Szivárvány és Holdsarló írta: Saszta

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Merengő


Céltudatosan és a félelemtől összeszorult torokkal róttam a Roxfort folyosóit. Az igazgatói szoba felé tartottam, mert újabb vérfarkas támadásról kaptunk jelentést a minap, az én lelki szemeim előtt meg persze egyből ezernyi rémkép kezdett táncolni, melyben Remus megsebesül, vagy ő mar meg valakit, esetleg vérbe fagyva hever az avaron… Nyeltem egyet, szemembe pedig könnyek gyűltek. Képtelen voltam elviselni ezt a bizonytalanságot és az állandó rettegést, hogy vajon mi van vele! Hónapról hónapra ugyan azt az ördögi érzelmi hullámvasutat jártam be: először jött a megkönnyebbülés, mikor megtudtam, hogy a férfinak semmi baja, aztán ha szerencsém volt összefutottam vele, minek természetesen veszekedés lett a vége, majd újabb elválás következett, mert neki vissza kellett mennie a vérfarkasok közé, s én attól a pillanattól fogva egészen, míg nem kaptam hírt felőle, folyamatosan az aggodalom bénító szorításában találtam magam, amitől persze semmire sem tudtam rendesen koncentrálni.

A múlt hónaptól kezdve pedig szokásommá vált, hogy amint újabb vérfarkas támadásról kaptam hírt, egyből felkerestem Dumbledore-t, hátha ő bővebb információval is tud szolgálni. Így esett, hogy a múltkor Harrybe is belebotlottam, ami mindkettőnk számára elég kínos találkozásnak volt betudható. Szerencsére az a jelenet csak pár percig tartott, és Harry nem kezdett el túlságosan faggatózni, bár arra azért rákérdezett, mit keresek én itt, de az, hogy az igazgatóval akarok beszélni, láthatólag bőven elég volt számára válasz gyanánt, aminek kimondottan örültem. Valahogy semmi kedvem nem volt magyarázkodni a fiúnak.

Most viszont reméltem, hogy nem hiába mászom meg ezeket a lépcsőket, és ezúttal itt fogom találni Albust. Elég volt Remusszal ezt a bosszantó macska-egér játékot játszanom, nem akartam, hogy még az igazgatóval is hasonlóképpen járjak.
Az igazgatói iroda elé érve a szokásos kőszörny fogadott, ám szerencsére tudtam a jelszót (citrompor), így azonnal utat is engedett nekem. Fönt azonban senkit nem találtam, bár az ajtó résnyire nyitva volt. Bekukucskáltam, de bent senkit se volt, így hát jobb ötlet nem lévén beléptem a helyiségbe, és kényelembe helyeztem magam. Mégis minek ácsorogtam volna a küszöbön, ha egyszer nyitva volt az ajtó, és a széken ülve sokkal kényelmesebb a várakozás? Pár percig unottan néztem körbe a régen oly ismerős irodán; a falon sorakozó megannyi régi igazgatók portréján, akik mind kíváncsian néztek engem, Fawkes kalitkáján, a merengős szekrényen… A merengős szekrényen, melynek ajtaja félig nyitva volt, és ragyogó, ezüstös kék fény szűrődött ki belőle. Pár percig csak bámultam a hívogató fénycsíkot, majd óvatosan közelebb léptem, és kíváncsian tártam ki a szekrény két szárnyát.

Finoman megböktem a folyadékot, és máris örvényleni kezdtek benne az emlékek. Egy-egy emlék lustán a felszínre tört, és pár másodpercre megjelent előttem néhány kép: egy vérfarkas, amint egy kisgyermekre veti magát, és egy másik ezüstszürke, aki megpróbálja elrángatni a nagyobbat zsákmányától; Greyback, amint állatias röhögéssel nézi, amint a többi farkasember megkínoz, majd megerőszakol egy fiatal lányt; Remus, amint összeverekszik egy másik vérfarkassal…
Megtántorodtam, és émelyegve hátráltam a merengőtől. Most döbbentem rá, hogy ezek Remus emlékei voltak. A legszörnyűbb emlékei. Azok a borzalmas pillanatok, melyeket a vérfarkasok között kellett átélnie. Elszörnyedtem. Most értettem meg csak igazán, hogy mitől is akart engem megóvni. Az első perctől fogva tudtam, hogy elképzelhetetlen szörnyűségeken kell keresztül mennie ott köztük, de így, hogy láttam, mindez valóságossá vált. Éreztem, hogy könnyeim végigfolynak az arcomon, ahogy arra gondoltam, hogy Remus most is ott van kint az éjszakában, és ehhez hasonló dolgokat kell megtapasztalnia pusztán a Rend kedvéért. Dumbledore kedvéért… Még sosem gyűlöltem ennyire az igazgatót, mint most. Mégis hogy tehette ezt Remusszal, hogy volt képes ilyet kérni tőle! Kezem ökölbe szorult. Ekkor, mintegy végszóra, a hátam mögött egy szelíd hang csendült fel:

- Jó estét, Tonks! Mi ügyben kerestél fel? – kérdezte Dumbldeore, a tőle megszokott nyugodtsággal.

Megfordultam felé, és már készültem is mindent a fejéhez vágni, ám ekkor észrevettem, hogy ki áll mellette. Remus. Elsápadtam. Ő rám nézett, majd a merengőre, és látszott rajta, hogy máris tudja, hogy láttam pár emlékét. Arca fájdalmas fintorba torzult egy pillanatra, majd újra a közöny álarcát vette magára, de rám nem nézet többé.

- Én akkor mennék, is, igazgató úr! – szólalt meg. – Minden fontos dolgot megbeszéltünk, nincs hát itt több keresnivalóm – mondta, és amint Dumbledore beleegyezően biccentett egyet felé, már fordult is ki az ajtón.

- Remus, várj! – kiáltottam utána, de Ő nem állt meg, így nem törődve azzal, hogy Dumbledore még mindig az ajtóban áll, durván félrelöktem az útból, és már rohantam is le a lépcsőn, hogy utolérjem Őt. Ám minden hiába volt, addigra ismét elnyelte Őt előlem a messzeség.

Remus még csak esélyt sem adott, hogy elmondhassam neki újra: szeretem Őt, és bármit megtennék azért, hogy legalább egy kis részét átvegyem a vállára nehezedő súlyból. Hogy vállalom, hogy osztozzak vele kínjain, csak azért, hogy legalább néha napján mosolyt lássak fáradt arcán, és némi boldogságot csempésszek a Hold árnyékolta életébe. Hogy nem érdekel, hogy veszélyes, és minden hónapban szörnyek között kell élnie, és hogy tudom, Ő sosem válik eggyé közülük. Hogy csodálom Őt és bízok benne, és övé már a szívem, amíg csak élek.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)