Szivárvány és Holdsarló írta: Saszta

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Vérvörös


Mindent elsöprő fájdalmat éreztem, amint a Hold ezüst, fémes érintése végigborzolta testemet, és átalakulásra késztetett. Minden tagom remegett, majd a csontjaim kínzóan lassan, őrjítő fájdalom kíséretében elmozdultak a helyükről és recsegve-ropogva törtek ketté, hogy aztán újra összeforrjanak. Gerincem kettéroppant és meghajlott, körmeim alól karmok bújtak elő feltépve körömágyam húsát, fogaim agyarakká váltak, és éreztem a számban vérem fémes ízét. Mindez megszokott volt már, ám ezúttal soha nem érzett kín vonaglott végig rajtam, és elviselhetetlen fájdalom hasított koponyámba, amint egy másik farkasember tört utat elmém meggyengült védelmének törésvonalain, és vette át az irányítást farkas-énem felett.

Próbáltam ellenállni és kilökni őt elmémből, sikertelenül. Ehhez nem voltam elég erős, ráadásul a figyelmem is megoszlott; egyszerre próbáltam kordában tartani a belőlem kitörni készülő, undorító bestiát, és megakadályozni, hogy a nálamnál sokkal vadabb és erősebb vérfarkas (aki egy másodpercig sem próbált ellenállni a Hold hívó szavának) beleférkőzzön tudatomba. Tudtam, hogy ez a kudarc könnyen mások, vagy akár a saját életembe kerülhet. Ez pedig még az átváltozásnál is elviselhetetlenebb volt a számomra. Egész életemben azért küzdöttem, hogy másokat megvédjek önmagamtól, ám most nagyon úgy tűnt, hogy ma éjjel tehetetlenül kell majd végignéznem, ahogy testem rabjaként, más bábjaként ártatlanok vérét ontom ki.

A vérfarkas erőszakos határozottsággal ragadta meg elmém gyeplőit, alávetve engem minden akaratának. Éreztem, hogy tudatosan haladok célom felé, puha mancsaim szinte alig-alig érintették a zöld, kissé nedves füvet, ahogy rohantam előre. Ha nem lettem volna ilyen kiszolgáltatott helyzetben talán még élveztem is volna, hogy szabadon rohanhatok, és érezhetem, amint a szél felborzolja bundámat, és a fűszálak játékosan csiklandozzák mancsomat, orrommal pedig a friss erdei levegőt lélegezhetem be. Ám akkor mindösszesen csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mit tervezhet velem a fekete farkas.
Nemsokára aztán megálltam. - Megálltunk – javítottam ki magam. A tisztáson egyes-egyedül egy fiatal férfi állt, kezében egy nyílpuskával. Amint érzékelte jelenlétemet/jelenlétünket, egyből hátrafordult, és ránk szegezte fegyverét. A következő pillanatban pedig éreztem, amint akaratlanul pofám vicsorba torzul, aztán lábaim megindulnak, és bundámat borzolva nekirontok. Éreztem, amint agyaraim a puha húsba marnak. Hallottam a férfi ordításait és a szétroppanó csontjait, láttam a szétfröccsenő vért… Rettenetes, s egyben csodálatos érzés volt. Borzalmas volt, mert legnagyobb félelmem vált valóra, ámde volt benne valami borzongatóan kellemes, már-már mámorító is, ahogy tudatosult bennem, hogy most én döntök élet és halál között. A vérfarkas elégedetten mordult fel bennem, és minden marásnál egyre nagyobb erőre tett szert. Ez pedig iszonyatosan megijesztett; nem tudtam már, hogy ezek az érzések az enyémek-e, vagy a még mindig engem irányító farkasé, és féltem mivé váltam ez által.

Aztán egyszer csak fájdalmat éreztem a mellkasomban, és fuldokolni kezdtem, majd az elmémben lévő szorító-nyomó érzés enyhülni kezdett, és nemsokára rájöttem; a fekete farkas haldoklik. Végre sikerült kitépnem magam béklyója alól, és ismét a magam ura voltam. Elborzadva néztem a vérében fuldokló, félholt férfit. Ekkor egy másik nyílpuskás jelent meg, és célba vettem engem. Azon nyomban futásnak eredtem. Ha áldozatomnak szerencséje van, társa még épp időben érkezett ahhoz, hogy ha megkapja a szükséges ellátást, akkor túlélheti. Csak remélni mertem, hogy így lesz… Megborzongtam. Hála a farkasölő-fű főzetnek az éjszaka további részében mindenki biztonságban volt tőlem, ám én sehová sem bújhattam el sötét gondolataim elől.

Másnap kimerülten és leverten érkeztem meg házunkhoz. Tudtam, hogy ott bent Nymphadora vár rám, arcán a szokásos aggodalommal és együttérzéssel, ám ez a tudat most nem vigasztalt. A bűntudat marcangolt belülről, és tudtam, hogy ezen a kínomon még ő sem enyhíthet. Nehéz szívvel nyomtam le a kilincset, és megpróbáltam egy fáradt mosolyt erőltetni arcomra, mikor a boszorkány azon nyomban karjaimba vetette magát. Mint mindig most is átkaroltam és belehajoltam a hajába, ám a szokásos megkönnyebbülést most nem éreztem.

- Merlinkém, Remus, annyira hiányoztál! – duruzsolta a fülembe, majd lassan kibontakozott az ölelésből, és végigmért.

- Ó, te jó ég, mégis mi történt veled? – sikkantott fel szörnyülködve, mikor meglátta rajtam a vértől átázott, cafatokban lógó ingemet. – Ugye nem sérültél meg? – kérdezte összeszorult torokkal.

Nem válaszoltam, csak alig láthatóan megráztam a fejem, majd a padlóra szegeztem tekintetemet. Dora megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Gyere, fürödj le, már előkészítettem a tiszta ruhákat, aztán egyél, s közben mondj el mindent! Tudni akarom, mi történt!

- Dora, én… Ehhez most túlfáradt vagyok, majd talán később… - próbáltam megúszni ezt a beszélgetést. Nem akartam elmondani neki, milyen szörnyű dolgot követtem el. Nem akartam látni a szemében a döbbenetet, a borzalmat és a rettegést, mikor végre rájön: egy szörnyeteghez ment feleségül.

- Remus, tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz… A feleséged vagyok! És talán könnyítene a lelkeden, ha elmondanád, mi bánt – makacskodott.

Felsóhajtottam, és egy fájdalmas grimaszt vágtam, tudtam, hogy úgyis ki fogja húzni belőlem a dolgot.

Egy biccentéssel jeleztem, hogy elfogadtam az elkerülhetetlent, majd beálltam a zuhany alá, és megpróbáltam lemosni a makacsul bőrömhöz tapadt, alvadt vért, ám a bűnömet nem tudtam ezzel semmissé tenni.
Evés után aztán (a gyomrom úgy felkavarodott, hogy alig bírtam pár falatot letuszkolni a torkomon) igyekezve minél rövidebbre fogni, beszámoltam neki a történtekről, de közben egy pillanatra sem néztem rá. Nem tudtam volna elviselni pillantását. Mikor befejeztem, néma csend telepedett kettőnkre. Dora egyszer sem szólt közbe, és ezt rossz jelnek vettem; a boszorkány szinte mindig közbeszólt, ha meséltem valamit. Úgy ültem ott előtte, mint egy halálos ítéletre váró bűnös.

- Remus, ez… Ó, Remus, annyira sajnálom, ami veled történt! Ez borzalmas! - fakadt ki végül.

Hangjában fájdalom és együttérzés csendült. Felnéztem rá; szemei megteltek könnyel, haja pedig szürkésbarnává változott.

- Ám mindez nem a Te hibád! – folytatta.

Hangja most erősen, határozottan csendült. – Tudom, hogy most a bűntudat emészt, de Te mindent megtettél, hogy ezt megakadályozd! A fekete farkas irányított. Ő nem te voltál, még csak nem is a benned lakozó vérfarkas.

- Te ezt nem értheted, Dora, te nem voltál ott, te nem élted át azt, amit én! – feleltem csendesen, szomorúan. – Én… élveztem – vallottam be olyan halkan, hogy abban sem voltam biztos, hogy hallotta a vallomásomat.

- Szerintem az a fekete farkas érzése volt, Remus – próbált megnyugtatni. Én csak a fejemet ráztam.

- Nem hinném – válaszoltam végül keserűen.

- Jajj, Remus, ezt nem gondolhatod komolyan! Ha valóban a Te érzésed lett volna, akkor nem hagyod ott a még lélegző férfit, hanem végeztél volna vele – jelentette ki olyan határozottsággal, mintha ez megcáfolhatatlan tény lenne.

Én ellenkezni akartam, de hamarosan rádöbbentem, hogy nem tudok erre mit mondani.

- Talán igazad van – hagytam rá végül.

Nymphadora erre halványan elmosolyodott, majd közel hajolt hozzám, és gyengéden megcsókolt. Bizsergés futott végig minden tagomon, és perzselő tűzzel égett a mellkasomban a szenvedély. Mohón csókoltam vissza, majd szinte erőszakosan rántottam magamhoz. Az asztalról egy mozdulattal söpörtem le a tárgyakat - a két pohár és tányér ripityára tört szét a padlón, de én nem törődtem vele. Az asztalra fektettem, és türelmetlenül téptem le róla ruháit. Felmordultam, mikor Dora végre megérintette férfiasságomat, és hevesen rángatta le rólam a nadrágot. Körmeim alól ismét karmok bújtak elő, melyekkel végigszántottam a hátán. Éreztem, amint vére eláztatja karmokká korcsosult kezeim...


Zihálva riadtam fel és ültem fel az ágyban. Az órára néztem: hajnali egy óra volt. Dora békésen szuszogott mellettem. Felsóhajtottam. Csak egy rossz álom volt… Egy rossz álom, mely bármikor valósággá válhat.
Hiba volt feleségül vennem őt! És a baba… Mindkettejükre csak veszélyt jelentek… El kell mennem innét, jobb lesz nekik nélkülem. Nem tehetem tönkre azt az embert, akit a világon a legjobban szeretek! Ám tudtam, ezt ő úgysem értené meg.

Szomorúan néztem még őt egy darabig, majd gyengéden végigsimítottam a hátán és most égszínkékben pompázó hajzuhatagán. Titkon abban reménykedtem, hogy felébred rá, és gyengéden visszahúz az ágyba, hogy édes szavaival, érintéseivel és csókjaival maradásra bírjon s kiverje ezt a „hülyeséget” a fejemből, de ez nem történt meg. Fájó szívvel keltem ki mellőle, és halkan öltözködni kezdtem, s már indultam is. A hálószobaajtóból azonban még utoljára visszanéztem rá, aztán hátat fordítottam neki, és elindultam az éjszakába, magam sem tudva, hogy pontosan hová visz majd utam.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)