Elveszett és megtalált írta: Ancsanna

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
>>


Scorpius a könyvtár egyik eldugott szegletében ült és egy vaskos kötet fölé görnyedt. Ez a hely volt a kedvenc helye az összes közül, imádott olvasni és csendben a gondolataiba merülni. Általában legjobb barátjával, Albusszal jöttek ide, de néha egyedül volt, mint például most is. Arra lett figyelmes, hogy egy ideje már nem koncentrál, arra mit olvas, így inkább becsukta a könyvet. A könyökét ez előtte elterülő, hosszú mahagóni asztalra tette, és állát a tenyerébe támasztva fordult az ablak felé, szemei a festői tájon időztek.

A Roxfort pompája az évek múltán sem fakul. A Tiltott Rengeteg hatalmas fái félelmet keltettek benne. Nem sokszor járt ott, de az a pár alkalom cseppet sem volt kellemes számára. Az erdő mellett Hagrid kunyhója meredt az ég felé, a kis házikóban a függönyök el voltak húzva, ebből Scorpius arra következtetett, hogy a vadőr máshol tartózkodik, esetleg a kastélyban. A fiú kedvelte a szeleburdi, de jólelkű és odaadó Hagridot, gyakran jártak le Albusszal teázni hozzá.

A pillantása hirtelen két alakra vetődött. A tóval szemben ültek, hátukat egy magas, öreg fának támasztották. Kívülről azt a hatást keltették, mintha két jó barát, netalántán szerelmespár lennének, Scorpius azonban nem ilyennek látta őket. A fiú haja fekete, és vékony alakja volt, amit egy közönséges sötétszínű iskolai talár takart el, nyakába egy zöld-ezüst sál virított. A lánynak ellenben vörös fürtjei voltak, öltözéke hasonlított a mellette ülőjére, azzal a kivétellel, hogy az ő sála vörös és arany színben pompázott. Albus és Rose elmélyültek beszélgettek valamiről. Scorpius elcsodálkozott a dolgon, barátja és annak unokatestvére ritkán szoktak társalogni, ha pedig igen az legtöbbször az ő jelenlétében történik és alig tart tovább pár percnél. Rose az elmúlt egy évben kissé megenyhült az irányukba, aminek az oka bizonyára a negyedikes korukban elkövetett tetteik voltak.

Scorpius most kirekesztve érezte magát, milyen dolog lehet az, amiről ő nem tudhat. A délutáni órák után a lány odajött és homlokegyenest megmondta Albusnak, hogy beszélniük kell és mikor Scorpius velük akart tartani, Rose egyszerűen lerázta.

- Most nem jöhetsz velünk – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Ez csakis kettőnkre tartozik.
Albusnak soha nem voltak titkai előtte, mindent megbeszéltek egymással. Talán Rose-zal lehet valami, tűnődött el magánban. Mindegy is volt igazából, mindkettejükért aggódott. A lány, bár szűkszavú volt vele és goromba, mégiscsak olyan volt neki, mint a testvére. Az elmúlt öt és fél év összekovácsolta őket, a régi ellentétek kezdtek feledésbe merülni.

Eleinte nem kedvelték a Potter és Granger-Weasley család tagjai, azonban ez nem érdekelte, már akkor tudta, hogy meg fog változni az élete amikor Albus Perselus Potter azon a szeptemberi napon ott maradt vele a kupéban, a Roxfort Expresszen. A beosztási ceremónián, a vonaton elsuttogott kívánsága is teljesült, amikor újonnan szerzett barátja a Mardekár házba került. Egy Malfoy és egy Potter ehhez hasonló kapcsolata elképzelhetetlen volt mindkét család számára. Számkivetettek lettek, valójában sehová sem tartoztak, de mindig ott voltak egymásnak, a kaland, amelyet átéltek elevenen ott élt bennük.

Scorpius arra lett figyelmes, hogy a két alak feláll, és a kastély felé indul. A lemenő nap fénye narancssárgára festette a tó víztükrét, a fiú mintha megpillantotta volna a benne élő sellőket, de az is lehet, pusztán a képzelete játszott vele. Elnézte a közeledő, mégis olyan távolinak tűnő párost. Arcukról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, némán meneteltek egymás mellett. Scorpius felkapta az asztalon heverő táskáját, kisietett a könyvtárból, majd a Mardekár klubhelyisége felé vette az irányt. Már közeledett a pince felé, amikor lépteket hallott a háta mögül, aminek a tulajdonosa nem sokkal később meg is szólalt.

- De jó, hogy itt talállak! – kiáltott fel Albus.
Scorpius megfordult és a varázslóra nézett, arcán fájdalomnak nyomát sem lehetett látni, sokkal inkább volt csalódott és ezt a másik fiú is megérezte.
- Scorp, minden rendben? – hangja kedves és aggódó volt.
- Persze – felelte az említett egy apró, szomorkás mosoly kíséretében, nem szerette volna, hogy Albus miatta aggódjon.
- Figyelj - kezdett bele mondandójába az ifjú Potter, – sajnálom, hogy nem jöhettél velünk. Rose megkért rá, hogy ne mondjam el a dolgot, és ha ő így szeretné, ezt tiszteletben kell tartanom.
Barátja megértően bólintott, azonban ez nem jelentette azt, hogy egyáltalán nem esett volna neki rosszul a dolog.
- De ugye nem rólad van szó? – kérdezte óvatosan. – Mi minden titkunkat megosztjuk egymással, igaz?
- Igen, így van – mosolyodott el Albus.

Scorpius érezte, hogy bűntudat mardossa, amint sétáltak a hosszú folyosót borító kőlapokon. Habár azt mondta, hogy ők mindent elmondanak egymásnak, és nincsenek titkaik a másik előtt, de mégis képtelen volt elmondani azt az egyetlen, ám legfontosabb dolgot, amit egyre biztosabban érzett. Talán már akkor, a találkozásuk pillanatában megszületőben volt ez az érzés és minél több időt töltöttek együtt annál jobban erősödött, mígnem teljes tudatát elborította. Félve rápillantott Albusra, akit már több éve észrevétlenül és reménytelenül szeretett.

Éppen megérkeztek a klubhelyiség bejáratához, így a másik fiú is felnézett rá. Scorpius azt érezte teljesen elveszett. Nézte az előtte álló vonásait és nem tudott betelni velük. A fekete haja látszólag selymes volt, és Scorpius égető vágyat érzett, hogy megtudja valóban olyan puha-e, mint amilyennek gondolja. A sugárzó zöld szemek hasonló, fürkésző tekintettel párosultak, ami igazán meglepte a fiút. Pillantása Albus ajkára tévedt, nem egyszer gondolkodott már el azon, vajon milyen íze lehet. Egy darabig még szótlanul meredtek egymásra, majd Scorpius erőt vett magán és kimondta a jelszót, hogy végre beléphessenek a mardekárosok szent helyére.

Kellemes zöldes derengés és valami félelmetes, ugyanakkor mégis csodálatos erő lengte körül az egész szobát. Asztalok, székek, kanapék és fotelek sorakoztak a teremben. Csak ők ketten voltak az egész helyiségben. A kandallóban ropogó tűz kellemes meleget adott, Albusnak le is kellett vennie a sálját, ha nem akarta sültként végezni. A kezébe fogta a ruhadarabot, és a hőforrás felé araszolt, a barátja szótlanul követte.

- Rendesen átfáztam odakint, hiába van már március, az idő csak nem akar enyhülni – vacogta Albus és leült a szőnyegre, közvetlen a kandallóval a szembe, majd Scorpius is hasonlóan tett. – Miért nézel ilyen meggyötörten? – kérdezte nyugtalanul.
A fiú nem felelt, amit másik nem hagyott annyiban.
- Még mindig a beszélgetés bánt? Mondtam, hogy nem kell aggódnod miatta.
- Nem – az elsuttogott szót alig lehetett hallani.
- Akkor mond mi az? Segíteni szeretnék – Albus Scorpius vállára tette a kezét, mire az felnézett. Szemében szomorúság ült. Akkor és abban a pillanatban szeretette volna megölelni Albust, tudni, hogy ott van vele, számíthat rá, örökké a karjaiban maradhat, de tudta azzal tönkreteheti a barátságukat. Szoktak ugyan ölelkezni, de nem mindennapi gesztus volt náluk.
- Nincs semmi különös bajom – keserű mosollyal készült fel a hazugságra. – Csak néha eszembe jut az anyám.
Albus átkarolta barátját, akiben, abban a pillanatban eltört valami. Továbbra sem szokott hozzá az ilyesfajta érintéshez. Az érzések, a veszteség és reménytelenség mázsás súlyként nehezedtek rá. Az szemei megteltek könnyel és potyogtak lefelé az arcán. Albus nem sokkal később eleresztette. Scorpiust szinte fizikailag megbénította a hiánya, csak arra eszmélt fel, hogy egy kéz egy gyűrött zsebkendőt nyújt felé, halás pillantással vette el.

- Biztos nagyon hiányzik, soha nem beszélsz róla. Milyen ember volt?
Miután Scorpius megtörölte könnyes arcát, felemelte a fejét és Albusra nézett. Habár nem ez volt az eredeti ok, ami elszomorította, az édesanyja említése még inkább a kedvét szegte, de eleget tett a kérésnek.
- Az egyik legkedvesebb nő volt, akit ismertem. Nagyapám soha nem szerette meg igazán, de az apám mindig kiállt érte. Születésem után kezdte hatalmába keríteni a betegsége. Ahogy egyre idősebb lettem ráeszméltem, hogy nem fog mellettünk maradni, hamar el kell engednem. Amikor otthon voltam igyekeztem annyi időt tölteni vele, amennyit lehetséges, de még ez is kevés volt – szemei szárazak maradtak, de olyan mértékű bánat ült benne, melyet Albus elképzelni se tudott. Az ő családja egyben volt és szerették egymást.
- Mikor meghalt, mellette volt az egész család és mégis, utolsó kívánsága az volt, hogy legyek boldog és találjam meg azt, akit, és amit szeretek. Azt érzem kudarcot vallottam, hisz még mindig nem tudom, mi legyen, velem miután végzek a Roxfortban. Hatodévesek vagyunk, de fogalmam sincs még arról sem miből teszem le a RAVASZ-aimat (megint két mondatra szedtem… bocsi) – a következő pár szó, csak halk motyogás volt. – A szerelemről pedig álmodni se merek.

Ritkán szoktak ilyen dolgokról beszélni, így Albus meglepetten nézett barátjára, sejtelme sem volt, hogy azt mennyi kétség és bánat gyötri, ugyanakkor hálás volt neki, hogy elmondta, habár kicsit bántotta a dolog. Talán Scorpius eddig nem bízott benne? Nem úgy volt, hogy nincsenek titkaik egymás előtt?
- Apámmal soha nem volt igazán jó a kapcsolatom és ez azután se változott, miután anyám elhagyott bennünket. Akkor éreztem igazán az igazi szeretetét, mikor negyedikesek voltunk. Mind a ketten tudták miről beszél. Az időutazós kalandjukat a szüleik és McGalagony igazgatónő a mai napig előszeretettel emlegette. Ráadásul abban az évben alig hagyhatták el a kastélyt, a roxmortsi hétvégeket pedig jobbára teljesen elfelejthették. Szabad perceiket a könyvtárban vagy a klubhelyiségben üldögélve és beszélgetve töltöttek.

- Nagyon sajnálom, szerencsésnek mondhatom magam, hogy ott vannak a szüleim és a testvéreim. Igaz néha összekapunk Jamesszel, Lily meg időnként nagyon idegesítő tud lenni, de azért mégis ott vagyunk egymásnak – mondta Albus, remélve, hogy ezzel nem sodorja még nagyobb elkeseredésbe a szőke fiút. – Szerintem csak akkor tudsz igazán beszélni apáddal, hogyha az igazat mondod neki, velem legalábbis így volt. A szerelemről meg, nem csak Rose van a világon, sőt nála találsz sokkal kedvesebb lányokat.
Scorpius erőt vett magán és a másikra nézett, egy halvány kis mosollyal az arcán, igyekezett pillanatnyi szeszélynek mutatni a rossz kedvét. A keletkező kellemes hangulat Albusra is átragadt, ő is felfelé kezdte húzni a szája szélet, és inkább másra terelte a szót.

- Nincs kedved holnap elmenni Hagridhoz? Már hetek óta azzal nyúz, hogy milyen régen látott minket.
- Dehogy! – felelte lelkesen Scorpius, majd elkomorodott. – Csak kérlek, ne kelljen ennünk a sütijéből. Múltkor megkóstoltam egyet, majdnem olyan kemény volt, mint a kő, az íze pedig Bogoly Berti drazséinak minden ízét tartalmazta.
Kicsit elfintorodott miközben felidézte az emléket, mire Albus elnevette magát.
- Azért ennyire csak nem lehet rossz.
- Ó, hidd el, dehogynem! – bólogatott hevesen a szőke varázsló, és felállt. – Gyere, mindjárt vacsora!
Albus ránézett az órára és felpattant. Mind a ketten a bejárat felé indultak. Scorpius továbbra is mosolygott.
- Mitől lett hirtelen ilyen nagyon jó kedved? – a kérdés rendkívül gyanakvó volt, de Scorpius csak megvonta a vállát.
Maga sem értette a dolgot, de annak tudta be, hogy végre volt bátorsága az őt nyomasztó dolgokról beszélni. Persze azt az egyet még mindig nem merte elmondani, belehalna, ha elveszítené azt az egyetlen személyt, akivel igazán jól kijön.

A kinti ég már sötétségbe borult, az égen szemernyi felhő sem volt, ideális idő asztronómia órához, gondolta magában Scorpius, ugyanis az volt a kedvenc tantárgya. A folyosók kihaltak voltak, a nagyterembe vezető úton csak egyetlen egy kísértettel találkoztak.
- Nem találod furcsának, hogy senki sem jött velünk szembe amióta elindultunk a klubhelyiségből? – tette fel a kérdést Scorpius. Az arca aggodalmat tükrözött, olyan érzése volt, hogy valami fontos dolog történt, csak éppen nem tudta mi.
- Máskor is fordult már elő hasonló, biztos már mindenki eszik.
A szőke fiút azonban nem hagyta nyugodni a baljóslatú érzés, és félelme hamar be is igazolódott, habár nem olyan módon, mint gondolta. Dominique Weasley futott feléjük, Albus unokatestvére és olyan hírt hozott, aminek semmi köze nem volt a vacsorázó társasághoz. Világos haja csapzott volt, a sálja félrecsúszott a nyakán.

- Albus… Lily… Lily… – Scorpius ekkor vette észre, hogy a lány szeme könnyes és erőteljesen veszi a levegőt, minden bizonnyal kifáradt a futásban. Hangja elcsuklott, a sírástól nem tudta befejezni az elkezdett mondatot.
- Mi történt Lilyvel? – kérdezte ijedt hangon Albus.
- Eltűnt – suttogta Dominique szipogva, Lily legjobb barátnője volt, így nem csoda, hogy megrettent.
- Micsoda?! – a fiú tekintete már egyenesen rémült volt. – Hol? Mikor?
- Hagridtól sétáltunk a kastély felé, Lily kicsit lemaradt, azt mondta elejtett valamit és visszamegy megnézni, hogy hol. Halottam, hogy elfut, de mire megfordultam és utána néztem, már nem volt ott. Azt reméltem hátha már odaért a kunyhóhoz, de nem volt Hagridnál sem, és ő sem látott arra elszaladni senkit – mesélte a lány egy kissé megnyugodva, de a szemei még mindig nedvesek voltak.
Albus ekkor Scorpius felé fordult, aki mindeddig némám és megdöbbenve hallgatta a beszélgetést.
- Ugye nem gondolod, hogy bement a Rengetegbe? – a kérdés az összes jelenlévőhöz szólt.
- Tudja, hogy nem véletlen Tiltott a neve, valamint tudtommal még egyszer sem járt ott – töprengett Scorpius, próbálta megőrizni a hidegvérét, barátja húgának eltűnése felzaklatta, de tudta, hogy a töredékét sem érzi Albus érzéseinek, ezért úgy döntött jobban teszi, ha azon gondolkozik, hogyan lehetne megtalálni Lilyt. – Nem kéne szólni McGalagonynak professzornak, vagy valamelyik tanárnak? Biztos tudnának segíteni.
- Hogy aztán csak üljünk és várjunk, míg ők keresik Lilyt?- a fiú megrázta a fejét. – Nem, nem szólunk nekik. Magunk indulunk a keresésére. Gyertek, a szobámban van a Tekergők Térképe, azzal megtaláljuk, bárhol is legyen. – azzal elhallgatott és komoran hozzátette. – Feltéve, ha a roxforti birtokon tartózkodik.

Arra, hogy a lány esetleg elhagyta a kastély területét, egyikük sem akart gondolni. Albus rohanvást elindult a pince irányába, Scorpius és Dominique szorosan követték őt.
- Honnan van meg neked a térkép? – bukott ki a kérdés Scorpiusból. – Úgy tudtam, hogy Jamesnél van.
- Nála is volt – felelte a másik fiú lihegve. – Még harmadikos korában lopta ki apa dolgozószobájából, de miután tavaly végzett, nekem adta.
- Milyen kedves tőle – mondta a barátja, aki szintén zihált a futástól. Rendesen meglepődött a legidősebb Potter-testvér kedvességén. Az öt együtt töltött roxforti évük alatt James rengeteget ugratta és szívatta őket, de Scorpius tudta, hogy előbb-utóbb benő a feje lágya és tesz valami jót a testvéreivel.
- De persze a köpenyt Lilynek adta – morgolódott Albus.
Ez újabb elképedésre adott okot, ahogy az is, hogy ilyen helyzetben Albusnak , hogy van ereje a testvérein bosszankodni. Scorpius persze tisztában volt vele, hogy ezt a köteléket ő nem értheti. Soha nem fordult meg a fejében, hogy szeretne egy húgot vagy egy öccsit, de egy bátynak mindig is örült volna. Bár ha lenne neki, lehet nem lett volna olyan magányos évekkel ezelőtt, és valószínűleg nem találkozott volna azzal az emberrel, akibe aztán menthetetlenül beleszeretett. Gyorsan elhessegette a fejéből az elképzelést, még gondolni sem akart egy olyan világra, amiben nem lehet Albus mellett.
Amikor a helyiség bejáratához értek, a fekete varázsló megállította őket.
- Ti maradjatok itt, gyorsan felmegyek a szobába és elhozom a térképet – és ezzel a lendülettel el is tűnt a szemük elől.

Scorpius kettesben maradt Dominique-kal. A lány gyönyörű volt, akárcsak az anyja és a nővére. A véla-vér erősen kiütközött a Weasley gyökerek mellett abban a családban, azonban le sem tagadhatta volna a származását. A szemei erősen emlékeztették Scorpiust Roséra.
Óráknak tűnő ideig várakoztak egymás mellett, de egyikük sem szólt egy szót sem. Alkalomadtán szoktak csak beszélgetni, akkor is csak Albus és Lily miatt. A legkisebb Potter előszeretettel látogatta meg a bátyját és szinte kivétel nélkül hozta a barátnőjét. Volt egy olyan megérzése, hogy őt és Dominique-ot szándékosan rekesztik ki mindig a beszélgetésből. Talán azt akarják, hogy jobban megismerjék egymást a lánnyal? Ha igen, akkor Albus most is ezért hagyta őket kettesben, azonban hiába.
Scorpius nagy töprengése közepette Albus is visszatért a kezében egy megsárgult pergamennel.
- Innen hogyan tovább? – kérdezte kíváncsian Dominique.
Az unokatestvére Scorpiusra nézett, aki pár másodperc múlva bólintott egyet.
- Neked a nagyterembe kell menned – mondta a fekete hajú fiú.
- Nem… nem, veletek megyek! – emelte fel a hangját a lány, és ismét könnyek kezdtek gyülekezni a szemeiben. – Muszáj segítenem, ha jobban figyelek rá nem tűnt volna el, felelős vagyok érte.
- Te nem csináltál semmit, - mondta Albus és megsimította Dominique vállát, hátha egy kissé megnyugszik – sőt, nagyon jól tetted, hogy nekünk szóltál először. De nincs vesztegetni való időnk, muszáj felmenned vacsorázni.

- De miért? – értetlenkedett tovább.
- Valakinek fedeznie kell minket, ha nem akarjuk, hogy McGalagony professzor utánunk is kutató csapatot küldjön. Ha megkérdezik, hogy hol vagyunk, ki kell találnod egy meggyőző mesét, menni fog? – vette át a szót Scorpius, aki kissé görnyedten állt, hogy a lány szemébe nézzen.
Dominique bólintott egyet, és talárja ujjával törölgetni kezdte a könnyeit. Albus odanyújtott neki egy hasonló zsebkendőt, mint amilyet fél órával ezelőtt barátjának is adott.
- Ezzel legalább annyit segítesz, mintha te is velünk keresnéd – mondta Scorpius és rámosolygott a lányra, aki viszonozta a gesztust. A fiút jóleső boldogság töltötte el, hogy az általa adott kedvességet vissza is kapta. A öröme azonban nem tartott sokáig, ugyanis a hármas másik két tagja már el is indult. Utánuk szaladt és hamar be is érte őket.

- Dominique – szólalt meg hirtelen a szőke fiú, mikor már majdnem a nagyteremnél jártak. – Te és Lily ugyanabban a szobában vagytok, jól mondom?
- Igen – felelte értetlenül a lány. Albus is hasonló pillantást vetett a barátjára. Egyikőjük sem tudta, hogy a csudába kerül ide a szobáik beosztása.
- Miért éppen most kell ilyen kérdéseket feltenned? – Albus nagyon idegesnek tűnt, Scorpius meg is értette, de muszáj minden eshetőségre gondolni. – Minden egyes perccel késleltetjük a húgom megtalálását.
- Nem tudod véletlenül, hogy hol tartja a köpenyét?
- Nem, miért?
- Elég sötét van már odakint, de ha nem akarjuk megkockáztatni, hogy meglássanak minket, szükségünk lesz a láthatatlanná tévő köpenyre – világosította fel a másik kettőt Scorpius.
- Hát persze – csapott a homlokára Albus és elindult a Griffendél klubhelyiségének irányába.
Miközben felfelé szaladtak Scorpiusnak újabb kérdése támadt.
- Mond csak, Dominique – a lány apró fejfordítással jelezte, hogy figyel a fiúra, - veszekedett Lily mostanában valakivel?
- Dehogy! Soha sem volt rosszban senkivel, néha elég forrófejű tud lenni, de ritkán vitatkozik másokkal.
- Ezzel egyetértek, mindig is ilyen volt – szólalt meg elölről Albus.

A Griffendél-torony portréjához érve, most Dominique hagyta magára a két fiút.
- Ha a szobánkban van biztos megtalálom, maradjatok kint, úgysem jöhetnétek be a lányok lakrészébe – mondta, majd eltűnt a festmény mögött.
Scorpius a fekete hajúra nézett, aki szintén őt fürkészte, de a tekintete aggódó és félelemmel teli volt. Az összes olyan másodperc, amit nem Lily keresésével töltenek elpazarolt időnek tűnt a számára, ugyanakkor meg tudta érteni barátja aggodalmát.
- Meg fogjuk találni, biztos vagyok benne – jelentette ki határozottan Scorpius és Albus két vállára tette a kezeit. A másik fiú megfogta a bal kezét és óvatosan az arcához érintette Scopius tenyerét, felnézett és látta, hogy annak szemében nincs tiltakozás, így kissé oldalra döntötte a fejét és barátjára támaszkodott.
- Persze, hogy tudom, Ha együtt vagyunk mindent meg tudunk oldani – hunyta le a szemeit.
Scorpius szeretett volna a végtelenségig ott és abban a pillanatban maradni. Meglepte az érintés, főleg, hogy ma már másodjára csinált ilyet Albus, de rájött, hogy könnyen hozzá tudna szokni. Szerette volna a másik kezével magához húzni a fiút, de nem tehette meg. Részben nem volt elég bátorsága hozzá, részben pedig abban a pillanatban ugrott le melléjük Dominique, mire olyan gyorsan rebbentek szét ők is, mint az előző meghitt légkör. Nagy megkönnyebbülésükre a lány nem adta jelét, hogy bármit is látott volna a jelenetből, valamint egy gyűrött anyagot tartott a kezében, ami minden kétséget kizáróan a köpeny volt.
- Jobban teszitek, ha már most felveszitek, úgy hallom már végeztek a vacsorával – mondta Dominique a másik kettőnek, akik csak bólintottak.
- Köszönjük Dominique – mondta Scorpius – és számítunk rád!

Gyorsan a köpeny alá bújtak, kicsit le kellett hajolniuk, hogy a lábuk ne látszódjon ki, de ennek ellenére a ruhadarab remekül szuperált. Gyorsan elindultak lefelé, remélték, hogy kikerülhetik a nagy tömeget. A lány a hátuk mögött sétált. Nem sokkal később egy hetedikes mardekáros fiú közeledett feléjük, aki egyenesen Dominique felé fordult.
- Nem láttad valamerre Pottert és Malfoyt? – kérdezte.
A két említett a választ már nem hallotta. Pár perccel később a kastély bejáratánál voltak. A nagyteremből kivonuló sokaságból úgy tűnt senki sem figyeli, mi történik arrafelé, így könnyen ki tudtak surranni.
Ahogy kiértek, Albus elővette a pálcáját a talárjából és elmormogott egy gyors Disaudiót, hogy észrevétlenül beszélgethessenek egymással.
- Elfelejtettem elhozni a sálam, pedig tudtam, hogy hideg van idekint – bosszankodott Albus.
Scorpius ügyet sem vetett rá, hisz a haragos megszólalás után a barátja elővette a Tekergők Térképét.
- Ünnepélyesen esküszöm, hogy rosszban sántikálok – szólalt meg, mire megjelentek a készítők nevei – Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas – és a pergamen szétnyílt, eléjük tárva a kastély és a körülötte lévő birtok összes személyének, minden lépését. Scorpius is előhúzta varázspálcáját és egy gyors Lumos után már mindent láttak.

Bent a diákok és tanárok sietve sétáltak a lakhelyük felé. Albus és Scorpius kis pöttye az ajtó előtti lépcsőn álltak, akárcsak tulajdonosaik. A térképen két pont azonban nem a helyén volt. Hagrid nem volt egyedül, Rose Granger-Waesley tartózkodott vele a kunyhóban. A házikó melletti erdő közepén újabb ismerős nevet pillantottak meg, Lily Luna Potter. A két fiú egymásra nézett, Scorpius egy árnyalattal hamarabb szólalt meg.
- Úgy gondolom a tervezettnél hamarabb kell megejtenünk azt a látogatást Hagridnál.
Albus bólintott és együtt indultak el a sötétben, hogy kiderítsék, Rose mit csinál ilyen későn a vadőrnél, és hogy kihozzák az erdőből Lilyt.

---------------------------
Hi! ^^
Végre eljutottam idáig, az első igazi fanfic-írásom.
Ha sikerült a végére érned, (részben gratulálok, részben) szívesen olvasok bárminemű kritikát, és, hogy érdemes-e feltölteni a folytatást.
Ancsanna:)


>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)