Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Ed elgondolkodva sétált végig a folyosón, Dr. Leonard irodája felé tartva. Alice mondandója teljesen összecsengett azzal, amit eddig hallottak, de úgy érezte, van itt valami, amit a lány nem mondott el. Nem mintha szándékosan tagadni akarta volna, inkább olyan volt az egész, mintha nem tudta volna elmondani. Edet pedig nyugtalanította a dolog, sokkal jobban, mint eddig bármi. Érezte, hogy nem sima balesetről van szó, hanem valami sokkal többről, amelynek esetleg köze lehet a Bölcsek Kövéhez is. Megtapogatta a zsebébe rejtett, apró tárgyat, és nem tudott nem gondolni rá, hogy vajon mi lesz, ha Mustang megtudja, hogy elvette. Kaján vigyor kúszott az arcára, mikor maga elé képzelte az ezredes ábrázatát. Hiába, szeretett borsot törni a felettese orra alá, akivel azóta nem rokonszenvezett, mióta a vonatos eset után találkoztak. Igaz, hogy már majdnem négy év eltelt azóta, de Edben még mindig élt a gyanú, hogy Mustang szándékosan szállította fel őt és Alt pont arra a vonatra, amelyen a terroristák tartózkodtak. Tesztelni akarta őket, de könnyen ott is hagyhatták volna a fogukat.

Hirtelen megpillantotta Alt, aki egy padon ült a folyosón, és úgy tűnt, ideges. Már amennyire egy páncélon érzelmek látszottak, de Ed az évek során már megtanult olvasni a jelekből. Fivére lépteinek zajára Al az idősebb fiú felé fordította a fejét, majd felállt. Megvárta, míg Ed odaér hozzá, csak azután tette fel a kérdést.
– Nos? – kérdezte Al, mikor Ed megtorpant mellette.
– Semmi – rázta a fejét az idősebb Elric fivér. – Alice pont azt mondta nekem is, amit Dr. Leonardnak, szóval nem vagyunk közelebb. Talán a doktornak igaza van, és Alice-t valamiféle erős sokk érhette, amitől nem emlékszik semmire.
– Nos, én nem tudom – mondta elgondolkodva Al -, de nem lehetséges, hogy valaki nem akarja, hogy emlékezzen?
Ed felvonta a szemöldökét, de nem válaszolt, bár való igaz, neki is megfordult a fejében a dolog. Azt nem gondolta, hogy Alice hazudik, de ő is gondolt már rá, hogy talán valaki elintézte, hogy a lány ne emlékezzen semmire. Mindenesetre, az a London nevű hely, amit említett, nem volt ismerős a fiatal alkimista számára, de úgy döntött, utánanéz, hátha egy idegen városról, vagy országról van szó, amelyről még nem hallott. Legjobb tudomása szerint Amestrisen kívül csak Cretában beszélték az amestriszi nyelvet, de hát ki tudhatta, hogy esetleg nincsenek-e más országok is, ahol ugyanezt a nyelvet használják.

– Mire gondolsz, bátyus? – kérdezte Al, kizökkentve Edet a gondolataiból. – Nagyon elgondolkodtál.
– Csak azon morfondíroztam, amit az előbb mondtál – válaszolta Ed az öccsére. – Van benne valami, csak az a kérdés, miért akarná bárki törölni valaki emlékeit. Hacsak nincs rá különösen jó oka.
– Mint például? – faggatózott a fiatalabb fivér.
– Nem tudom – vont vállat a szőke. – Előbb nézzünk utána ennek a London nevű helynek, amit Alice említett, hátha rájövünk valamire. És nem ártana beszámolni az ezredesnek sem, bár nem tudtam meg semmi újat, amit eddig ne tudtunk volna.
– De így legalább a beszámolók tényleg egyeznek – mondta megnyugtató hangon Al, de Ed csak fújt egyet. – Hé, rosszabb is lehetett volna.
Ed ne válaszolt, csak bosszúsan sóhajtott egyet, aztán a két fivér elindult vissza az irodába. Ideje volt, hogy Ed jelentést tegyen, még ha nem is tudott meg semmi újat.

~*~

Ed jól számított, Mustang nem volt túlságosan boldog, hogy semmi újat nem tudott meg. Hát még akkor milyen patáliát csapott, amikor visszatértek a Parancsnokságra, és kiderült, hogy a kis dolog, amiről nem tudták, hogy micsoda, eltűnt. Az Acél alkimistának volt annyi esze, hogy ne mondja meg, ő vitte el, és a többiek is tartottak annyira a szőkétől, hogy ne adják ki. Lehet, hogy Ed alig tizenöt éves volt, de az ezredes egységéből senki sem szerette vele összeakasztani a bajszát. Riza Hawkeye volt az egyetlen, aki Mustangon kívül utasítgatta a fiút, de mivel ő sem tudott semmiről, így Ed biztonságban volt.
– Kutassák át az irodát! Ha kell az egész épületet is, de kerítsék elő a tárgyat! – adta ki az utasítást Mustang, mire mindenki munkához látott, még Ed is, bár ő csak úgy tett, mintha dolgozna.
– És mi lesz, ha esetleg nem lesz meg? – kérdezte félénken Kain Fuery, bár tisztában volt vele, hogy már maga a kérdés is veszélyes volt.
– Akkor számítanunk kell rá, hogy bizony nagy bajban leszünk – adta meg a választ Riza, majd kibiztosította a pisztolyát. – Úgyhogy folytassák a kutatást, lusta banda, ne az időt lopják, ha nem akarnak olyan lyukasak lenni, mint egy sajt!

Figyelmeztetésként azért elsütött pár lövést, mire az egység minden tagja, beleértve Edet és Alt is, gyorsabb munkába kezdett. Mindenki tisztában volt vele, hogy amennyiben a szóban forgó tárgy nem kerül elő, annak súlyos következményei lesznek. Ez az ügy már szinte nemzetbiztonsági volt, hiszen a Führer személyesen is vizsgálódott Alice Morrison után. Ez nyílt titok volt, de senki sem beszélt róla.
– Bátyus, ugye nem te vetted el az eszközt? – kérdezte suttogva Alphonse, miközben Eddel az egyik szekrényt húzták el, hogy mögé nézhessenek.
– Ugyan, hová gondolsz, Al? Hát tennék én ilyesmit? – nézett Ed olyan ártatlan arccal az öccsére, ahogy csak tőle telt.
– Hát… – gondolkodott el a fiatalabb fivér, aki már nemegyszer szemtanúja volt, amikor a bátyja zsebre vágott ezt-azt egy nyomozás alatt. – Nem vagyok biztos benne, hacsak nem azért tetted, mert túlságosan kíváncsi vagy. Jaj, bátyus, mikor nő be a fejed lágya?! – sopánkodott a páncél.
– Nem egyhamar – kuncogott halkan a szőke, mire Al csak sóhajtott egyet. Túl jól ismerte már a bátyját. – De erről Mustangnak egy szót se! Ki akarom deríteni, mit tud ez a szerkezet, és így okom is lesz rá, hogy meglátogassam Alice-t. Úgy érzem, bizonyos dolgokra csak ő képes választ adni nekünk.
Al csak bólintott, és nem tett fel több kérdést. Tudta, hogy felesleges addig, amíg az ezredes figyeli őket, pedig roppant kíváncsi volt, hogy milyen is Alice. Ő maga nem mehetett be, nem akarta felzaklatni a lányt, és úgy érezte, a bátyja eltitkol előle valamit. De még nem kérdezhetett rá. Eközben Edet még mindig az foglalkoztatta, amit Alice arcán látott, amikor belépett hozzá. A lány egyértelműen megijedt tőle, ráadásul azt kérdezte, ”Mi a fene vagy te?!”, mintha nem egy emberhez, hanem valami állathoz, vagy lényhez beszélne. Ed nem értette a dolgot, mert bár látott már olyat, aki az alkímia láttán megijedt, de ilyet még sosem tapasztalt. Mintha Alice látott volna valamit, amit más nem. Az ifjú alkimista tudta, hiszen olvasott róla, hogy vannak olyanok, akiknek különleges képességeik vannak, bár nem alkimisták, de még sosem találkozott ilyen emberrel. Csak arra tudott gondolni, hogy Alice-nek lehetnek rejtett képességei, de ezen gondolatát nem osztotta meg még az öccsével sem. Úgy gondolta vár, míg a végére nem tud járni a dolognak, hiszen ez most nagyon izgatta a fantáziáját.

– Minden rendben, bátyus? – Alphonse hangja rángatta ki a gondolatai közül, és mikor felnézett, úgy vette észre, mintha a páncél aggódna miatta. Ekkor jött rá, hogy percek óta egy helyben áll, és a falat bámulja, mintha az olyan érdekes lenne.
– Persze, persze – vigyorodott el Ed, és megpaskolta Al karját. – Csak elgondolkodtam egy kicsit. Semmiség az egész.
– Gondolom Alice Morrisonról – szólalt meg Roy Mustang is, mire Ed és Al a férfi felé fordultak. – Nagy kár, hogy semmi újat nem tudtunk meg tőle. Legközelebb én magam kérdezem ki, hátha eredményre jutok. A Führer így is kíváncsian várja a fejleményeket.
– A Führer?! – kérdezte döbbenten Ed, mire az ezredes bólintott.
Ed csak egyetlen alkalommal, az alkimista vizsgán találkozott King Bradley Führerrel, a hadsereg vezetőjével, de az a találkozás még élénken élt benne. Még most is megborzongott, ha eszébe jutott az erőt, és tekintélyt sugárzó, idősödő férfi, aki valószínűleg nem a két szép szeméért kapta a rangját. Persze Edet nem kellett volna, hogy meglepje, hogy a Führert érdekli a dolog, hiszen egy ilyen horderejű ügy nem történt minden nap, még a Központi Városban sem.
– Azért legyen kíméletes, ezredes – szólalt meg Al. – Ahogy hallottam, Alice össze van zavarodva egy kicsit.
– Ó, nem fogom bántani – kuncogott Mustang, majd gyorsan az egyik irat fölé hajolt, mintha nagyon dolgozna, amikor megérezte magán Riza vészjósló tekintetét. – Megvan már az az eszköz?
– Még nincs, uram – jelentette Jean Havoc hadnagy, a hangján pedig hallani lehetett, hogy jót mulat magában. – De tudja, hogy van az elveszett tárgyakkal. Akkor bukkannak fel, amikor a legkevésbé várná az ember.
Jelentőségteljesen Edre kacsintott, aki nyelt egyet, mint aki pontosan tudja, hogy bajban van. Nem mintha aggódott volna, de Riza Hawkeye főhadnagy jóvoltából még nem szeretett volna búcsút venni az életétől.

~*~

Alice egyedül üldögélt az ágyban. A nővérek voltak olyan kedvesek, és hoztak neki pár magazint, amit olvasgathatott, de a lányt nem nagyon kötötték le. Sosem volt oda sem a divatlapokért, sem a bulvárújságokért, amelyekben nem írtak másokról, mint üresfejű sztárocskákról, meg a legújabb ruha- és sminktrendekről. A többi lány az iskolában persze falta ezeket a szennylapokat, és a szünetekben, valamint ebédidőben jól kitárgyalták a hírességeket, a legújabb divattrendeket, amelyekből Alice kimaradt. Persze ő is szeretett csinosan öltözködni, mint a többi, vele egykorú lány, de nem rohant azonnal a plázába, ha valami újdonság megjelent a piacon. Ő az egyszerűség és a praktikusság híve volt, és az anyja egyébként sem tűrt volna meg semmiféle olyan göncöt a szekrényében, amitől laza erkölcsűnek nézhetett volna ki. Bár azért ezeket a ruhákat is megnézegette a butikokban, párat néha fel is próbált közülük, de ő is úgy találta, hogy nem illenek hozzá.

Így a szennylapok helyett inkább a napi Central Times nevű újságot vette kézbe, bár a cikkekben szereplő személyek és helyek semmit sem mondtak számára. Az újság akár a Times nevű londoni újság itteni mása is lehetett volna, ha ne virított volna a tetején az ezerkilencszáztizennégyes évszám. Alice már kezdte elhinni, hogy valóban időt utazott, de hogy Amestris hol a pokolban lehetett, arról halvány fogalma sem volt. Felmerült benne, hogy talán egy létező ország régi neve, de ez akkor sem magyarázta meg, hogy lehet az, hogy itt senki sem hallott sem Angliáról, sem Londonról.
– Pedig nem tűnik elmaradott helynek – dünnyögte az orra alatt a lány, miközben belemerült egy rablásról szóló cikkbe. – És ahogy nézem, a bűnözési ráta itt sem alacsonyabb, mint otthon.
A cikk elég hosszú és érdekes volt, Alice pedig annyira belemerült, hogy először nem is hallotta a kopogást. Csak a másodikra figyelt fel, és azonnal letette az újságot.
– Tessék! – szólalt meg, mire nyílt az ajtó, Alice pedig aznap már másodszor lepődött meg.

Az ajtóban egy idősebb, testes, de ugyanakkor jó erőben levő férfi állt, kék színű katonai egyenruhában, ezt Alice azonnal látta. Az is azonnal leesett neki, hogy a rengeteg kitüntetés miatt az illető valószínűleg magas rangú katonatiszt lehet. Haja fekete volt, ahogy szépen nyírt bajsza is, bal szemét pedig egy fekete szemfedő fedte, mint valami kalózét egy filmből. Arcán már ráncok látszottak, de nem tűnt idősnek, Alice olyan ötvenesnek saccolta. Bal oldalán egy kard hüvelye lógott, amelyből kikandikált az említett fegyver markolata.

De ez volt, ami meglepte a lányt, hanem a férfiból áradó valami, ami sötét volt, hideg, és amelytől úgy érezte, mintha egy jeges kéz szorongatta volna a mellkasát. A férfi mögött valami alaktalan feketeség kavargott, de nem volt olyan ártalmatlan, mint Ed alkímiája. Ez valami gonosz, ártó dolog volt, mint a lidércek, vagy gonosz boszorkányok aurája, amelyekkel Alice-nak annyiszor volt dolga már odahaza. De a férfi nem volt lidérc, manó, kobold, vagy varázslómester, ebben biztos volt. Valami más volt, kegyetlen, lelketlen és volt benne valami ősi és egyben fiatal. Alice-t kiverte a hideg veríték a férfi láttán, és pár pillanatig mozdulni sem bírt, míg a látvány el nem tűnt. Biztos volt benne, hogy a látogató nem ember, de hogy mi, azt nem tudta volna megmondani, mert ilyet még sosem látott. Különbözött mindentől, amit eddig ismert.
– Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni, kisasszony! – mondta a férfi. Alice-nek feltűnt a kedves, bariton hang, valamint a mosoly, amely szétterült a férfi arcán. – Csak erre jártam, és gondoltam megnézem, hogy van. Alice Morrison kisasszonyhoz van szerencsém, nemdebár?
– Igen – bólintott Alice, miközben igyekezett úrrá lenni a remegésén. Nemcsak az kavarta fel, amit a férfi mögött és benne látott, hanem az is, hogy mit kereshet itt egy magas rangú tiszt.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. King Bradley Führer vagyok, a hadsereg és ország vezetője – mutatkozott be az idős férfi, mire Alice szemei elkerekedtek. A Führer mosolya nem tűnt el. – Most bizonyára kíváncsi, mit is keres itt egy ilyen magas beosztású ember egy ilyen jelentéktelennek tűnő lánynál, mint kegyed. Szereti a dinnyét? – kérdezte, mire Alice csak pislogni tudott.
– A… micsodát? – kérdezte értetlenül a lány. Az egész olyan volt, mint egy rossz vicc.
– A dinnyét – lépett közelebb Bradley, és Alice csak ekkor vette észre a kezében szorongatott, fonott kosarat, amelyben egy jókora dinnye pihent. – Tudja, a dinnye mindenre jó, kisasszony.

Alice kábán bólogatott, miközben fogalma sem volt, hová fog kifutni ez a beszélgetés. Bármi is volt King Bradley, a lány tudta, hogy ez nem udvariassági látogatás. Ha az embert az ország és a hadsereg vezetője keresi fel, az nem tréfadolog, ezzel ő is tisztában volt. Előbb egy állami alkimista Ed személyében, most pedig az ország első embere látogatja meg, mindezt egy napon belül. Ez pedig jelentett valamit, ebben Alice biztos volt.
– Nézze, Mr. Bradley, én nem tudok semmit, és fogalmam sincs, mivel vádolnak, ha vádolnak valamivel – szólalt meg Alice, mire Bradley kuncogni kezdett, miközben az éjjeliszekrényre helyezte a kosarat a dinnyével.
– Nem vádoljuk magát semmivel – rázta a férfi a fejét, de a mosoly ellenére a hangja halálosan komoly volt. Alice össze is rezzent. – Legalábbis egyelőre, kisasszony. Hacsak nincs olyasmi, amit rejtegetni próbálna.
– Én… már mindent elmondtam Dr. Leonardnak és Edward Elricnek – válaszolta Alice, mire a Führer felvonta a szemöldökét.
– Az Acél alkimistának? Ó, igen, elvégre Mustang ezredes vezeti a kegyed ügyében a nyomozást – bólogatott a férfi. – Nem csoda, ha a hadsereg egyik legjobb alkimistáját küldték, hogy kikérdezze önt.
– De én nem tudok semmit, ezt neki is elmondtam – mondta kétségbeesetten Alice, kezével a takarót markolva. – Nem emlékszem, hogy kerültem ide, fogalmam sincs, hol vagyok és miért. Nem tudom, mi történt velem, én csak szeretnék hazajutni.
– Ó, hogyne, természetesen – bólintott türelmesen a Führer, az atyai kifejezés pedig nem múlt el az arcáról. – És remélem, haza is tudjuk juttatni önt, ha megtudjuk, hogy pontosan mi is történt. Persze, ehhez kegyednek is együtt kell működnie, Miss Morrison.

Volt valami a Führer hangjában, valami fenyegető, valami ijesztő, ami miatt Alice lélegzete elakadt. Nem tudta, mit kéne tennie, hiszen odahaza az ilyen helyzetekben folyton elrohant, itt azonban erre nem volt lehetősége. Bár fájdalmai már nem voltak, hála a gyógyszereknek, de felkelni még nem tudott, futni meg mégúgy sem. Olyan nyugtalan és rettegő érzés fogta el, mint egyszer kiskorában, amikor egy boszorkánnyal találkozott és csak a szerencsének hála úszta meg ép bőrrel a dolgot. Utána hetekig nem merte elhagyni a szobáját, annyira rettegett mindentől. Akkor ott volt az anyukája, de most nem volt itt senki, aki segíthetett volna neki. Teljesen egyedül volt. És ez a lény mintha pont ezt várta volna. A gyengeségére, a félelmére játszott, Alice tudta ezt. De nem hagyhatta, hogy legyőzzék, így nagy levegőt vett, és egy kérdést tett fel.
– Hogyan tudnék segíteni, ha nem emlékszem semmire? – kérdezte egyenesen a Führer szemébe nézve. Meg akarta mutatni neki, hogy nem fél szembenézni vele.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)