Az elromlott időnyerő írta: Saszta

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


A játszma elkezdődik


¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤~ Sirius~ ¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤


Csalódottan követtem Remust az erdőbe, bár nem igen értettem, miért pont erre megyünk, ahol nagy valószínűséggel senkit sem fogunk találni.

- Te, Remus, mégis mit vársz, mit találunk majd az erdő kellős közepén? – kérdeztem tőle végül, miután meguntam a hallgatást.

- Reményeim szerint egy kis nyugalmat, ahol végre kiötölhetjük, hogy hogyan jussunk vissza! – felelte, hátra sem pillantva.

- De hát ennek semmi értelme! Az időnyerő elromlott, mindketten tudjuk, hogy sehogy sem tudunk visszamenni! Ahelyett tehát, hogy ezen agyalnánk, felfedezhetnénk ezt az új időt és új környezetet! Annyi kaland várhatna itt ránk, mint még soha! – lelkesedtem.

Engem kevésbé zavart ez az egész helyzet, mint őt. Én már elfogadtam, hogy még egy jó ideig biztos nem megyünk innét sehova sem. A problémát úgysem tudjuk megoldani egyedül, akkor meg nem láttam be, hogy miért ne szórakozhatnánk itt egy kicsit?

- Hát persze! – fordult felém mérgesen. – Nem is értem, min csodálkozom… A nagy Sirius Blacket, naná, hogy nem érdekli az az aprócska probléma, hogy egy olyan helyen és időben vagyunk, ahová nem is tartozunk, és hogy ez akár óriási galibát is okozhat! Nem, ez persze, hogy meg se fordul a fejedben, mert máris a kalandon jár az eszed!

- Nem értem, mi ezzel a gond… - feleltem hanyagul vállat vonva. – Én legalább tudom, hogy kell szórakozni! – vigyorogtam. – Néha napján te is elengedhetnéd magad egy kicsit – tettem hozzá. Remus bosszúsan felsóhajtott.

- Javíthatatlan vagy – morogta az orra alatt fejcsóválva, miközben tovább baktatott az erdő sűrűje felé, mire az én mosolyom még szélesebb lett. Remus ezt mindig akkor mondta, ha már megunta a vitát, és valójában már nem is haragudott rám annyira.

- Valld be, hogy valójában imádod, hogy ilyen menthetetlenül javíthatatlan vagyok! – vágtam rá egyből pimaszul.

- Fogalmazzunk inkább úgy, hogy már megszoktam… - felelte, de hangjában halvány mosoly bujkált, mire önelégülten kihúztam magam. Tudtam én, hogy Remus mégiscsak szereti bennem ezt a fene nagy kalandvágyamat.

- Egyébként mi a zseniális terved, Mr. Mindent tudó? – kérdeztem tőle incselkedve.

- A tervem mindösszesen abban merül ki, hogy megállunk egy biztonságos helyen, ahol tuti senki nem láthat minket, és megpróbálom kiötölni, hol lehet még mágia, hogy valahogy működésre bírhassam az időnyerőt.

- Nem tudom, szerintem az erdő ezen pontja is elég biztonságos már…

- Csak nem félsz? – vonta fel a szemöldökét kissé csodálkozva.

- Én?! Dehogy! – vágtam rá olyan hangsúllyal, mintha a feltételezését is nevetségesnek találnám.

- Akkor jó, ugyanis addig nem állunk meg, míg el nem érjük az erdő közepét – biccentett elégedetten.

- Miért pont az erdő közepét? – értetlenkedtem. Nem tudtam követni Remus gondolatmenetét.

- Mert ha szerencsénk van, akkor magunkkal hoztunk némi mágiát, és a természet alkalmasabb annak befogadására, így nagyobb az esély, hogy valahol itt az erdőben van varázserő. És ha így van, a közepe táján talán érzékelni fogjuk, hogy merre lehet – magyarázta úgy, mintha ennek egyértelműnek kellett volna lennie a számomra.

Egy ideig némán meneteltünk előre, és csak lépteink halk neszezése volt az egyetlen, mi megtörte az éjszaka csendjét, ahogy egy-egy gally kettétört lábaink alatt. Az erdőcske túlságosan is csendes volt. Sehol sem láttam jelét állatoknak, nem hallottam az éjszakai rovarok halk neszezését... Mintha az erdő aludt volna. Aztán egyszer csak egy őz rohant el mellettem, kis híján elgázolva engem, mivel úgy vágtatott, mintha legalábbis az élete múlna rajta. Egy kissé furcsának találtam ezt a dolgot, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Azonban Remus erre azonnal megtorpant, s mivel én eddig a távolodó őzet figyeltem fejcsóválva, így ezt észre nem véve, egyenest a megdermedt fiúnak ütköztem. Egy pillanatig teljesen ledöbbentem; csak nem holdtölte van? Ám aztán Remus megszólalt:

- Tapmancs, Merlinre, figyelj, hová lépsz! – morrant rám barátom, mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel; ezek szerint még sincs telihold…

- Bocs, haver, de esetleg máskor szólhatnál, ha meg szándékozol állni! Máskülönben ne csodálkozz, ha neked megy az ember, ha hirtelen megtorpansz!

- Igaz, bocs – értett velem egyet kelletlenül. – Csak ez az őz… ez valahogy olyan furcsa volt… És mintha egy percre éreztem volna valamit. – Elgondolkozva vakarta meg a fejét.

- Mégis mit? – kérdeztem kissé bosszúsan. Kezdett zavarni, hogy mindent úgy kellett harapófogóval kihúzni belőle, ha értelmes választ akartam kapni.

- Nem tudom… Biztos semmiség – vont vállat végül, de azért továbbra is gyanakodva fürkészte a környéket.

- Remek, akkor, ha túljutottál a női megérzéseden, akár folytathatnánk az utunkat – jegyeztem meg vigyorogva, majd egyből el is indultam, s vállammal finoman meglöktem őt, mikor elhaladtam mellette.

- Rohadt vicces vagy – dörmögte válasz gyanánt, majd kissé lemaradva követett.

Nem sokkal később farkasvonyítás hallatszott a levegőben, mely fülsiketítően hasított végig a néma csenden. Megálltam, és hátranéztem. Barátom ismét ledermedt, és teljesen elsápadt. Én közben haladtam tovább, nem is figyelve hová lépek, s épp tréfálkozni próbáltam volna azzal, hogy milyen könnyen berezel Remus már pusztán egy farkasvonyítástól is, mikor egyszer csak valami elkapta a lábamat, és egy másodperccel később már fejjel lefelé lógva találtam magam.

¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤~ Stiles ~¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤×¤


Aggódva ültem le Scott mellé az öltözőben. Idegességemben a lacrosse-ütőm hálós részét rágtam, mint ahogyan azt pár nappal ezelőtt tettem a pszichiáter irodájában. Scott felvont szemöldökkel nézett rám, majd felsóhajtott, és megnyugtatásképpen a vállamra tette a kezét. Erre én, mint egy rossz kiskutya, abbahagytam az ütő rágását. Azazhogy egy percig még a számban maradt, mivel éppen akkor jött be Jackson az öltözőbe, én pedig, míg el nem tűnt a szemem elől, még csak pislogni sem mertem. Scottal sokatmondóan összenéztünk. Jacksonról már messziről lerítt, hogy nincs vele minden rendben; kb. egy tömeggyilkos arckifejezésével jelent meg, és csodálkoztam, hogy ez rajtunk kívül senki másnak nem tűnt fel.
Mivel hála Jacksonnak, most ha lehet, még feszültebb lettem, így inkább úgy döntöttem, járok egyet. Egyszerűen képtelen voltam egy helyben maradni…
Sok időm azonban már nem volt lélekben felkészíteni magam a mérkőzésre, ugyanis Finnstock edző máris belekezdett a szokásos buzdító szónoklatába, a Függetlenségi Napja című filmből ismert beszédet felidézve, olyan lelkesedéssel, mintha nem is lacrosse-meccs, hanem legalábbis egy világmegváltó ütközet elébe néznénk, és rajtunk múlna az emberiség jövője.

Melissa McCall meg is jegyezte magának a dolgot, és láthatólag eléggé furcsának érezte ezt az egész szituációt, mondhatni röhejesnek, ám mindketten tisztában voltunk azzal, hogy ez a meccs minden lesz majd, csak éppen nevetséges nem. A zsigereinkben éreztük, hogy talán most kivételesen ez a beszéd sokkal jobban fog passzolni az elkövetkezendő mérkőzésre, mint eddig bármikor.
Ezt a gyanúnkat pedig csak tovább fokozta, hogy Gerard is felbukkant a semmiből Finnstock háta mögött, és egy sokkal hatásosabb, és ha lehet még intenzívebb, rövid lelkesítést intézett a csapathoz, melyben burkoltan azt is közölte, hogy Scott nem játszhat ma éjjel. Ám amitől leginkább borsózott a hátam, az a beszédje vége volt, melyben felszólított minket arra, hogy: „Menjetek és gyilkoljátok le őket!” Ez pedig egészen más értelmet nyert, tudva, hogy a kanima immáron az ő irányítása alatt van, és Jackson fogja vezetni a fiúkat, Scottnak pedig esélye sem lesz megállítani őt a kispadon ülve. Nyeltem egyet. Csak remélni mertem, hogy ez nem az, aminek hangzik, és hogy csak metaforikus értelemben beszélt az idős vadász, bár Gerard nem éppen arról volt híres, hogy ok nélkül használna fenyegetően hangzó szavakat, és hogy ne váltaná be ezeket a vészjósló ígéreteit.

Úgy vonszoltam hát ki magamat a pályára, mintha legalábbis a vesztőhelyemre készültem volna, vagyis inkább úgy, mintha arra lennék kényszerítve, hogy tehetetlenül nézzem végig, ahogy másokat szétszednek, megtépáznak, darabjaira szednek szét… Már láttam magam előtt ezeket a rémképeket. Ezt pedig nem tudtam volna megint elviselni. Nem, egyszerűen képtelen lennék újra végigcsinálni ezt! A múltkori után sokkal inkább tudatosult bennem, hogy én csak egy tehetetlen, sérülékeny, haszontalan ember vagyok egy olyan világban, ahol százával nyüzsögnek a szuperképességű fenevadak. Ám a tudásom mit sem ér, mert én nem rendelkezek semmilyen szupererővel, amivel megakadályozhatnám, hogy szörnyűségek történjenek.
Scottal sosem beszéltünk erről, mindig is kissé elvicceltem azt, hogy ő vérfarkas, és egyáltalán nem zavart, hogy ő kapta meg ezeket a képességeket, s nem én, ám most kissé irigyeltem ezért. Ő legalább képes tenni valamit!
Ezekkel a keserű gondolatokkal huppantam le barátom mellé a kispadra, s most először nem bírtam magamban tartani ezeket az aggályaimat; megosztottam hát őket Scottal is. Barátom együttérzőn nézett rám, s szeméből csak úgy sugárzott a szomorúság, de csak annyit tudott mondani, hogy nem baj, hogy nem tudtam segíteni, és nem vagyok képes olyanokra, mint ő. Ám én ezt nem így éreztem.

- „Vesztésre állunk, haver" – mondtam végül egy sóhaj kíséretében.

- "Miről beszélsz? A játék még csak el sem kezdődött!” – háborgott az edző, aki egyszer csak feltűnt a hátunk mögött a semmiből. Összerezzentem.

- „Húzza fel a sisakot, és irány a pálya!” – nézett rám Finnstock. „– Beugrik Greenberg helyett.

- Mi? Mi történt Greenberggel?” – kérdeztem kétségbeesetten. Még egyszer sem játszottam élesben…

- „Hogy mi történt Greenberggel?” – kérdezett vissza hitetlenkedve, majdhogynem nevetve. „- Szarul játszik. Te valamivel kevésbé.” – mutatta kezével mérlegelve a különbséget.

- „Játszom? A pályán? A csapattal?” – Nem akartam elhinni, hogy ez igaz lehet.

- „Igen, hacsak nem akar magával játszani…

- Az már megtörtént ma kétszer is” – vágtam rá egyből, mire Scott majdnem elnevette magát.

- „Húzzál már ki a pályára, a fenébe is!” – üvöltötte a fülembe, mire egyből kaptam a felszerelésemet, és már rohantam is a csapathoz.

Örültem, hogy végre játszhatok én is, ám egyben hihetetlenül izgultam a teljesítményem miatt. Sosem voltam túl jó a lacrosse-ban, és fogalmam nem volt, hogy mi a fenét fogok csinálni, ha a labda közelébe kerülök. Szinte biztos voltam benne, hogy a csapat mégis jobban járt volna Greenberggel, de… Játszhatok! Végre, életemben először a csapattal együtt játszhatok! Ráadásul egy fontos mérkőzésen! Teljesen fel voltam pörögve ettől, és egy pillanatig el is felejtkeztem arról, hogy nagy valószínűséggel egy sikoltozós, vérben fürdő, gyilkolós, fuss az életedért”-féle mérkőzésnek nézünk ma elébe. Az a tény, hogy játszhatok, és az azzal járó lámpaláz minden más gondolatot kisöpört a fejemből.
Ám hamar rá kellett döbbennem, hogy bizony, valóban nem vagyok egy hű de jó játékos, ugyanis egyszer sem sikerült elkapnom a hálós ütővel azt a fránya labdát! A legközelebb akkor kerültem hozzá, mikor kobakon talált (még szerencse, hogy a sisak rajtam volt, így csak lepattant róla), én pedig egy elegáns mozdulattal hanyatt estem, de ez volt a maximum, amennyit el tudtam érni. Én azonban kitartó voltam, csak azért sem adtam fel! Újra és újra próbálkoztam, igaz hasonló eredménnyel. Egyszer mondjuk sikerült felszednem a földről, csak épp az ellenfél letarolt… Akkor egy pillanatig át is futott az agyamon, hogy talán az ellenséges csapattól kéne inkább félnem Jackson bénító karmai helyett, mert ha így folytatom, előbb fognak agyontaposni ők, mint a kanima kibelezni, az utóbbi pedig minden bizonnyal gyorsabb és kíméletesebb halál lenne. Ez a sport még annál is durvább volt, mint amilyennek kívülről tűnt, pedig úgy sem épp egy gyengéd, testrészeket kímélő, laza kis játékocskának nézett ki. Most, ha lehet, még jobban irigyeltem Scottot, hogy ő sokkal kevésbé érzi a fájdalmat és jóval gyorsabban gyógyul, mert biztosra vettem, hogy pár zúzódást sikeresen beszereztem ma magamnak.

Ahogy telt az idő, az állás egyre rosszabb lett, s nagyon úgy festett, hogy csúnyán a földbe döngölnek minket ma éjjel. Apámra néztem; arcát a kezébe temetve pislogott ki rám két ujja között szánalmas teljesítményemet látva. Ekkor azonban úgy tűnt, végre megérkezett a felmentő sereg, ugyanis Isaac rohant be, és ült le Scott mellé a padra. A fiú kimondottan jó volt ebben a sportban (nem csoda, hiszen ő is vérfarkas volt, naná, hogy úgy ment neki minden, mint a karikacsapás), úgyhogy végre megnyugodhattam, hogy még nincs minden veszve. Sem a meccs, sem pedig az eddig még előlem rejtve maradt másik dolog, azaz Gerard rejtélyes tervének megakadályozása sem.
Isaac pedig szerencsémre hamar csatlakozott is a csapathoz, és egyből munkához is látott, s hamarosan arra is rájöttem, mi a célja; elérni, hogy Scott a pályára léphessen.
A vérfarkas pedig kimondottan jó, bár gyengédnek nem mondható munkát végzett a lacrosse-játékosok számának megritkításában, ugyanis sorra törtek el lábak és karok, és nemsokára már a fél mezőnyt kórházba kellett szállítani. Na jó, csak túlzok, igazából mindösszesen két törés volt, a többi szerencsére egy-két zúzódással megúszta az Isaac-kel való találkozást. Mindenesetre ezzel elérte, hogy a kispadon egyre jobban fogyatkoztak a játékosok, és már csak egy emberke tudott Scotton kívül játékba állni. Gerard viszont ekkor elégelte meg Isaac akcióit, és úgy döntött, intézkedik Jackson-gyalogjával, hogy félreállítsa végre a kotnyeles kölyköt, mielőtt még a fiú terve célba érhetne, így hamarosan az egyetlen kéznél és játékban lévő vérfarkasunk is egy hordágyon találta magát, hála a kanima bénító érintésének. Mikor ez az edzőben tudatosult, hogy most már csak Scott maradt, még gyorsan körülnézett, hátha mást is lát majd a kispadon barátomon kívül, de persze ez nem történt meg. Épp hívta volna őt a pályára, mikor egyszer csak egy fiú jelent meg a pálya szélén, és az edző rögtön kapva-kapott az alkalmon, és megszólította:

- Hé, te, fiam, mond, hogy tudsz játszani!

- Ha ez valami mugli kviddics, akkor igen! – vágta rá a fiú vigyorogva. – Kviddicsben verhetetlen vagyok! Szóval ez sem lehet annyira bonyolult...

- Helyes! – vágta őt hátba az edző elégedetten, és a kezébe nyomott egy ütőt: - Akkor fogd ezt az ütőt, és vonszold a seggedet a pályára! Gyerünk, hajrá, mire vársz? Mozgás, mozgás, mutasd meg nekik, fiam!

- De edző úr, én vagyok az utolsó csere, most már játszanom kellene! – kiáltott fel kétségbeesetten Scott.

- Megmondtam, hogy te ma nem játszhatsz. Ez nem az én döntésem, az igazgató úr ragaszkodik hozzá. Szóval, hacsak az egész nézőtér ki nem ürül, a meccs végéig a kispadon maradsz! Sajnálom – válaszolta, bár látszott rajta, hogy neki sem tetszik jobban a dolog, de nem mer Gerarddal ellenkezni sem.

- Mit bámulsz, Bilinski, menj vissza a pályára, te lúzer! – szólt rám mérgesen, mikor észrevette, hogy ott állok szélen, és tanácstalanul figyelem a kialakult jelenetet.

- Igenis, edző bá– morogtam az orrom alatt, és engedelmesen visszatértem a csapattagjaimhoz, habár tudtam, hogy valószínűleg többre mennek nélkülem.


¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤~ Sirius~ ¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤$¤


Míg a fán a lábamnál fogva lengedeztem, akár a harang, sietős léptek zaját hallottuk a közelünkből. Remus egyből feléjük kapta a fejét, abban reménykedve, hogy talán segítségünkre lesznek az idegenek, ám láthatólag arra is készen állt, hogy a fák mögül kilépő alakok esetleg nem barátok, hanem ellenségek lesznek. Az arckifejezése és a testtartása legalábbis erről árulkodott.
Nemsokára aztán egy fekete bőrű, erős izomzatú, kissé nagydarab fiú, és egy vele ellentétben hófehér bőrű, vékony, szőke szépség jelent meg, kiknek szemében félelem lapult, és úgy tűnt, menekülnek valami elől. Mikor megláttak minket, egy pillanatra megálltak, és a fiú ennyit mondott Remusnak:

- Vadászok jönnek, fuss!

- Várjatok, a barátom… - mutatott rám, de a fiú közbeszólt:

- Nincs idő kiszabadítani, farkasfiú, nyomás, rohanj! – mondta, majd megtaszította őt, hogy hátha ezzel eléri, hogy Remus megmozduljon végre, de ő csak a fejét rázta, mire a srác bosszúsan felmordult, majd a nőt magával rántva rohant tovább, többé ügyet sem vetve ránk.

- Ez meg mi a fene volt? – kérdeztem barátomtól, aki csak fejét vakarva vállat vont.

- Fogalmam sincs – felelte végül.

Én hálásan néztem rá, és épp meg akartam kérdezni, hogy hogy-hogy nem tartott velük, mikor eléggé úgy hangzott, hogy veszély közeleg, de több időnk nem maradt a csevejre, mert ekkor két motor berregése hangzott fel a nem oly messzi távolban, mely gyors iramban közeledett hozzánk, én pedig kíváncsisággal vegyes enyhe rémülettel vártam, hogy mi fog következni.
A motorokon (melyek kvadok voltak) egy férfi és egy fiatal lány ült, kezükben valami fura eszközzel, ami eléggé veszélyes mugli fegyvernek nézett ki. A lány különösen elszántnak tűnt, és ellenségesen meredt ránk, míg az apja (legalábbis én erre következtettem) inkább meglepettnek tűnt, ahogyan elszáguldottak mellettünk. Előbbi aztán amint elhaladt előttünk, szinte egyből hátrafordult, és egyenest Remusra fogta a különös szerkezetet, majd meghúzta a kioldót, és azon nyomban egy nyíl süvített a fiú szíve felé, aki döbbenten és riadtan ugrott el annak útjából.

- Hé, mi a fene bajod van neked!? – csattantam fel dühösen, és vadul himbálózni kezdtem, ahogy szabadulni próbáltam, természetesen sikertelenül. A fejem vörös volt a fejembe szállt vértől, hiszen már legalább öt perce lógtam ezen a tetves csapdán. - Hagyd békén a barátomat, és ne szegezd rá többé azt a fura izét, különben megkeserülöd! – kiáltottam utána.

- Az a fura izé egy nyílpuska volt, Tapmancs – kotyogott közbe barátom, aki legalább olyan zavartnak tűnt, mint én.

Egyikünk sem értette ezt az egész szituációt, és elképzelni sem tudtuk, mi a Merlinért támadt rá a lány Remusra, láthatólag minden különösebb ok nélkül, majd vette üldözőbe a másik két fiatalt.
A lány azonban nem válaszolt, s inkább apja felé fordult, s még hallottuk, amint ezt mondta neki:

- Elkapom Boydot és Ericát, apám, egyedül is elbírok velük, te pedig fordulj vissza az új omegánkért! Egy vérfarkast sem fogunk ma futni hagyni! – jelentette ki, ám apja megrázta a fejét, ám feleletét már nem hallhattuk, mert elnyomta a távolodó motorok zaja.

Én egyből Remusra néztem, majd megszólaltam:

- Menj el innét, Remus, most! Hagyj itt, és fuss, amilyen messze csak tudsz! Ezek a muglik nem viccelnek! Ha visszajönnek és itt találnak, így nem foglak tudni megvédeni tőlük… - Hangomból most minden vidámság és játékosság tovatűnt, és ezúttal nagyon komolyan és határozottan csengtek szavaim. Aggódtam barátomért. Ez az egész most hirtelen már nem tűnt szórakoztatónak, hiszen láthatólag elég veszélyes helyre csöppentünk, ahol vérfarkasvadászok üldözik a farkasembereket, min mikor ragadozó les zsákmány után.

- Nincs szükségem védelemre, tudok vigyázni magamra! – vágta rá Remus. – És eszem ágában sincs itt hagyni téged. A barátom vagy, sosem hagynálak cserben – makacskodott.

- Remus, ez most nem játék, oké? – Kezdtem kétségbe esni. – Kérlek, rohanj, ahogy csak tudsz és vissza se nézz! Majd holnap visszajössz értem, vagy valaki csak rám talál, esetleg csak sikerül valahogy kiszabadulnom egyedül is. Ha mást nem, ezek az őrültek biztos visszatérnek, és majd ők leszednek innen, én meg jól ellátom a bajukat – nyugtattam meg, és próbáltam meggyőzni őt igazamról.

- De…
- Nincs de, nyomás! – emeltem fel a hangom.

Remus még egy ideig láthatólag a maradást fontolgatta, de végül bólintott, és egy bocsánatkérő pillantást követően elindult arra, amerről a motoros vadászok jöttek, ám mielőtt még látótávolságon kívülre került volna még hátrafordult, és rám nézett, majd ismét futásnak eredt, és végleg elnyelte előlem a messzeség.


És most, ahogy a fura, hálós ütővel a labdát kergettem, és próbáltam visszahozni a halálból ezt a mérkőzést, újra és újra lepörögtek a szemem előtt az éjszaka eddigi eseményei, és egy másodpercig sem felejtetem el, miért is vagyok valójában itt.
Most kivételesen egy cseppet sem érdekelt ez a meccs (na jó, ez nem teljesen igaz, azért mint mindig, most sem bírtam ki, hogy ne akarjam megnyerni a játékot, és most is mindent megteszek majd a győzelem érdekében), és játék közben végig azt a Stilest kerestem a tekintetemmel. A Derek nevű vérfarkas azt mondta, itt találom a fiút, és ő, meg a vérfarkas haverja, Sean, vagy ki, majd biztos tud nekem segíteni, mert neki nincs ideje egy omega fölött bébiszitterkedni.

A farkas nem volt túl bőbeszédű, de annyit legalább sikerült kiszednem belőle, hogy a vérfarkasvadászok most elárasztották a várost, s háborút indítottak a fajtájuk ellen, és hogy a két fiatal, akivel találkoztunk, az ő falkájába tartozik, és ez a Sean is vérfarkas. Valamint legalább annyit hajlandó volt azért megtenni (minek után nem hagytam magam lerázni, és addig loholtam a nyomában, míg meg nem elégelte ezt), hogy megpróbálta kiszagolni Remus nyomát, ami egy idő után elveszett, és kijelentette, a fiú bajban van. Ezután küldött Stileshoz és barátjához, akik szerinte lesznek olyan bolondok, hogy segítsenek nekem.

Ekkor pillantottam meg a tegnap este megismert, furcsa fiút; épp csodásan elvétette a felé repülő labdát, ami az ütője mellett suhant el, ő pedig idétlenül csapkodott csak a levegőben, mintha nem egy labdát akarna elkapni vele, hanem egy idegesítő legyet próbálna elhessegetni. Felsóhajtottam, majd odarohantam mellé, és elcsentem az ellenfél orra elől a labdát, majd egy elegáns mozdulattal a hálóba küldtem azt. Aztán kihasználva azt, hogy így vissza kellett mennünk a saját térfelünkre, menet közben megszólítottam a fiút:

- Szevasz, Stiles – vigyorogtam rá szélesen.
- Hali, Tapi – vágta rá a fiú egyből kissé rosszkedvűen, amit eléggé furának találtam. Az hagyján, hogy egyből megmondta a nevemet, de a becenevemet mégis honnan tudhatná? Egyre érdekesebb ez az egész… Megráztam magam, elvégre most ez volt a legkevésbé fontos dolog a számomra. A neme körüli rejtély kiderítése ráér később is.

- A haveroddal a segítségetekre lenne szükségem… – kezdtem, ám a fiú letorkollt.

- Ne most, haver, így is elég nagy pácban vagyunk. Inkább te segíts abban, hogy Scott a pályára kerülhessen végre! Miattad megint a kispadon maradt, így meg esélytelen, hogy megakadályozzuk a sikítást, életért futást, vérfröccsenést, és az emberek szétkaszabolását, elvégre én csak egy haszontalan ember vagyok, nincsen francos farkaserőm –hadarta.

Elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Mégis mi az Isten folyik itt? – gondoltam magamban, ám válasz gyanánt pusztán bólintottam.

Nem sokat értettem ebből az egészből, de annyi eljutott hozzám, hogy jóval többről van itt szó egy egyszerű játéknál, és gyorsan el kell érni, hogy ez a Scott játékba kerülhessen. Utóbbi pedig számomra nem volt akadály, elvégre terelőként tökéletesen értettem ahhoz, hogyan iktassunk ki pár erős játékost a mezőnyből, és az sem zavart különösképpen, hogy most a saját csapattársaim voltak a célpontok. S elhatároztam, hogy ma este nem csupán a meccset nyerem meg, de a vadászok rafinált sakkjátszmájának állását is a mi javunkra fordítom, és Stileséknak segítve megakadályozom, hogy bárkinek baja essen ma éjjel. Ám azt csak remélni tudtam, hogy Remusnak sem esett (és nem is fog) komolyabb bántódása, és még időben megérkezek hozzá a felmentő sereggel.

********


Szerzői megjegyzés: Az idézőjelbe tett párbeszédek a sorozatból lettek kiemelve.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)