FELVÉVE írta: Scale

[Kritikák - 5]

+++ betűméret ---
>>


FELVÉVE
I. rész


Borongós, szürke kedd reggel köszöntött a Privet Drive lakóira. A tejesember morcosan hordta rakományát házról házra, a tízes szám alatt lakó Harold Wilter úr a tornácon belekortyolt a friss, reggeli kávéba, a két házzal arrébb lakó pocakos Dr. Edgar pedig kilépett az ajtón egy vödör vízzel és egy szivaccsal a kezében, hogy tisztára mossa az amúgy is makulátlanul tiszta autóját. Egy cseppet sem érdekelte, hogy felesége értetlenül kiabál utána, hogy minek mossa le az autót, mikor mindjárt esik az eső, ő csak ment a saját feje után. Egy autónak az esőben is tisztának kell lennie.

A négyes számú háznál azonban másfajta reggel köszöntött be. Egy eléggé büdös, ahogyan Harry látta. A konyha mosogatójába egy dézsát állított Petunia néni, és az abban lévő szürke vízben pár koszos rongydarab úszkált. Mint kiderült, azok a koszos rongyok lesznek Harry egyenruhái leendő középiskolájában. Harry már előre félt attól a rengeteg megaláztatástól, amit ott kell majd elszenvednie, ezért inkább, hogy ne is gondoljon rá, leült a reggeliző asztalhoz Dudley és Vernon bácsi mellé. Mindannyian csendben eszegették a reggelit, mikor is a csöndet a levelek tompa puffanása zavarta meg, amint a szőnyegre estek.

Egy kisebb szóváltást követően végül Harry ment ki az előszobába, hogy bevigye azt a négy küldeményt, mely a lábtörlőn hevert: egy képeslap Marge nénitől, egy számla, egy Mr. D. Dursley úrnak és egy H. Potternek címzett levél.

Harry összevetette a Dudleynak érkezett levelet az övével. Pontosan ugyanolyan sárgás pergamen boríték, ugyanolyan kézírás, ugyanolyan smaragdzöld tinta, és ugyanolyan furcsa vörös viaszpecsét a boríték hátoldalán. Oroszlán, sas, borz és kígyó vettek körül egy nagy R betűt.

Harry rámeredt a borítékokra.

H. Potter úr részére
Surrey grófság
Littlet Whinging
Privet Drive 4., lépcső alatti gardrób


Ráadásul Dudleyé is hasonló volt:

D. Dursley úr részére
Surrey grófság
Littlet Whinging
Privet Drive 4., egyes számú gyerekszoba


Mi az ördög lehet ez? – morfondírozott Harry. Már épp azon volt, hogy kinyissa a saját levelét, mikor felharsant Veron bácsi sürgető hangja, miszerint vigye már be azokat az istenverte leveleket.

Harry megvonta a vállát; majd kinyitja az asztalnál… Visszament az étkezőbe, odaadta Vernon bácsinak a képeslapot és a számlát, Dudleynak pedig a levelét, aztán leült, hogy kinyissa a sajátját. Dudley és ő szinte egyszerre bontották ki a borítékot és vették ki a furcsa tapintású papírt.

Tisztelt Dursley úr!

Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába.


− Apa! – csendült Dudley hangja.

− Hm?

− Nem is tudtam, hogy jelentkeztem más iskolába a Smeltingsen kívül…

− Mert nem is jelentkeztél – mormogta a bajsza alatt Vernon bácsi.

− De itt az van, hogy felvettek!

Vernon bácsi végre kibújt Marge néni képeslapja mögül, és a fia kezében lévő papírra sandított.

− Hova vettek fel téged? – Kikapta a levelet a fia kezéből, és ahogy elolvasta az első sorokat, egyre fehérebb lett.

− Pe-Pe-Petunia!

Petunia néni egyből ott termett a férje mögött, kezét a kötényébe törölgette, és majdnem elájult, ahogy meglátta a címzést és a borítékot. Mindkét szülő elhűlve bámult Dudleyra, de Vernon bácsi szinte azonnal összegyűrte a papírt.

− Nem mész sehova! – kiáltotta.

Dudleynak azonban nem lehet olyan könnyen nemet mondani. Harry érezte, hogy lassan kitörni készül egy családi perpatvar, és ő nem akar a részese lenni, különösen, hogy ő is ugyanilyen levelet kapott. Megpróbált elosonni a gardrób irányába, de unokatestvére keresztülhúzta a számításait.

− ÉN ODA AKAROK MENNI, MERT VARÁZSLÓ VAGYOK, DE NEM AKAROM, HOGY HARRY IS JÖJJÖN!

Vernon bácsi a két borzalmas szó közül (varázsló és Harry) végül arra csapott le, amelyikkel úgy érezte, biztosan tud kezdeni valamit.

Harry?!

Vernon bácsi egy lépéssel mellette termett, és kikapta unokaöccse kezéből a levelet.

− Petunia! Ő is ugyanolyat kapott, mint Dudley! – Vernon bácsi vérben forgó szemekkel nézett Harryre. – Ez a te műved! Te tetted Dudleyt ilyenné!

− Én nem csináltam semmit! – kiáltotta Harry. Vernon bácsit azonban nem érdekelte semmilyen kifogás. Egyik kezével Harry karját ragadta meg, másikkal magához húzta Dudleyt, aki eközben folyamatosan ordibált.

− ÉN A ROXFORTBA AKAROK MENNI!

− Senki nem fog abba a bolondok házába járni, különösen te nem, Dudley! – ordította az apja.

Mindeközben Petunia néni a konyhában állt földbegyökerezett lábakkal, és a köténye sarkát morzsolgatta, nem tudta, mitévő legyen; csak nézte, ahogy a férje küzd a két gyerekkel, majd végül lerogyott az egyik székre, onnan figyelte, ahogyan Dudley a Smeltings pálcával csapkodja apja és Harry minden egyes porcikáját.

− Én nem akarok többé a Smeltingsbe menni, és Harryt mért engeditek, ha engem nem?!

− HARRY SEM MEGY SEHOVA! Amikor idekerült hozzánk, megfogadtuk, hogy kiírtjuk ezt a badarságot! Meg hogy varázslók, meg mágia!

Ekkor egy pillanatra megállt az idő. Harry szinte kővé dermedt, a sétapálca Vernon bácsi fejétől öt centire megtorpant és Dudley is lazított az apján való csimpaszkodásban.

− Ti tudtátok? – suttogta Harry. – Tudtátok, hogy varázsló vagyok?

− Hogyne tudtuk volna… – szólt egy megtört hang a konyhából. – Anyád is az volt, ahogyan apád is! De arra nem számítottam, hogy Dudley is örökölni fogja, viszont régóta látom rajta is, amit rajtad. Ha nem akart valamit megenni, azt anélkül eltaszította magától, hogy hozzáért volna. Amikor véget ért az egyik kedvenc sorozata, a tévé felrobbant. Vagy amikor Mrs. Figg egyik macskája kikarmolta… És a Smeltings pálca…

Harry és Vernon bácsi egy emberként fordultak a tárgy felé, amit valószínűleg régóta nem Dudley irányított, és abban a pillanatban épp a levegőben állt arra várva, hogy valakit újra püfölhessen.

Vernon bácsi elengedte a gyerekeket.

− Én ezekről miért nem tudok, Petunia? – kérdezte lüktető halántékerekkel.

− Mert eltitkoltam – felelte nemes egyszerűséggel Petunia néni. – Dudleytól is csak annyit kértem, hogy ne mutassa az erejét sem előtted, sem Harry előtt. – Vernon bácsi fújtatott egy párat, aztán újra megszólalt.

− Dudley akkor sem megy sehova! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Nem hagyom, hogy minket is felrobbantsanak, mint Potteréket!

Harrynél itt végleg elszakadt valami.

− FELROBBANTÁS?! AZT MONDTÁTOK, AUTÓBALESETBEN HALTAK MEG!

− Ne feleselj! – ordított rá Vernon bácsi. – Elég volt ebből! – nézett körül. − Se Dudley, se Harry nem megy sehova! Punktum! – Vernon bácsi belemarkolt Harry hajába, és behajított a gardróbba, Dudleyt pedig a karjánál vonva felrángatta az emeletre, és belökte a szobájába.

A nap többi részében Harry semmi mást nem hallott, csak ahogy Dudley tört-zúzott a szobájában.

Egy héttel később…

A Dursley család egy füstös, kissé lepukkantnak ható kocsmában álldogált. Petunia néni a bástyaként előtte álló Vernon bácsi mögött reszketett, egyik kezével úgy szorította magához a táskáját, mintha az bármitől is meg tudná védeni, másikkal Dudleyt szorongatta, aki viszont egyáltalán nem tűnt olyan rémültnek, mint azt szerették volna a szülei. Kíváncsian nézelődött jobbra-balra, és akárcsak Harry, ő is ámulva figyelte a fejük felett repkedő tányérokat, és a magától kiszolgáló teás kancsót.

− Dudley – fordult hátra Vernon bácsi −, bármi is történik, ne nyúlj semmihez, ne fogadj el senkitől semmit, és senkinek a botjára ne vess egy pillantást se!

Dudleyt nem nagyon érdekelte, hogy mit mondd az apja, viszont azt meglátta, hogy Harryt elég sokan megnézik maguknak, aztán egyszer csak egy hajlott hátú férfi megszólította őt az unokatestvérét.

− Harry Potter?

Harry meglepődve pislogott, aztán bizonytalanul bólintott.

− I-igen.

− Ó, örvendek, Mr. Potter, Dedalus Diggle vagyok, nagyon örülök, hogy újra találkozunk!

Mielőtt még Harry bármit is mondhatott volna, Dudley közbe szólt.

− Honnan ismeri Harryt?

− Egyszer meg tetszett előttem hajolni! – jutott Harry eszébe.

− Hallottátok? Emlékszik rám!

Dudley fintorogva sandított Harryre.

− Minek hajolt meg előtted?

− Gondolom, amiatt, amit Hagrid mesélt – vont vállalt Harry.

Dudleynak és a szüleinek földbegyökerezett a lába, ahogy egyre több ember sétált oda Harryhez, és szinte fellökték őket, hogy megközelíthessék őt; lassan már a teljes kocsma ott állt, és kezet akart rázni Harryvel.

A Dursley család egy emberként ugrott egy nagyot, mikor megszólította őket a fogatlan kocsmáros, pontosabban megpróbálta túlkiabálni a tömeget.

− Az Abszol útra szeretnének átjutni, igaz? – kérdezte vidáman. Vernon bácsi bólintott. – Akkor jöjjenek, átkísérem önöket!

A csapat megindult a kocsmáros után, át a hatalmas tömegen, és ahogy kiléptek a hátsó ajtón, egy nagy, vörös téglafallal találták szembe magukat. A férfi a pálcájával megütögette a falat, és abban a pillanatban Dudleynak minden korábbi vélt vagy valós és kétsége elpárolgott, és abban a pillanatban már az se nagyon érdekelte, ami egy héttel ezelőtt: hogy Harry ott van velük. A fal ugyanis tégláról téglára elkezdett mozogni, míg végül egy akkora lyuk nem keletkezett rajta, amelyen mindannyian át nem fértek. Dudley csodálattal adózott ennek a páratlan látványnak, és még nagyobbnak, amikor meglátta, mi rejtőzik a szétnyíló fal mögött.

− Fúúúú! – sóhajtott Dudley. Kibújt anyja szorításából és az apja háta mögül, és elsőként lépett az Abszol útra. Harry teljesen meg tudta érteni Dudley ámulatát, ugyanis ő is így érezte magát. Habár nem másodiknak, csak negyediknek léphetett be, mégis lenyűgözte a világ, amely a szeme elé tárult.

Vernon bácsi és Petunia néni azonnal megragadták Dudley vállát, nehogy elkóboroljon, de nehezen tudták őt megfékezni. Dudleyt többé nem érdekelte, hogy az a fura nagy ember, aki malacfarkat varázsolt az apjára, mert csúnyán beszélt arról a Dumberről. Az sem, hogy a házuk majdnem kigyulladt, mert az a férfi be akart gyújtani az elektromos kandallóba, az sem, hogy eltört alatta a kanapéjuk, amikor az lehuppant rá, és az sem, hogy az apja és az anyja egyáltalán nem örülnek ennek az egésznek, sőt! Azonban ő, Dudley, mindent akart! Seprűt, üstöt, bájitalokat, varázspálcát, talárt, süveget, mindent! És mindenből a legjobbat!

Ide-oda rohangált a szűk utcán a rengeteg ember és üzlet között, nekidugta az orrát az összes kirakatnak, míg meg nem látta az állatokat. Baglyok, macskák, békák, egerek… Dudley vizenyős szeme már-már egészségtelenül nagyra tágult, úgy nézte az üvegen keresztül a kínálatot. Végül az anyjának sikerült elrángatnia onnan, hogy bemenjenek a bankba átváltani a pénzt.

A tömegben szlalomozva nagy nehezen sikerült kijutniuk az Abszol út legforgalmasabb részéről, de ahogy megpillantották a Gringotts Bankot, Dursleyék egy pillanatra megtorpantak.

− Anyu, miért ilyen ferde ez az épület? – kérdezte Dudley.

− Mert pocsék tervezők és kivitelezők építették, azért fiam – válaszolt neki dörmögve-dohogva anyja helyett az apja. A bankba igyekvő emberek, és az onnan jövők mind-mind kikerülték a mugli családot, végül Petunia megragadta Dudley kezét, és a macskaköves járdán újból tipegni kezdett a célállomás felé. Vernon zsebre dugott kézzel követte őket.

Amint beléptek a Gringottsba és Dudley meglátta a koboldokat, azonnal megrángatta az apja kabátjának ujját.

− Vegyél nekem egy ilyet! – mutatott a koboldra, aki nagyon csúnya tekintettel nézett vissza rá. Ahogy elhaladtak mellette, Harry hallani vélte, hogy igen ronda szavak hagyták el a száját.

− Ne most, Dudley – intette le fiát Petunia néni.

Habár Dudleyt sokkal jobban érdekelte a többi kobold, akik a hatalmas pultok mögött ültek, Harryt egy idő után inkább az a hatalmas csarnok kötötte le, melyen keresztülhaladtak. A gyönyörűen megmunkált faragások, a fantasztikusan szép csillár, az oszlopok, melyek gránit szilárdan tartotta az épület boltívét. Harryt már az elvarázsolta, hogy kívülről mennyire dőlt az épület, de a belseje még lenyűgözőbb volt.

A rokonai átváltották a mugli pénzt galleonná, sarlóvá és knúttá, így jöhetett az a program, melyet Dudley (és Harry beismerte magának, hogy ő is) a legjobban várt: a vásárlás.

Petunia néni úgy döntött, hogy először a talárt vegyék meg, ezért ellátogattak Madam Malkin talárszabászatába, de úgy tűnt, Vernon bácsi ennél a pontnál besokallt.

Amint beléptek az üzletbe, és megszólalt az ajtó fölé helyezett csengettyű, Vernon bácsi visszahőkölt, és visszarángatta magával feleségét is.

− Petunia… Petunia… Ezt te sem akarhatod!

− Vernon – sziszegte a néni –, ne rendezz jelenetet!

− De hát az istenért! Miért akarod, hogy Dudley ilyen maskarát hordjon!? Mintha valami női zsákruha lenne rajtuk! Hiszen, Dudley… Dudley csak Dudley! Nem való abba a világba! Ő normális, de ezek megfertőzik! Mit fognak ehhez szólni a szomszédok?!

− Tudod jól, hogy nem lehet elmondani senkinek!

− Soha nem lesz belőle tisztességes ember! Hogy fog így bármit is megtanulni?! És ezek után mi lesz? Ő is hazajön majd nyaranta, mint a testvéred, és békává változtatja a teáscsészéket?

Petunia néni felsóhajtott.

− Nem tudom, Vernon, de Dudley nem hajlandó tágítani.

− És mégis ki az úr ebben a családban?! Hát nem én?! Ha azt mondom, hogy a Smeltingsbe fog járni, ahogy az apja, akkor a Smeltingsbe fog járni!

− Vagy nem… − húzta meg a száját Petunia néni, és követte fiát a szabászatba, ahol Dudleyt éppen akkor állította fel egy kis zsámolyra egy szabó – valószínűleg maga Madam Malkin, Harry pedig türelmesen várakozott mögöttük.

Petunia néni odaállt Dudley mellé, és azonnal megszólította őt a Madam.

− Áh, ön bizonyára az édesanya, igaz? Madam Malkin vagyok – mutatkozott be a talpig mályvaszínbe öltözött asszony. − Biztosan nagyon büszke rá, hogy mindkét fia roxfortos lesz!

− Hogy? – nézett rá értetlenül Petunia. – Ó, hát persze, persze – bólogatott serényen, s közben Vernon is odaállt melléjük, de rettentően dühösen nézett minden talárra, meg köpenyre, ami az üzlet széltében-hosszában kitettek; különösen az nem tetszett neki, amit egyetlen fiára aggattak.

− Tudják, a roxforti talár az egyik legtartósabb anyag – magyarázta Madam Malkin. − Nagyon erős szövése van, igazán strapabíró, nem kopik, jövőre is ugyanilyen fekete lesz – bár akkor már úgysem lesz jó a fiatalemberre, mert kinövi.

A Dudley mellett lévő másik zsámolyon szintén egy szőke hajú fiú állt, s ellentétben Harry unokatestvérével, ő egészen vékony volt. Harry észrevette, hogy olyan szemekkel pásztázza az egész Dursley családot, mintha legszívesebben menten megátkozná őket, a száját pedig még fintorra is húzta.

− A melletted álló fiú is a Roxfortba készül, ő is most lesz elsős – mesélte mosolyogva Madam Malkin.

Dudley felé fordult, de sem ő, sem Dudley nem tulajdonított egymásnak jelentős figyelmet. Ekkor vette észre Harry, hogy a vékony, szőke hajú fiú most őt kezdi lesni a tükörből, és mikor összekapcsolódott a tekintetük, a fiú tekintetében megcsillant valami: az érdeklődés.

− Te miért vagy fekete hajú, ha a családod szőke?

Madam Malkin és Dursleyék is egy emberként fordultak előbb a fiú, majd Harry felé, aki viszont végtelenül kényelmetlenül érezte magát.

− Hát… − makogta Harry. – Ők a rokonaim. Nagynéném, nagybátyám…

− És hol vannak a szüleid?

− Meghaltak – felelte csendesen Harry.

− Részvétem – vágta rá egyből a szőke fiú, igaz minden részvét nélkül. – De azért magunkfajták voltak, igaz?

− Igen, boszorkány és varázsló voltak, ha erre vagy kíváncsi.

− Készen vagyunk, kis drágám – szólt Madam Malkin Dudleynak. – Te jössz! – intett Harrynek. Ő már éppen felállt volna a zsámolyra, mikor Dudley kinyújtotta a lábát, és Harry keresztülesett rajta.

− Dudley! – szólt a fiára Petunia néni minden harag nélkül.

− Véletlen volt – nevetett Dudley. – Miért nem figyelt oda…?

Harry feltápászkodott a földről, és szégyentől égő arccal állt fel a zsámolyra, hogy Madam Malkin neki is elkészítse a talárját. Amint készen lettek, Vernon bácsi szinte kimenekült az üzletből, és Harry beismerte magának, hogy ő is szeretné minél kijjebb tudni magát, hogy ne kelljen látni a másik zsámolyos szőke fiút, aki minden mozzanatát úgy figyelte, mintha csak feljegyzést készítene róla.

Mindezek után elmentek a patikába, hogy beszerezzék a bájitalhoz szükséges alapanyagokat, amit Dudley annyira élvezett, hogy mindent meg akart fogdosni: különböző hüllőknek a szemeit és belsőségeit, ezerféle növényt, állatok farkait, és mindent, amit csak látott. Az egy cseppet sem érdekelte, hogy még a patikus is némelyikhez csak kesztyűben nyúlt hozzá.

A Czikornyai és Patza könyvesboltban Dudley már sokkal kevésbé volt lelkes, mint a patikában, és Petunia néni sem érezte túl jól magát a helyen.

− Szent Isten, Vernon, nézd milyen mocskos ez a hely! Mindenhol por és pókháló!

Harry ezt erős túlzásnak érezte, bár el kellett ismernie, hogy amikor Petunia néni végighúzta a kezét az egyik polcon, szó szerint csíkot húzott az ujjával a porrétegben. Harry úgy vélte, ezeket a könyveket nem túl gyakran veszik ki még csak megnézésre sem, viszont voltak olyan polcok, amelyeken egy szemernyi porréteg sem állt – ezek azok a helyek lehettek, ahol népszerűbb könyveket tartottak, példának okáért a roxforti tananyag is ott kapott helyet. A mennyezetig érő polcokról Dudley kapásból levett egy olyat, amelyben nem volt semmi. A fiú forgatta egy darabig, lapozgatta, majd az apja kezébe nyomta.

− Ebben nincs semmi – állapította meg ismételten, erre az apja fogta, és mint valami szemetet, ledobta a felső szintre vezető lépcső mellé.

Dudley ismételt próbálkozása megint nem járt sikerrel. Egy utcakő méretű, bőrkötéses könyvet próbált meg leemelni az egyik polcról, de annyira nehéznek bizonyult, hogy az erőlködéstől hanyatt esett. Míg Petunia néni a Roxfortból küldött listát tanulmányozva beszerezte a fia könyveit, addig Dudley egy újabb könyvet kaparintott meg. Harry látta, hogy Dudley egészen elsápadt, amikor kézbe vette, ugyanis a könyvnek szó szerint arca volt, de egészen csúnyán nézett ki. Dudley éppen csak résnyire nyitotta ki, de szinte azonnal be is csukta. Ahogy a helyére tette, meglátta, hogy Harry őt figyeli.

− Mi van? Akarod, hogy keressek neked egy helyes kis átkot, amit kipróbálok rajtad?

− Nem, kösz, úgysem jutnál el odáig, mert megijednél a könyvtől… − Harry gyorsan odábbállt, mielőtt még Dudley végiggondolja magában a választ, és nekiront.

Petunia néninek időközben sikerült beszereznie az összes könyvet Dudleynak és Harrynek. A fiának mindenből újat vett, unokaöccsének viszont a könyvesbolt használt-részlegéből szerezte be ugyanazokat a példányokat.

A néninek azonban nem ment könnyen a beszerzőkörút, ugyanis férje folyamatosan ott loholt a nyomában, és megjegyzéseket tett egy-egy könyvre (vagy éppen a fiára).

− Nevetséges, Dudley még egy teát sem tud megfőzni, hogy tudna elkészíteni egy akármilyen kotyvalékot? Minek akarnak ezek gyufából tűt csinálni? Ha annyira kell nekik egy tű, vegyenek egy varrószaküzletben! Önvédelmi kalauz?! Petunia, ezek meg akarják támadni Dudleyt?! Vagy azt akarják, hogy Dudley harcoljon? De hát ő a légynek sem tudna ártani! Mibe akarják ezek belekeverni a mi fiunkat, heh? Ő is úgy fogja végezni, mint a semmirekellő nővéred, meg a munkanélküli férje!

És ez így ment hosszú-hosszú perceken keresztül anélkül, hogy Petunia néni egy szót is szólt volna.

− Mondj már valamit, Petunia! – kiáltotta, és a közelben állók éhes szemmel lesni kezdték a botrány forrását.

Vernon bácsiban ekkor bennakadt a szó.

− Te élvezed ezt – döbbent meg. – Te valójában örülsz, hogy Dudley abba a Rokakármibe megy!

− Vernon – torpant meg Petunia néni, kezében A mágia története tankönyvvel −, azt akarod, hogy a fiad boldogtalan legyen? – sziszegte dühösen. – Dudley már nem akar a Smeltingsbe járni; hiába kényszeríted, nem fog elmenni.

− De én nem akarom, hogy a fiam egy sültbolond képzőbe járjon!

− Nem érdekel, hogy mit akarsz! – kiáltotta fojtott hangon Petunia néni. – Az érdekel, hogy a Dudey mit akar! Ha varázsló lesz belőle, akkor az lesz.

− És ha úgy végzi, mint a testvéred? – kérdezte komolyan Vernon bácsi. – Vagy ha Harry miatt bántani fogják?

− Nem kell egész életében ott maradnia! Ha az iskola elvégzése után úgy dönt, hogy visszajön…

− Nem fog tudni mihez kezdeni, mert nem lesz képesítése! – vágta rá Vernon bácsi.

− Akkor még ott leszel neki te! Te majd adsz munkát Dudleynak.

Vernon bácsi gúnyosan felhorkant.

− Persze, majd átváltok tömeges tűgyártásra. Rendelünk milliónyi gyufát, hogy Dudley tűket bűvölhessen belőle, ugye?


A könyvesbolt után beszerezték az üstöt, és Dudley kiharcolta magának, hogy az ónüst mellé megvegyenek egy színarany üstöt is, ezen kívül vettek rézmérleget és összecsukható aranyból készült távcsövet, utána beszerezték a pennákat, pergameneket, tintákat, és minden íráshoz, jegyzeteléshez szükséges dolgot.

Ezek után Dudley kívánsága szerinte (és mivel már minden mást beszereztek) a varázspálcát kellett megvenniük, és utóbbi volt az, amit mind Harry, mind Dudley a legizgalmasabbnak tartott. Ollivander kissé szerény, kopottas boltjában Petunia néni úgy érezte, mindjárt elájul annyi port látott mindenütt, ráadásul elég sötét összképet mutatott az egész helyiség. A néni mindennél jobban utálta, hogy az egész varázsvilág olyannak hatott, mintha ezer éves koszréteg ragadt volna rá. Először a kocsma, ami a legkevésbé sem tűnt tisztának, akárcsak a patika, ahol a bájital-alapanyagokat vették – otthon egész biztos, hogy rászállna az egészségügy, aztán a pókhálós bank, majd a poros, szintén pókhálós könyvek és most ez a pálcabolt. Itt egyszerre megtalálható volt mindhárom: kosz, por és pókháló. És még ráadásul rozoga is. Mi van, ha rájuk dől az egész?

A pálcabolt kihaltnak tűnt, hiába kiáltozott Vernon bácsi, senki sem jött elő, végül észrevette, hogy a pulton vagy egy szállodai csengő. Olyan erővel csapott rá, hogy Harry már-már azt hitte, széttört.

Ekkor felbukkant Ollivander. Kisétált az egyik polc mögül, és barátságosan rájuk mosolygott.

− Áh, Mr. Potter! Sejtettem ám, hogy hamarosan találkozunk, és látom, magával hozta a családját is. Ó, és úgy érzem – fordult Dudleyhoz −, hogy az ifjú úrnak is szüksége lesz egy pálcára. Nemdebár, Mr…

− Dursley – felelte Dudley.

Ollivander összecsapta a tenyerét, mire azonnal megjelent egy mérőszalag a feje mellett.

− Nos, melyikükkel kezdjem? – nézett körbe, mire Vernon bácsi és Dudley azonnal megszólalt.

− Dudleyval!

− Velem!

A mérőszalag egyből odasuhant Dudleyhoz, aki egy pillanatra megijedt, mikor az elkezdte mérni a magasságát, a vállszélességét, de még az orrlyukai méretét is megállapította. Ollivander közben elkezdte kipakolni azokat a pálcákat, melyekről úgy gondolta, megfelelők lehetnek az ifjú varázslónak.

Az első pálcát óvatosan adta oda Dudleynak (fűzfa, egyszarvúszőr, 12 hüvelyk), aki ahogy megfogta, suhintott egy jó nagyot, mire a bolt hátsó, de velük szemben lévő polca egy az egyben nekidőlt a falnak, és leborultak róla a dobozokban lévő varázspálcák.

− Nem jó… − motyogta Ollivander, és már hozta is a következőt, ami egy vörösfenyőből készült példány volt, de amint megragadta Dudley végét, Ollivander már ki is kapta a kezéből. – Ez sem! − Próbáljuk meg ezt – mondta, és kivette a bársonyborítás közül a varázspálcát.

Dudley durván utánakapott, suhintott egyet és vörös fénycsíkok lőttek ki a pálca hegyén. Petunia néni felsikoltott, Vernon bácsi felhördült, Dudley viszont egészen addig folytatta a csíkhúzást, amíg Ollivander ki nem kapta a kezéből a varázspálcát.

− Áh, hát megvan az igazi! – jelentette ki a boltos. – Tizenkét hüvelykes galagonya sárkányszívhúrral, egy egészen kicsit merev. Használja egészséggel, Dursley úr! És most ön jön, Mr. Potter! – fordult Harry felé.

A procedúra hasonló volt, mint Dudleynál, csak Harry jóval többet próbálkozott, Vernon bácsinak pedig kezdett elfogyni a türelme. Odahajolt Harry füléhez, és belesuttogott.

− Válassz ki egy pálcát, fiam, és induljunk végre!

− Ó, nem, nem, Mr. Dursley, ez nem így működik – szólt Ollivander. Harrynek fogalma sem volt róla, hogyan hallhatta meg a pálcás nagybátyja suttogását. – A pálca választja a varázslót, és nem fordítva, de ne aggódjon, megtaláljuk a neki megfelelőt.

És ez így ment legalább a huszadik próbálkozásig. Addigra Vernon bácsi már rettentően dühös volt, amiért unnokaöccse még mindig próbálkozik, az eladó meg szerinte nagyon nincs a helyzet magaslatán, hiszen, ha értené a dolgát, Harry már nem a századik pálcánál tartana, hanem maximum három próbálkozás után megtalálta volna a neki való eszközt.

Ollivandert azonban a legkevésbé sem érdekelte Vernon bácsi dühe, sem a halántékán lüktető piros ér; ő továbbra is vidám maradt, és néhány másodpercre eltűnt a bolt polcai közül, hogy hamarosan visszatérjen egy csinos kis dobozkával, melyben egy fényes pálca kapott helyett.

Harry végül a tulajdonában tudhatott egy magyal-főnix párosítású tizenegy hüvelykes darabot, és egy furcsa tudással a birtokukban távoztak, amely igencsak megrémítette Dursleyéket.

− Nagy tetteket láthatunk magától, Potter úr! – ismételte Vernon bácsi, amikor kiléptek az ajtón. – Ez mégis mit jelentsen, kölyök? – nézett rá vérben forgó szemekkel.

− Honnan tudjam? – vont vállat Harry. – Ő mondta, nem én…

− Ne feleselj velem! – sóhajtott egy nagyot, és Petunia nénihez fordult. – Meddig tart még ez az egész?

− Már csak egy helyre kell bemennünk – felelte.

Az állatboltba vezetett az útjuk, mert Dudley nem bírt magával, és mindenképpen akart magának valamilyen háziállatot. Azonban amikor unokatestvére mindenféle állatot, meg hüllőt meg akart vetetni, Harry kénytelen volt emlékeztetni őt, hogy csak egy baglyot vagy egy macskát, vagy egy varangyos békát vihet az iskolába.

Dudley végül nem Harryre, hanem az anyjára hallgatott, aki úgy vélte, hasznosabb lenne egy baglyot venni, mert így tudná Dudlicsekkel tartani a kapcsolatot. Végül a Dursley család és Harry egy macskabagoly társaságában távoztak az üzletből, bár Vernon bácsi a legkevésbé sem örült, hogy egy bagollyal kell osztoznia a házán.

− Mi lesz, ha a szomszédok meglátják, ahogy ki-be repked. És tudod te egyáltalán, hogy mit eszik egy bagoly? Patkányokat! Azokat is hordja majd be a lakába, na és a ketrece? Ki fogja azt takarítani?

Vernon bácsi a hazafelé vezető úton semmi mást nem csinált, csak morgott, dühöngött és zsörtölődött, s többek között Harryt okolta mindenért. Nem értette Dudleyt sem, hogy tudta ilyen hirtelen megbolondítani ez a világ, na meg az az óriás mafla, aki ellátogatott hozzájuk, és legfőképp azt vette zokon, hogy miért nem akar a fia inkább az ő nyomdokaiba lépni.

Ellentétben Vernon bácsival, Harry pontosan értette Dudleyt, bár sosem beszélt vele erről, és sajnos tudta, hogy ehhez tényleg neki, Harrynek van köze. Hiszen Dudleynak mindig az kellett, ami lehetett volna akár Harryé is, például az utolsó szalonna, amit akkor is magába tömött, ha már a rosszullétig tele volt.

Dudley pontosan tudta, hogy ha már rendelkezik egy olyan képességgel, amivel Harry is, akkor azt muszáj kihasználnia. Azt ugyan nem tudja elérni, hogy unokatestvére ne menjen abba az iskolába, hiszen az óriás megmondta, hogy Harry az ő világukban nagyon híres, és odajártak Potter-szülők is, de ha már ott állt előtte egy lehetőség, akkor meg kellett kaparintania. Harry pedig a szíve mélyén érezte, hogyha Dudley megtanulja rendesen irányítani az erejét, akkor a Harry-hajtás sokkal vadabb eseménybe csaphat át, mint bármikor máskor.

Azt ugyan nem tudta, hogy a Roxfortban hogyan kezelik a Dudley-féléket, de remélte, hogy talán ha középiskolába kerül, lehetnek barátai, akiket nem fog Dudley megfélemlíteni, uralma alá hajtani.

Dudley pedig abban reménykedett, hogy innentől kezdve egy sokkal izgalmasabb iskolaév elé néz, és hogy végre kamatoztathatja azt az erőt, amelyet eddig nem volt lehetősége igazán kipróbálni. Piersék kispályások hozzá képest, és Dudley rettentően büszke volt arra, amit elért. Tudta, hogy a legnagyobbak közé fog kerülni, és még Harry jogtalan hírneve is el fog törpülni az övé mellett.


>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)