Szivárvány és Holdsarló írta: Saszta

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


Vallomások


Óriási gombóc volt a torkomban, mikor kezemet a kilincsre tettem. Aggódtam. Lehunytam a szemem, és egy pillanatra visszaemlékeztem arra a szörnyű napra.

Láttam, mikor Bellatrix kilőtte felé az átkát. Láttam, de nem tettem semmit… Nem tehettem semmit. Pedig meg akartam védeni, elé akartam ugrani, de mire megmozdultam, már késő volt... Láttam, ahogy eszméletlenül legurul a lépcsőn. Oda akartam szaladni hozzá, megnézni, hogy van, de a csata még zajlott és a feladatom egyértelmű volt: biztonságban kimenekíteni a gyerekeket onnét. Nem hagyhattam, hogy bármi más a küldetésem útjába álljon.
Mikor visszatértem a terembe, Mordon még mindig mellette volt. Arcán némi gondterheltséget véltem felfedezni, amitől egyből összeszorult a szívem, s arra gondoltam, nem veszthetem el még Őt is...

- Hogy van? - kérdeztem. Nagyon igyekeztem, hogy a hangom nyugodt és semleges maradjon, de még így is kicsengett belőle az aggodalom.

- Fel fog épülni - felelte, és gyanakodva fürkészni kezdte az arcomat -, de mihamarabb a Szent Mungóba kell vinnünk, elég durva átok találta el.

- Értem - bólintottam kissé zavartan. Rémszem mindkét szemével engem vizslatott, amitől olyan érzésem támadt, mintha a lelkembe, a szívembe akarna belelátni, de nem kérdezett semmit. Végül ketten vittük be Őt a Szent Mungóba, majd miután megtudtam, hogy Tonks még legalább három napig nem fog magához térni, letörten kullogtam vissza az Odúba.


És most itt álltam, torkomban dobogó szívvel. Izzadó kezemmel lenyomtam a kilincset, és kissé félve benyitottam.
Nymphadora az ágyon feküdt, és épp egy boszorkánymagazint lapozgatott. Haja most a megszokottól eltérően aranyszínben pompázott, és hosszú fürtökben omlott a vállára. Csodaszép volt.

Féltem ettől a találkozástól. Legfőképpen azért, mert el kellett mondanom neki a szörnyű hírt; Sirius meghalt. Én pedig nem akartam látni a fájdalmát és az arcán legördülő könnycseppeket. Ám valójában a másik félelmem volt az, ami miatt nehezemre esett lenyomni azt a kilincset. A saját érzéseimtől féltem csak igazán, de meggyőztem magamat arról, hogy nincs köztünk semmi sem, hogy az a csók nem jelentett semmit sem… Neki legalábbis biztosan nem. Hiszen hogyan is jelenthetnék én bárkinek bármit is? Kinek kellhetnék én? Hiszen egy elátkozott, megkeseredett, a sok fájdalomba beleőszült vérfarkas vagyok, akinek minden tulajdona belefér egy ládába, és még csak fedél sincsen a feje felett…

Kissé megráztam magam, mintha azzal le tudnám söpörni magamról ezeket a kétségeket és zavaros gondolatokat.

- Szia, Remus - köszöntött Nymphadora vidáman.

Természetesen egyből észrevette érkezésemet, s amint meglátott, egy laza, hanyag mozdulattal feldöntötte a mellette álló kis éjjeliszekrényt, amire a kezében tartott újságot szándékozott volna letenni, ha nem véti el a mozdulatot. Nem bírtam ki, hogy el ne mosolyodjak.

- Jajj, Merlin, nem hiszem el, hogy ennyire ügyetlen vagyok! - fakadt ki, miközben haja egyből lángvörösre váltott, és zavartan próbálta rendbehozni ügyetlenkedésének eredményét, ami még tovább fokozta derültségemet.

- Hagyd csak, majd én - mondtam neki, s azonnal a segítségére siettem, próbálva visszafojtani kitörni készülő nevetésemet, ami úgy-ahogy sikerült is, bár a mosolyom azért még szélesebbé vált.

- Köszönöm, Remus, már megint te csinálsz rendet énhelyettem - csóválta meg a fejét, de azért hálásan pillantott rám, haja pedig ismét aranyszínben pompázott, amikor újra ráemeltem tekintetem.

- Szóra sem érdemes - feleltem. - A betegeknek egyébként is ágyban a helye! - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Már teljesen jól vagyok! - ellenkezett, de szavait meghazudtolta, hogy fájdalmasan felszisszent, mikor megpróbált felülni.

- Még sok pihenésre van szükséged, ne erőltesd meg magad - mondtam, miközben gyengéden visszanyomtam őt az ágyba. - Még sosem láttalak ezzel a hajjal – jegyeztem meg csak úgy mellékesen.

- Anyámék ma voltak meglátogatni, s mindig mondják, hogy a visszafogottabb színek jobban állnak nekem, így próbáltam ezzel a kedvükben járni – vont vállat, majd hozzátette -, de ha a rózsaszín neked jobban tetszik, szívesen átváltoztatom.

Jelentőségteljesen rám nézett, én pedig egy percre elvesztem tekintetében, majd éreztem, hogy kissé elvörösödöm. Volt valami abban a pillantásban, amivel zavarba hozott, így gyorsan lekaptam róla a tekintetemet, és úgy válaszoltam:

- Nem szükséges, nekem ez is tetszik. Ezzel a hajjal is ugyan olyan gyönyörű vagy - mondtam ki azt, amire gondoltam, anélkül, hogy felfogtam volna szavaim jelentőségét. Még mindig nem mertem rá nézni, de szemem sarkából láttam, amint Tonks arcán ragyogó mosoly terül szét.

- Egyébként hogy érzed magad? Jobban vagy már? Mikor engednek ki? - halmoztam el kérdésekkel tématerelés gyanánt, miközben igyekeztem úrrá lenni zavaromon.

- Már sokkal jobban vagyok, és ha minden jól megy, egy héten belül kiengednek - válaszolta, még mindig széles vigyorral az arcán. - És a többiekkel mi van? Mindenki jól van? Senkivel sem találkoztam még, így semmit sem tudok.
Gyomrom görcsbe rándult, amiért ilyen gyorsan feltette azt a kérdést, amire a legkevésbé sem szerettem volna válaszolni. Ránéztem ragyogó arcára, és arra gondoltam, hogy nem akarom letörni jókedvét, nem akarom látni, amint az arcára fagy a mosoly, mikor elmondom neki a rossz hírt. Ám úgy tűnt, nem is kell megszólalnom ehhez, mert az arcomról minden bizonnyal mindent leolvasott, ugyanis egy szempillantás alatt komollyá változott és elkomorodott. Arcán aggodalom suhant át.

- Mi történt? - kérdezte sürgetően. - Ki sebesült még meg? Rendbe fog jönni? Ugye nem…? - Hangja megremegett s elhallgatott.

A befejezetlen kérdés ott visszhangzott kettőnk között a levegőben.

- Sirius - feleltem. A hangom üres volt, tompa. - Ő… szóval… - keresgéltem a szavakat. - Sirius nincs többé - jelentettem ki a szemébe nézve, majd lehorgasztottam a fejem.

Úgy éreztem, azzal, hogy hangosan kimondtam neki ezeket a szavakat, visszafordíthatatlanná, megcáfolhatatlanná tettem a történteket. Eddig nem adtam teret a gyásznak, mert az aggodalmam minden más érzést elsöpört, s csak arra tudtam gondolni, hogy nem veszthetem el Nymphadorát is. Ám most, hogy kiejtettem számon ezeket a szavakat, olyan volt, mintha egy lényem megsemmisült volna. Most tudatosult csak bennem, hogy egyetlen barátom is itt hagyott engem, és végleg magamra maradtam. A fájdalom összeszorította a mellkasomat, s úgy éreztem alig kapok levegőt, de nem akartam pont Tonks előtt összeomlani, így próbáltam összeszedni magam és tartani magam előtte.

Ismét felnéztem rá, s mondani akartam valamit, de nem tudtam, mit mondhatnék neki, mivel vigasztalhatnám meg. Arcán patakokban folytak a könnyek. Oda akartam hajolni hozzá, le akartam törölni fájdalmának gyémántként csillogó nyomait, de nem tettem meg. Ehelyett legnagyobb megdöbbenésemre ő volt az, aki szipogva letörölte könnyeit, majd gyengéden megérintette a vállamat, és mélyen a szemembe nézett.

- Annyira sajnálom, Remus - szólalt meg el-elcsukló hangon, mely tele volt együttérzéssel. - Tudom, hogy Sirius milyen sokat jelentett neked. Én alig ismertem őt, mégis már most hiányzik. El sem tudom képzelni, Te mit érezhetsz most. Annyira, de annyira sajnálom, Remus! - szipogta, majd mielőtt megszólalhattam volna, magához ölelt, és a vállamra hajtva a fejét, csendesen zokogott tovább.

Én viszonoztam az ölelést, és megnyugtatónak szánt mozdulatokkal végigsimítottam a hátán és a haján, s közben arra gondoltam, hogy valóban fogalma sincs, mit érzek most. Mellkasomat egyszerre akarta szétfeszíteni a gyász fájdalma és a boldogság, hogy Őt a karjaimban tarthatom, még ha csak egy rövid időre is. Beszívtam illatát, és éreztem, ahogy az én könnyeim is utat találnak maguknak és végigfolynak az arcomon, majd összekeverednek Nymphadoráéval. Percekig egyikünk sem szólalt meg, csak némán, hangtalanul sírtunk, kétségbeesetten kapaszkodva egymásba, mintha a másikban próbáltunk volna valamiféle támaszt találni.
Aztán Nymphadora kissé megnyugodott és lassan elhúzódott tőlem, majd megfogta a kezemet.

- Ugye tudod, hogy nem vagy egyedül? - kérdezte csendesen.

- Tévedsz - ráztam meg a fejem szomorúan.

- Nem, nem tévedek - felelte ő, s szomorúan elmosolyodott, majd gyengéden megérintette az arcomat. - Én mindig itt leszek neked. Szeretlek - suttogta halkan, s lassan közelebb hajolt hozzám.

Még idejében sikerült eljutnia a tudatomig, hogy mire készül, így az utolsó pillanatban el tudtam húzódni tőle, majd gyorsan felpattantam a székről, és hátráltam pár lépést, csak a biztonság kedvéért.

- Én… - kezdtem, de máris elakadtam. Fogalmam sem volt, mit mondjak, s hogy hogyan fogalmazhatnám meg a lehető legfinomabban az álláspontomat anélkül, hogy össze ne törném a szívét. - Én.. Ez nem.. Te nem… - hebegtem, majd felsóhajtottam -… te nem érezhetsz így - fejeztem be végül a mondatot esetlenül.

- Ez hülyeség - jelentette ki bosszúsan. - Mondd, mégis miért ne szerethetnélek? Miért ne szerethetném a világ legkedvesebb, legönzetlenebb, legnagyobb szívű mágusát? Miért ne szerethetném azt az embert, aki itt áll előttem? - kérdezte felindultsággal teli hangon.

- Mert én nem vagyok hozzád való! - emeltem fel a hangom ösztönösen. Dühös voltam és kétségbeesett.

- Már miért ne lennél hozzám való? - tette csípőre a kezét dühösen. Haja jajjvörösre változott, szemeiből csak úgy sütött a harag és a fájdalom, amit ezennel én okoztam neki.

- Te tényleg nem érted? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. - Én egy szörnyeteg vagyok!

- Mégis hogy gondolhatsz ilyet? - sápadt el. Haja lassan fakulni kezdett.

- Elhiszem, hogy te esetleg másképp látod - váltottam szelídebb hangnemre -, de valójában így van. Nem szerethetsz engem, Nymphadora. Én csak fájdalmat és nyomort adhatok neked. Kérlek, felejts el, és légy boldog valaki mással – kértem őt kedvesen.

- De én Téged akarlak - jelentette ki halkan, szenvedélyesen.

- Én viszont nem engedhetem, hogy tönkretedd miattam az életedet. Te megérdemled a boldogságot, de velem sosem lennél az. Ezt meg kell értened!

Nymphadora csak a fejét rázta, de nem felelt.

- Nekem viszont most mennem kell… Gyógyulj meg, felejts el, és vigyázz magadra. Viszlát, Nymphadora – búcsúztam el tőle, majd betettem az ajtót magam mögött, magára hagyva a megtört boszorkányt. Tudtam jól, hogy ez a búcsú könnyen lehet, hogy örökre szól, hisz nemsokára vissza kell térnem a vérfarkasok közé. Azok közé, akikhez valójában tartozom, bármennyire is fáj ezt beismernem magamnak.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)