Tale Untold írta: Dorisia Deer

[Kritikák - 0]

+++ betűméret ---
<<


Mivel ebben az évben, először és utoljára, mind a hatan elindulunk a Roxfortba, a nap káosszal indult. A dolog annyi lett volna, hogy mindenki felöltözik, megfogja a ládáját, és odaáll a kandalló elé, tehát nem is igazán értettem, hogy Anya és Walburga néni miért szadiznak minket a reggel hatos ébredéssel.

És Sipor pontban hat óra öt perckor a mi szobánkban is előtűnt a semmiből, és egy megbűvölt kolompot akasztott a falra, ami addig nem hagyja abba a csörgést, amíg ki nem kelünk az ágyból. Két ásítás között odaugrottam Siporhoz, hogy lehetőleg minél rövidebb úton küldjem a házimanó-pokolba, de ő addigra halk pukkanás kíséretében semmivé vált, úgyhogy meg kellet elégednem annyival, hogy kirugdalom a nyafogó Narcissát az ágyából, így elhallgattatva azt a vacakot. Miután dohogva konstatáltam, hogy hat, azaz hat óra van, dühösen visszamásztam a paplan alá, mire a kolomp megint rákezdett.

- Ninaaaa! Légyszi kelj már fel! – visította a fülére szorított kezekkel. Pár percnyi mérlegelés után úgy határoztam, hogy felkelek. Ebben a döntésemben az is közrejátszott, hogy Sirius, a szokásos unott stílusában bevonszolta magát a szobánkba, és közölte velem, hogyha nem mászom ki az ágyból ebben a pillanatban, akkor felrúg a Holdra. Alap esetben nem vagyok félős, de Sirius nem szokott viccelni.

Ekkor volt fél hét. Nyolc órára sikerült mugliruhában, többé-kevésbé rendezetten asztalhoz ülnünk, és meghallgathattuk Walburga néni előadását arról, hogy mennyire szégyenletes, hogy a varázslótársadalom kénytelen rejtőzködni, és undorító mugliruhákban járni. A szüleink egyetértően bólogattak, bár nyilvánvalóan unták, Andromeda álmodozva bámult ki az ablakon, Sirius pedig gúnyosan mosolygott, aki hülye, az maradjon is úgy stílusban. Narcissa teljes figyelmét a tükörtojására fordította, Regulus és Bella meg valami bájitalról susmusoltak. Engem lekötöttek a gondolataim, úgyhogy elfelejtettem érdeklődve nézni Walburga nénire, de most nem bántam, ha megharagszik, fél évig nem látjuk egymást.

Kilenc óra 7 perckor végre befejeztük a reggelit, majd mindenki elvonult a szobájába, utoljára ellenőrizni, hogy meg van-e mindene. Nyilvánvaló, hogy Regulus kedvenc pulcsijának nyoma veszett, Narcissa beverte a kislábujját az ajtófélfába, úgyhogy emiatt bőgött vagy fél órát, Andromeda nem talált valami őrülten fontos könyvet, amit feltétlenül vissza kell adnia Tednek, ebből persze veszekedés lett, mert hogyhogy érintkezik egy sárvérűvel. Eközben Bella talált egy kifésülhetetlen kócot a hajában, úgyhogy levágta az egészet, ,,engem nem győzhet le egy haj” csatakiáltás kíséretében, ami miatt Anya irtó dühös lett, mert egy Black lány nem jelenhet meg csúnyán, féloldalas hajjal, úgyhogy nekiállt visszanöveszteni. Én is kivettem a részem a káoszból, de hát mit tehettem volna, el kellett köszönnöm Islától, aki egyébként remekül megvolt a kutyusával, és elbeszélgettük az időt. Regulus szerencsére megtalált, így tíz órakor én és a ládám ott várakoztunk a kandalló előtt. Andromeda, a könyvvel a kezében, révetegen bámulta a plafont, Narcissa hüppögve üldögélt a ládáján, Regulus őt vigasztalta, Bella pedig gyilkos tekintettel bámulta újonnan növesztett fekete fürtjeit. Anya a hop-poros edénnyel a kezében, menetkészen állt a kandalló előtt, Apa pedig izzadtság cseppeket törölgetve a homlokáról, nagyot sóhajtva kérdezte:

- Na jó. Indulhatnánk végre?
- Igen! – válaszoltuk kórusban. Azaz, kivéve Andromedát, aki most zavartan nézett körbe.
- De hol van Sirius? – kérdezte álmatagon. Na ne. Mindenki tanácstalanul nézett körbe, kivéve Narcissát, aki tovább sírdogált, mert neki mindig, csak és egyedül Narcissa számított.

Sirius szerencsére megjelent, így alig öt percet kellett keresni, Bella azt állította, hogy a kézitükrével beszélgetett.

És igen. Ez a pillanat is eljött. Hányszor, de hányszor képzeltem el, és most megtörténik. Elindulok a Roxfortba! Igaz, hogy az izgalom miatt nem bírtam egyhelyben maradni, és kék zöldre vertem a könyökömet, de mindez eltörpült a határtalan boldogságom mellett. A King Cross pályaudvar gyönyörű volt. A nyüzsgő tömegben könnyű volt felismerni a roxfortosokat. Hatalmas ládák, kalitkába zárt baglyok, néhány izgő-mozgó béka vagy patkány tulajdonosai. Egy szőke, göndör lány egy kövér macskának könyörgött, egy másik fiú pedig megpróbálta elhitetni a szüleivel, hogy igenis át lehet menni a falon.

- Sárvérű – prüszkölte Bellatrix megvetően.
- Elnézést – mondta Anya hűvösen, ahogy elhaladtunk mellettük, jelezve, hogy elállják az utat. Anya királynői jelenség. Magas és kecses, mindig udvariasan és halkan beszél. Apa is magas és nyúlánk ember, sűrű, fekete hajjal. Nagyon hallgatag, alig hallom beszélni, de mindenki azt mondja, nagyon okos. Elképzeltem, milyennek láthatnak minket az emberek. Arra gondoltam, talán olyanok vagyunk, mint valamiféle királyi család.
- Sirius – suttogta Anya. – Sirius, kérlek, gyere vissza ide.

Csak most vettem észre, hogy Sirius leszakadt tőlünk, és megindult a fiú és a szülei felé, akik az előbb elállták az utat.

- Jó napot kívánok! – köszönt udvariasan. Mit csinál? – Te is a Roxfortba mész? – kérdezte a fiútól, mire az tétován bólintott. – Ők ott az unokahúgaim. Ők is idén lesznek elsősök. – Az arcom kipirosodott a szégyentől. Hogy merészel bemutatni egy sárvérűnek? Ez tényleg több a soknál. Siriusról mindenki tudta, hogy nincs egészen rendben agyilag, na de ennyire? Anya csalódottan lesütötte a szemét, Apa pedig megragadta Bellatrix csuklóját, aki dühében megindult feléjük. Andromeda révetegen mosolygott Siriusra, és a fiúra, akik megindultak felénk.
- Gyerünk, induljunk, mielőtt ideérnek – találta meg Anya a lélekjelenlétét, és amilyen gyorsan csak tudtunk, átléptünk a falon.

Itt voltunk. A Roxfort Expressz már a síneken állt, teljes pompás piros valójában, a nyüzsgő tömeg csak varázslókból és boszorkányokból állt, kivéve persze azt a néhány bárgyú muglit, akik sárvérű porontyaikat kísérték. Közben Sirius is megérkezett a fiúval és a szüleivel. Bella és Reg gyorsan elköszöntek anyáéktól, és megindultak a vonat felé, úgyhogy Narcissa és én követtük őket, míg Andromeda odalépett Siriushoz.

- Ő itt Benjy. Benjy Fenwick – mondta, de nem igazán figyeltem rá, fontosabb dolgom is volt. Mire sikerült felvonszolnom a ládámat a vonatra Belláék eltűntek, úgyhogy nekiállhattam egyedül keresni egy üres kupét. Cissy is a nyomomban volt, de nem igazán érdekelt.

Végül, hosszas keresgélés után találtam is egyet, és rögtön levágtam magam az ablak mellé. Narcissa velem szemben ült le. A vonat csendes zökkenéssel indult meg, a pályaudvar egyre gyorsabban száguldott el mellettünk, az integető szülők egyetlen, hatalmas folttá olvadtak össze. Nagyon úgy tűnt, hogy egész úton kettesben leszek a húgommal és a problémáival.

Azonban a következő pillanatban egy alacsony, kövérkés, vörös hajú kislány nyitott be.

- Ideülhetek? – kérdezte félénken, és kiskutyaszemeket meresztett ránk.
- Persze, gyere – legyintettem. Miért ne? Elfér. Istenem, mi van velem, átszúrta az agyamat egy unikornis? És ha sárvérű?
- Molly vagyok. Molly Prewett – jelentette ki. Prewett. Hát, legalább varázslócsaládból származik, ha nem is valami nagy név.
- Nagini Black… - Visszafordultam az ablak felé. Legyen neki elég, hogy ennyi idő pazaroltam rá. Mollynak azonban be nem állt a szája. Beszélt a macskájáról, a bátyjairól, a pálcájáról, a másod-unokatestvérének a feleségéről, végül pedig felfalta a büfésboszorkány csaknem teljes kínálatát. Narcissa békésen szuszogott, úgy látszik, kimerítette a hisztizés, úgyhogy úgy döntöttem, megkeresem Bellát és Regulust.
- Bocsi, elmegyek, megnézek… Valamit – vetettem oda Mollynak, az udvariasság kedvéért.
- Oké, menj csak. Örülök, hogy megismerkedtünk. Annyira jó, hogy most már ismerek valakit! Úgy értem a bátyjaimon kívül. Mármint, nem mintha nem szeretném őket, de azért… - Valahol itt csuktam be az ajtót, de mintha tovább beszélt volna magában, nem tudom.

Hamar megtaláltam a nővéremet, egy tejföl szőke hajú fiúval beszélgetett, aki idősebbnek tűnt nála. A kupéban ült még egy vékony fiú, furcsa kabátban, és még egy, aki feltűnően jóképű volt, valamint Regulus. A kupéban sejtelmes félhomály uralkodott, a függönyöket teljesen elhúzták, de a napfény így is megtalálta az útját.

- Nagini, szia! – köszönt Regulus, aki úgy tűnt, nagyon megörült nekem. - Még van egy üres hely, nem ülsz le? – kérdezte, és én örömmel mondtam igent.
- Kik ezek? – kérdeztem suttogva.
- Ő ott Lucius Malfoy, és a barátja, Rodolphus Lestrange. Ők idén lesznek negyedévesek. Az a fiú pedig Piton – mutatott a furcsa kabátosra. – Ő harmadéves, Bella évfolyamtársa. Regulus elmélyült egy könyvben, én pedig kíváncsian hallgattam Luciust, Rodolphust, és Bellát.
- Yaxley és Dolohov is kihagyják a hetedik évet – suttogta Rodolphus ünnepélyesen.
- Ilyet lehet? – kérdezte Bella.
- Neked nem. Még – válaszolt sejtelmes mosollyal az arcán.

- Tényleg létezik – nyugtázta Piton, aki most szólalt meg először.
- Igen – kezdte Malfoy vontatott hangon. – Ez azt jelenti, hogy már csak három évig rohadunk itt, vagy kevesebb.
- Voldemort létezik – mondta még egyszer Piton, és, bár nem tudtam ki az a Voldemort, a testemet hideg borzongás járta át. A kupéban mintha megfagyott volna az idő három percre, amíg mindenki feldolgozta a tényeket.
- Igen, igen, tudjuk. Gyengeelméjű vagy? – kérdezte Bella kedvesen. A fiú nem válaszolt. Mindenki felnevetett, Rodolphus gyakorlatilag a földön fekve röhögött még egy darabig, majd nyugodt csönd állt be.

- Szóval, téged még nem láttunk errefelé – jegyezte meg Lucius mosolyogva, és bár a hangsúlya ezt nem igazolta, mégis úgy éreztem, mintha sértésnek szánná.
- Nagini vagyok – mondtam hangosan és érthetően. – Nagini Black – kihúztam magam, hogy egyértelművé tegyem, méltán vagyok az egyik legősibb máguscsalád sarja.
- És, Nagini, várod már az évnyitó ceremóniát? – Közelebb hajolt, a fényben megcsillantak világosszőke szempillái.
- Persze.
- Melyik házba szeretnél kerülni, Nagini? – kérdezte Rodolphus, aki addigra abbahagyta a földön fekve röhögést. Tudtam, hogy a kérdés csak formalitás, a válasz egyértelmű volt.
- A Mardekárba, nyilván. – Úgy döntöttem, lejátszom a kötelező köröket.
- Nyilván. – Ismételte Lucius, és attól, ahogy mondta, felállt a hátamon a szőr.

- Mint újdonsült Roxfortosnak, azt tanácsolnám, maradj távol Pottertől és a bandájától - tette hozzá unottan Piton.
- Kivéve, ha mi is a közelben lennénk, sose hagynánk ki egy jó kis balhét – mondta Rodolphus mosolyogva. – Sőt, ha egyszer is kikezdenek veled, csak szólj, és mi elintézzük. – Akkor döntöttem úgy, hogy végső soron kedvelem Rodolphust. Bár tudtam, hogy ki az a Potter – Sirius legjobb barátja – még sosem találkoztam vele, és az alapján, amit Bellától hallottam, nem volt szimpatikus.

Eddig annyira lekötött az, hogy bátornak tűnjek a fiúk előtt, hogy meg is feledkeztem róla, hogy voltaképpen mennyire izgulok. Mivel már két testvéremtől és két unokatestvéremtől hallgathattam végig a Roxfortos évnyitó menetét, valószínűleg jobban fel voltam készülve, mint bármelyik más elsőéves ezen a vonaton, mégsem tudtam parancsolni a torkomban dobogó szívemnek. Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha megpróbálom elterelni a figyelmemet, ezért megkértem Regulust, hogy meséljen a könyvről, amit olvas. Nem kellett kétszer mondanom, Reg hamar belemerült a trollokról és varázslókról szóló bonyolult történet magyarázásába, ami kellemesen álmosító hatással volt rám. Hamarosan elbóbiskoltam, és arra ébredtem fel, hogy megérkeztünk.

- Vigyázz magadra, és ne aggódj, csak öten szoktak beleesni a tóba – súgta a fülembe Bella, ahogy elindultam az ordibáló, integető ember felé. Mit ne mondjak, nem nyugtatott meg. A gombóc a torkomban egyre nőtt, ahogy megindultam az aggasztóan imbolygó csónakokhoz. A víz mély, és hideg, és fekete, mint az éjszaka…

És akkor megláttam. Sosem fogom elfelejteni azt a percet, amikor először pillantottam meg a kastélyt. Sokat hallottam róla, és még többször próbáltam meg elképzelni, de igazi, hatalmas valója sokkal csodálatosabb volt, mint azok a képek, amiket az agyam gyártott. Tornyok, csipkézett falak, és barátságos lámpásként világító ablakok bájos összevisszasága, és mintha minden mégis pontosan a helyén lett volna. Első látásra beleszerettem.

Szinte extázisban ültem be a csónakok egyikébe, és meg is feledkeztem a tóval kapcsolatos félelmeimről. Alig vártam, hogy végre ott legyek, része legyek valaminek, amiről azóta álmodoztam, amióta az eszemet tudom.
Ahogy beléptünk a kastélyba, egy magas, csontos nő várt minket, a haja szigorú kontyban, az orrán pici, drótkeretes szemüveg.

- McGalagony professzor vagyok. Kérem kövessenek – Végigmentünk az előcsarnokon, ami egy kisebb szobába nyílt. Ahogy körbenéztem a helyiségben, láttam, hogy a többiek legalább annyira izgulnak, mint amennyire én. Molly Prewett például teljesen elsápadt, Benjy Fenwick pedig görcsösen harapdálta a száját. A többiek sem néztek kis sokkal jobban, voltak, akik remegtek, vagy izgatottan toporogtak, és az ijedt arcok a színskála minden színét felvonultatták a halványzöldtől az égővörösig.


- Köszöntöm önöket a Roxfortban! – kezdett bele a professzor. – Hamarosan kezdetét veszi az évnyitó ünnepség, de mielőtt még hozzáláthatnak a lakomához, beosztjuk önöket a Roxfortban működő házak egyikébe. Elkezdte elmagyarázni a házak mibenlétét, és a beosztás menetét. Legszívesebben ráordítottam volna: tudjuk, tudjuk! Az elit a Mardekárba megy, a maradékot pedig szétosztják: a bambák a Hugrabugba, stréberek a Hollóhátba, a teljes agyhalottak pedig a Griffendélbe kerülnek.

Közben rémes gondolat ütött szöget a fejemben: mi történne, ha a Süveg nem a Mardekárba oszt be? Ha valami tévedés folytán mondjuk Hugrabugos lennék? Vajon mit szólnának a szüleim? Úgy viselkednének velem is, mint Andromedával vagy Sirius-szal? Vajon…

McGalagony éles hangja szakította meg a negatív gondolataimat.
- Kezdetét veszi a beosztási ceremónia. Jöjjenek utánam, lehetőleg rendezetten – nézett ránk szúrós tekintettel, és egy kis lökdösődés után tisztességes sor alakult ki.
És akkor, mintegy varázsütésre, kitárult a Nagyterembe vezető ajtó: végre itt voltam, tényleg itt voltam. Kezdetét vette a roxfortos életem.



<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)