Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Alice lassan kezdett magához térni. Az első dolog, amit érzékelt, hogy rettenetesen fájt a feje. Felnyögött, ahogy kinyitotta a szemét, és a fejéhez kapott. Meglepetten állapította meg a kötést a fején, hogy ágyban fekszik és fura szagból ítélve egy kórházban volt. Nem emlékezett rá, hogy került ide, az utolsó emléke az volt, hogy az utcán sétált a buszmegálló felé, egy utazótáskával és a rajzcuccaival a vállán. Hát persze! A szokásos, évi rajztáborba készült, ahová minden évben nyolcéves kora óta. Az volt az egyetlen hely, ahol nem néztek rá furán, nem nevezték torzszülöttnek, szörnyetegnek, dilisnek, nem bámulták meg és nem súgtak össze a háta mögött. Ahol nem közösítették ki olyasmiért, amiről egyáltalán nem tehetett.

Fogalma sem volt, hogy hol van, hogy került egy kórházi ágyba és mi történt vele pontosan. Próbált emlékezni, de iszonyatos fájdalom hasított a fejébe, így inkább felhagyott azzal, hogy megpróbálja felidézni, mi történt. Helyette körbenézett a szobában. Réginek tűnt, mintha a múlt század óta nem újították volna fel. Egyetlen ágy volt a szobában, amelyben feküdt, jobb felöl egy éjjeliszekrény volt, rajta egy vizeskancsó és egy pohár. Kissé távolabb egy barnára festett ajtó, amely a lány véleménye szerint a folyosóra vezethetett. Kissé távolabb, az egyik falnál egy barna színű kanapét pillantott meg, rajta krémszínű párnákkal. Mikor balra nézett, meglepetten pillantotta meg a karjából kiálló infúziós csövet, amely egy állványra helyezett tasakhoz volt csatolva. A bal karja majdnem könyékig be volt gipszelve, amiből arra következetett, hogy eltört. Sóhajtott egyet. Ezek szerint jó pár órája, vagy akár több napja is itt lehet. Vajon felhívta valaki az anyukáját? Vajon volt már látogatója? Bizonyára értesítették a családját, hiszen ilyen esetekben ez így szokás, nem? A gondolkodásba egészen belefáradt, és csak ekkor jutott eszébe, hogy nem látott nővérhívót. Sehol, pedig ilyesminek lennie kéne, ő legalábbis így tudta. De hiába kereste, nem találta sem az ágyban, sem az éjjeliszekrényen. Eszébe jutott, hogy talán nem számított súlyos esetnek, de hát, ha elájult, akkor annak kellett számítania. Talán balesetet szenvedett, de a fején, a bal csuklóján és a jobb oldalán kívül semmije sem fájt. Ugyan érzett némi tompa fájdalmat az egész testében, de ez lehetett attól is, hogy esetleg múlt a fájdalomcsillapító hatása, amit valószínűleg beadtak neki.
– Hol a jó fenében lehetek? – suttogta csak úgy saját magának, és a nyakához nyúlt. Ám meglepetten kellett konstatálnia, hogy a mindig viselt, absztrakt mintás medál sehol. – A medálom! – kiáltott fel. – Hol van?!

A meglepettségtől megpróbált felülni, ám pont ekkor nyílt az ajtó, és egy idősebb, talán a negyvenes évei végén járó, fehér köpenyes férfi lépett be. Barna hajába már ősz tincsek vegyültek, csokoládébarna szemei meglepetten, de jóindulatúan tekintettek a lányra, ahogy odasietett az ágyhoz. Kezében egy aktát, vagy valami ahhoz hasonlót tartott.
– Látom, végre felébredt, kisasszony – mondta. – De jobban tenné, ha nem ugrálna, vagy felszakadnak a sebei.
Alice felnézett a férfira, és hagyta magát visszanyomni fekvő helyzetbe. Értette, amit mondott neki, bár az akcentus furcsa volt, idegen. Még sosem hallott ilyet, így arra tudott csak gondolni, hogy valahol vidéken lehet. Igen, egy vidéki, angliai kórházban, ez pedig megmagyarázná a viharvert, idejétmúlt berendezést. Vidéken általában rosszabb volt a kórházi ellátás, mint Londonban, vagy a többi nagyvárosban.
– Még be sem mutatkoztam, Dr. Robert Leonard vagyok, én vagyok a kezelőorvosa – mutatkozott be a férfi. – Meg tudná mondani a nevét, kisasszony?
– Alice Morrison – mondta Alice. – Örvendek.
– Hasonlóképpen, Miss Morrison – biccentett Dr. Leonard. – Meg tudná mondani a korát, az anyja nevét és hogy hol született? Elnézést, de tudni szeretném, hogy a feje nem szenvedett-e a látottaknál komolyabb károsodást. A bal csuklója eltört, de rendbe fog jönni, ahogy a többi sérülés is. Tudja, szerencséje volt, kisasszony. Rosszabbul is járhatott volna. – Alice bólintott, és bár nem mutatta, a hallottak megijesztették.
– Tizenhat éves vagyok, anyám neve Jennifer Morrison és Londonban születtem – válaszolta Alice az előbb feltett kérdésre, mire az orvos arca elkomorult. – Valami rosszat mondtam? – kérdezte aggódva a lány.
– Nem, nem, semmit az égvilágon – rázta a fejét a férfi. – Vannak fájdalmai, kisasszony?
– A fejem fáj, és a karom, meg egy kicsit az oldalam – válaszolt Alice, majd eszébe jutott valami. De megvárta, míg Dr. Leonard végez a jegyzeteléssel. – Kérdezhetek valamit? Hol vagyok, és mi történt velem?

Dr. Leonard nem válaszolt azonnal. Nem igazán tudta, mit mondhatna, hiszen Roy Mustang ezredes a lelkére kötötte, hogy semmiképpen se meséljen a lánynak a transzmutációs körről, valamint, hogy valójában milyen állapotban találták meg. De hazudni sem hazudhatott neki. Ráadásul volt valami fura ebben a lányban, amit még Dr. Leonard sem tudott megmagyarázni. Nem volt idevaló, ráadásul az orvos még sosem hallott London nevű helyről. Alice Morrison biztosan nem volt amestrisi, erre Dr. Leonard az orvosi diplomáját tette volna.
– Sérülten találtak magára a városhatárban, de ennél többet én sem tudok – mondta végül Dr. Leonard, miután befejezte a jegyzetelést. – Úgy gondolták, idehozzák, mert ez a legjobban felszerelt kórház a Központi Városban.
– Központi Város? – kérdezte Alice összevont szemöldökkel. Ezek szerint valaki megtámadhatta, vagy tényleg baleset volt. Érezte, hogy a férfi elhallgat valamit előle. Mindig is jók voltak a megérzései, és tudta, hogy nem téved. Volt valami, amit Dr. Leonard szándékosan titkolt előle. – Mégis… hol vagyok, Dr. Leonard?
– A Központi Város katonai kórházában, Amestrisben – válaszolta az orvos, mire Alice félredöntötte a fejét. – Mond magának ez valamit?
– Egyáltalán nem – rázta a fejét Alice. – Még sosem hallottam Amestris nevű helyről. – Mikor Dr. Leonard nem reagált, Alice egy újabb kérdést tett fel. – Mi a mai dátum?
– Ezerkilencszáztizennégy, május hatodika – adta meg a felvilágosítást a férfi, mire Alice szemei elkerekedtek. Úgy érezte, rosszul hallotta, amit az előbb hallani vélt.
– Ho… hogyan?! – kérdezte óvatosan Alice, miközben a hangja remegett. – Ezer… ezer… kilencszáz… tizen… négy?! – A dátum csak akadozva jött ki a száján, az agya próbálta feldolgozni a dolgot. – De… de… de hát ez… Ez nem lehet! Nem lehet! Nem! Nem lehet! Ez tévedés! Nem lehet! – hajtogatta egyre hangosabban.
Érezte, hogy valaki finoman megrázza, és egy hangot is hallott, de képtelen volt figyelni rá. Nem! Itt valami tévedés volt, egész biztos tévedés! Nem lehet! Képtelenség! Ez egy rossz tréfa, valaki megtréfálta. Igen, biztosan erről volt szó. Hogy is lehetne ezerkilencszáztizennégyben?! Hiszen az időutazás képtelenség. Valószínűleg elájult, beütötte a fejét, ez az egész pedig egy álom. Pontosan, csak álmodik, és amikor felébred, otthon lesz a szobájában, az ágyában, az anyukája pedig reggelivel és egy csésze kakaóval fogja várni a konyhában. Mégis, valami belül, egy apró hang azt suttogta, hogy ez nem álom, hanem nagyon is a valóság. Egyik kezével a hajába túrt, a másikkal a medált kereste a nyakában, de nem találta, nem volt meg. Hallotta a hangot, amely beszélt hozzá, de képtelen volt figyelni, nem értette, mit mond, nem is akarta érteni. Csak haza akart menni. Nem akart itt lenni, és nem is tudta, hogy hol van az az itt. Egyre gyorsabban lélegzett, mintha maratont futott volna, a szívverése hevesebbé vált. Kezdett pánikba esni, pedig erre most nem volt idő.
– Miss Morrison! – mondta határozottan Dr. Leonard. – Miss Morrison, figyeljen rám! Nincs semmi baj, próbáljon megnyugodni! Minden rendben lesz.

Alice a férfira nézett, és meglepetten vette észre, hogy ül. Mikor ült fel? Nem emlékezett rá, ahogy sok minden másra sem. A férfi szavai lassan eljutottak a tudatáig, és igyekezett megnyugodni. De ez elég nehezen ment, mindazok után, amiket hallott. Mikor végre elég nyugodtnak érezte magát, Dr. Leonard bólintott.
– Jól van, minden rendben, kisasszony, nem lesz semmi baj – mondta a férfi. – Szeretném megkérdezni, hogy emlékszik-e valamire azelőtt, hogy elvesztette az eszméletét.
– Nem… nem sokra… – vallotta be Alice. Még mindig kicsit remegett, az információ túl hirtelen jött. – Az… az utolsó emlékem, hogy… szóval… hogy… a buszra sietek. Tudja… a szokásos nyári rajztáborba készültem, mint az elmúlt nyolc évben mindig. De azután… nem emlékszem semmire.
– Semmi baj, majd eszébe jut – mosolyodott el Dr. Leonard. – Én most megvizsgálom, aztán értesítenem kell a hatóságokat, hogy kegyed magához tért. Tudja, a nyomozás miatt. Az államiakat minden érdekli, ami… nos, ami a Központi Városban történik. Biztos feltesznek majd pár kellemetlen kérdést, de ne ijedjen meg. Roy Mustang ezredes szigorú ember, de van benne némi emberség. Nem kell tőle félnie. Legjobb tudomásom szerint, még nem evett embert.
Alice halványan elmosolyodott a pocsék tréfára, és hagyta, hogy Dr. Leonard megvizsgálja. De a félelmei nem múltak el. Egyáltalán nem nyugodott meg attól, hogy nyomoznak az ügyében, az meg pláne idegesítette, hogy egy ilyen magas rangú ember, mint egy ezredes vezeti az ügyet. Rossz előérzete volt, és az sajnos sosem hazudott. Nem tudta, hol van, hogy került ide és mikor. Nem tudott semmit, de abban kezdett teljesen biztos lenni, hogy ez nem álom. Talán elrabolták, és most egy idegen országban van, amelyről még nem hallott. De ki rabolta volna el, és miért? Nem voltak gazdagok, vagy befolyásosak. Az anyja egyszerű tanítónő volt, az apja pedig kamionsofőr, aki félévente egyszer jött haza. Igaz, hogy a bátyja, Daniel Oxfordban tanult, de ettől még nem voltak társadalmilag magas rangúak. Így nem értette, miért akarná bárki pont őrá tenni a kezét. Hacsak nem tévesztették össze valakivel, és végül a rablás balul sült el. Alice sóhajtott egyet. Túl sok krimit olvasott már, és az agyára mentek.
Dr. Leonard végzett, majd meghagyta Alice-nek, hogy pihenjen, az ügyeletes nővérke majd hamarosan benéz hozzá. Elköszöntek egymástól, az orvos távozott, Alice pedig magára maradt a gondolataival.

~*~

Roy Mustang ezredes Riza Hawkeye főhadnagy és az Elric fivérek társaságában végre megérkezett a kórházba, és a kis csapat elindult Dr. Leonard irodája felé. Amikor a doktor telefonált, hogy a beteg felébredt, a fekete hajú férfi egy percet sem vesztegetett, hiszen minél előbb a dolog végére akart járni. Remélte, hogy értékes információkat szedhet ki a lányból, főleg arra vonatkozóan, mik a nála talált különös tárgyak és ő maga honnan, mi célból érkezett. Ám sajnos, hamarosan kiderült, hogy talán hiába érkezett.
Miután egy kopogtatás és az irodába való bejutás után a doktor hellyel kínálta a hadsereg tagjait, nem telt bele sok idő, hogy rátérjen a lényegre.
– Milyen állapotban van a beteg? – kérdezte Riza Hawkeye. Úgy tűnt a legésszerűbbnek, hogy a szőke főhadnagy vigye a szót, nehogy Mustang, vagy akár Ed, vagy Al olyasmit mondjanak, ami nem helyénvaló.
– A körülményekhez képest jól – válaszolta a doktor. – Tudja a nevét, a korát, az anyja nevét és hogy hol született. De ezen kívül semmire sem emlékszik.
– Semmire? – kérdezte hirtelen Ed. – Hogy érti ezt?
– Ahogy mondom. Miss Morrison a saját elmondása szerint semmire sem emlékszik azután, hogy egy buszra igyekezett, amely egy rajztáborba vitte volna – mondta Dr. Leonard, miközben néhány aktát vett fel az asztaláról. – Az emlékezetkiesés nem ritka eset annál, akit ilyen erővel fejbe vágnak.
– Úgy érti, megtámadták? – vette át a szót Roy.
– Úgy vélem – biccentett az orvos, és átadta a jelentéseket az ezredesnek. Ed és Al egyből közelebb hajoltak, hogy ők is szemügyre vehessék. – Elég erős ütés lehetett valamilyen tompa tárggyal, amely részleges amnéziát idézett elő. Bár az amnéziát akár más is kiválthatta. Egy váratlan sokk, amely gátolja az elmét, hogy az emlékezzen. A háborút megjárt embereknél ez a tünet igen gyakori, de ezt maguk is tudják.

Az ezredes bólintott. Nem egyszer látott már katonákat, akik harcoltak az ishvali háborúban, és utána sok mindent elfelejtettek. Roy Mustang nem volt ostoba, és könnyen el tudta képzelni, hogy esetleg a lánnyal valami olyasmi történt, amire nemcsak nem tud, de nem is akar visszaemlékezni. Talán bántalmazták, vagy elrabolták, esetleg olyasmit látott, amit nem akart, és ez túl nagy megrázkódtatást jelentett számára. De ugyanakkor az amnéziát valóban okozhatta ütés is. Az aktából kiderült, hogy Alice több, kisebb-nagyobb sérülést szenvedett, de egyik sem életveszélyes. Bármi történt is vele, csodával határos módon, szinte karcolásokkal úszta meg.
– Van még valami? – kérdezte Riza, miután visszaadták az aktát az orvosnak.
– Igen, van – bólintott a doktor. – Amikor megmondtam neki, milyen dátum van, hiszen logikus dolog volt, hogy rákérdezett, a beteg igen izgatott lett.
– Izgatott? – kapott a szón az ezredes. – Milyen értelemben?
– Egyre azt hajtogatta, hogy ez lehetetlen, nem lehet, mint aki nem akarja elhinni, hogy ezerkilencszáztizennégy van. Teljesen magánkívül volt, alig tudtam megnyugtatni.
– Ez különös, bár cseppet sem lenne szokatlan – gondolkodott félhangosan Ed.
– Ezt hogy érted, bátyus? – kérdezte kíváncsian Al, aki egész eddig csendben figyelte a beszélgetést.
– Lehet, hogy a balesete, vagy bármi miatt, ami vele történt, összekeveri a dátumokat – vélte az Acél alkimista. – Ez lehetséges, nem, Dr. Leonard?
– Elképzelhető, de sajnos az agykutatás területén még nagyon gyerekcipőben járunk – mondta az idősebb férfi. – Az agy igen rejtélyes, azon kívül rendkívül összetett terület, amelyet csak mostanában kezdünk felfedezni. Még sok mindent nem tudunk, így előfordulhatnak tévedések – magyarázta. - Ezért kérem, legyenek vele türelmesek. Miss Morrison rendkívül zaklatott lelkiállapotban van, így ha erőszakosan próbálják kifaggatni, esetleg rosszabbodhat az állapota. Talán jó lenne, ha nem a fél hadsereg rontana rá, amíg nem érzi jobban magát, vagy nem emlékszik valamire.
– Köszönjük, doktor, észben tartjuk – állt fel az ezredes, és a többiek is követték a példáját. – Hálásak vagyunk, hogy időt szakított ránk, és ha nem bánja, egyikünk azért finoman kikérdezné – mondta, miközben jelentőségteljesen Edre nézett, aki összehúzta a szemét. – Akkor, viszontlátásra, doktor!
– Viszontlátásra! – biccentett Dr. Leonard, majd a kis csapat távozott.

A folyosóra érve Ed sóhajtott egyet. Igen, tudta, hogy neki kell majd kikérdeznie a lányt, hiszen az orvosnak igaza volt. Ha Alice most egyenruhát lát, csak még jobban felidegesíti magát, amit az ezredes is el akart kerülni. De nem kellett volna ilyen nyíltan közölnie. Mindazonáltal azt is tudta, hogy most nem viheti Alt. Ha a beteg tényleg olyan sokkos állapotban volt, mint ahogy Dr. Leonard említette, akkor egy két lábon járó páncél csak olaj lenne a tűzre.
– Acél, légy körültekintő! – mondta Mustang.
– Az leszek, nem kell mondania! – mordult fel bosszúsan Ed, majd Alhoz fordult. – Al, sajnálom, de ezt egyedül kell végigcsinálnom. Ha Alice Morrison tényleg olyan állapotban van, ahogy a doktor mondta, akkor…
– Megértem, bátyus – bólintott a fiatalabb fivér. – Majd kinn megvárlak, és később elmondod, amit megtudtál.
– Köszönöm! – mosolyodott el hálásan a szőke fiú, majd biccentett Roy és Riza felé és elindult a folyosón. Igencsak kíváncsi volt már erre a titokzatos lányra.

~*~

Alice lassan megnyugodott, ahogy egyedül maradt. Időközben egy nővér is ellenőrizte, hozott neki enni, valamint egy kis üveg tejet, megkérdezte, van-e még szüksége valamire, majd magára hagyta. Alice beletúrt a hajába, miután végzett az étkezéssel. Nem tudta elhinni. Tényleg ezerkilencszáztizennégy lenne? Hiszen akkor már zajlania kéne az első világháborúnak, de minden olyan békésnek tűnt. Kíváncsi volt, hol lehet ez az Amestris nevű hely, amit Dr. Leonard említett. Talán az egész egy buta tréfa, vagy egy tévéműsor, de sehol sem látott kamerákat. Kandi kamera lenne? És az akcentus… Angolnak tűnt, de sosem hallott még ilyesfajta akcentust életében, még vidéken sem. Sőt, akkor sem, amikor négy éve New Yorkban töltött két hetet valami rokonánál. De legalább nem egy idegen nyelv volt, ami némileg megnyugtatta.

Begipszelt csuklójára nézett, és valahogy örült neki, amiért nem a jobbat törte el. Akkor sem enni, sem rajzolni nem tudna, sem semmi mást csinálni. Még az sem lepte meg, hogy semmilyen holmija nincs itt, sem a rajztömbje, sem a laptopja, de még a mobilja sem. Ha tényleg nyomoznak az ügyében, akkor a rendőrség biztos mindent lefoglalt és majd visszakapja, ha lezárták az ügyet. Vagy ha kiderül, hogy semmi olyasmit nem rejteget, amit az emberek rejtegetni szoktak. Sóhajtott egyet, majd az ablak felé fordult. Szép, napos idő volt odakinn, a szellő lágyan lengette a fehér színű függönyt. Amennyire meg tudta állapítani, nem a földszinten volt, talán a második, vagy harmadik emeleten. Szeretett volna felállni, de amikor megpróbálta, éles fájdalom hasított az oldalába, így letett eme szándékáról.
– Túl valódinak tűnik az egész – állapította meg végül. – De időutazás? Áh! Nem akarom elhinni! – rázta a fejét keservesen, majd hirtelen kopogtatást hallott. – Szabad!

Az ajtó nyílt, és egy szőke hajú, alacsony termetű fiú lépett be a szobába. Ami elsőre feltűnt Alice-nak, hogy a fiú nem is volt magasabb nála. Gyönyörű borostyánszínű szemei voltak, hosszú haja hátul össze volt fonva. Ruhaként fekete bakancsot, fekete nadrágot és felsőt, piros, hosszú kabátot és fehér kesztyűt viselt. Sokkoló látvány volt, mint aki bandából szabadult. Ahogy közelebb jött, és szóra nyitotta a száját, Alice szemei elkerekedtek. A fiú… más volt! Alice nem tudta, honnan tudja, de egyszerűen biztos volt benne. Másmilyen volt, olyan volt benne, aminek nem lett volna szabad ott lennie. Hirtelen látta is. Szürkés színű volt, kavargó valami, aminek nem volt meghatározott alakja, de ott volt a fiú körül, mint egy absztrakt burok, de nem igazán tudott nevet adni neki. Alice két kézzel szorította a takarót, ahogy várt, míg a jelenség eltűnik. Ez nagyjából fél perccel később be is következett, csak akkor vette észre, hogy a fiú mellette áll és aggodalmas tekintettel néz rá.
– Minden rendben? – kérdezte a szőke.
– Ki… vagy… mi a frászkarika vagy te? – suttogta rémülten Alice, miközben igyekezett az ágy másik oldalára húzódni. Hát újra megtörtént!


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)