Ellenségből barát, vagy több? írta: Lizzie01

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
>>


Megjegyzés: Blaine megcsalja Kurtöt... megint, aki váratlan helyről kap támogatást. Vagy többet kap, mint egyszerű vigasztaló frázisokat?



Ellenségből barát, vagy több?



Kurt Hummel összetörten ült kedvenc kávézójában. Lélekben teljesen máshol járt, csak nézett maga elé teljes letargiában. Nem sokáig lehetett azonban egyedül, mert kisvártatva berobogtak az ajtón barátai, és köré sereglettek.
- Kurt, annyira sajnálom – fogta meg együttérzően a fiú kezét Rachel.
- Biztos csak félreértés történt. Blaine szeret téged – vigasztalta Santana.
- Szeret? Félreértés? – emelte meg a hangját Kurt, ami rá egyáltalán nem volt jellemző. – Hát, amit láttam, azt nem lehetett félreérteni!
- De mi történt? – kérdezte Rachel.
- Nem akarok róla beszélni. Most csak egyedül akarok lenni – fordult el barátaitól Kurt. Elutasító viselkedését látva barátai átültek egy közeli asztalhoz, de nem mentek el.

Kurt keservesen sóhajtott egy nagyot. Ekkor valaki letett elé egy poharat, amiből kellemes kávéillat áradt felé. Felnézve meglátta az annyira gyűlölt arcot.
Bárkit, csak őt ne! – gondolta magában.
- Úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger – szólalt meg az előtte álló.
- Most nincs kedvem a humorodhoz, Smythe – morgott az orra alatt Kurt, mire a másik csak elmosolyodott.
- Azt látom. Mi az? Csak nem otthagyott a drága barátod? – vonta fel a szemöldökét Sebastian Smythe, miközben gúnyosan elmosolyodott.
- Még az is jobb lett volna, mint amit tett – motyogta maga elé halkan a fiú, de Sebastian így is meghallotta.
- Nocsak! – ült le elé a Warblers vezetője. Egy pillanatig érdeklődve figyelte Kurt arcát, majd a mosoly lassan lehervadt az arcáról, ahogy nézte a teljes agóniában ülő fiút maga előtt. – Csak nem megcsalt? – kérdezte, de választ nem kapott, ami igencsak furcsa volt, hiszen Kurt sosem hagyta magát, mindig visszaszólt neki. – Szóval igen.
- Most mit vársz tőlem?! – nézett rá Kurt Sebastianra.
- Én? Hogy ne ülj itt, mint egy rakás szerencsétlenség! Beszéld meg vele!
- Ha ez lenne az első eset, talán… ismétlem, talán megtenném.
- Ó… Akkor ez már nem először fordult elő? – Sebastian nem tudta titkolni, hogy meglepődött. – De hát… akkor minek mondtál neki igent, mikor megkérte a kezed?
- Magam sem tudom... Talán csak… hittem neki, mikor azt mondta, hogy megbánta, és nem fog többet előfordulni – suttogta Kurt, miközben egy könnycsepp kicsordult a szeméből.

Sebastian megsajnálta a fiút. Igaz, hogy nem voltak jóban, szabályosan röpködtek köztük a beszólások, de ez más volt.
- És azzal mit érsz el, hogy itt ülsz magadba fordulva és keseregsz a sorsodon? – kérdezte tőle Sebastian.
- Mégis mit tehetnék? Nem elég, hogy megcsalt, de még rajta is kaptam őt!
- Az, bizony, elég nagy szívás.
- Az… De a legrosszabb az egészben az, hogy azzal a kifogással jött, hogy ez nem az, aminek látszik. Mert mégis mit lehet azon érteni, hogy meztelenül fetrengenek az ágyon? – kérdezte gúnyosan Kurt, majd dühösen fújta ki a levegőt.
Sebastian nem válaszolt, csak csendben ült előtte, és nézte őt. Pár percnyi csend után Smythe szólalt meg először.
- Tudod, azzal, hogy elzavarod a barátaidat, nem oldod meg a problémáid – intett fejével a Kurt háta mögött helyet foglaló csapatra. – Beszélgess velük, jobban fogod érezni magad.
- Azt nem hiszem – horkantott Kurt. – Biztos vagyok benne, hogy találnak valami kifogást, amivel megmagyarázzák majd Blaine viselkedését. Rachel már az elsőnél is engem hibáztatott, mert elhanyagoltam Baline-t.
- Ch… Én nem így gondolom, de te tudod – rántotta meg a vállát a Warblers vezetője. – Én most megyek, de még látjuk egymást, vagy nem. – Sebastan felállt, majd, mint akinek még eszébe jutott valami, visszafordult hozzá. – Ja, és még valami! A kávé a tiéd, extra cukor van benne habosított tejjel és egy kis karamellel – mondta, majd búcsút intett, és az ajtó felé indult, amelyen épp ekkor jött be Blaine.

Majdnem összeütköztek, de szerencsére Sebatiannak jók voltak a reflexei, így sikeresen elkerülte az ütközést. Egy gúnyos fintort eresztett meg Blaine felé, majd távozott.

Blaine értetlenül tekintett utána, majd a fejét rázva Kurthöz sétált, aki csak döbbenten nézte az előtte lévő papírpoharat. Nem kicsit döbbentette le a tény, miszerint Sebastian Smythe tudja róla, hogyan issza a kávéját. Még Blaine sem bírta megjegyezni, erre meg pont az ellensége az, aki…
- Beszélnünk kell, Kurt – fogta Blaine meg a párja kezét, amivel félbeszakította Kurt gondolatmenetét. – Kérlek!
Kurt úgy rántotta el tőle a kezét, mintha égetné a másik tenyere. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy azzal a kezével, amivel most őt fogdossa, nemrég még mást kényeztetett. Ráadásul úgy, hogy ő, a vőlegénye, várt rá, mert megbeszélték, hogy együtt lesznek aznap, hiszen Kurtöt lefoglalta az egyetem, így kevés idejük jutott csak egymásra.

És még nekem volt lelkiismeret furdalásom, amiért elhanyagolom a tanulmányaim miatt – gondolta keserűen Kurt.

- Nincs miről. Ígértél nekem valamit, Blaine, és nem tartottad be. – Miközben Kurt beszélt, szemei könnybe lábadtak, de sikerült uralkodnia magán, így nem csordultak ki a könnyei. – Azt mondtad, nem teszed többé, és…
- Tudom, kérlek, bocsáss meg! Adj még egy esélyt!
- Már kaptál, és nem éltél vele – jelentette ki elutasítóan Kurt. – Bíztam benned! Szerettelek!
Eközben Rachel és a többiek közelebb jöttek hozzájuk, így ők is hallották Kurt következő mondatát.
- Mégis hogy várhatod azt tőlem, hogy nézzem el azt, hogy másodszor is megcsaltál! Vagy ki tudja, hányadszor?! – kiáltotta Kurt, majd a kávéját megragadva elhagyta a kávézót.

Nem ment messzire, csak sétált a járdán. Most már engedett könnyeinek. A közeli parkba ment, majd elfoglalt egy üres padot.
Könnyei megállíthatatlanul hullottak, nem bírta abbahagyni a sírást. A kávézóban még erősnek mutatta magát a barátai, az exe előtt, de már nem bírta tovább. Fájt neki, hogy a vőlegénye így elbánt vele. Észre sem vette, hogy a Smythe-től kapott kávé papírpoharát szorítja, míg rá nem csöppent egy kávécsepp a kezére.
Némán nézte a kávézó logójával ellátott papírt, melyen a neve állt filccel felírva, és alatta egy mondat állt.
„Bátorság kell ahhoz, hogy amikor a legnagyobb fájdalom ér, te felállj, és küzdj tovább.”
Ui.: Ne picsogj sokat! Nem éri meg.
Még a könnyei is elapadtak, annyira meglepte az utolsó mondat. Egy kis mosoly játszott a szája szélén a figyelmességtől, na meg persze az odavetett gúnyos mondattól.
Nem is ő lenne, ha nem gúnyolódna mindig velem.

Belekortyolt a kávéba, majd hümmögött egy sort. Valóban olyan íze volt, mint ahogy ő szerette, és bár már kihűlt, mégis jólesett inni belőle.
- Az a sznob barom még ezt is tudja – rázta meg hitetlenkedve a fejét. Még a rosszkedve is elszállt, annyira lekötötte a gondolat, hogy Sebastian Beképzelt Vagyok Smythe képes volt önzetlenül viselkedni.
- Legközelebb meg énekelni fog nekem – jegyezte meg szarkasztikusan Kurt, majd megitta a kihűlt kávét, a poharat pedig a közeli szemetesbe dobta.
Egészen sötétedésig a parkban maradt, hogy gondolkodhasson. Néha kitört rajta a zokogás, vagy a düh, mire egy-egy arra sétáló furcsa tekintettel mérte végig.

Mivel a Blaine-nel közös lakásukba be sem akarta tenni a lábát, apjához ment. Burt, ha meg is lepődött fia jelenlétén, nem mutatta. Tudta, hogy fia nem jött ok nélkül, és faggatni sem érdemes, de aggódott, mert Kurt ramatyul nézett ki.

- Kurt! – üdvözölte, majd megölelte fiát.
Kurt csak kapaszkodott apjába. Egyre szorosabban ölelte a férfit, ami még nagyobb aggodalommal töltötte el Burtot. Utoljára az édesanyja halálakor viselkedett így a fia.
- Történt valami, fiam? – kérdezte, miután kibontakozott az ölelésből, és végignézett fián. Kurt szeme vörös volt a sírástól, ami nem kerülte el Burt figyelmét. – Baj van?
- Én… – Kurt hangja elcsuklott, és kitört belőle újra a sírás. Apja döbbenten nézte pár pillanatig a zokogó fiút, majd magához ölelte. – Megcsalt, apa… Megint megcsalt – motyogta el-elcsukló hangon a fiatalabb. – Hogy tehette ezt?! Nem voltam neki elég jó? Mit csináltam rosszul? – kérdezte önmarcangolóan Kurt, mire Burt dühösen ránézett.
- Ilyet ne is mondj! Nem tudom, miért tette, amit tett, de nem a te hibád. Ha valami baja volt, miért nem beszélte meg veled.
- Most… inkább bemennék a régi szobámba, ha nem nagy gond – kaparta össze kissé megcsappant nyugalmát Kurt. – Nem akarok haza menni.
- Menj csak.

Aznap éjjel Kurt nem sokat aludt, ami valószínűleg meg is látszott rajta. A sok sírástól a szeme feldagadt, ki sem bírta nyitni reggel, csak miután egy órán át vizes ruházta.
Apja, mikor látta, hogy útra készen indult a bejárati ajtó felé, félretette az eddig olvasott újságját.
- Hova mész, fiam?
Kurt nyugalmat erőltetett magára, majd Burt felé fordult.
- A parkba. Kicsit kiszellőztetem a fejem.
- Nem sokat aludtál, igazam van? – mutatott a napszemüvegre Burt, melyet Kurt viselt, hogy eltakarja még mindig dagadt szemeit.
- Igazad – értett egyet sóhajtva Kurt. – Egész éjszaka az járt a fejemben, hol rontottam el, mivel érdemeltem ki, hogy ezt tegye velem.
- Csak tudd, rám mindig számíthatsz, fiam.
- Tudom, apa. Köszönöm.
- Erre valók az apák. Na, menj, nem tartalak vissza.
Kurt megeresztett egy vérszegény mosolyt, majd elhagyta a Hummel-házat.

Egy ideig valóban abban a parkban bóklászott, ahol előző nap is, de mikor meglátta Blaine-t, ahogy felé közeledik, besietett a kávézóba.
Körülnézve látta, hogy Smythe ott ül az egyik asztalnál, előtte papírokkal, mire gyorsan lehuppant vele szembe. Talán az ellenség közelében nem fog Blaine odamenni hozzá.
Sebastian letette az eddig kezében fogott tollat, majd kérdőn nézett fel Kurtre.
- Tudod, attól, mert tegnap jófej voltam, még nem lettünk haverok – jelentette ki.
- Tudom. Csak…
Ekkor robbant be az ajtón Blaine, mire Sebastian rögtön rájött, miért ült le hozzá Kurt. Hogy ne legyen Blaine-nel kettesben.


Blaine tekintetével megkereste Kurtöt, majd döbbenetét leküzdve – amiért Kurt Sebastianhoz ült le – odament az asztalukhoz.
- Kurt… legalább harmincszor hívtalak tegnap. Meg kell beszélnünk, ami történt. – Blaine karon ragadta Kurtöt, hogy magával rángassa egy helyre, ahol kettesben beszélhetnek, de legnagyobb meglepetésére Sebastian nem engedte neki.
- Anderson, ha nem vetted volna észre, nem akar veled társalogni – közölte gúnyosan Sebastian, miközben lefejtette a kezét Kurt alkarjáról. – Nem ér rá.
- Ebbe ne szólj bele, Smythe! – förmedt a másikra Blaine.
- Nem? Pedig a drága exed – mondta az ex szót kihangsúlyozva – nem így gondolja. Ha nem vetted észre eddig, most közölném, hogy mi itt épp beszélgettünk kettesben, mikor te iderobogtál.
- Ezt most higgyem is el? – kérdezte felvont szemöldökkel Blaine. – Ti utáljátok egymást.
- Változnak a dolgok – mondta a Warblers vezetője. – Tegnap még egy pár voltatok, ma meg már nem. Ez van, fogadd el! – jelentette ki Sebastian.
Tekintete olyan lenézően söpört végig Blaine-nen, hogy a fiú hátán a hideg futkosott tőle. Nem sokáig maradt ott. Pár pillanatig csak állt az asztalnál és nézett Sebastianra, majd tekintette Kurt elutasító arcára röppent. Egy csalódott sóhajt követően újra négyszemközt hagyta őket, mire Kurtből egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki.

- Köszönöm.
- Ne köszönd – legyintett Sebastian, majd újra a papírjai felé fordult, miközben kortyolt egyet a kávéjából.
Kurt kicsit előrébb hajolt, hogy lássa, mit csinál. A papírok kották voltak, melyeket Sebastian épp átnézett, és megjegyzéseket írt az egyes részekhez, vagy egyszerűen áthúzta, ami nem tetszett neki. A fiú csak csendben figyelte, ahogy a másik rendezi a kottákat, de nem sokáig bírta szó nélkül, előtört belőle az énekes.
- Az ott melyik dal? – mutatott a befejezett kotta felé. Már nyúlt volna érte, de Sebastian elkapta előle.
- Nem mindegy?
- Jól van, na! – fonta keresztbe a karját durcásan Kurt.
Sebastian egy lemondó sóhajt követően odanyújtotta neki a papírt, amit Kurt rögtön el is vett.
- Ó, ez a One Direction dala, ugye?
- Igen.
- Hány szóló lesz benne?
- Három.
- Értem. Ahogy látom, elég magas hangok vannak benne.
- Tudom.
Kurt egy ideig még nézte az itt-ott javított kottát, majd visszaadta.
- Ezzel léptek fel a versenyen?
- Nem. Ez egy gyakorló dal. Segít fejleszteni az éneklést tánc közben. Mivel alapjában véve pörgős szám, mozogni kell közben. Mozgásnál az énekhang remeghet, így gyakorolni kell, hogy erősödjön a hangszál. Erre jó ez a dal.
- Ez egy nagyon jó ötlet. Gondolom, amikor már megy hibátlanul, remegő hang nélkül, akkor jöhet a valódi feladat.
- Pontosan.

Miután Sebastian végzett a papírokkal, és a kávéját is megitta, menni készült.
- Érdekfeszítő volt a társaságod, Hummel, de most megyek. További szép napot! – intett a kezével felé Smythe, majd hátat fordított neki.
Kurt egy pillanatig nézte a magabiztosan lépkedő fiút, majd utána kiáltott.
- Várj! – Ez meg fogom még bánni, gondolta közben.
Sebastian visszafordult felé, szemei érdeklődve csillantak meg.
- Igen?
- Nem innál meg velem valamit? – kérdezte Kurt.
Sebastian frusztráltan sóhajtott, és a szemét forgatva mormogott az orra alatt.
- Nézd, lehet, hogy kivételesen nem gúnyolódtam, de az még nem jelent semmit.
- Nem erről van szó! – vágott közbe Kurt idegesen. – Csak… szükségem van valakire, aki… aki nem rejti véka alá a véleményét. Tudom, hogy ott vannak a barátaim, de nem kell a sajnálatuk. Én…
- Na, jó. Ismered azt a bárt a Dayton Akadémiához közel? – Mikor Kurt bólintott folytatta. – Ott találkozzunk nyolckor. Csak közlöm, hogy nem vagyok az a váll, amin kisírhatod magad.
- Rendben. Ott leszek.

Kurt amilyen magabiztosan kijelentette, hogy elmegy, olyan hamar meg is gondolta magát.
Visszamondani az ajánlatot - persze - nem merte, így végül mégis csak ott kötött ki a bár előtt. Belépve kellemes csalódás érte. Ő ugyanis a helyet úgy képzelte el, mint egy diszkót hangos zenével és kiabáló fiatalokkal. Ám a PeacePalace, vagy ahogy az emberek hívták, Double P, más volt. Sok fiatal bulizott ott, de a zene stílusos volt, nem a megszokott tuctuc, ahogy Kurt nevezte a felturbózott, már-már fejfájást okozó dörömbölést.

Mikor Sebastian meglátta a bizonytalanul ácsorgó Kurtöt, odasétált hozzá, majd maga után húzta az egyik hátsó asztalhoz.
Kurt magába roskadva ült az asztaluknál, míg Sebastian meg nem unta.
- Ilyen mélabús fejjel sosem fogsz magadnak senkit – jegyezte meg.
- Nem is akarok – válaszolt dacosan Kurt.
- Gyere, táncoljunk! – rángatta maga után a bulizók közé a Warblers vezetője.

Mikor találtak maguknak egy kis teret, Sebastian hirtelen magához rántotta Kurtöt, majd táncolni kezdtek. Eleinte Kurt csak ímmel-ámmal ropta a zene ritmusára, majd ahogy egyre közelebb érezte magához Sebastiant, legnagyobb meglepetésére feloldódott ő is. Észrevétlenül egyre közelebb került az arcuk egymáshoz, míg Sebastian meg nem csókolta Kurtöt.
A zene háttérbe szorult, és Kurtöt már csak a másik fiú szenvedélyes ajkai foglalkoztatták. Egy pillanatra elfelejtett mindent, ami bántotta, csak az itt és most számított.

Egy idő után Kurt szemeiből kicsordult az első könnycsepp, hiába akart felejteni, nem ment ilyen hirtelen. Zavartan húzódott el Sebastiantól.
- Bocs. Ez… – kezdett el mentegetőzni, de a másik leintette.
- Még korai. Viszont, attól még táncolhatunk – mosolyodott el őszintén, biztatóan Sebastian, mire Kurt szíve hevesebben dobbant meg. Fejét a fiú vállára hajtotta, és tovább ringatóztak a lágyabb ritmusra.



Szerzői megjegyzés: Ez életem első Glee fanficje, így kérlek írjatok kritikát, hogy megtudjam, érdemes volt-e feltennem, vagy sem :)


>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)