Szivárványvarázs írta: Saszta

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---


Szivárványvarázs


×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~ Gábor ~×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~××~×~×~×~×~×~×~×


Jólesőn nyúlsz el az ütött-kopott kanapén, míg kint veri az ablakot az ítéletidő. Csak úgy zuhog az eső, végre elhozva a várva-várt lehűlést a hetek óta tartó, füllesztő nyári kánikula után. Te egy cseppet sem bánod, hogy a zápor miatt kis házikódban ragadtatok, ez ugyanis azt jelenti, hogy kivételesen lesz egy kis nyugtod, és pihenhetsz egy kicsit. Kisfiad azonban bánatosan néz ki a vízcseppektől tarkított ablakon; tegnap megígérted neki, hogy ma elmentek a közeli, sekély vizű tóhoz fürdeni, ám ezt a tervet az időjárás meghiúsította.

Mosolyogva nézed Rolandot, ahogy az ablakpárkányra könyökölve – pontosabban inkább azon lógva –, sóvárogva bámul ki az eső áztatta, festői tájra. Egy kis erdőcske szélén lévő mezőn áll egyszerű, fából épült házikótok, ahová nyaranta ellátogattok, elmenekülve pár napra vagy hétre a város nyüzsgő forgatagától. A mezőt megannyi virág varázsolja mesébe illővé, a közelben pedig egy szép kis patakocska csordogál, ami mögött az erdő fái sorakoznak.
Kisfiad ijedten összerezzen, mikor Odin haragos villáma hatalmas mennydörgés kíséretében végigcikázik a mélykék égbolton. Azon nyomban mögötte teremsz és megfogod őt, mielőtt még lecsúszna az ablakpárkányról. Roland hálásan néz fel rád, majd bújik védelmet nyújtó karjaid közé, mire egy apró puszit nyomsz a homlokára.

A vihar hamar lecsendesedik, és már csak hébe-hóba morran fel fenyegetően az ég. Lassan a zápor apró, szitáló szemerkéléssé szelídül, és a nap is játékosan előbújik a felhő árnyékai mögül, felfestve a horizont vásznára a szemet gyönyörködtető szivárványhidat.

- Apa, apa, ugye az angyalok festik a szivárványt? – fordul feléd Roland izgatottan.

A kérdést hallva elgondolkozol. Gyermekként rengeteg időt töltöttél azzal, hogy a szivárványt bámulva színesebbnél színesebb történeteket találtál ki, hogy miképpen is keletkezhet egy ilyen nem evilági csoda (mert valami, ami ennyire káprázatosan gyönyörű, úgy vélted, nem lehet ebből a világból való) az égbolton. Végül mosolyogva az öledbe kapod kisfiadat, és mesélni kezdesz neki:

- Ez a világ *Májá, az illúzió Istennőjének birtokában van. Minden, amit tapasztalunk, káprázat csupán, ám olyannyira hiszünk szemünknek, hogy nehezen vesszük észre a valódi csodákat. A szivárvány egy közülük – kezdesz bele a mesébe.

- Ez a varázslat úgymond az Istenek ajándéka. A világ összes Istenéé, habár nem akaratlagosan adták nekünk ezt a csodát. Hiszen mégis miért is érdemelnénk meg a szivárvány tündöklését, mikor oly sokukat elfelejtettük az idők folyamán, mintha soha nem is léteztek volna? Pedig ők mind itt vannak bennünk, és a körülöttünk lévő dolgokban, csak meg kell találnunk őket önmagunkban! - mutatsz a szívedre szenvedélyesen. Kisfiad szájtátva hallgatja mesédet, te pedig mosolyogva folytatod. Felvidít a tudat, hogy Rolandot ilyen könnyen el tudod kápráztatni, és hogy issza minden szavadat.

- A szivárvány színkavalkádjának eredete azonban nagyon messzi időkre nyúlik vissza. Olyan ősi csoda ez, mely a kezdetek-kezdetén alakult ki, nem sokkal azután, hogy mi emberek megjelentünk itt a Földön. Mi pedig hamar létrehoztuk saját Isteneinket, és senki sem tudja már, ki is volt az első Isten, az Igazi, aki ténylegesen megteremtette a Világot, és melyek azok az Istenek, melyeket mi teremtettünk meg fantáziánk hatalmával. Ám e történet nem róluk, és még csak nem is az emberiség regéjéről szól, így ez mesém szempontjából lényegtelen is. Azonban ami azt illeti, mi jogon kérdőjelezhetnénk mi meg, emberek, az Istenségek valódiságát? Mégis miért kéne fontosnak lennie, melyikőjük hozott létre bennünket, és melyikeket hoztuk létre mi magunk, ha egyszer már mind léteznek, valóságossá váltak, és bennünk élnek mindannyian? – tárod szét a kezeidet.

- Így van, így van! – lelkendezik gyerkőcöd is. – Mind egyenlő, hiszen mind itt van, ni! – teszi a kezét a szívére, ahogyan azt te tetted pár perccel ezelőtt. – És mind őriz minket, és vigyáz ránk, igaz, apa? – néz rád megerősítést várva.

- A többségük igen – bólintasz, majd lehalkítod a hangodat, és közelebb hajolsz kisfiadhoz, mintha egy nagy titkot készülnél megosztani vele.

- Ám van pár közülük, kik tévútra vezetnek minket – suttogod. – Velük vigyázz! – figyelmezteted fiadat játékosan. – Ott van például Loki, az ármányos Istenség, aki valójában nem is közéjük való, ám Odin kegyelméből befogadták őt az Istenek csarnokába, és isteni hatalmat kapott. Ő minden irigység és az összes kis csínytevés okozója, és általa kaptuk kalandvágyunkat is. Éppen ezért óvatosan kell bánni vele, hiszen ha hallgatunk rá, nagy bajba kerülhetünk, viszont fel is pezsdítheti egyébként egyhangú életünket, és új tapasztalatokhoz juthatunk, ha egy-egy veszélyesebbnek tűnő játékba belemegyünk. És ott van Lucifer is, a tagadás ősi szelleme, kinek számtalan nevét ismerjük, s aki sokak szerint a bennünk rejlő minden rossz forrása. De ne feledd! – emeled fel az ujjad, hogy Roland biztosan megjegyezze következő szavaid. – Fény nem létezhet sötétség nélkül! Tanuld hát meg tisztelni Őt is, mint minden más Istenséget! Az újakat és a régieket is egyaránt, hiszen csak akkor válhatsz teljessé, ha mindnyájukat felfedezed önmagadban, és megtanulod, mikor melyik Istenre kell hallgatnod!

- Tehát Lucifer is a részem? – kérdi Roland kissé ijedten. – Bennem is van gonoszság?

- Igen, a Sötétség Angyala is ott lapul mindenkiben. De ne félj! – nyugtatod meg. – Sammael nem feltétlenül gonosz! Ő is hasonló Lokihoz. Lucifer megtagadta Isten nézeteit, és bűnbe csábította az embereket, ám nélküle nem létezne számunkra a tudás ajándéka, és ez a fajta szabadságunk - a döntés lehetősége jó és rossz között, és saját sorsunk irányítása – sem állna rendelkezésünkre. Ahogy ugyan a hazugság és a tagadás is alapvetően rossz dolog, de néha szükségünk van ezekre, és nem feltétlenül csak rosszat szülhetnek. Ráadásul azt se felejtsd el, hogy minden Istenség, így Azazel is csak egy apró szelete személyiségünknek, és együttesen alkotnak ők bennünk egy egészet. Van, amelyik Istenből több van bennünk, van, amelyből kevesebb – magyarázod neki. Roland értő ragyogással emeli rád smaragdzöld tekintetét, és egy apró bólintással jelzi, hogy most már ért mindent. Ismét elmosolyodsz, és arra gondolsz, hogy kisfiad egy igazi drágakő így, életed derekán.

- No, de azt ígértem Neked, hogy a szivárványról fogok mesélni, erre látod, máris hogy elkanyarodtam! – nevetsz, majd folytatod, visszaterelve történetedet az eredeti témára.

– Ahogy azt már mondtam, az első színpompás hídvarázs az égen akkor keletkezett, mikor már az összes Istenség létezett, ám az emberek még nem ismerték fel magukba mindegyiküket. Ekkor még többistenhit uralkodott, és a mostaniról, az egy, az Igaz Istenről még csak nem is tudtak. Ekkor még Isteneink sokkal inkább hasonlítottak ránk, emberekre, ők is, csakúgy, mint mi, nem voltak tökéletesek és hiba nélküliek, és folyton vitatkoztak egymással. Egyszer például Péleusz és Thétisz lakodalmukra egy Istent, Eriszt, a viszály Istennőjét nem hívták meg, aki így bosszúból begurított egy aranyalmát, melyre ráírta, hogy „a legszebbnek”, melyen Héra, az egyik főbb Isten, Zeusz felesége, Aphrodité, a szerelem Istennője és Athéné, a tudás és bölcsesség Istennője egyből hajba kaptak, és ez csak az egyik leghíresebb vita, mely az Istenségek között akkoriban lezajlott.
Ám egy másik esemény volt az, mely elősegítette az égi színvarázs feltűnését. Egy drámai, végzetes történés, mely az egész Olümposzt, Asgardot, a Mennyországot – nevezhetjük bármely nevén, hisz mind egy és ugyanaz – megrázta, és mely az emberiségre is nagy hatással volt – térsz rá a lényegre.

- Az egész eseménylánc elindítója Baldr születése volt, aki Odin és Frigg gyermekeként jött a világra. Baldrt minden Isten szívből szerette, hisz tele volt jósággal és együttérzéssel, és mindenkinek boldogságot lopott szívébe. Mindenkinek, kivéve Lokinak, aki nem bírta elviselni, hogy Baldrt ilyen nagy szeretet öleli körül, így elhatározta, hogy elhozza számára a véget. Frigg ezt elkerülendő megesketett minden fát, növényt, állatot, embert, tárgyat, elemet és minden létezőt, hogy ne árthasson Baldrnek, ám egyetlen aprócska, jelentéktelennek tűnő növény, a fagyöngy nem tett esküt, ez pedig nem kerülte el Loki figyelmét, s azonnal kihasználta a kínálkozó alkalmat. Egy napon, mikor az Isteneknek Frigg bemutatót tartott arról, hogy semmi sem tud már ártani gyermekének, Loki nyilat faragott a fagyöngy ágából, és Hodr, a vak Isten kezébe adta azt, aki lelőtte vele Baldrt. Ezzel Baldr végleg az Alvilágba került, és halálával a Földön kihunyt a fény, eltűnt a felhőtlen vidámság, a jólelkűség és a szeretet, és véget ért az aranykor, egyszer s mindenkorra.
Azóta a szivárvány mindig megjelenik az égen, valahányszor az Istenek Baldrt, a fény, a békesség és a boldogság Istenét siratják, majd könnyeik elapadnak, beletörődve ebbe a veszteségbe. Ez az Istenségek, s az emberiség örök gyásza, bár az emberekben nem is igen tudatosul ez a veszteség, hisz már annyira megszokták Baldr hiányát. Ugyanakkor egyben egyfajta elfogadásnak és a békének is a jelképe ez, hiszen halála egyúttal össze is kovácsolta az addig folyton civakodó Istenségeket, akik ezután végre megtanulták elfogadni egymást, hisz volt egy közös pont már mindnyájukban; a gyász. S bár az Égben ez elhozta a végtelen nyugalmat, de a Földön ez viszályt és háborúkat szított. Ennek ellenére ez a jelenség egyben egyfajta reményt is jelent, hogy talán egy napon visszatér a Földre a béke és a szeretet, elkergetve a sötétséget mindörökké.
Ilyenkor pedig pár percig az Istenek könnyei hidat nyitnak az emberek számára a Másik Világba. Ezen azonban csak pár kiválasztott léphet át. Azok viszont, akik átjutnak, örök életet nyernek Odaát, a fantázia végtelen birodalmában, ahol kívánságaik valósággá válnak – fejezed be mesédet, és örömmel látod, hogy az ég immáron derült, és vidáman mosolyog rátok a nap a felhők mögül.

Ettől fogva valahányszor felbukkan az égen a színpompás csoda, Roland mindig addig könyörög neked, míg újra el nem beszéled neki ezt a kis történetet annak eredetéről. Kisfiad pedig minden alkalommal szájtátva hallgatja végig, később pedig ő is ezzel a regével kápráztatja el az unokáidat.
A szivárvány varázsa ámulatba ejti az egész családot, és mosolyt csal mindenki arcára még a legborúsabb napokon is.


Tizenöt évvel később

¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤× Roland פפפפפפפפפפפפפפפפפפפ


Ugyanolyan tikkasztó, meleg nyár volt akkor is, mikor apám autóbalesetet szenvedett. A tűző nap fénye elvakította a vele szembe jövő kamionsofőrt, és teljes gázzal nekihajtott apám BMW-jének. A kocsi eleje a felismerhetetlenségig eldeformálódott és ripityára tört szét, az ablaküveg egy darabja pedig átszúrta apám mellkasát. A mentősök már semmit sem tehettek érte; saját vérébe fulladt bele, mire kiértek. Mivel én voltam a legközelebbi hozzátartozója (ugyanis anyám akkor már nem élt, pár éve vitte el őt a tüdőrák), így ők értesítettek a tragikus balesetről. Hangjuk teljesen semleges volt, mintha csak valami kis apróságot közöltek volna velem, nem pedig azt, hogy elvesztettem egyetlen élő – azazhogy most már halott - szülőmet is.

A temetése napján azonban megnyílt az ég, és zuhogó eső árasztotta el a világot, mintha csak az én fájdalmam szakította volna szét a fellegeket. Az eget újra és újra dühös villámok szelték ketté, a szél pedig kifacsarta a gyászolók kezéből fekete esernyőiket. A villámokban s saját haragomban a mai napig érzem Odin jelenlétét, és hallom Thor pörölyének zaját. Érzem Őket itt, bennem, és látom másokban is fel-felvillanni jelenlétüket, mikor előtör belőlük indulatuk.

A pap valamilyen jellegtelen gyászbeszédet mondott el; üres, ámde kacifántos szavak voltak egy olyan ember szájából, aki még csak nem is ismerte Őt, így minden, amit mondott lényegét vesztette. Én unottan, sőt inkább dühösen hallgattam szavait. Mérges voltam, mert ebből a beszédből hiányzott az az ember, akit én megismertem, ezekben a szavakban sehol sem volt az Ő lelke és jelleme, valamint a pap csak egyetlen Isten nevében beszélt, pedig apám minden Istent egyaránt hűen szolgált. Ám tisztában voltam azzal, hogy ő nem tudhatta, hogy nem csak az ő Ura létezik, hanem mindegyik Istenség egyaránt ott lüktet, él és lélegzik minden emberfiában.

Körülöttem mindenki a zsebkendőjébe temetkezett, ám én képtelen voltam sírni. Az én gyászom mélyebb volt ennél; engem belülről emésztett a veszteség, mintha egy darabot levágtak volna a szívemből, és azt is apám mellé helyezték volna a sírba.

A temetés után még ott maradtam apám sírhantja mellett. Szótlanul álltam ott, mellkasomban pedig fájdalmas űrt éreztem. Apám itt hagyott engem a világban, s tudtam; ezúttal végleg magamra maradtam. Számomra Ő volt Baldr, az Istenek kegyeltje, a jóság, a szeretet és a boldogság megtestesítője, és most én is éreztem ezt a mérhetetlen veszteséget. Mintha mindez halálával eltávozott volna belőlem…

Felnéztem az égre. A felhők - melyeket Frigg szőtt az égre (apám meséjében mindig ezt mondta, én pedig még most is érzem azt a varázslatot, valahányszor felnézek oda fentre)- immáron fekete helyett szürkévé, majd lassan fehérré változtak, s a nap is félszegen kikukucskált rejtekhelye mögül. A nap leheletnyi érintésében pedig éreztem az egy Isten vigasztalását és együttérzését, bár ez fájdalmamon alig enyhített valamit.
Nemsokára pedig ott virított az égen a jól ismert szivárvány is, melyről apám gyerekkoromban annyi mesét mondott, elvarázsolva velük engem.

Elmosolyodtam. A szivárvány rá emlékeztetett, és olyan volt, mintha Ő mosolyogna rám annak színpompás hídja mögül, s mintha még a hajamba kapó szél is az Ő szavait susogná:

- Mindig ott leszek veled, fiam, bárhová is mész! Én már átmentem a szivárvány varázskapuján, s immáron ott vagyok annak túloldalán a Másik Világban. Csak nézz fel az égre, és ott majd megtalálsz! Ott leszek a felhők fehér fodraiban, éjjel a csillagok fényével mutatom majd neked az utat, és rám lelsz majd a Hold ezüst tündöklésében, a szellő lágy suttogásában, nyáron pedig a zápor után előbukkanó szivárvány színes ragyogásában.

***Vége***


Magyarázat: *Májá: Hindu fogalom, valójában nem Isten, egyszerűen csak illúziót, szemfényvesztést jelent. Szó szerinti fordításában nem az, illetve az, ami nincs a jelentése. A hinduizmusban az anyagi létre utalnak vele, mert úgy vélik, ez csak egy átmeneti állapot, s nem pedig az igaz valóság.

Köszönöm, hogy elolvastad, és ha tetszett, ha nem, szívesen várom a véleményedet, hiszen az a fontos, hogy Neked mit jelentett ez a történet, Rád milyen hatással volt! :)
Nem kell nekem regény, elég nekem pár szó vagy pár mondat is. :)




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)