Ébredő Avalon írta: Saszta

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---


Ébredő Avalon


----------------------------------------------------------Sara--------------------------------------------------------


Egy kis városka külterületi részén gyalogoltam éppen. A szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy velük menjek, és megmondjam a véleményemet a házról, amit kinéztek maguknak az újságból vett hirdetések közül. Szerencsémre aznap úgyis szabadnapos voltam, így hát rábólintottam a dologra, amit viszont addigra már meg is bántam. Nagyon nem tetszett nekem ez a környék. A házak lepusztultak voltak és minden nyomasztóan kihalt volt. Még csak a madarak sem csiripeltek, pedig az út egyik oldalát végig erdő szegélyezte.
Felsóhajtottam. Már nagyon szerettem volna túl lenni ezen, de hát most már késő bánat…

Ekkor a távolban egy dombtetőn megpillantottam egy óriási, ódon kúriát. Egyre jobban furcsálltam a dolgot. A szüleim mindig is a kis házakat szerették, és egyébként se lenne pénzük egy egész birtok megvásárlására.
Anyám, mintha tudta volna, hogy milyen zavaros gondolataim támadtak, hátrafordult, és megszólalt:

- Erre megyünk, a házikó az erdő kellős közepén helyezkedik el.

- Rendben van, haladjatok csak tovább, majd ott találkozunk. Én előbb felmegyek oda, és megnézem közelebbről - intettem a kúria felé.

- Biztos, hogy ez jó ötlet? - aggodalmaskodott. Én vállat vontam, majd sarkon fordultam, s a dombtető felé vettem az irányt.

Különös módon vonzott engem az a kastély. Szinte hívogatott, és nem tudtam megmagyarázni ennek a különös érzésnek az okát. Ahogy egyre jobban közeledtem célom felé, borzongás futott végig a gerincemen. A hely egyre hátborzongatóbbá vált, de eszembe sem jutott visszafordulni. A fejem felett varjak repkedtek, az ég hirtelen beborult, majd ömleni kezdett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Villámlott és mennydörgött, én pedig pár perc alatt bőrig áztam. De még ez sem tarthatott vissza. Feltartóztathatatlanul haladtam a kúria kapuja felé, mintha mágnes húzott volna oda.

----------------------------------------------------------Merlin--------------------------------------------------------


Ébredezni kezdtem, és az álmom (melyben Arthurt megmentettem egy griff karmai közül) lassanként semmivé foszlott, de én az utolsó pillanatig belekapaszkodtam, mintha az megvédhetne a kegyetlen valóságtól. Próbálkozásom azonban hiábavalónak bizonyult, az álom tovatűnt, én pedig lassanként kinyitottam a szemem. Még egy darabig az ágyban feküdtem, majd nagy nehezen erőt vettem magamon, és kikászálódtam az ágyból. Felsóhajtottam.

Egy ideig még reménykedtem abban, hogy Kilgharrahnak igaza van, és Arthur egy nap tényleg visszatér, de már több, mint ezerötszáz év eltelt azóta, és már egyre kevésbé tudok hinni ebben. A világ jócskán megváltozott, és nem igen találom benne a helyem. Arthur nélkül teljesen elveszettnek érzem magam.
Gondolatban sokszor újrapörgettem az eseményeket és azon morfondíroztam, mit is kellett volna másképp csinálnom. Túl későn érkeztem, ráadásul még Mordredet is futni hagytam, hisz helyette inkább Arthurral foglalkoztam, aki alig ugyan, de még lélegzett. Avalon tavához azonban már nem jutottunk el, s Arthur a karjaim között halt meg. Gaius ugyan folyton azt mondta nekem, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem, én ezt nem így éreztem. Elbuktam, kudarcot vallottam, mert nem sikerült megvédenem őt.

Úgy véltem, végre itt lenne az ideje, hogy végleg beletörődjek az elfogadhatatlanba, s elengedjem Arthurt, éppen ezért úgy döntöttem, elköltözöm innen. Annak idején direkt azért választottam ezt a kis házikót, hogy minél közelebb lehessek a tóhoz, de most már be kell látnom, hogy mindez csak ámítás, Arthur nem fog visszatérni többé, s én sem várhatok rá örökké. Az emlékeimben viszont megőrzöm őt és sosem fogom elfelejteni, ahogyan az álmaimban is napról-napra viszontlátom majd. Ha más nem, legalább az a kis vigasz megmaradt nekem, hogy minden éjjel Arthur őrzi álmaim.
A házat végül az újságban tettem közre, de eddig nem igen jött még vevő. Bár ez engem nem zavart különösképpen, legalább lesz időm arra, hogy búcsút vegyek otthonomtól és környékétől.

----------------------------------------------------------Mordred--------------------------------------------------------


Gondolataimba merülve néztem ki szobám ablakán, és a gyönyörű tájat fürkésztem. Innen beláttam az egész vidéket, még Avalon tavának derengését is ki tudtam venni a távolban. Nem sokkal messzebb füst kígyózott fel a magasba, jelezve, hogy Merlin otthon tartózkodik. Hogy mennyi év is telt el azóta, hogy utoljára láttam őt, már nem is számolom. Miután az én jóvoltomból Arthur meghalt, Merlin többé nem állt szóba velem, egyetlen egy alkalmat kivéve, mikor hosszú idő múltával felhagytunk az egymás ellen folytatott végeláthatatlan küzdelemmel, és végleg elástuk a csatabárdot. Ennél többet azonban nem remélhettem, s erről csakis kizárólag Arthur tehet. Ő az egyetlen ember, aki még holtában is képes közénk állni.

Úgy tűnik, Arthurnak sikerült engem megfosztania mindentől, ami valaha is örömet okozott számomra az életben. Még Karát is elvette tőlem, pusztán azért, mert mágiát használt. Hiába kérleltem, nem könyörült meg rajta, s ezért bosszút esküdtem. Ő volt az egyetlen olyan személy, aki képes volt elfelejtetni velem minden rosszat, főként Merlint, aki folytonos gyanakvással fordult felém, hiába tettem meg mindent azért, hogy végre bízzon bennem. Pedig én az első perctől fogva hitelt adtam szavainak, hiába tudtam nehezen elképzelni, hogy Arthur egy napon tényleg elhozza majd a varázslóknak a szabadságot.
És úgy látszik, végül tényleg nekem lett igazam! Arthur megölette Karát, és akkor végre beláttam, hogy amit Merlin mond, az sosem fog bekövetkezni. Arthur ugyanolyan, mint az apja, Uther volt, vagy legalábbis nem sokban különbözik tőle. Akkor azt reméltem, hogy Emrys talán ezek után mellém áll, s ő maga is rájön tévedésére, de sajnos benne is csalódnom kellett. A végsőkig kitartott a drágalátos Arthur mellett, kinek életének végül az én kardom vetett véget.
Abban reménykedtem, hogy így minden megváltozik majd, és a varázslat bejuthat Camelot falai mögé, de ez sajnos nem történt meg, Merlint pedig egy időre szem elől tévesztettem. Az eseményeket követően egyszerűen csak eltűnt. Sokan azt gondolták, hogy meghalt, de én biztos voltam benne, hogy életben maradt. Sok időbe telt, mire ismét rátaláltam, és akkor megfogadtam, hogy mostantól mindig a sarkában maradok.

És most itt álltam, ennek az ódon kastélynak a legfelső szobáinak egyikében, és az ablakon kibámulva azon merengtem, hogy mit kellett volna másképp csinálnom, s vajon mivel nyerhettem volna el Merlin bizalmát. Pedig már rég megtanulhattam volna, hogy nem érdemes a múlton rágódni, hiszen azt megváltoztatni úgysem tudom. Nagyot sóhajtok és kissé megrázom magam, mintha ezzel elcsendesíthetném a fejemben kavargó gondolatokat.
Újra a csodás tájra vetettem pillantásom. Sötét felhők csoportosultak az égen - tökéletesen tükrözve jelenlegi hangulatomat -, majd szakadni kezdett az eső. Pusztán pár pillanat alatt igazi ítéletidő lett. A varjak is gyülekezni kezdtek birtokom körül, mintha csak várnának valamire. Ahogy a távolba tekintettem, egy halvány árnyat pillantottam meg nem messze innen. A szemöldököm a csodálkozástól homlokom közepére szaladt, hiszen ritkán esett meg, hogy valaki erre vetődött volna.

----------------------------------------------------------Sara--------------------------------------------------------


Mire felértem a dombtetőre, teljesen kifulladtam, és nem mellesleg csak úgy csöpögött a ruhámból a víz. Előttem egy óriási kapu magaslott, melyet két megtermett kutya őrzött. Soha életemben nem féltem a kutyáktól, de ezektől még én is megrettentem. Parázsló szemük semmi jót nem ígért, fenyegetően néztek velem farkasszemet, és közben dühödten vicsorogtak rám, meghátrálásra késztetve engem. Lábaim azonban nem engedelmeskedtek, egyszerűen gyökeret eresztettek, s képtelen voltam elmozdulni onnan.
A megfagyott pillanatnak aztán vége szakadt, ám mielőtt akár csak egy lépést is tehettem volna hátra, a kapu hirtelen kitárult. A két bestia azon nyomban rohanni kezdett felém, és én már semmit sem tehettem. Védtem magam, ahogy csak tudtam, de minden hiába, a fenevadak szó szerint rám vetették magukat, s ki tudja, mi lett volna, ha az az öregember nem tűnik fel hirtelen.

- Chaos, Shadow, elég legyen! - kiáltott rájuk, mire a dögök egyből meghunyászkodtak, és visszasomfordáltak a birtokra, hogy aztán végleg eltűnjenek a szemem elől.

- Jobban is figyelhetne a kutyáira - morogtam oda neki, nem túl kedvesen.

- Egy köszönömnek jobban örültem volna, kis hölgy. Örüljön, hogy közbeléptem, s nem hagytam, hogy széttépjék! Ez magánterület, nincs itt Önnek semmi keresnivalója!

- Sarának hívnak, s nem mellesleg rendőr vagyok, úgyhogy jobban tenné, ha kissé udvariasabb hangnemre váltana velem szemben!

- Még Ön oktat ki az udvariasságról? - nevetett fel az öregember. - Mint már mondtam, ez magánterület, kedves Sara - mondta nyájasan -, úgyhogy azt hiszem, itt az ideje, hogy távozzon. A sebeit elnézve pedig azt tanácsolnám, hogy egyenesen egy orvoshoz vezessen az útja.

- Nincs szükségem orvosra. Magának viszont szüksége lenne két oltási könyvre, amik igazolják, hogy mindkét kutya megkapta a kötelező védőoltásokat, hacsak nem akarja az őrsön tölteni az éjszakát!

- Engem próbál fenyegetni, kedves? Mert akkor sajnálattal kell közölnöm Önnel, hogy nincsen abban a helyzetben, hogy fenyegetőzzön.

- Csakugyan? - vontam fel a szemöldököm.

- Tudja, ezek a harapások nem közönséges kutyáktól származnak, és ha nem kapja meg sürgősen az ellenanyagot, akkor negyvennyolc órán belül halott lesz. Én viszont talán tudnék segíteni… Ahhoz viszont az kéne, hogy együttműködjön velem, és felhagyjon ezzel a fellengzős stílussal.

- Na, ne nevettessen! Azt gondolja, hogy beveszem ezt a mesét? Mert akkor nagyot téved!

Ebben a pillanatban megszólalt a mobilom. A főnököm hívott, s arról értesített, hogy egy újabb gyilkosság történt, s mivel én úgyis a környéken vagyok, mást pedig nem tud kiküldeni, nekem kell kimennem a helyszínre.

- Sajnos most mennem kell, úgyhogy most az egyszer megúszta a dolgot. A viszontlátásra! - vettem „érzékeny búcsút” az idegesítő vénembertől, s távoztam.

A helyszínelés végeztével már jócskán elmúlt délután három is, és még a munkahelyemre is vissza kellett mennem. Így hát a szüleimnek sűrű bocsánatkérések közepette kellett elmondanom, hogy sajnos nem tudom megnézni a házat, hiába ígértem meg nekik. Szerencsére elnézőek voltak, hiszen tudták, hogy mivel jár a munkám.
Hazafelé menet jó párszor megszédültem, s mikor a verandára értem, már alig álltam a lábamon. Az egész világ forgott körülöttem, a fejem pedig zúgott, mintha egy nagy méhcsalád költözött volna be oda. Alig bírtam bevonszolni magam a fürdőszobába, s a meleg víz sem sokat segített a helyzetemen. A sebeimet még a munkahelyemre érkezésem előtt lekezeltem, de most sokkal csúnyábbaknak tűntek, mint amikor megszereztem őket.
Nagy nehezen kikászálódtam a fürdőkádból, és az ágyba vetettem magam, hátha a pihenéstől jobban leszek, de képtelen voltam aludni. A fejemben folyton kárörvendően nevetett valaki, és valahányszor kinyitottam a szemem, rémképeket láttam magam előtt, ám csukott szemmel sem volt sokkal jobb a helyzet.

Másnap reggel fájó fejjel ébredtem, de a szédülés szerencsére elmúlt, és a hallucinációk is nyomtalanul eltűntek. Olyan volt, mintha pusztán másnapos lettem volna, de fülemben még mindig ott visszhangoztak az öregember szavai.

----------------------------------------------------------Mordred--------------------------------------------------------


Az idegen látogatása nem túlzottan dobta fel a kedvemet, bár kimondottan örültem, hogy Chaos és Shadow ellátták a baját. Tudtam, hogy a fiatal nő hamarosan a kínok-kínját állja majd ki, de ez nem hatott meg különösebben. Sőt, inkább némi elégtételt éreztem, hiszen ide jött kellemetlenkedni, ráadásul még neki állt feljebb! Eszem ágában sem volt segíteni neki ezek után. Felőlem aztán könyöröghet majd, és bocsánatért esedezhet, de akkor sem kapja meg tőlem az ellenszert. Reméltem, hogy visszatér majd és láthatom haláltusáját. Ez az egyetlen dolog, ami örömet okozhatna ma nekem. Meg persze Merlin bocsánata, amit azonban sosem kapok már meg…

Újra kinéztem Avalon tündöklő víztükrére, mely ezüstösen derengett a messzeségben, majd elhatároztam, hogy ma lemegyek a tóhoz, hogy ismét felelevenítsem a régi emlékeket, s ezúttal végleg búcsút vegyek a múlttól.


----------------------------------------------------------Merlin--------------------------------------------------------


A kedves, idősödő házaspárnak láthatólag elnyerte a tetszését szerény hajlékom, s megígérték, hogy nemsokára visszatérnek, immáron lányuk társaságában, hogy ő is áldását adja arra, hogy ide költözzenek. Úgy tűnt, hamarosan – a vártnál jóval hamarabb – elköltözhetek innét, s magam mögött hagyhatom a fájdalmas emlékeket, de ez a gondolat mégsem boldogított. A szívemhez nőtt ez a hely. Nehéz lesz elmennem innét, hiszen ez egyben azt is jelenti, hogy végleg feladtam a reményt, hogy valaha viszont láthatom Arthurt. Ez a felismerés pedig összefacsarta a szívemet. Még ennyi év után is hiányzott, és úgy éreztem, mintha egy darab hiányozna belőlem, de itt volt már az ideje, hogy végleg lezárjam magamban a múltat.
Ezért hát úgy határoztam, hogy felkeresem Mordredet és megbocsátok neki, hisz mindkettőnket ugyan az az átok sújt: a halhatatlanság és az, hogy a múltban ragadtunk.

Nagyon fárasztó és megerőltető volt számomra felkaptatni a Mordred kastélyához vezető, meredek, kacskaringós úton, de végül csak odaértem célomhoz. Kimerülten csöngettem be hozzá, majd türelmesen vártam, hogy feltűnjön a házigazda, és beengedjen otthonába.
Mikor Mordred végre valahára feltűnt a láthatáron, döbbenetet véltem felfedezni arcának redőiben. Még mindig láttam benne azt a kissrácot, akit annak idején megmentettem a máglyahaláltól, és szomorúan gondoltam vissza arra, hogy mivé vált az a kedves, kíváncsi kisfiú, akit annak idején megismertem. Most egy megtört, rengeteg megpróbáltatáson átesett öregembert láttam a helyén, és rádöbbentem, hogy ő is legalább úgy szenved a magány és a múlt fogságától, mint én. Egyre inkább kezdtem megsajnálni, és már nem is tűnt annyira nehéznek az a megbocsátás. Sőt, némileg nevetségesnek éreztem, hogy több, mint másfél évezred kellett ahhoz, hogy eljussak idáig.

----------------------------------------------------------Mordred--------------------------------------------------------


Épp indulni készültem a tóhoz, mikor hirtelen éles csengőszó töltötte be a kastélyt, mely fülsiketítőre erősödött, ahogy az ódon kastély falai visszaverték a hangot. Morgolódva léptem a legközelebbi ablakhoz. Biztosra vettem, hogy az idegesítő, kötekedő, fiatal nő tért vissza, hogy kikönyörögje vagy kikövetelje tőlem az ellenszert, s ezzel ismét meghiúsítsa tervemet.

Ám az ablakon kinézve azt az embert pillantottam meg, akivel a legjobban szerettem volna már találkozni, de én magam sosem voltam hajlandó megtenni az első, békülést kezdeményező lépést. Túl büszke voltam ehhez. Mikor megláttam Őt, az évek során acéllá keményedő szívemet melegség járta át. A tenyerem izzadni kezdett, és némi izgalom lett úrrá rajtam, amit azonban megpróbáltam leplezni. Mindenesetre azért sietős léptekkel indultam vendégem fogadására, s csak remélni mertem, hogy látogatásának oka nem a lány lesz, hanem kettőnk ügyében tervez lépni valamit. Nem akartam, hogy egy olyan apróság, mint egy idegesítő, tudatlan, oktondi rendőrnőcske álljon ezúttal közénk, de ha mégis emiatt kérne számon, belőlem aztán nem fog megbánást kicsikarni! Hát igen. Makacsságom vénségemre is megmaradt.

Ahogy közeledtem Merlin felé, idegességem úgy hatalmasodott el rajtam, és egyre jobban belelovaltam magam, hogy látogatásának oka csakis a lány lehet. Azonban nagyon ügyeltem arra, hogy arcomról semmit se tudjon leolvasni az idős mágus, míg én igyekeztem mindent megtudni látogatómról. Merlin sosem az érzelmei elrejtéséről volt híres, így könnyűszerrel kikövetkeztettem, hogy pusztán csak baráti látogatásról volt szó, arca ugyanis teljesen nyugodt volt, szemében pedig némi fájdalmat és együttérzést véltem felfedezni. Ez pedig teljesen megdöbbentett, amit kivételesen nem is tudtam leplezni előtte.
Pár lépéssel gyorsan átszeltem a kettőnk közti távolságot, s immáron csak a kapu választott el minket egymástól, aminek örültem, mert egy pillanatig késztetést éreztem arra, hogy örömömben átöleljem őt.

- Szervusz, Merlin - köszöntöttem őt némileg kimérten, miközben kitártam a kaput, majd félreálltam, hogy utat engedjek neki.

- Örülök, hogy látlak, Mordred - biccentett ő, mikor elhaladt mellettem, én pedig viszonoztam a baráti gesztust, mire Merlin halványan elmosolyodott. Ezúttal én sem álltam meg, hogy ne eresszek meg egy félmosolyt felé.

Míg a kastély nappalijába nem értünk, egyikünk sem szólalt meg, ám ez a csend nem zavart minket. A légkör barátságos volt, ami a porlepte, rendetlen, elhanyagolt, sötét, ámbár tágas szobát egy cseppet sem jellemezte. Hogy orvosoljam ezt a problémát gyorsan meggyújtottam néhány sárkányt ábrázoló lámpást, melyeknek fényei bevilágították a teljes termet, és máris otthonosabbá varázsolták a helyiséget. Merlint rögtön hellyel és itallal kínáltam, aki mindkettőt szívesen fogadta, majd leültem a vele szemben lévő fotelbe, és türelmesen vártam, hogy belekezdjen mondandójába.

----------------------------------------------------------Merlin--------------------------------------------------------


Mikor letelepedtem a fotelbe, még sokáig nem szólaltam meg. Olyan hosszú ideje nem beszéltem már senkivel sem, hogy nehezemre esett megfogalmazni a gondolataimat.
Végül aztán miután kiürítettem borospoharamat és letettem azt a régi, szépen faragott asztalra, Mordred szemébe nézve belefogtam idejövetelem okába.

- Nos, úgy határoztam, hogy itt van az ideje végleg elengednem a múltban történteket.

Egy pillanatra megálltam, vártam, hogy a másik reagáljon valamit a kijelentésemre, de mindösszesen csak egy egyetértő biccentést kaptam válasz gyanánt, így hát folytattam:

- Ehhez pedig az első lépés az volt, hogy elköltözzek innét, ami úgy tűnik, hamarosan meg is fog valósulni.

Újabb szünetet hagytam, de Mordred még mindig nem felelt, bár egy pillanatra mintha szomorúság árnyékolta volna be az arcát.

- Szóval elmész innét - szólalt meg végül színtelennek szánt hangon.

- Nincs miért tovább itt maradnom, Mordred, te is tudod… - magyarázkodtam, magam sem tudtam, hogy miért.
- Arthur nem jön vissza soha többé... - A hangom elcsuklott, így inkább elfordítottam a fejem, de még így is láttam a bosszús rándulást a férfi szája szögletében. Ezért is lepett meg annyira az idős mágus ezt követő szavai:

- Megértelek, hogy így döntöttél, Merlin - felelte végül. Hangja tele volt együttérzéssel. - Sajnálom, amit tettem, és tudom jól, hogy nincs semmi, amivel jóvátehetném azt a fájdalmat, amit neked okoztam.

Döbbenten néztem fel rá. Szeméből csak úgy sütött a fájdalom és a megbánás. El sem tudtam képzelni, mi történhetett, ami miatt Mordred képes volt kimondani ezeket a szavakat, hiszen eddig valahányszor beszéltünk csak azt tudta a fejemhez vágni, hogy minden az én hibám, amiért bíztam Arthurban, és azért tűnt el majdnem teljesen a mágia a világból, mert én nem álltam ki eléggé a varázslók mellett. Most pedig mintha egy teljesen más ember ült volna itt velem szemben, mintha az eddig gondosan felépített falak leomoltak volna körülötte.

- Tudom, hogy ezek a szavak nem vigasztalnak, és megbocsáthatatlan az a tett, amit elkövettem ellened, de ha már búcsúzni jöttél, akkor tudnod kell: ha tehetném, mindent másképp csinálnék. Bíznom kellett volna benned - folytatta mentegetőzve, majd bűntudatosan lehajtotta a fejét, és úgy várta az ítéletemet.

- Megbocsátok neked, Mordred - mondtam végül, miután hosszú percek után végre szavakká tudtam formálni gondolataimat.
- Már rég meg kellett volna tennem. Ám mivel te sosem voltál hajlandó elismerni bűneidet, így én sem voltam képes megadni neked a bocsánatot, és nem láttam be, hogy ez a régi seb lassanként mindkettőnket felemészt.

Most Mordreden volt a csodálkozás sora. Szavaim hallatán hitetlenkedően rázta meg a fejét, majd lassan elmosolyodott.

- Köszönöm, barátom, de mindketten tudjuk, hogy nem érdemlem meg a bocsánatodat - felelte fejrázva, ám szeméből a hála sugárzott.
Felállt és odament hozzám, majd kezet nyújtott felém, hogy egy kézfogással pecsételjük meg békülésünket. Én habozás nélkül elfogadtam a felkínált jobbot, majd baráti szeretettel átöleltem, melyet Mordred némi meghökkenéssel bár, de viszonzott.
Pár perc elteltével pedig már olyan felszabadultan beszélgettünk, mint két jó barát, akik között nem volt harag soha se. Addig-addig beszélgettünk, míg végül lassan narancsossá nem vált a horizont alja, és úgy döntöttem, itt az idő hazatérnem, Mordred pedig az út feléig elkísért, majd a tó felé vette útját, hogy ő is pontot tegyen e régi história emlékére.

Házam előtt azonban elég szokatlan látvány fogadott; egy fiatal nő feküdt eszméletlenül az ajtóm előtt. A lányt láthatólag lázálmok gyötörték, s mikor közel mentem hozzá, hogy megvizsgáljam, éreztem, hogy teste forró a láztól és teljesen kiszáradt, nadrágján pedig átütött a vér, mely egy elfertőződött sebből szivárgott, és kutyaharapásnak látszott. Én azonban egyből rájöttem, hogy ezek csakis Mordred csahos fenevadaitól származhatnak. A jelek teljesen egyértelműek voltak. Elképzelni sem tudtam, mi történhetett, de gyorsan meggyőztem magam arról, hogy biztos csak valamilyen baleset volt, ám most nem volt időm ezen tépelődni. Az ismeretlen nőnek csak órái lehettek hátra. Az egyértelmű volt, hogy Mordredhez nem lenne se időm, se pedig erőm felcipelni, hiszen egyszer is kimondottan kimerítő volt nekem az út. Az ellenszer elkészítése is ki volt zárva, ugyanis az minimum négy órát venne igénybe, már ha egyáltalán meglenne az összes hozzávalóm, ám mivel a mágia csak néha-néha pislákolt fel ebben a világban, ezért hozzávalók sem akadtak konyhám polcain. Egy megoldás maradt csak hátra: el kell őt vinnem Avalon tavához. A tóhoz, mely megmenthette volna Arthur életét. Úgy éreztem, hogy ez egy jel; új esélyt kaptam a sorstól, hogy valakit visszarántsak az életbe a halál kegyetlen markából. Arthurt nem tudtam megmenteni, de talán ezt a lányt sikerülni fog.

Avalon tavához érve annak vize, mint mindig, most is sejtelmesen derengett, melyet a lemenő nap fénye halvány aranyszínűvé varázsolt. Csodálatos látvány volt. A lányt lassan a vízbe engedtem, s hagytam, hogy a tó magába fogadja őt, s vártam.
Először nem történt semmi sem, úgy tűnt, ismét kudarcba fulladt mentőakcióm, ám hosszú percek múltán egyszer csak egyre erősödő fényesség közeledett a vízfelszín felé. Aztán megpillantottam a fényesség tárgyát is. Egy kard volt az, melyet azonnal felismertem. Az Excalibur volt az.
A kardot pedig nemsokára maga Arthur alakja követte, aki karjában tartotta a még mindig eszméletlen lányt.

A lábam teljesen a földbe gyökerezett, a számat pedig eltátottam a csodálkozástól. Nem akartam hinni a szememnek. Aztán lassan, tétován elindultam felé, s ekkor észrevettem, hogy nem Arthur visszatérése az egyetlen csoda, ami történt. Testem ismét élettel teli, erős, fiatal férfié volt, olyan volt, mintha minden csak tegnap történt volna. Arthur ragyogó mosollyal üdvözölt, majd lassan elengedte a lányt, és felém indult. Az ismeretlen időközben lassan ébredezni kezdett. Csodálkozva nézett szét, láthatólag semmit nem értett az egészből, de egyikünk sem foglalkozott vele. A magyarázat ráér később is.

Mikor odaértem hozzá, szorosan átöleltem, és a mellkasába temettem arcomat. Arthur viszonozta az ölelést. Én mélyen beszívtam az illatát, s igyekeztem minél többet elraktározni belőle. Nem akartam elhinni, hogy mindez igaz, hogy Arthur valóban itt van velem és engem ölel át védelmezőn. Éreztem, hogy megerednek a könnyeim a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól. Ekkor Arthur megnyugtatóan végigsimított a hátamon, majd gyengéden eltolt magától, és ragyogóan rám mosolygott.

- No, ne sírj, Merlin, minden a legnagyobb rendben van - morogta kissé sután, de vigasztalónak szánt hangon, majd gyengéden letörölte arcomról a könnycseppeket.

- Azt hittem soha nem látlak viszont, s hogy végleg elveszítettelek. Ó, Arthur, annyira hiányoztál - buktak ki belőlem a szavak, majd mélyen a szemébe néztem. - Szeretlek - vallottam be neki, elveszve aranyló tekintetében.

- Tudom – válaszolta ő, s pimaszul elvigyorodott, majd egy határozott mozdulattal magához húzott, és szenvedélyesen megcsókolt. Egyik kezével a hajamba túrt, másikkal pedig a tarkómat ölelte át.

Egész belsőmet melegség és jóleső bizsergés járta át, testemben csak úgy vibrált az eddig bennem szunnyadó mágia. Teljesen elvesztem a csókban, s képtelen voltam betelni Arthur érintéseivel. Észre sem vettem, hogy mindeközben Avalon tava élénken felragyogott a hátunk mögött, az erdő pedig lassan ébredezni kezdett, ahogy hosszú idő után ismét életre keltek a benne lakó mágikus lények.

Csókunktól a mágia ismét visszatért a világba, s ezüst szárnyakon terjedt szét e Földön, bejárva annak minden szegletét.



Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)