozzánk.


Sosem voltak titkaink egymás előtt, sőt ha lehetett, anyának minden elmesélhettem. A kezdeti időkben még a széltől is óvott, nem tudta, hogy mire számíthat, ha boszorkányként elkezdem a jövőmet. Egy új világ jött létre a szeme előtt, amit nem érthetett, és addig nem ismert. Minden évben tehetetlenül kellett néznie, hogy a kisebbik lányát elragadja egy piros gőzmozdony, és csak nyár elején hozza vissza. Talán jobban vigyázott rám, mint kellett volna…
Petunia a levelem érkezése után ott akarta folytatni a megkezdett életét, ahol abbahagyta. Azonban mindent feltúrt, hogy immáron az volt a legfontosabb, hogy mindenem meglegyen azon a távoli helyen, olyan dolgok is, amiről anya még sohasem hallott. Bármennyire is koncentrált arra, hogy a nővérem is ugyanannyi szeretetet kapjon, mint én, valahogy mindent felülbírált az értem való aggódása.
Ha a szomszédokkal beszélt, engem említett először, hiszen sosem tudhatta, hogy mi is történik velem azon a távoli helyen. Ezzel szemben Petunia egy karnyújtásnyira volt tőle; a nővérem a szomszédos, unalmas városban koptatta az iskolapadot. Tuney, a szüleim jóindulata ellenére, csak másodlagos lett az elbeszélések erdejében, és ezt igencsak nehezményezte. Hogy mennyire irigykedett rám, az később lett egyre világosabb – és egyre terhesebb.


- Kivel beszéltél, anya? – kérdeztem gyengéden.
- Ó, csak az egyik ismerősünkkel – legyintett anya a kérdő tekintetemre. – Nahát, már be is tetted a sütőbe a Csokicsodát?
Sikerült gyorsan elterelnie a témát, nem tudtam, hogy véletlenül, avagy szándékosan. Megfogadtam, hogy a vacsora elteltével újra kikérdezem. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami nincs rendben; döbbenten fedeztem fel, hogy a boszorkányságom óta, először fordult elő, hogy titok vetette meg a lábát közöttünk.

Az esti vacsora alkalmával még mindig a gondolataimba mélyedve találgattam, hogy mi lehet anya titkos telefonjának a hátterében. Fel se figyeltem Vernon Dursley dicsérő szónoklataira, amit nem átallott megismételni minden egyes ételnél. Bár mindannyian tudtuk, hogy a fenséges fogásokat legfőképpen anya készítette, Petunia nem győzte kijelenteni, hogy persze az ő segédkező keze által sokkal finomabbak és ízletesebbek lettek az ételek. A pontot az i-re az tette fel, amikor a Csokicsoda került terítékre.
- Hm, ez fenségesebb, mint az összes eddigi étel együttvéve! Ennél mennyeibbet még nem ettem! – nyögdécselt a vendég. - Ennek a receptjét meg kell adnod az anyámnak is, Petunia!
Ezzel a felkiáltással Vernon még két szeletet vágott magának a tortából. Az egyik felét azonnal terebélyes szájába tömte; jócskán jutott belőle a fehér terítőre is.
- A Csokicsoda Lily munkája – jegyezte meg halkan anya, egy parányi mosollyal a szája sarkában.
Vernon Dursley fuldokló hangot hallatott, olybá tűnt, hogy a torkán akadt a félig megrágott torta egy darabja. Petunia lángoló tekintettel meredt először a krákogó barátjára, majd rám fordult a pillantása.
Egy pillanatra megrettentett az a határtalan gyűlölet, ami belőle áradt. Azzal, hogy a vőlegény-jelöltjének már nyakig vöröslött a feje, nem igazán foglalkozott.

Anya sebesen vizet eresztett egy pohárba, de a mozdulat közben megállt a keze a mosogató fölött. A szeme a távolba révedt a kis konyhaablakon át.
- Lily, gyere csak ide!
Kíváncsian álltam fel, magukra hagyva a fulladozó párocskát.
Tuney időközben feleszmélt, és erőteljes csapásokkal paskolgatta Dursley hátát. Nem segíthettem ki őket, még akkor sem, ha varázsolhattam volna; nem hittem, hogy a testvérem barátja nyugodtan tűrte volna, hogy meglóbáljam a pálcámat a feje fölött.
Anya mindentudó tekintettel az ablak felé intett, majd gyorsan visszatért a vendéghez, akinek már vörösből színpompás lilába váltott a feje.
Talán nem kellett volna olyan gyorsan ennie, mint egy kiéheztetett disznó… - jegyeztem meg magamban epésen.

Hatalmasat dobbant a szívem, amikor az utca túloldalára fordítottam a figyelmemet. Egy barna szempár vizslatta először az emeleti ablakomat, majd pontosan arrafelé nézett, ahol álltam. A földszintre, a konyha irányába. Megfeszült minden végtagom, hiszen jól ismertem az illetőt. Az illatát úgy hordoztam az orromban, akár valami túlélő rágógumit. Ha Petunia elkezdett sértegetni, mindig azt idéztem fel magamban.

James Potter kócos hajjal, zsebre dugott kézzel fürkészte a házunkat, és úgy állt ott, mint aki egy tapodtat sem mozdul onnan élete végéig.

Úgy rohantam ki a helyiségből, akár egy eszelős, fittyet hányva az ígéretemre, miszerint nem közlekedem hangosan, amíg Vernon Dursley a házban tartózkodik. Mit számított egy fúrógyáros kövér fia, ha James Potterről volt szó!? Arról a James Potterről, akinek hetekkel ezelőtt halt meg az édesanyja.

- Lily?
Anya meglepett hangja a küszöbön ért utol, épp lerúgtam az otthoni papucsomat.
- Egy perc és jövök! – kiáltottam vissza, és már húztam is be magam után az ajtót.
Petunia rikkantása még épphogy elérte a füleimet.
- Miért jött haza ez a dilinyós!? Miért?? Mindent tönkretesz, amihez csak hozzányúl!
A székek csikorgó hangjából kikövetkeztethettem, hogy Petunia és vendége elhagyták a konyhát. Hogy Vernon Dursley életben volt-e még, nem igazán érdekelt. Már bántam, hogy nem tettem hashajtó-bájitalt a tortába…

Még szerencse, hogy a nővérem ablaka a kert felé nézett, mert így esélye se lehetett utánam leskelődni. Minden bizonnyal megtette volna, ha adott a lehetőség, és talán még a szobámba is behatolt volna, ha nem retteg a halálos veszedelemtől, amit az a hosszú izé, vagyis a pálcám jelentett.
Anya pillantása aggódva követett, láttam, ahogy félrehúzza a vékony anyagot a konyhában. Ám szinte azonnal vissza is engedte, diszkréten a háttérbe vonulva. Csalódtam volna, ha nem ezt teszi.
Anya sosem faggatott, ha nem akartam, és sosem mondta meg, hogy mit is kellene csinálnom. Mindig rávezetett a megoldásra, többfajta lehetőséget is felkínálva. Tiszteltem ezért, és pont ez bírt rá arra, hogy a bizalmamba avassam. Arról is tudott, hogy Dorea Potter hosszú hetekkel ezelőtt az életét vesztette a Szent Mungóban. Amikor kisírtam magam a vállán, csak annyit mondott, hogy sajnálja, hogy nem ismerhette meg azt a rendkívüli asszonyt.

De mi hozhatta ide most azt az alakot, akit már majdnem három hónapja nem láttam?


*



James szokatlanul mereven állt egyik lábáról a másikra, arckifejezése elárulta, hogy nem érzi magát jól a bőrében. A haja ugyanolyan kócosan meredt az ég felé, ahogy mindig, és a szemüvegét is csálén biggyesztette az orrára, mintha épp egy perccel azelőtt dobta volna fel, és valójában nem is lenne rá szüksége.
- James! – fékeztem le mellette.
Ő furcsán lassú mozdulattal felém fordította a fejét, és szemügyre vett. Rövid nadrágom felhajtott szárát kissé esetlennek kezdtem el érezni, amint láttam, hogy arrafelé vetül a tekintete. A sötétkék, lisztes pólóban rögtön melegem lett, pedig ez volt a legvékonyabb darab, amit reggel a szekrényemben találtam.
James szeme furcsán csillogott, mégis szinte alig láttam benne az élet szikráját.
- Helló – köszönt kurtán. – Jól nézel ki.
- Remélem, már jobban vagy, tudod… amiatt – daráltam szinte egy szuszra.
Magamban ezerszer is gondoltam rá, hogy nem említem az édesanyját. Mégis az első dolog volt, ami kicsúszott a számon. Hogy Merlin dobná rám az összes átkát!!

- Ja, naná, jobban – bólogatott James egykedvűen. A szeme sem rebbent a szavaim hallatán, szinte úgy söpörte le őket, akár egy súlytalan pehelytollat. A kezét lazán kivette a zsebéből, és az utcán menetelőket kezdte el tanulmányozni. Arckifejezése feszültségről árulkodott, és minden pillanatban ugrásra készen állt. Talárja ujjából a markába csusszant a pálcája, amit aztán villámgyorsan eltűntetett az egyik hatalmas zsebében. Idegesnek tűnt, és meglehetősen kapkodva vette a levegőt.
- Miért vagy itt? – kérdeztem rá rögtön. - Azt hittem, hogy Fabian csak láthatatlan őröket küld a megfigyelésemre.
- Láthatatlan őröket? – szaladt fel a szemöldöke a homloka közepéig. Aztán szenvtelen hangon válaszolt. – De hát én is egy vagyok közülük, Lily.
Csak pislogtam, és elöntötte a hála a szívemet. James annak ellenére vállalta, hogy megfigyel engem, hogy a legsúlyosabb csapás érte.
Dorea Potter halála még az én lelkemet is összeszorította, ha eszembe jutott. A legnemesebb asszony volt, a legjóságosabb, aki mindig a segítségemre sietett, és az volt az érzésem, hogy szinte családtagként kezelt, a férjével együtt.

- De hát te nem vagy láthatatlan – mosolyodtam el.
James nem vette a lapot, még csak meg se rezdült a szája.
Mi lehet vele?
Lehet, hogy nem is kellett volna idejönnöm? Hirtelen elbizonytalanodtam. Mi van, ha James is csak egyike Fabian őreinek, semmivel se több?
Számomra valami újat hozott a hétköznapokba, de vajon mit jelent neki ez az egész? Le mertem volna fogadni, hogy csakis azért jelentkezett az őrségbe, hogy felejtsen. Hogy ne legyen egyedül a bánatával, amit senkivel nem tud megosztani, még az agyonistenített barátaival sem.
- Akkor én…
Már indultam volna vissza a ház felé, amikor elkapta a karom.

- Lily, vissza kell jönnöd velem – szólalt meg szokatlanul kemény hangon. - Itt nem biztonságos.
- Hogy micsoda? – kérdeztem kerekre tágult szemekkel. – Már hogyne lenne az? Fabian Prewett maga mondta nekem, hogy ne aggódjak, nem eshet bajom, amíg ő vigyáz rám az embereivel.
James odébb vonszolt, megálltunk egy ház fala mellett, ahol félig-meddig takarásba kerültünk. Ez már egy másik utca volt, a miénkkel merőleges, erre jártunk ki egykor Tuneyval a játszótérre – nagyon régen, még kiskorunkban. Erre lakott Perselus Piton is… még akkor, amikor tudta, hogy kivel érdemes barátkoznia és kivel nem.
Mára már csak egy fájó emlék maradt az egykori legjobb barátból, ám a lelkemet szorító fájdalom a hazatérésemmel csak erősödött. Az idő sokat javított a helyzeten, de valószínűleg már sosem fogok tudni úgy végigmenni a Fonó soron, hogy ne zakatoljon a szívem, és ne halljam a mély hangot a fülemben: „Sárvérű!”

Reméltem, hogy anya nem riasztja a rendőrséget, és vádolja be Jameset, mint a kisebbik lánya elrablóját. James karja még mindig az enyémre fonódott, és keményen tartott, szinte fájt.
Egy kissé zihált, és olyan halkan beszélt, hogy nagyon kellett fülelnem, hogy megértsem.
- Fabian nem tud egyszerre téged védeni, és a többi mugliivadékot. Amíg rád figyel, elhanyagolja a többieket. Ezt te sem akarhatod, Lily.
Hogy Fabian miattam elhanyagolja a többieket? Erre sosem gondoltam. Hiszen ezt egy szóval sem említette. Amikor elmondtam neki, hogy haza szeretnék menni, egyetlen tiltakozás nélkül beleegyezett.
Megráztam a fejem, és szembefordultam Jamesszel.
- Fabian nem mondott semmi ilyesmit. Sőt, még biztatott is, hogy jöjjek, és ugyanolyan védelmet garantált, mint a Holdfény Fogadóban.
James figyelme eddig összevissza járt, a járókelők és köztem, hol az utcát fürkészte, hol a házak ablakait. De az utolsó mondatomra élesen fordította felém a fejét.
- Igen, a Holdfény Fogadó… - mondta tűnődően, majd hirtelen határozottan megragadta mindkét karom. - Az a legbiztonságosabb hely, te is tudod. Vissza kell térnünk oda. Fabian biztosan megadta, hogy vészhelyzet esetén hogyan juthatsz egyedül is vissza.
Összeráncoltam a szemöldököm. Mit beszél itt, James? Hiszen nincs is vészhelyzet. Eszem ágában sem volt visszamenni. A nyárból hátralévő kis időt szándékomban állt otthon tölteni, és ezt senki nem vehette el tőlem. Dorea Potter halála rádöbbentett, hogy milyen fontos, hogy az időnket azokkal töltsük, akiket igazán szeretünk. Az anyámnak szüksége volt rám.

James igencsak sebezhetőnek tűnt abban a percben, és gondoskodott róla, hogy lelkiismeret-furdalásom támadjon.
Vajon nem lenne-e jobb döntés vele menni? Hiszen neki is szüksége lehet valakire, akire támaszkodhat ezekben a nehéz időkben. Az sem volt biztos, hogy Charlus Potter még ép eszénél van, azok után, hogy a hőn szeretett felesége már nincs az élők sorában. Mi van, ha valami meggondolatlanságot követ el a fiával együtt?
Bíznom kellett a Rend tagjainak segítőkészségében. Potterék ügye, bárhogy is szerettem volna, nem tartozott rám.

- Nem, James – ingattam a fejem. - Itt maradok. Még egy hét van hátra, aztán kezdődik a Roxfort. Majd ott találkozunk.
Nem tetszett ez a fura James, és úgy éreztem, jót tenne neki, ha magára hagynám, mert attól talán visszanyerné önmagát.
Ám ő, mint valami segélykiáltás, jól megszorította a karom.
- Lily, kérlek. El kell hoppanálnunk a Holdfény Fogadóba, most azonnal.
- Nem! – rángattam ki magam a fogásából.
Az egész kezdett nem tetszeni. Mi ütött Jamesbe? Sosem volt ilyen erőszakos eddig. És valahogy a humora is mintha kiveszett volna belőle. Semmi „potteros” nem volt a viselkedésében. Sőt, még idegesítővé is változott az örökös nyaggatásával.

Ami később tűnt csak fel, az az állandó „Lily” amit kiejtett a száján. James Potter nehezen vette rá magát a keresztnevemre, és ha meg is tette, igen különös pillanatokban tette. De itt nem volt ilyesmi. Közöttünk egy fal emelkedett, és nem miattam.
James fura volt, és ez csak most tűnt fel igazán. Már bántam, hogy nem rohantam fel először a szobámba a varázspálcámért. Ott álltam védtelenül, minden varázslat híján, és kezdtem pánikba esni. De nem azért magoltam már nyár eleje óta varázsigéket, hogy inamba szálljon a bátorság. Pláne nem Jamesszel szemben.

Felkészültem a lehetetlen helyzetekre, és talán ez volt az első megmérettetésem.
Hogy is tanította Gideon egykoron? Elemezni a helyzetet és villámgyors döntést hozni. A pálca csak akkor kerülhet szóba, ha végképp nincs más megoldás.
Oké. Tehát először ki kell derítenem, mi a furcsa Jamesben. A második pont lett a listámon, hogy értesítsem Fabian Prewett-et, hiszen kezdtem alaposan kételkedni benne, hogy tudna James ittlétéről.
A pálcám. - lüktetett a fejemben. – Csakis azzal léphetek kapcsolatba a Renddel.
Tudtam, hogy ebben a pillanatban a ládámban hever, valahol az üstöm és a tankönyveim között.
Talán nem is lesz rá szükségem. Lehet, hogy csak beképzelem az egészet. James ártatlanul pislogott rám az árnyékból. Túlságosan is ártatlanul… A hetedik érzékem riasztóan vörös fénnyel jelzett.

- Miért akarod, hogy minden áron visszatérjek veled a Fogadóba? – néztem vele farkasszemet. – James?
- Már mondtam, ott biztonságos.
Szemmel láthatóan küszködött, és egyre jobban zavarba jött. Megint megragadta a karom, és egyre jobban rángatta.
- Történt valami? Talán az apáddal? – kérdeztem komolyan.
Egy perce megriadtam a ténytől, hogy Charlus Potter talán mégis kárt tett magában a felesége halála után.
James lazán legyintett.
- Az öreggel semmi gond. Na, hoppanálhatunk végre?
A türelmetlensége egyre inkább fokozódott, lassan izzadságcseppek gyülekeztek a homlokán. Nem tetszett a hangnem, ahogy Charlus Potterről beszélt, de nem tettem szóvá. Feszült pillantást vetettem a házunk felé, akár még hoppanálni is kész voltam, ha minden part szakad.
- Ööö… James, ha hoppanálni akarok, szükségem lesz a holmimra.
- Az most nem lényeges, majd később érte küldünk valakit.
James a szemembe nézett, és ekkor megláthatta benne az aggodalmat. Mindkét karom a kezeibe fogta, és közelebb rántott magához.
- Lily, azt szeretném, ha biztonságban lennél. Amint odaértünk a Holdfény Fogadóhoz, már túl is leszünk rajta.
Mielőtt még rákérdezhettem volna, hogy mégis min leszünk túl, a kanyarban anya tűnt fel, kezében egy tál csokis süteményt szorongatott. Egyenesen felénk tartott, egy kisebb tálca mellett két frissítő italnak is helyet szorított - talán kóla lehetett, színes szívószállal és névvel ellátott esernyőkkel.
James rögtön levette rólam a karját, és hátrébb húzódott.

- Beszélgessetek nyugodtan, csak egy kis harapnivalót hoztam – mondta anya, azzal mosolyogva letette a tálcát a mellettünk lévő füves terület egyik egyenesebb kövére. Olyan gyorsan illant el, ahogy érkezett, gyorsabban, mint a buborékok kólában. - Nagyon örülök, hogy meglátogattad Lilyt. - James összerezzent, amikor anya elbúcsúzván simogatón megérintette a karját.

- Az anyukád nagyon kedves.
A hangja, mintha valahonnan mélyről szólt volna. Egy percig azt hittem, hogy nem is őt hallom.
Bólintottam, majd a beálló csöndben szürcsölni kezdtem az italomat.
James végül nem vett a sütiből, félúton megállt a keze, mintha meggondolná magát, és újra kémlelni kezdte az utcát.
Majd hirtelen hangosan koppant az üdítős pohár az utca kövén. James magához rántott, amikor a sarkon egy öreg bácsi tűnt fel kopogós botjával. A tálca felborult, a sütik szanaszét repültek.
- Mi a…? – kérdeztem volna, de már nem maradt erőm a befejezésre, mert James szorosan a karomra fonta az övét.
Nem értettem, hogy James miért feszült be ennyire. Az üdítőm egy csatorna felé csordogált. Az öreg bácsika tipegve közeledett, lehajtott fejjel. Botja aggasztóan lassan verte az ütemet. Tak-tak-tak.
Félrehúzódtunk, hogy helyet adjunk a bácsinak és botjának.
James közelsége korántsem hatott úgy rám, mint kellett volna. Semmi forróságot nem éreztem, csak dermesztő hideget kettőnk között. Az arcvonásai is idegennek tűntek abban a percben. Éreztem, ahogy a kezébe csusszan a pálcája.
Egy pillanatra megállt a levegő hármunk között, ennek ellenére a szél halovány fuvallata utat talált a meztelen lábszáramhoz. Kirázott a hideg, és még csak azt sem tudtam, miért.

Ekkor köpeny libbent, egy újabb pálca került elő. A bot koppanva landolt a földön. Aranyfog villant, és Fabian Prewett nézett farkasszemet velünk igencsak közelről. Az öreg bácsika immár nem volt sehol.

- Engedd el a kislányt, fiam, addig, amíg szépen mondom.
A hang nem ismert kegyelmet. Érzelemmentes volt és harcra kész.
James arca eltorzult, kétségbeesetten vergődött, akár egy csapdába esett tigris. Döbbenten eszméltem rá, hogy már nem a hőn szeretett idétlen Tekergő arca néz vissza rám, hanem olyasvalaki, akiben a legnagyobbat csalódtam életem során.
- Perselus Piton – suttogtam.
Ám egykori legjobb barátom nem törődött velem.
- Elviszem a lányt, Prewett. Nem akadályozhat meg benne. A Sötét Nagyúrnak tervei vannak vele.
Perselus Piton nyakán lüktetni kezdett egy ér, de elsajátított önfegyelme nagy szolgálatot tett benne, hogy kívülről semmi érzelem ne tükröződjön a tekintetében. Bizonyára már évek óta gyakorolhatta, mert piszkosul jól csinálta. Talán ezért is kezdtem el reszketni.
Fabian felnevetett, harsányan és minden öröm nélkül.
- Azt nem hinném, fiam.
A karomon szorosabbra feszült a kéz. Egy villámgyors pálcamozdulat és Fabian a földön fetrengett, kezei és lábai láthatatlan béklyókban vergődtek. Alig egy másodperc kellett neki, hogy kiszabaduljon, de ez elég volt, hogy a sötét kísérőm az anyagtalan mélybe rántson.
Hoppanálásunk elegáns volt, és minden fájdalom nélküli. Legalábbis azt hittem.
Fabian később azt mondta, hogy a kétségbeesett, segélykérő, hatalmas szemeim látványa a halála napjáig kísérteni fogja.



>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)