Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Ed döbbenten állt, és csak nézte az ágyban reszkető, fekete hajú lányt. Nem tudta, mit csináljon, el sem tudta képzelni, mi válthatta ki Alice-nál ezt a fajta reakciót. Talán félt az alkimistáktól? Elképzelhető lett volna, hiszen voltak emberek, akik tartottak tőlük. Ed nem egyszer tapasztalta, milyen gyanakvás, félelem járta át néha az embereket, ha megmondta, hogy ő maga alkimista. Bár az alkímia teljesen természetes és elfogadott volt, voltak olyanok, akik valamiféle rossz ómenként tekintettek erre a dologra. Esetleg Alice-nek rossz tapasztalatai voltak, bár ahogy Ednek hirtelen eszébe jutott, a lány azt kérdezte tőle ”Mi a fene vagy?”, ami elgondolkodtatta az ifjú alkimistát. Talán… az ágyban reszkető személy még sosem találkozott alkimistákkal, vagy sosem hallott az alkímiáról? Ed óvatosan tett egy tétova lépést az ágy felé, de Alice azonmód jobban összehúzta magát.
– Ne gyere közelebb! – mondta a lány riadtan, mire Ed megtorpant. Nem akarta őt még jobban halálra rémiszteni – Mi a fene vagy te, he?!

Ed nem tudta, mit válaszoljon, csak sóhajtott egyet. Ha Alice nem ismeri az alkímiát, akkor bajosan fogja megmagyarázni neki a dolgot. Alice a maga részéről nem mozdult, de úgy szorította a takarót, hogy az ujjai egészen elfehéredtek belé, miközben le sem vette a szemét a szőke fiúról. Fogalma sem volt, mit látott, mert a fiú nem volt szellem, vagy boszorkány, esetleg lidérc, vagy manó, amiket Alice annyiszor látott Londonban és azon kívül. Gyűlölte a képességét, amely már azóta megvolt neki, mióta az eszét tudta. Ha normális lett volna, nem közösítik ki az iskolában, nem bántalmazzák annyit, nem hívják torzszülöttnek, korcsnak, hanem neki is lennének barátai, mint mindenki másnak. Pont ezért szerette a nyári rajztábort, mert ott két hétre végre megszabadult a zaklatóitól és bántalmazóitól. A táborbeliek kedvesek voltak, ők nem mutogattak rá ujjal, bár Alice már félt barátkozni, vagy megbízni bárkiben is. Nem engedett közel senkit magához, nehogy csalódnia kelljen. De mégis, ez a két hét volt minden évben élete legszebb időszaka. Most meg ennek is vége szakadt valami miatt, amit nem értett, és nem is akart mást, mint hazamenni.
– Alice? – hallott egy halk hangot, majd rájött, hogy a fiú beszélt. – Így hívnak, igaz? – kérdezte óvatosan a fiú, mire Alice bólintott. Nem kérdezte, honnan tudja a nevét. – A nevem Edward Elric – mutatkozott be a másik. – De mindenki csak Ednek hív. Nem akarlak bántani, nem kell félned tőlem.
– Biztos? – kérdezte bátortalanul Alice, mire Ed bólintott. Alice normális esetben nem bízott volna meg benne, de a fiú tekintete nyílt és őszinte volt, nem látott benne ártó szándékot. De ettől még tudta, hogy óvatosnak kell lennie. – Oké.
Ed halványan elmosolyodott, miközben próbált rájönni, hogy vajon Alice milyen akcentussal beszélhet. Egyértelműen nem cretai volt, se nem aerugói, vagy drachmai. A xingit is kizárta, hiszen a másik egyértelműen nem onnan származott. De a fiatal alkimista hiába törte a fejét, nem tudott rájönni a dolog nyitjára. Pedig sokfelé járt már élete során, sokféle akcentust hallott, de ilyet, mint amellyel Alice beszélt, még soha. Talán a lány tényleg egy távoli országból származott, gondolkodott el, és onnan került ide.

– Elnézést! – szólalt meg hirtelen Alice, ami kirángatta Edet a gondolatai közül. – Nem mintha meg akarnálak zavarni, de elárulnád, hogy mégis mit keresel itt? Mert úgy érzem, hogy ez nem éppen egy udvariassági látogatás akar lenni. Vagy tévedek?
– Ne haragudj, elfeledkeztem magamról – kuncogott fel zavartan Ed, és megvakarta a tarkóját. Alice elmosolyodott, amit a szőke jó jelnek vett. – Igazad van, nem éppen egy udvariassági látogatás miatt vagyok itt. Igazából – mondta, és a hangja komolyra váltott – állami alkimista vagyok.
– Hogy… mi vagy? – kérdezte Alice, aki azt hitte, rosszul hall. Előbb egy fura hely, amiről azt állítják, hogy egy Amestris nevű ország ezerkilencszáztizennégyben, most meg ez a fiú azt állítja, hogy alkimista. Mi jöhet még? Űrlények? Démonok? Vagy valami még rosszabb? – Mert attól tartok, rosszul értettem. Mintha azt mondtad volna, hogy... alkimista vagy.
– Azt – biccentett Ed, és elővett egy zsebórát. – Itt a bizonyíték. Minden alkimista ilyet hord, akik beléptek a hadseregbe.
Alice kíváncsian nézte az ezüstszínű órát, amelynek számlapján egy szörny dombornyomásos képe díszelgett. Látott már ilyen órát, ha nem is ilyen díszeset, mert a nagypapájának is volt egy hasonló. Bár annak a fedelén nem volt semmi.
– Szép óra – biccentett Alice, majd témát váltott. – Szóval, akkor tudsz aranyat csinálni, vagy mi? Vagy életelixírt? Vagy valamit?
– Nem, nem! – rázta a fejét riadtan Ed. – Az aranycsinálás és az örök élet vize a leghatalmasabb tabuk közé tartoznak! Tilos őket művelni, mégis hogy jutott ilyen az eszedbe?! Talán találkoztál olyannal, aki ilyesmit tett? – kérdezte, és gyanakodva húzta össze a szemét.
– Egyáltalán nem – válaszolta Alice olyan nyugodtan, ahogy képes volt rá, bár a szíve elkezdett hevesen dobogni és érezte, hogy az idegességtől felszökik a vérnyomása. – Mindössze egy könyvben olvastam valahol, de ezek szerint tévedtem. Szóval, nálatok ez az alkimista dolog teljesen normális? – kíváncsiskodott, mert kezdte megérteni, hogy mit is láthatott Ed körül. Ha Ed valóban alkimista volt, akkor talán a képességét látta. Ez nem lett volna szokatlan, bár nem nyugtatta meg túlságosan.
– Nem mindenki ért hozzá – jelentette ki Ed, aki közelebb lépett az ágyhoz, és helyet foglalt a széken. – Sokat kell tanulni hozzá, és nem megy mindenkinek. De én és az öcsém elsőrangú alkimisták vagyunk! Úgy bizony! – mondta büszkén, és Alice-nak vissza kellett fognia magát, hogy ne nevessen fel. Ed úgy feszített a széken, mint egy büszke kiskakas, pedig nem lehetett idősebb nála.
– Bizonyítsd be! – mondta Alice. – Elhiszem, hogy alkimista vagy, ha bebizonyítod.
– Jó, de ha meggyőződtél róla, hogy nem hazudok, te is válaszolsz pár kérdésemre? – kérdezte Ed.
– Áll az alku! – egyezett bele a lány, aki tudta, nem sok választása van. Hiszen ha Ed valóban a hadsereg embere, akkor valószínűleg ki akarja kérdezni, hogy mi történt vele, honnan jött és hasonlók. Akkor pedig válaszolnia kell, ha nem akar bajba kerülni.
Ed körbenézett, majd a tekintete megakadt az éjjeliszekrényen levő virágvázán. Kis váza volt, fehér színű, rajta körben apró, kék virágokkal. Elmosolyodott, majd összecsapta a kezét, és a vázához nyúlt. Alice döbbenten, elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy fehér fény villan, majd a váza helyén kék pöttyökkel tarkított tehén állt. Pillanatokig csak döbbenten bámulta a porcelántehenet, majd mikor Ed felvette, és felé nyújtotta, elvette. Forgatta, tapogatta, de nem hitt a szemének. Az egész olyan volt, mint valami varázslat. Olvasott az alkímiáról valami könyvben odahaza, de ott mindig az aranycsinálásról, meg az örök élet elixírjéről írtak. De ez valami más volt.

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte végül Alice, miközben még mindig a kezében fogta a tárgyat. – Varázslattal?
– Ez az alkímia – magyarázta türelmesen Ed, mint egy tanár a diáknak. Nem akarta túlbonyolítani a dolgot, így igyekezett olyan egyszerűen fogalmazni, ahogy képes volt rá. – Anyag átalakítás. Egy bizonyos anyagból másikat teremteni, ez az alkímia. De valamit fel kell áldoznod, hogy valami mást hozhass létre, mert semmiből nem lehet valamit teremteni. Ez az Egyenértékűség Elve.
– Szóval – kezdte óvatosan Alice -, akkor most feláldoztad a vázát, hogy létrehozd ezt itt? – kérdezte a porcelántehénre mutatva, mire Ed bólintott. – Nem igazán értem a dolgot, de én nem is vagyok alkimista – vont vállat, bár ez most már sok mindent megmagyarázott számára, amit nem akart elmondani Ednek. Legalábbis még nem. Nem bízott a fiúban, számára a bizalom és a barátság olyan dolgok voltak, amelyeket nem osztogatott csak úgy bárkinek. – És most, hogy bizonyítottál, ahogy ígértem, válaszolok a kérdéseidre.
A fiatal alkimista bólintott. Igazság szerint, nem akarta kifaggatni a lányt, de muszáj volt. Ő is hallani akarta azt, amit Alice Dr. Leonardnak mondott. Ha neki is ugyanazokat a válaszokat adja, akkor talán nem hazudik. Végül elszánta magát, hogy feltegye a kényes kérdéseket, amelyeket nem halogathatott már tovább.

~*~

A Parancsokságon Jean Havoc hadnagy és az osztag többi tagja még mindig a különös szerkezetet bámulta a Windows XP kiírással. Ugyan Kain Fuery főtörzsőrmester, aki a katonai kommunikációért volt felelős felajánlotta, hogy esetleg kitalál valamit, amivel végre többet megtudhatnak a tárgyról, de a többiek lehurrogták.
– Az ezredes azt mondta, hogy amíg vissza nem jönnek, senki se nyúljon hozzá – mondta Heymans Breda őrnagy. – A végén még valami kárt okozunk vele, és amúgy sem tudjuk, hogy a szerkezet nem robban-e fel, ha maceráljuk. Én azt mondom, hagyjuk békén.
– Én is ezen a véleményen vagyok – biccentett Vato Falman altiszt. – Nem tudjuk, mi ez a dolog, lehet, hogy veszélyes. És sajnos, az egyetlen, aki tudná kezelni, jelenleg a kórházban fekszik.
– Kíváncsi vagyok, hogy vajon az ezredesék ki tudtak-e szedni valamit a lányból – vélekedett Havoc, miközben egy újabb cigarettára gyújtott. Ha jól számolta, egy órán belül a hatodikra, ami még nála is rekord volt. – Én kellettem volna oda, én tudok bánni a hölgyekkel – vigyorodott el, de a többiek csak lemondóan sóhajtottak.
– Hé! Valami történik a géppel! – kiáltott fel hirtelen Fuery, mire mindenki odakapta a tekintetét. A kék háttér villant kettőt, aztán elsötétedett.

Fuery azonnal megnyomta azt a gombot, amit Ed is a legutolsó alkalommal, mikor próbálkozott, de semmi. Abszolút semmi nem történt, a szemüveges katona pedig kétségbe volt esve. Hát még a többiek. Az apró termetű, kommunikációs tiszt arra gondolt, hogy a szerkezet talán elromlott. De hát hozzá sem értek!
– Elromlott? – kérdezte Breda, mintegy szót adva a többiek aggodalmának.
– Nem tudom – rázta a fejét Fuery. – Én hozzá sem értem, és más sem. – Aztán eszébe jutott valami. – Talán lekapcsolt, vagy mi. Biztos elfogyott benne az áram, vagy bármi hajtotta is. A tulajdonosa bizonyára tudni fogja.
– De valószínűleg előbb látja a kis szerkezetet, amit utoljára Ed nézegetett olyan bőszen – vetette fel Havoc. – Az ugyanis eltűnt. A büdös kölyök lenyúlta az orrunk előtt.
A többiek összenéztek, és mind ugyanarra gondoltak. Ha ezt Mustang ezredes, vagy még rosszabb esetben, Hawkeye hadnagy megtudja, akkor mindannyian szorulni fognak. Nem is kicsit. Azt pedig egyikük sem szerette volna.

~*~

Ed nem igazán tudta, hogyan fogjon hozzá. Persze, hallgatott már ki gyanúsítottakat, de azokról tudta, hogy bűnözők. Ám az ágyban ülő, szemmel láthatóan még mindig összezavarodott lány semmiképpen sem tűnt ártó szándékúnak. Persze, álcázhatta is a szándékait, a fiatal alkimista mégsem érezte úgy, hogy a lány bármire képes lenne. Mégis meg kellett tudnia, a saját fülével akarta hallani azt, amit Alice már egyszer az orvosnak is elmondott. Csak így szűrhette le, hogy a lány hazudik-e, vagy igazat mond.
– Elmondanád nekem, hogy is kerültél ide? – kérdezte végül, és egy kis jegyzetfüzetet, valamint egy tollat kapott elő a kabátzsebéből. – Tudom, hogy Dr. Leonardnak már elmondtad, de szeretném, ha nekem is elmesélnéd. Ez a munkámhoz tartozik.
– Szóval, te valamiféle katonai rendőr vagy? – kérdezte Alice, mire Ed bólintott. A fiúnak semmi kedve nem volt hosszadalmas magyarázatokba bonyolódnia, és úgy érezte, a katonai rendőr az a kifejezés, amit Alice is megért. Nem akarta részletezni, vagy legalábbis nem most, hogy pontosan mik is egy állami alkimista feladatai. Ez egyébként sem tartozott Alice-re. – Nem emlékszem, hogy kerültem ide – kezdte Alice, mire Ed jegyzetelni kezdett. – Az utolsó emlékem, hogy június huszadika van, reggel fél kilenc én pedig éppen a buszmegállóba tartottam. Aznap kezdődött a szokásos, két hetes rajztábor, amire minden évben elmegyek. Még emlékszem, hogy elhaladtam Mr. Arthur Holland háza előtt, egy sarokra a buszmegállótól, de aztán semmire sem emlékszem.
– Értem – biccentett Ed, aki mindent leírt, amit a lány mondott. – Most ez lehet, hogy furcsán fog hangzani, de milyen évet írtak, amikor ez történt?
– Természetesen kettőezer-hármat – jött a válasz, mire Ed kezében megállt a toll írás közben. A fiú döbbent tekintettel meredt Alice-re, de nem szólt.

Kettőezer-három! Ed nem tudta elhinni, amit hallott. Hangosan ugyan nem mondott semmit, de a fejében veszett módon kattogtak a fogaskerekek. Az jutott eszébe, hogy vagy Alice hazudik, bármilyen okból kifolyólag is, vagy – ami egyszerűen képtelenségnek tűnt -, az ágyban helyet foglaló személy időutazó. De még ő is tudta, hogy az időutazás egyrészt lehetetlen, másrészt tabu is. Az egyik legszentebb tabu, hiszen, ha valaki visszautazik az időben, és bármi kárt okoz a múltban, annak a jövőben beláthatatlan következményei lehetnek. De azzal is tisztában volt, hogy nem kérdezheti meg egyszerűen Alice-től, hogy időutazó-e, hiszen azzal csak újabb bonyodalmakat okozna. De tudta, hogy Alice akár hazudhat is, hogy akár kém is lehet. Mégpedig drachmai kém, amitől Roy Mustang ezredes a legjobban tartott. Mégsem akarta azonnal a legrosszabbat feltételezni a lányról. Bár Ed jóval gyanakvóbb volt, mint az öccse, de sosem vont le úgy azonnal következtetéseket, hogy mindent alaposan meg ne vizsgált volna. És most valami azt súgta neki, hogy valami nagyon nagy dolog lappang a háttérben. Éppen csak még nem tudta, hogy mi az.
– És honnan jöttél? Melyik országból? – jött az újabb kérdés Edtől, aki úgy döntött, jobb, ha megpróbál minél többet megtudni a lánytól.
– Nagy-Britanniából, vagyis egész pontosan Angliából – mondta Alice. – Bár nem értem, mi szükség megkérdezni, hiszen ez rajta van a diákigazolványomon. Egyébként, ha tudni akarod, Londonban születtem és ott is élek – tette hozzá, mintegy mellékesen.
– Életemben nem hallottam még London, vagy Anglia nevű helyről – vallotta be Ed.
– Én pedig sosem hallottam még Amestris nevű országról, sem állami alkimistákról – mondta Alice. – Fogalmam sincs, hogy hol vagyok pontosan, hogy kerültem ide, én csak haza szeretnék menni! – tette hozzá kétségbeesetten, és érezte, hogy a szemét szúrják a könnyek.

Elfordult, Ed pedig tehetetlenül ült egy helyben. Nem tudta, mit kéne tennie, vagy mondania, teljesen tanácstalan volt. Valahogy sajnálta Alice-t, tudta, milyen borzalmas dolog, ha az ember nem tudja, mit tegyen, vagy ha nincs hová hazamennie. A lány szemmel láthatóan zaklatott volt, így Ed úgy gondolta, hogy ideje lenne, ha talán mára felfüggesztené a kérdezősködést. Elvégre nem akarta felzaklatni a sérültet. Alice csak pár órája ébredt fel, és még pihenésre volt szüksége. Sóhajtott egyet, majd felállt.
– Ne haragudj, nem akartalak megbántani, Alice – mondta Ed, mire a lány felé fordult, és megtörölte könnyes arcát. – Hé, ne sírj! – rémült meg a fiú.
– Nem, semmi baj, csak… egy kicsit fáradt vagyok – mondta a lány, és a hangján hallatszott, hogy valóban az. – Nem lenne gond, ha elnapolnánk kicsit a kihallgatás végét?
– Persze, semmi baj, úgyis éppen menni akartam. Még nekem is dolgom van – nevetett fel idegesen Ed, ami Alice-t is mosolyra késztette. – Remélem, hogy hamarosan jobban leszel.
– Én is – biccentett Alice.
Ed elköszönt, majd magára hagyta a lányt. Csak odakinn jutott eszébe, hogy a kis szerkezet, amit meglovasított a Parancsnokságról és ami valószínűleg Alice tulajdonát képezte, a zsebében lapul. De csak vállat vont, hiszen majd megkérdezi tőle máskor, hogy mi ez. Így legalább volt még egy oka, hogy meglátogassa, mert úgy érezte, hogy Alice Morrison nagyon, de nagyon különleges személy.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)