Szivárvány és Holdsarló írta: Saszta

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Mély vízben


Dumbledore figyelmeztetett bennünket (főleg nekem, Arthurnak és Kingsleynek címezve), hogy legyünk nagyon óvatosak Luciusszal, és próbáljuk inkább kerülni őt, de a múltkor Scrimgeour jelenlétében sikeresen összeszólalkoztam vele. Szerencsémre azonban Kingsley is épp akkor érkezett, és finoman leállított, mielőtt még nagyobb jelenetet rendezhettem volna a folyosón. Ám sajnos nem úsztam meg ilyen könnyen a dolgot; Scrimgeour vagy egy órán keresztül vallatott minket, és mindenféle furcsa kérdéseket tett fel nekünk. Így hála annak, hogy megint nem tudtam befogni a számat, felhívtam magunkra a figyelmet, emiatt pedig kissé rosszul éreztem magam.
Azzal próbáltam lelkiismeretem hangjait elcsitítani, hogy mindennek az az oka, hogy Lucius viszont felbosszantott a Sirius felé tett célzásaival, és azzal, hogy mocskos vérfarkasnak nevezte Remust. Utóbbi pedig, ha lehet, még jobban fájt, mint az előző, ám magam sem tudtam megmondani, hogy miért éppen ezzel húzott fel engem a legjobban, de ezzel végleg betelt nálam a pohár, és egyszerűen képtelen voltam nem visszavágni neki.
Most pedig elhatároztam; munka után követni fogom őt, és szerzek ellene valamiféle használható bizonyítékot, hogy ne tudjon többé keresztbe tenni nekünk, és legalább a munkahelyünkön ne érezzük Damoklész kardját a fejünk fölött lebegni. És ez talán Caramel szemét is felnyitná végre…
Persze tudtam, hogy ez hiú remény, és amit most elterveztem, az enyhén szólva kockázatos, de akkor is meg akartam próbálni! Le akartam buktatni Malfoyt, és véget vetni az álnok, kétszínű tevékenységeinek, hogy egy azkabani cellában rohadjon élete hátralevő részében - pontosabban addig, míg a dementorok el nem hagyják őrhelyüket Voldemort parancsára, de én már ezzel bőven megelégedtem volna.

Így hát a műszakom lejárta után nem indultam el egyből hazafelé, mint szoktam, hanem meghúztam magam az egyik közeli kis sikátorban, kiábrándító bűbájt szórtam magamra és vártam, hogy Lucius végre felbukkanjon. Tudtam, hogy nem kell majd sokat várnom, elvégre a délelőtt folyamán megtudtam, hogy Malfoy mindösszesen fél órával később végez, mint én. Így is történt; fél órával később fel is bukkant, én pedig könnyűszerrel követtem őt. Utólag nézve túlságosan is könnyű dolgom volt… Ám akkor pusztán a szerencsének (és a fekete macskának) könyveltem el azt, hogy Lucius nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a zajra, amit akkor csaptam, mikor átestem egy kukán, melynek tartalma azonnal szétszóródott a földön, és nyivákolva ugrott ki belőle egy fekete macska, akitől én legalább úgy megijedtem, mint ő éntőlem. Aztán amilyen ügyes voltam, még egy konzervdobozra is sikeresen ráléptem, így utána még nagy puffanással hanyatt is vágtam magam a szemétkupacban. Persze Malfoy egyből felkapta a fejét a lármára, és egy ideig felvont szemöldökkel figyelte a környéket a zaj forrása után kutatva, de aztán látva az eliszkoló állatot, tovább haladt, bár néha-néha hátrapislogott a válla fölött, egyéb gyanús jeleket keresve.

Végül a halálfaló lassított, és egy elhagyatott sikátorba tértünk be. Megborzongtam. Nem tetszett nekem ez a hely, és elképzelni sem tudtam, hogy mit kereshet itt, miért is jött ő ide. Lucius megállt, majd megérintette a Sötét Jegyet a karján, és várt. Egyre kíváncsibb lettem, és egyre biztosabb voltam abban, hogy ez valamiféle halálfaló összejövetel lesz.
Kisvártatva ez beigazolódni látszott, ugyanis megjelent négy túlságosan is jól ismert alak: Greyback, Bellatrix, Narcissa és Peter Petigrew. Greybackkel és Petigrew-val eddig még sosem találkoztam szemtől-szemben, és míg utóbbitól undor fogott el, addig az előbbitől megfagyott az ereimben a vér. Ám közel sem ijedtem meg annyira, mint az ezt következő mondatoktól:

- Na, mi van, kicsi Dorácska, nem ránk számítottál? – kérdezte gúnyos gügyögéssel Bellatrix. – Most már itt vagyunk mindannyian, búj hát elő szépen és üdvözöld Bellatrix nénikédet!

Nyeltem egy nagyot. Most tudatosult bennem, hogy mindez egy számomra kitervelt csapda volt, amibe ügyesen bele is sétáltam. Magamban szitkozódtam, majd rádöbbenve, hogy teljesen felesleges már az álca (sokáig úgysem védhetne meg), levettem magamról a bűbájt, és azzal a lendülettel meglendítettem a pálcámat, és egy sóbálványártást küldtem Bellatrix felé köszöntésképpen, ám a boszorkány csak felkacagott, és könnyedén kikerülte a fénycsóvát.

- Crucio! – visította válasz gyanánt. Alig tudtam elugrani a fénycsóva elől, ám tudtam, nem sokáig fogok tudni mit tenni, mivel a halálfalók teljese bekerítettek a sikátorba, így nem volt hová mennem, ám én kitartóan küldtem rájuk a különféle ártásokat és rontásokat, és kerülgettem a felém tartókat, miközben köztünk egyre csak fogyott a távolság, és tisztában voltam vele, hogy csak játszadoznak velem, kiélvezve minden másodpercét az egyenlőtlen küzdelemnek.

Aztán - mikor már a hátam a sikátor nyirkos, piszkos falát érte, és alig négy-öt méter választott el engem a halálfalóktól, nekem pedig esélyem sem volt több átkot kikerülni, így csak összeszorított fogakkal, a falnál kuporogva, csukott szemmel vártam a cruciatus átkot és az azzal járó kínt - egyszer csak egy határozott, rekedtes hangot hallottam, amint három varázsigét kiált:

- Capitulatus! Stuppor! Petrificus totalus!

Egyből tudtam, hogy Ő az. Csodálkozva nyitottam ki a szememet.

A lefegyverző bűbájnak köszönhetően Lucius és Bellatrix varázspálcája a levegőbe lendült, ő pedig a két ártás kiszórása után (melyek egyike elkábította Petigrew-t a másik meg Greybacket vette célba és találta mellkason) egyet előrelépve kecsesen elkapta őket.

- Remus… de hát hogyan? – kérdeztem tőle csodálkozva. – Te meg mit keresel itt? – szegeztem neki az újabb kérdést, miközben elfogadtam a felkínált jobbját, és hagytam, hogy felsegítsen a földről.

A varázsló felbukkanása teljesen összezavart. Egyszerre öntött el a megkönnyebbülés; jelenléte megnyugtatott, mert tudtam, hogy most már semmi baj nem történhet, ugyanakkor a félelem érzése is beköltözött a mellkasomba: aggodalom lett úrrá rajtam. Igen, aggódtam. Érte aggódtam.

- Találkozóm volt Mundungusszal a Kapzsi Koboldok nevezetű kis kocsmában, amikor egyszer csak nagy zajra lettünk figyelmesek. Az ajtóból kinézve pedig egy pillanatra egy rózsaszín hajzuhatagot pillantottam meg, mellette pedig egy felborult kukát. És Lucius Malfoyt sem volt nehéz felismernem. Kinglsey pedig beszámolt a vitátokról. Ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy leszűrjem a megfelelő következtetést, szóval követtelek – adta meg a választ maga után húzva engem, minden félmondat után egy-egy újabb átkot lőve ki az utánunk futó halálfalók felé.

- Miért követtél? – érdeklődtem kíváncsian. Csak nem aggódott értem? Szívem reménykedve megdobbant a gondolatra.

- Gondoltam hátha elkél a segítség – vont vállat -, és ahogy elnézem, igencsak szükséged is volt rá.

- Boldogultam volna egyedül is… - feleltem kissé sértődötten, mire Remus kétkedve rám pillantott, de nem kommentálta a megjegyzésemet. – Jól van, na, elismerem, elég nagy bajban voltam, szóval kössz – mondtam végül kissé esetlenül, pár hátráltató ártást hátraküldve közben a vállam fölött.

- Igazán nincs mit – mosolygott rám Remus, én pedig arra gondoltam, hogy mennyivel fiatalabbnak és vonzóbbnak tűnik így.

- Azt hiszem… végre leráztuk őket – szólalt meg kissé kifulladva körülbelül tíz perccel később, minekután vagy egy tucat háztömböt cikk-cakkban haladva magunk mögött hagytunk, a halálfalóknak pedig semmi nyomuk nem volt. Úgy tűnt a legutolsó ártásaink végre célba értek.

- Igen, úgy tűnik… - válaszoltam a betont rugdosva, a cipőm orrát bámulva.

Valamiért hihetetlenül rosszul éreztem magamat, amiért a kis magánakciómmal Remust is veszélybe sodortam, és elhatároztam, hogy soha többé nem csinálok ilyet, és elkövetek mindent, hogy ne kelljen máskor a segítségemre sietnie, és ne lássam, amint kockára teszi értem saját testi épségét. Ha miattam valami baja esne… Azt nem bírnám elviselni.

- Na, nincsen semmi baj, Nymphadora, már minden rendben van – lépett hozzám közelebb, majd finoman a vállamra tette a kezét. – Ne sírj, kérlek! – mondta, majd gyengéden felemelte a fejem, és szomorkásan rám mosolygott.

Csak ekkor tudatosult bennem, hogy kigördültek a könnyeim, mikor elképzeltem, hogy mi minden történhetett volna vele. Dühösen töröltem le a könnycseppeket arcomról.

- Gyere, tudok a közelben egy viszonylag jó és olcsó helyet. Sajnos pusztán csak egy teára tudlak meghívni, de az tökéletesen megfelel az ijedtség ellen – mondta kedvesen, és gyengéden átölelve a vállamat vezetni kezdett.

Érintése nyomán melegség járta át az egész testemet, mintha máris megittam volna azt a csésze forró teát.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)