Elveszett és megtalált írta: Ancsanna

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<< >>


A kunyhóban lévő két kis pont megmozdult és az erdő felé vette az irányt.
A két fiú futni kezdett, már az se érdekelte őket, hogy esetleg lecsúszik róluk a köpeny és lebuknak, csak a két mozgó célpontra koncentráltak. Hagrid és Rose is gyorsan mozogtak és a ház elég közel volt az erdőhöz. Velük volt Agyar is a vadőr gyáva kutyája. Albus és Scorpius még gyorsabban szedték a lábaikat, így nem sokkal később, a Rengeteg szélénél sikerült elérniük a másik két személyt. Albus levette magukról a különleges ruhadarabot, és a kezébe fogta.

- Hagrid! Rose! – kiáltott ez idő alatt Scorpius, mire az említettek megfordultak.
- Fiúk, mit kerestek itt? – kérdezte ijedten az óriástermetű vadőr.
- Lilyt keressük – válaszolta Albus, félig lihegve, félig aggódva. – Egy fél órája, Dominique futott hozzánk sírva, hogy a húgom eltűnt. Azt mondta veled teáztak és mikor meglátták, hogy kezd sötétedni, elindultak a kastély felé vacsorázni. Dominique szerint nem sokkal az indulásuk után Lily visszafordult, mert elejtett valamit. Még hallotta Lilyt futni, de mikor utána nézett, már nem volt ott. Azt mondta visszament hozzád és megkérdezte, hogy láttad-e.
- És erre azt válaszoltam, hogy nem, nem láttam senkit errefelé mióta ők elmentek – bólogatott Hagrid. – Azért mondtam ezt, mert valóban így volt.
- Nem kérdezted tőle, hogy miért keresi? – szólalt meg Scorpius, hangjából színtiszta nyugalom áradt, de ez csak a látszat volt, valójában meg volt rémülve.
- Kérdeztem én, csak az a helyzet, hogy addigra már elfutott. – A nagy ember hangja türelmetlen volt.
- Bizonyára ekkor jött szólni nekünk – folytatta az okfejtést a szőke hajú varázsló, majd Rose felé nézett, akinek az arca kissé kipirult volt. – És te mit is keresel itt?
- Már vacsora előtt a nagyteremben ültem, de Lily és Dominique nem voltak ott, pedig legtöbbször együtt szoktunk enni. Felmentem a klubhelyiségbe, hogy hátha ott vannak, de nem találtam őket. Keresés közben egyszer kinéztem az ablakon, megláttam Dominique-ot, ahogy a házad felől fut, Hagrid. Egyedül volt és ezt nem tudtam mire vélni, lementem hát elé, de mikor beért az épületbe egy pillantásra sem méltatott, egyből szaladt is a pince felé. Utána kiáltottam párszor, de nem válaszolt. Biztos voltam benne, hogy valami nagyon felzaklatta, ezért én is lejöttem Hagridhoz. Mivel mindenki evett, így senki sem figyel fel arra, hogy kisurrantam. Az elmúlt 10 percben a történtekről beszélgettünk, találgattuk mi lehet Lilyvel és miért volt olyan zaklatott Dominique, mikor egy sikolyt hallottunk az erdőből, minden bizonnyal egy lányét – fejezte be a történetet Rose.

Scorpius továbbra is gondolkodott, mikor Albus megszólalt.
- Akkor biztos, hogy az erdőben kell lennie – mondta és felmutatta a térképet. – Láttuk, hogy ott van.
A köpenyét egy termetes bokor tövébe tette le, majd nagy és öles léptekkel elindult a fák felé, de Scorpius megfogta a csuklóját és megállította.
- Mit csinálsz? – kiáltott fel dühösen Albus. – Pontosan tudjuk, hogy hol van a húgom. Meg kell keresnünk.
- Ezzel egyetértek – sóhajtott a másik, meg tudta érteni az aggodalmat, de tudta, nem szabad fejest ugraniuk az ismeretlenbe. – De tudod, hogy hogy került oda? És ha esetleg elfogták, ki tette és mit akar vele? Nem vághatunk csak így neki az útnak, kell egy terv.
- Ritkán mondom ezt, de kivételesen egyetértek Scorpiusszal – szólalt meg Rose és odaállt a fiú mellé, akinek a tekintete egyszerre volt meglepett és hálás.
- Hagrid, ugye velünk jössz? – fordult a vadőr felé Scorpius.
- Persze, nélkülem elvesznétek, tanárként cseppet sem helyeslem ezt az akciót, de mint barátotok, azt mondom, – ekkor Albus felé nézett – meg kell keresni a húgod, és ti is kelletek hozzá.
A szőke fiú is Albusra pillantott, aki hasonlóan az ő szemébe nézett. Scorpius kinyújtotta a kezét.
- Elkérhetném a térképet?
Albus szótlanul odanyújtotta neki, az ujjaik hegye egy pillanatra találkozott, de Scorpius biztos volt benne, hogy nem csak az ő testén futott át a kellemes bizsergés. Megérezte, de figyelmen kívül hagyta a dolgot, most fontosabb volt, hogy segítsen a barátjának. Kinyitotta a pergament és arra a helyre mutatott, ahol Lily neve és a mellette lévő pötty volt.
- Mi ez a hely az erdő közepén?
- Az a terület mindig is Aragogé volt – kezdte a mondandóját Hagrid, de Scorpius beléfojtotta a szót.
- Ő az óriáspók volt, igaz?
- Igen, már több mint húsz éve, hogy meghalt – érzékenyült el a vadőr – tojáskora óta ismertem.
- Tudom, voltak utódjai is, akik harcoltak a Roxforti csatában, legalábbis ezt olvastam.
- Így volt.
- És mindegyikük elpusztult?
- Tudtommal igen.
- Jártál azóta arra?
- Egyetlenegyszer a csata után nem sokkal, teljesen üres volt. Azóta fogalmam sincs mi történt a hellyel, de szerintem üresen áll, az összes élőlény félt tőlük, pedig kedvesek voltak ők, amíg Aragog volt a vezetőjük.
- Hát pedig minden bizonnyal nem így van – kapcsolódott be a beszélgetésbe Albus. Nem bírt sokáig csendben marad. – Nem tudjuk, mi van arra, így azt sem, hogy mire készüljünk. Zseniális, ott vagyunk ahonnan elindultunk.
Scorpius ezzel nem tudott vitatkozni, de nem is akart. Jelen pillanatban arra van szükségük, hogy összefogjanak.
- Mindenkinél van pálca? – kérdezte Rose, mire ő és a mellette lévő három fő felemelték a karjukat, kezükben egy-egy varázspálcával. – Rendben, akkor azt tanácsolom, induljunk el és idézzük fel az összes olyan varázsigét, amit hasznosnak vélünk.

Rose bevetette magát a fák sűrűjébe, társai pedig nagy léptekkel utána sétáltak.
Scorpiust nem igazán nyűgözte le az erdő, amikor negyedikes korában itt járt, ráadásul az esti sötétség még jobban fokozta az amúgy sem kicsi ijedtségét. Nem olyan ember volt, aki minden kis sarokban lát valami rémisztőt, vagy mindentől megijed, de soha sem szerette a sötétséget, azt a végeláthatatlan fekete űrt, amiben nem tudta mi rejtőzik. Ilyenkor előfordult párszor, – mint most is – hogy elfelejtette varázsló mivoltát. Mikor eszébe jutott, gyorsan fényt gyújtott a pálcája végén.
Bő egy perc múlva ki is alakult a sorrend, melyet többé-kevésbé mindvégig tartottak. Albus ment legelöl, kezében a térképpel, mögötte Scorpius sétált, aki még mindig a hallottakat ízlelgette, a sort Hagrid és Rose zárta. A vadőr néha egy-két tanáccsal segítette a menetet, igyekezett olyan útvonalat választani, ami biztonságos volt.
A szőke varázsló nézte a fákat, és gondolkodott. Egyikőjük sem mondta ki, de nagyon valószínű volt, hogy Lilyt elrabolták, azt viszont nem tudták, hogy ki és miért tette. A tudatlanság ezernyi kérdést vetett fel bennük. Hagrid állítása szerint ott nem él senki, de Scorpius meglehetősen kételkedett a dologban. Az üresen álló fészket valaki elfoglalta. Még a vadőr sem tudta pontosan, hogy mik élnek a rengetegben, de ha igaz a híresztelés, a pókoktól kellet a legkevésbé tartaniuk.
Odasétált Albus mellé, látta rajta, hogy minden idegszála pattanásig feszül és az összes mozgó pontra felkapja a fejét, reménykedve, hogy az egyikben a húgát pillantja meg.
- Mit tehetett, amivel magára haragította azt a valamit? – igyekezett érzelemmentesnek feltűntetni a hangját, de a feje folyamatosan járt körbe. – És ami még fontosabb, mit tett vele az a valami? – a fiú arca és hanglejtése erre a mondatra megváltozott, sebezhetőség költözött belé. A Lilyért való aggódás olyat hozott ki Albusból, ami a barátja még soha sem látott. A fiú számára a szerettei jelentettek mindent.
- Albus, erre még csak gondolni se merj! – mondta Scorpius, és a varázsló vállára fektette a tenyerét. Úgy látszik ez az utóbbi időben szokásává vált. Remélte, hogy az érintése, ha sokkal nem is, de egy apró megnyugvással szolgált a rémült fiú számára. – Nem tudjuk, hogy mi történt a húgoddal, azonban biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk találni és biztonságban kivisszük az erdőből.
A másik nem válaszolt semmit, csak Scorpius kezére helyezte a sajátját és így mentek tovább még egy darabig. Ismételten megmozdult bennük valami és Scorpius nem tudott napirendre térni a dolog fölött. Egyik felét átkozta azért, hogy csak saját magára gondol egy ilyen helyzetben, a másik része viszont táncra perdült volna az örömtől. Nem tudja mi változott meg Albusban, de volt egy sejtése, hogy a délutáni beszélgetésének Rose-zal köze van az ügyhöz.
Ahogy így magában elmélkedett, a nagy sötétben nem vett észre egy nagy gödröt közvetlen a lába előtt. Belelépett a mély vájatba és reflexszerűen, egyidejűleg kiáltott fel, és nyúlt a bokájához. A hátuk mögött csendben kullogó Hagrid és Rose megtorpantak, Albust pedig a lecsúszó kéz és a fájdalmas hang késztette arra, hogy visszaforduljon.

- Kificamodott – állapította meg Scorpius, a lábára mutatva.
A körülötte álló három ember elhallgatott egy kis időre, és a fiú látta a barátján a töprengést. Nem akarta magára hagyni a szőkét, de a testvérének szüksége volt a segítségére.
- Valakinek itt kell maradnia veled – jelentette ki Albus, őneki kellene, de bízott benne, hogy számíthat a barátaira. Fájdalmas pillantással nézett Scorpiusra, de az csak kedvesen, mosolyogva bólintott, ha átérezni nem is tudta, felfogta a helyzet súlyosságát.
- Én itt maradok vele – mondta Rose, és a fiú mellé lépett, hogy segítsen neki kikecmeregni a mélyedésből. Átvetette a vállán Scorpius egyik karját, egy fa tövéhez kísérte és leültette, majd a maradék kettőhöz fordult. – Keressétek meg Lilyt, addig mi itt várunk.
- Köszönöm Rose.
- Agyar is itt marad veletek – jelentette ki Hagrid, habár mindannyian tudták, hogy ő lenne az első aki elszalad.
A fiúk egy utolsó pillantást váltottak, majd Albus és Hagrid sziluettje lassacskán eltűnt a látókörükből. Rose és Scorpius kettesben maradtak. A lány is leült és a fának támasztotta a hátát, közben a sötétségbe meredt.
Alig volt eddig olyan alkalom, hogy hasonló helyzetbe kerültek volna, még Albus jelenlétében se nagyon szóltak egymáshoz, így egyikük sem tudta mit mondhatna. Scorpius fejében megfordult, hogy a tóparti beszélgetésről kérdezi a lányt, de hamar elvetette az ötletet, nem akart túl rámenősnek tűnni.

- Figyellek ám titeket! – szólalt meg hirtelen egy pici éllel a hangjában Rose.
Scorpius megdermedt. Szerette volna azt hinni, hogy nem tudja, mire gondol a lány, de egyre biztosabban érezte, ugyanaz jár a fejükben, ennek ellenére igyekezett tudatlanságot tettetni.
- Miről beszélsz? – az arckifejezése értetlen és kíváncsi volt.
- És én még azt hittem, okos vagy – csóválta meg a fejét a lány és Scorpiusra nézett, aki jobbnak látta, ha nem szól semmit. – Kezdjük onnan, hogy elkérted tőle a térképet. Valószínűleg nem rám figyeltetek, így lelkifurdalás nélkül voltam a jelenet tanúja, láttam, ahogy összeér az ujjatok. Mind a ketten felkaptátok a fejeteket, holott egymásra sem néztetek, féltek mit gondol a másik.
A fiút két dolog is meglepte, az egyik, hogy Rose még az ilyen helyzetekbe is szakít időt, és rájuk koncentrál, a másik, miszerint Rose kiváló emberismerő.
- Nem gondolod, hogy ez nem a legalkalmasabb időpont arra, hogy ezt megbeszéljük? – tette fel a kérdést Scorpius, de inkább időhúzás gyanánt, mintsem azért, mert tényleg érdekelte a válasz.
- Szerintem pedig tökéletes ez a pillanat. Kettesben vagyunk, muszáj itt ülnünk és megvárnunk a többiek, mert ha elindulunk, nagy eséllyel soha nem fogunk kitalálni az erdőből, szóval valahogy muszáj eltöltenünk az időt. – Rose okfejtése helyesnek bizonyult, de valahogy a szőke varázslónak továbbra sem akaródzott a lánnyal erről beszélgetni, de az nem hagyta magát.
- Nos, igazam volt az előbbivel kapcsolatban?
- Igen, igazad volt – bólintott Scorpius, beletörődve, hogy nincs menekvés.
Rose elmosolyodott.
- A második dolog, amikor az imént sétáltunk odamentél Albushoz és a vállára raktad a kezed, mire ő megfogta azt.
A fiú megint bólintott, de nem szólalt meg, kíváncsi volt mit akar még mondani Rose, hisz tisztában volt vele, hogy ennyiben nem merül ki a lány mondandója.
- Nem láttam még ilyet tőletek, ezért alap esetben rendesen elcsodálkoztam volna a dolgon, de az Albusszal való beszélgetés után, inkább csak helyeslően bólogattam a cselekedetekre.
Scorpius felvillanyozódott, itt az alkalom, hogy a délutánról kérdezősködjön a lánynál.
- Mert tulajdonképpen miről társalogtatok ti, amiről nem tudhattam? – már megint azt csinálta, persze, hogy tudta a választ, legalábbis az agya biztos, de a szívének még megerősítésre volt szüksége.
Rose a szemét forgatta, átlátott a szitán, de azért eleget tett a kérésnek.
- Elmondtam neki, hogy régóta rajtatok tartom a szemem, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy érez valamit irántad. Természetesen először mindent tagadott, hiába próbáltam kikényszeríteni belőle a választ, de amikor állítottam, neked is hasonlóak lehetnek az érzelmeid, elpirult és hosszasan hallgatott. Nem láttam még Albust ilyennek, úgy néz ki, a mai nap kihozza belőle a legerősebb érzéseit. Az irántad és a családja felé tanúsított szeretete határtalan– mélázott el a lány. – Visszatérve, továbbra is meggyőződésem, nem tévedtem veletek kapcsolatban.
Scorpiusnak ekkor már rég hevesen vert a szíve, azóta, hogy Rose belekezdett a mondójába. Úgy érezte abban a pillanatban táncra tudna perdülni, még a sajgó lába sem érdekelte. Ugyanakkor az agyában valami óvatosságra intette, félt, hogy a lány nem mond igazat, csak azért teszi, hogy fájdalmat okozzon neki. Nem érette ugyan, miért tenné, de nem tudta elhessegetni a baljós gondolatot.

- És miért mondod el ezt nekem? – kérdezte, remélvén, hogy ezzel talál valami logikát, bizonyosságot ebben a hihetetlen, mégis annyira realisztikus történetben.
- Eleve azt terveztem, hogy beszélek vele, majd veled is. Régóta fogalmazódik bennem, hogy miként fogom tálalni nektek ezt az egészet. Tudod, amikor megismertelek, már tudtam, közted és Albus között valami különleges fog kialakulni és ezt fenyegetésnek éreztem. Mindig is barátságtalan voltam veled szemben, mert úgy éreztem, el akarod tőlem venni az unokatesómat, akit annyira szeretek, de ahogy teltek az évek, kezdtem ráeszmélni, ez nem az a fajta szeretet, ami őt és engem összeköt. Ez annál sokkal másabb. Nem hamarkodtam el a dolgot, hisz már vagy három éve érlelődik bennem, hogy mit éreztek a másik iránt, de nem akartam elhamarkodni a dolgot. Remélem azzal, hogy elmondtam mindkettőtöknek, segítettem kicsit magatokat is megismerni.
Scorpius nem tudott megszólalni. Szóval ezért kerülte a lány annyit és volt vele goromba.
- Sajnálom Rose, fogalmam se volt róla, hogy ezt érzed.
Rose elmosolyodott, a szemei kedvességet sugároztak.
- Nehogy elkezdj itt sajnálkozni nekem – mondta jókedvűen. – Attól, hogy ti szerelmesek vagytok egymásba, lehetek nagyon jóban veletek.
Most a fiún volt a sor, hogy felfelé görbüljön a szája, örült a többes számnak, és hogy sikerült tisztázniuk a közel hat évig tartó ellenségeskedést, aminek reményük szerint véget vethetnek. Tudta, mi lesz az első dolga, ha visszaérnek a kastélyba, bár tervei megvalósításra csak a Madam Pomfrey-nál tett látogatás után volt lehetőség.
Egy darabig még szótlanul néztek egymásra. A meghitt pillanatból falevelek és gallyak zörgése, és Agyar ugatatása zökkentette ki őket. Parányi félelemmel pillantottak a hang irányába, hisz nem tudhatták, hogy Albus és Hagrid tért vissza, ha igen, Lily is velük van-e, vagy valami állat járkál arrafelé. Ha a második lehetőség az igaz, igencsak volt okuk az ijedtségre.
Szerencsére nem sokkal később a két ismerős alak tűnt fel előttük, és egy harmadik, jóval kisebb személy jött velük, akit Albus szeretetteljesen és védelmezőn átkarolt. Lily arcáról patakzottak a könnyek, szemei ijedtséget tükröztek és vörös haja pedig kócos volt és nagy tincsekben a bőrére tapadt. A kopó heves farok csóválással szaladt a gazdája felé. Rose óvatosan megfogta Scorpius kezét és talpra állította a fiút, és bevárták a többieket.

- Csakhogy itt vagytok! – szólalt meg Rose – Mi történt?
- Az majd ráér később is, - mondta Hagrid kissé türelmetlenül – most az a legfontosabb, hogy minél hamarabb eltűnjünk. Scorpius, tudsz járni?
A fiú végiggondolta az idáig vezető út hosszúságát, ami egy fájdalmas grimaszra késztette, amit remélt, hogy senki sem látott.
- Persze, menni fog – bólintott.
Elindultak azon az úton, amelyiken jöttek. Egy szót sem szóltak, Scorpiusnak volt egy gyanúja, hogy nem véletlen maradnak csendben. A sor közepén ment, egyik karját átvetette Rose vállán. Előttük ment Albus, aki a még mindig remegő húgát ölelte. A menetet hasonlóan az idefelé jövethez, a vadőr zárta. Ahogy lassan sétáltak, Rose egyszer csak elengedte Scorpiust és előrelépett Albus mellé, súgott valamit a fülébe, mire a fiú elengedte Lilyt és a barátja mellett termett. A szőke fiú Albust is hasonlóan átkarolta, mint korábban annak rokonát.
- Sajnálom, hogy nem maradhattam veled – mondta.
- Ne kérj bocsánatot, egyértelmű, hogy neked most a húgodat kellett megtalálnod. Én biztonságban voltam, vele viszont fogalmunk sem volt mi történt. – Scorpius ezt megnyugtatásnak szánta, és úgy tűnt el is érte vele a célját.
Az út további részében senki, még csak egy pisszenést sem hallatott. Scorpiusnak eszébe jutott a Rose-zel megejtett beszélgetés. Ahogy itt egymás mellett botorkáltak Albusszal, a fiú szíve hevesebben kezdett verni és fohászkodni kezdett, hogy igaz legyen, amit a lány mondott. Ez az alkalom, amiben voltak, nem a legmegfelelőbb volt, de elhatározta amint kettesben maradnak, kikérdezi a fiút.
A nagy csöndben hallotta a fiú akadozó zihálását. A józan esze azt súgta, hogy ez csak a megerőltetéstől van, a szíve viszont szerette volna azt hinni, ő is közrejátszik abban, hogy Albus ilyen nehezen veszi a levegőt. Legszívesebben abban a pillanatban megcsókolta volna, de ott voltak körülöttük a barátaik, és még biztos sem volt benne, hogy a másik érzései hasonlók-e. Lassacskán megérkeztek a kunyhóhoz, habár a visszafelé több időbe telt az út, ami kétségtelenül Scorpius fájó lábának volt köszönhető. Albus kivette a bokor alól a köpenyt, majd mindannyian bementek a vadőr kis házikójába. Leültek az asztal köré, Hagrid pedig szokásához híven egy kancsót tett a tűzre, majd ő is helyet foglalt.

- Akkor meséljetek, mi történt? – törte meg a csendet Rose.
Lily továbbra sem szólalt meg, helyette a bátyja kezdett el beszélni.
- Mint kiderült az erdő közepét már egy jó ideje a kentaurok uralják, ahogy az is, hogy az ő jelenlétüket nem jelzi a Tekergők Térképe. Igaz, az alapelvük szerint gyerekekre nem vadásznak, de valamiért ez az eset kivétel, mi vezethette őket arra, hogy ártatlan kislányt elraboljanak? – Albus ököllel az asztalra csapot. Másik keze az asztal alatt pihent. A mellette ülő Scorpius megfogta azt, ami láthatóan kicsit lecsillapította a fiúban tomboló dühöt és értetlenséget.
- A kentaurok azt állították, hogy Lily csinált valamit, amit nem kellett volna és csak azzal a feltétellel engedték el, ha soha többé nem kerül a szemük elé – vette át a szót Hagrid, érezte, jobban járnak vele, ha Albus helyett, ő beszél. – Mit csináltál, amivel magadra haragítottad azt a népséget?
- Nem hiheted, hogy pont Lily rosszat tett? – akadékoskodott megint Albus.
- Hagyd, tényleg történt valami – súgta csendesen Lily, hangja alig hallatszott, de mégis mindenki rá figyelt.
- Micsoda? – A bátyja tekintete sok féle érzelmet tükrözött, a hitetlenségből, az aggódásba, majd abból a kíváncsiságba váltott.
- Idén Firenzét kaptuk meg jóslástan-tanárnak. Mikor megtudtam, hogy a kentaurok csordája száműzte, megsajnáltam és ki akartam deríteni, mi vette rá őket, hogy ezt tegyék. – Scorpiust ez a fajta viselkedés kísértetiesen a lány anyjára, Ginny-re emlékeztette. Lily kinézete is hasonlított a lányéra, de a természetét, mintha másolták volna. – Úgy két hete legendás lények gondozása után Dominique-kal bementünk az erdőbe, megkeresni a kentaurokat. Dominique nem igazán helyeselte az ötletet, de nem foglalkoztam vele, pedig jobban jártam volna, ha azt teszem – a lány ismételten remegni kezdett, de azért folytatta a mesélést. – Hamar megtaláltuk őket, elkezdtem faggatni az egyiket, Goron a neve, ha jól emlékszem. Azt mondta Firenze többé nem élhet velük, mert emberek szolgálatába szegődött. Persze, ezt tudtam, de nem értettem miért. Mi az oka annak, hogy a kentaurok megvetik az emberek? Faggatóztam tovább, de csak annyit kaptam válaszul, hogy egy magamfajta kis boszorkány nem tudja felfogni, az ő többezeréves hagyományaikat. Mikor még több kérdést tettem fel, az egyikőjük, nem tudom, hogy mi a neve, rám támadott, amire csak varázsigével tudtam reagálni, elkábítottam a kentaurt.
- Te varázslatot használtál egy kentauron? – hökkent meg Hagrid. – Azok a teremtmények semmit nem gyűlölnek jobban a mágiánál.
- Tisztában vagyok vele. – Lily hangja továbbra is halk volt és gyenge, de minden szavát tisztán ki lehetett venni. – Rögtön elmenekültünk onnan, és az óta, csak akkor jártunk az erdő közelében, ha arra volt óránk, de ma lejöttünk teázni.
- Tényleg, a tea! – kiáltott fel a vadőr és felállt, hogy elkészítse az innivalót.
- A világosnál senki nem mert elkapni, de mikor visszaindultunk az ég már sötét volt. Elejtettem a sálam, ezért visszafordultam és akkor ott voltak. Valamelyik megfogott, számra tette a kezét és elvette a pálcám – ennek az említésére a lány elszontyolodott.
- Ne aggódj, itt van nálam – engedte el Scorpius kezét Albus és felmutatta húga varázspálcáját.
- Próbáltam elmenekülni, de nem engedtek. Egyszer sikerült sikítanom, remélve, hogy elhallatszik a kunyhóig.
- Én is itt voltam Hagriddal, mikor felfigyeltünk a hangra, nyomban a Rengeteg felé vettük az irányt, és akkor találkoztunk Albusszal és Scorpiusszal, ők Dominique-től értesültek az eltűnésedről – mesélte Rose.
- Ő hol van – aggodalmaskodott Lily.
- Megkértük, hogy maradjon a kastélyban és fedezzen minket, amíg Albusszal lejövünk és megkeresünk – mondta Scorpius.
- Honnan tudtátok hol vagyok? És hogy szereztétek meg a köpenyt? – mutatott Lily az asztalon lévő mágikus ruhadarabra.
- Dominique szerezte meg nekünk. – A bátyja szavaira a lány elismerően bólintott. – A tartózkodásod pedig, ezen néztük meg – bökött Albus a térképre.

- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom – szólt közbe Hagrid és mindenki elé letett egy-egy csészét tele frissen főzött teával, - de miután megittátok a teát, el kell mennetek, már így is lehet, hogy keresnek.
A gyerekek bólogattak és inni kezdték a forró italt, ami kellemesen felmelegítette őket. Eddig észre sem vették, hogy mennyire átfagytak az esti akció alatt.
- Azt javaslom, hogy én és Albus menjünk a köpeny alatt. Ha bárkivel találkozunk út közben, azt kell mondanod Hagrid, hogy Rose és Lily büntetőmunkán voltak veled – ötletelt Scorpius, a tervét senki sem kérdőjelezte meg.
- És ha visszaértünk a kastélyba átadjuk nektek a köpenyt – nézett a lányokra Albus – és én felmegyek Scorpiusszal a gyengélkedőre, majd azt mondjuk elbotlottál a lépcsőn – ekkor a barátjára pillantott, aki csak biccentett egyet.
- Köszönjük a teát és a segítséget Hagrid – mondta Rose és elindult az ajtó felé.
- Köszönöm, hogy megmentettetek – fordította a fejét körbe Lily és a szeme minden jelenlévőn elidőzött egy keveset.
- Ígérd meg hogy soha többé nem csinálsz ilyet! – vetett jelentőség teljes pillantást a húgára Albus.
- Persze, hogy nem – felelte Lily, arcán megjelent két könnycsepp, de amint bátyja megölelte egyből újra vidám lett.
A fiúk felvették a köpenyt és elindultak vissza a kastélyba. Senki nem került az útjukba, amiért roppant hálásak voltak. Mikor már a biztonságot nyújtó épületben voltak, Hagrid ránézett az órájára.
- Tíz perc múlva kilenc óra – mondta. – Ha siettek még visszaértek időben.
Albus és Scorpius levette a köpenyt, a fekete varázsló még egyszer megölelte a húgát, visszaadta neki a Jamestől kapott ruhát, majd jó éjszakát kívántak egymásnak és ki-ki elsietett a neki megfelelő irányba.
A két ifjú varázsló nem sokkal később nyugodtan és eggyel kevesebb fájó lábbal sétáltak a klubhelyiségük felé, majdnem ott voltak már, amikor Scorpius megállt. Albus kicsivel később vette észre, hogy barátja nem sétál mellette.
- Mi az? – kérdezte Albus és kérdő pillantást vetett barátjára.
- Gondolkodtam azon, amit Rose mondott – kezdte Scorpius, a szíve a torkában dobogott, soha életében nem izgult még ennyire. Azt hitte elég izgalomban volt részük a mai napra, de nem bírta ki, hogy ne kérdezzen rá a dologra.
- Miért, mit mondott Rose? – Albus még csak nem is akarta leplezni idegességét.
Scorpius nem válaszolt, ezért a másik fiú visszafordult és elé állt, és még ingerültebben feltette ugyanazt a kérdést.
- Mit mondott Rose?
A szőke továbbra sem felelt, csak két kezével közre fogta Albus arcát, akinek ettől tágra nyílt a szeme és meghökkenve nézett Scorpiusra.
- Elmesélte miről beszéltetek délután – suttogta.
Ekkor már egyikőjük sem tudott megszólalni.
Scorpius szíve még hevesebben vert. Elkezdte közelíteni a fejét Albushoz, de még mindig félt, hogy Rose nem mondott igazat és katasztrofálisan fog végződni a dolog. Továbbra is figyelte barátját, akinek szemei őszinte csodálkozást és hitetlenséget tükröztek. Minél közelebb ért hozzá Scorpius arca, orra és szája annál lentebb csukta a szemhéját, ami felbátorította a szőkét. Egy milliméterre volt az ajkuk egymástól, amikor végre mind a ketten lehunytak a szemeiket és megtörtént, amire már olyan régóta vártak.
Scorpius szikrákat látott maga előtt, puhán és lágyan ízlelgette Albust, megannyiszor álmodozott már róla, de soha nem gondolta, hogy ilyen mennyei érzésben lesz része. Hiába érezte úgy, hogy megszerezte magának a fiút, még többet és többet akart belőle. Az ajkaik elváltak és összenéztek. A szemeik sugárzottak a varázslatos érzéstől és a vágytól.
A következő csókot nem tudták melyikük kezdeményezte, de sokkal vadabb és követelőzőbb volt az előzőnél. Ahogy a nyelveik egymáson siklottak még erősebb érzések törtek fel belőlük, Albus beletúrt a másik fiú szőke hajába. Scorpius még mindig Albus arcát fogta közre, de a kezei hamar lecsúsztak a varázsló hátára és közelebb húzta magához, egy kósza papírdarab sem fért volna el az összepréselődő testek között.
Lehet, hogy percekig, vagy órákig álltak ott és csókolóztak, nem érzékelték az időt. Nagy nehezen sikerült csak végleg elhúzódniuk.
- Hát csak igazat mondott, már nincsenek titkaink – mosolygott Albus, és megfogta Scorpius kezét.
- Nincsenek – felelte a másik, ő is mosolygott.
Váltottak még egy utolsó apró csókot, és elindultak a klubhelyiségük irányába.
------------------------------
Hi! ^^
Itt volnék ismét a következő résszel, kíváncsi vagyok hogy tetszik! :3
Ancsanna


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)