Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Alice igyekezett nem mutatni, hogy fél, de az igazság az volt, hogy igenis, halálra rémítette a férfi, aki az ágy melletti széken üldögélt, és kedélyes mosollyal nézett rá. Abban teljesen biztos volt, hogy az illető nem lehet alkimista, ember pedig semmiképpen. Talán egy lidérc volt, vagy kobold, esetleg alakváltó démon. Elvégre ki tudhatta, hogy errefelé miféle lények mászkálnak? Semmit sem tudott Amestrisről, így bármi elképzelhető volt számára.

A feltett kérdésre sem érkezett azonnali válasz, úgy tűnt, a Führer vár valamire, talán arra, hogy Alice végre elunja magát, vagy lankadjon a figyelme. A férfi katona volt, és bár Alice nem ismert egy katonát sem, elbeszélésekből és filmekből tudta, hogy a tisztek sokszor szoktak ilyen módon információt kihúzni az ellenségből. De hát eddig nem tekintették ellenségnek. Vagy igen? Alice nem volt biztos benne, de ha az embert egy ilyen magas rangú tiszt keresi fel, az nem éppen tréfadolog, ugyebár. Úgy tűnt, ez egy türelemjáték, amelyben a lány jól tudta, nem ő fog győzni. Muszáj volt lépnie, akkor is, ha ezzel hátrányba kerül. Elvégre a taktikázás sosem volt az erőssége, különben nem lett volna annyi kellemetlensége odahaza sem.
– Mr. Bradley – szólalt meg, mire a férfi mosolya, mintha egy hangyányival szélesebb lett volna –, mondja, mégis milyen segítséget vár tőlem? Hiszen már elmondtam, hogy nem tudok semmit, és gondolom erről valami jelentések is készültek. Vagy legalábbis, biztos kellett készülniük, nem? Mert maguk is így szokták, ha nem tévedek, bár igazából semmit sem tudok erről az országról és… – Alice lehajtotta a fejét, és érezte, hogy zavarában elvörösödik. – Bocsánat, túl sokat beszélek, igaz? Sajnálom, de mindig ez van, ha… ha túl ideges vagyok.
– Maga igazán rendkívüli teremtés Miss Morrison – mondta King Bradley, a hangján pedig hallani lehetett, hogy élvezi a dolgot. – Nagyon, nagyon érdekes ifjú hölgy. Elmondom, mi lesz. Magácska segít nekünk egy kis kísérletben, mi pedig segítünk magának kitalálni, hogy juthat haza.
– Miféle… kísérletben? – kérdezte Alice, miközben valahogy úgy érezte, nem kéne ebbe belemennie. Rossz előérzete volt, a Führer veszélyes volt, különben miért látta volna azt a dolgot mögötte?
– Ó, semmiség, csak egy kis apróság. De várunk vele, amíg kiengedik innen. Dr. Leonard szerint az legalább két, de inkább három hét – válaszolta a Führer kedélyesen, de Alice-nak égnek állt a haja, a hátán végigfutott a hideg. Volt valami King Bradley tekintetében, ami nem tetszett neki. Egyáltalán nem. – Szóval nem kell sietnie. Addig talán végzünk a holmijával, és vissza is kaphatja.
– Ööö… Köszönöm, uram – mondta Alice, aki nem volt biztos benne, mit is köszönt meg. Szerette volna, ha ez az alak, ez az akármi minél előbb eltűnik a szobájából. De kidobni nem dobhatta ki, mégiscsak a hadsereg és az ország vezetője volt.

Pont azon gondolkodott, hogy vajon milyen módon jelezhetné udvariasan, hogy szeretne egyedül maradni, amikor a Führer hirtelen felállt. Alice a mozdulattól megremegett, pedig a hatalmas termetű férfi semmit sem csinált. Legalábbis semmi olyasmit, amivel ártott volna neki. Ám ahogy ránézett, Alice-nek az volt az érzése, mintha tanulmányozná, amitől kezdte magát úgy érezni, mint egy kísérleti egér. De hát amúgy is valami kísérlethez akarják használni, szóval úgy érezte, jobb, ha már most felkészül a legrosszabbra.
– Akkor én nem is zavarom tovább, kisasszony – szólalt meg a Führer, és elmosolyodott, de úgy, hogy Alice minden idegszála sikított a félelemtől. – Pihenjen sokat, hogy minél előbb meggyógyuljon. Viszontlátásra!
– Viszontlátásra, Mr. Bradley! – biccentett udvariasan Alice, majd a férfi végre elhagyta a szobát.
Alice csak akkor mert kissé megnyugodni, mikor már nem hallotta a katonai csizma döngő lépteit a folyosón. Nagy levegőt vett, és ekkor tudatosult benne, hogy egész addig visszatartotta a lélegzetét. Fogalma sem volt, mi a fene lehet King Bradley, a Führer, de nem is vágyott rá, hogy megtudja. Szeretett volna minél előbb eltűnni a kórházból, és hazamenni. Csak éppen azt nem tudta, hogy miképpen is kivitelezze ezt a dolgot.

~*~

Napok teltek el King Bradley, valamint Edward Elric látogatása óta, és Alice állapota szépen javult. Senki sem zaklatta, és a lány úgy érezte, hogy ez talán a Führer utasítására történhetett így. Igazából valahol hálás volt a férfinak, ugyanakkor tartott is tőle. Fogalma sem volt, miféle kísérletről volt szó, azon kívül még mindig félt a belőle áradó valamitől. Mindenesetre, azért örült, hogy a napjai nyugodtan teltek, bár kissé unalmasan. Ám az első hét végén Dr. Leonard végre megengedte, hogy páciense egy kis friss levegőt szívjon, aminek Alice módfelett megörült. Már unta a bezártságot, az ostoba magazinokat, sőt, még a Central Times újságot is, amelyek nem az ő korabeli lányoknak valók voltak. Nem érdekelte sem a politika, sem a kisebb-nagyobb zavargások, bár az újságnak hála egy-két dologgal tisztába jött az országot illetően. Bár ezek még jobban összezavarták. Amikor az északi zavargásokról olvasott Drachma, vagy a déli összecsapásokról Aerugo határánál, nem tudta, mit gondoljon. Sosem hallott még ilyen nevű országokról, ahogy a nyugati határnál levő Creta nevű ország is ismeretlen volt számára. Ha a józan eszére hallgatott volna, akkor azt kellett volna hinnie, hogy kómában fekszik, de egyre biztosabb volt benne, hogy nem így van. Az egész túl valóságos volt, ráadásul tisztában volt vele, hogy mágia, meg felsőbb hatalom igenis létezik. Minél tovább törte a fejét, annál biztosabb volt benne, hogy nem csupán egy másik országban van, hanem talán egy másik világban. Ez pedig még számára is sok mindent megmagyarázott volna. Persze ez csak újabb kérdéseket vetett fel, miszerint hogy a jó fenében került ide, hogy fog innen hazajutni és miért nem emlékszik semmire. Talán ezért is örült annyira, amikor egy szép, napsütéses délutánon Dr. Leonard engedélyezett számára néhány órát a kórház kertjében. Sőt, Alice kérésére még néhány rajzlapot és ceruzát is beszerzett neki, amiért a lány módfelett hálás volt.

Így aznap délután, néhány katona és egy ápolónő éber tekintetének kereszttüzében, Alice egy padon ült az udvaron és szorgosan rajzolt. Tisztában volt vele, hogy szemmel tartják, hiszen fogalmuk sem volt róla, honnan jött. Azt is tudta, hogy a két egyenruhás, akik igyekeztek láthatatlannak tűnni, naphosszat a szobája előtt strázsálnak. Eleinte idegesítette a dolog, de aztán egyszerűen megszokta, vagy inkább csak tudomásul vette. Már az sem lepte meg, hogy a többi beteg, akik kinn üldögéltek, néha kíváncsian rápillantottak, majd fojtott hangon suttogni kezdtek egymás között. Alice tudta, hogy róla beszélnek, meg sem lepte a dolog, hogy az egész kórház tud a titokzatos lányról, akit egy széttört alkimista kör közepén találtak sebesülten. Az elmúlt években már annyira megszokta, hogy a háta mögött pusmognak róla, vagy megbámulják, hogy már tudomást sem vett róla. Így sokkal könnyebb volt elviselnie otthon is a megaláztatásokat és a sok zaklatást, ami érte.

Éppen egy madarat rajzolt, amely a közeli szökőkút káváján tollászkodott, amikor furcsa borzongás futott át rajta. Azonnal tudta, hogy valaki közeledik felé, és mikor felpillantott, Edward Elricet pillantotta meg maga előtt. Annak ellenére, hogy már nem látta a szürke, kavargó valamit Ed körül, érezte a fiúból áradó energiát. Akkor is felismerte volna, ha fel sem néz, de nem akart udvariatlan lenni. Mikor Ed félszegen rámosolygott, Alice tudta, hogy nincs baj, egyébként sem érzett a szőkében ártó szándékot.
– Szia! – szólalt meg Ed. – Leülhetek?
– Persze – biccentett Alice, abbahagyta a rajzolást, hogy ne tűnjön udvariatlannak.
– Szeretsz rajzolni? – kérdezte Ed a félkész képre mutatva. – Nagyon szép, bár én nem értek az ilyesmihez – nevetett fel zavartan, a tarkóját vakargatva.
– Ez az egyik hobbim – mosolygott a lány. – Segít lenyugodnom, és így gyorsabban telik az idő. De gondolom nem egy kellemes bájcsevej miatt kerestél fel. Mert az arckifejezésedből ítélve, fontos dologról van szó.
Ed nem válaszolt azonnal. Nem tudta, hogy is kezdjen bele. Az utóbbi napokban a hadsereg végzett Alice holmijainak átvizsgálásával, de semmit sem találtak, ami meghatározhatta volna, hogy a lány honnan jött. Maga Ed is beleásta magát a könyvtár állományába, kutatva a titokzatos London után, de az eredmény nulla volt. Pedig Al, sőt még Roy Mustang is segített neki, aki minél előbb a végére akart járni az ügynek. A szőke alkimista pedig nem tudta, hogy közölje a lánnyal, hogy nem tudnak neki segíteni. Végül úgy döntött, hogy mégis megkockáztatja a dolgot, abban a reményben, hogy Alice mégis mond neki valami hasznosat. Ráadásul a kis tárgy még mindig nála volt. Persze tudta, hogy Mustang tudja, hogy ő vette el, de valószínűleg az ezredes is úgy volt vele, hogy ha ennek segítségével válaszokat csikarhatnak ki az idegen lányból, akkor még hasznos is lehet, hogy a holmi ”eltűnt”. Ed végül nagy levegőt vett, és belekezdett.

– Befejeztük a vizsgálatokat és… – Ed kissé idegesen nézett Alice-re, és megdöbbentette, hogy a lány olyan tekintettel nézett rá, mintha már tudná a választ. – Nos… nem találtunk semmit.
– Igen, sejtettem – biccentett Alice, majd mielőtt Ed reagálhatott volna, folytatta. – Az utóbbi napokban volt időm töprengeni. Először azt hittem, csak egy számomra ismeretlen országban vagyok, hiszen rengeteg olyan hely van a világon, amit nem ismerünk. De egy ilyen fejlett országról csak hallottam volna. Aztán ahogy a Central Timest olvasgattam, nem volt ismerős sem Creta, sem Drachma, sem Aerugo országok neve sem. Szóval… lehet, hogy furán hangzik, de… mi van, ha… - Alice lehalkította a hangját, mert nem akarta, hogy mások is hallják. – Nos… mi van, ha egy másik világból jöttem?
Ed először úgy nézett Alice-ra, mintha a lány megbolondult volna, de az igazat megvallva, az ő fejében is megfordult ez az elmélet. A lány megrémült az alkímiától, amit itt mindenki ismer. És azok a furcsa holmik, a furcsa pénz, meg minden más, amit nála találtak, elég bizonyítékot szolgáltatnak. Ráadásul az a London nevű hely sincs egy térképen sem, és egy könyvben sem említik. Így Ednek sem volt más magyarázata, de ezt egyelőre nemhogy Mustanggal nem osztotta meg, de még az öccsével sem. Biztosra akart menni, mielőtt bármit is mondott volna, és nem akart ostobának tűnni.
– Nos, ez sok mindent megmagyaráz – mondta végül a fiú. – Többek között, hogy miért nem találtuk az általad említett London nevű helyet sehol. Továbbá a furcsa pénz, azok a fura kártyák és a fémből készült holmijaid, amik közül az egyiket sikerült bekapcsolni is idegenek itt.
– Akkor nem én hallucinálok – sóhajtott fel megkönnyebbülten Alice, de aztán eljutott a tudatáig, hogy az előbb Ed mit is mondott. – Milyen fémből készült holmit sikerült bekapcsolnotok? Kicsi, vagy nagy?
– Nagy, és lapos és valami Windows XP jelent meg rajta, miután megnyomtam valamit – magyarázta Ed, mire Alice halkan felkuncogott. A fiatal alkimista értetlenül nézett a lányra, aki végül abbahagyta a nevetést, és a szemét törölgette.
– Ne haragudj, Ed, nem akartalak kinevetni. Bár sejthettem volna, hogy nem tudjátok, mit találtatok nálam, hiszen a ti technikai fejlettségetek itt még nincs azon a szinten – válaszolta mosolyogva Alice. – Az a holmi egy laptop, más néven egy hordozható számítógép, bár gondolom, ez a fogalom sem mond neked semmit.
– Nem, egyáltalán nem – vallotta be Ed. – De majd elmagyarázod, nem igaz? És találtunk egy kisebbet is – húzta elő a zsebéből az apró tárgyat. Alice szemei elkerekedtek.
– A mobilom! – sikkantott fel, majd Ed kérdő tekintetét látva gyorsan meg is magyarázta. – Ez egy mobiltelefon, más néven egy hordozható kis telefon. Bár mivel nálatok ilyen nincs, és a hálózat sincs hozzá kiépítve, ez sajnos jelenleg csupán egy hasznavehetetlen tárgy.
– És hol van hozzá a vezeték? – kérdezte Ed kíváncsian, akit roppant mód érdekelt a dolog. Mindig mindent tudni akart, és most, hogy volt valaki, aki végre elmagyarázza neki, mi ez a kis szerkezet, sokkal érdeklődőbb volt, mint egyébként.
– Ehhez nem kell – rázta a fejét Alice. – Pont ez a jó benne. Az én világomban, ezzel bárhol telefonálhatsz, akár az utcán, vagy egy vonaton is.
– Ez roppant érdekes – mondta Ed csillogó szemekkel. – Mesélj még nekem erről a te világodról! Nagyon kíváncsi vagyok rá.
– Örömmel, ha te is mesélsz nekem a tiédről – mosolyogott Alice.
– Rendben, ez egyenértékű csere – bólintott a szőke, majd hozzátette. – Ez csak amolyan alkimistaszöveg.

Alice felkuncogott, majd Ed kérésére elkezdte magyarázni, hogy mi mindenre is lehet használni egy laptopot. A fiatal alkimista pedig csillogó szemekkel, csupa füllel hallgatta a beszámolót. Tudta, hogy majd jelentést kell írnia a látogatásról, és már azon gondolkodott, vajon mit is hagyjon ki belőle. Mert még ő is tudta, hogy veszélyes lenne mindent megosztani a feletteseivel. Al pedig tudott hallgatni, ha kellett.

~*~

King Bradley az irodájában ült, és a jelentéseket olvasta. Beigazolódott, amit várt, a lány mintha nem is létezett volna, de mégis itt volt. A pénzre, a furcsa kártyákra és tárgyakra vonatkozóan pedig nem volt válasz, senki sem tudta, hogy honnan valók. Utóbbiakról meg senki sem tudta, hogy pontosan mik is, és mire lehet használni. A Führer titkárnőjére, Julia Douglasre nézett, aki a hatalmas iroda másik felében ült az íróasztalánál, és szorgosan gépelt valamit. Ám amint megérezte főnöke tekintetét, abbahagyta a munkát és farkasszemet nézett a férfival. Szürke szemei egyhangúak voltak, de ajkán halvány mosoly játszott.
– Hamarosan eredményeket kell felmutatnunk – mondta a Führer. – Vagy meggyűlik vele a bajunk.
– A lány veszélyt jelenthet a tervre? – kérdezte Julia könnyed, talán kissé unott hangon, mint akit egyáltalán nem érdekel a dolog.

A Führer éppen válaszolt volna, amikor valaki kopogott az ajtón, majd egy fiatal, szőkésbarna hajú, katonai egyenruhát viselő férfi lépett be. Léptei ruganyosak voltak, ahogy az ország vezetőjének asztala felé lépdelt, arcán sunyi vigyor látszott és esze ágában sem volt meghajolni, vagy tisztelegni.
– Mi ez a maskara? – kérdezte a Führer.
– Nem tetszik? – nevetett fel a másik, végigsimítva az egyenruhán. – Bár való igaz, közel sem olyan gyönyörű, mint az igazi külsőm, de adni kell a látszatra. Mégsem lófrálhatok önmagamként a Parancsnokságon, nem igaz? Egyébként Ő küldött, hogy megkérdezzem, miféle eredményt tudtok végre felmutatni. Nehogy azt mondd, hogy a híres-neves King Bradley még nem jutott eredményre. Azt hittem, hogy Mustang, és az Acélmitugrász már régen mindent tudnak. És tudod, mi lesz, ha nem az elvártak szerint cselekszel – tette hozzá, arcára pedig vészjósló kifejezés költözött.
– Pontosan tisztában vagyok vele, te azonban elveted a sulykot, Envy! – mondta King Bradley, mire a másik csak vállat vont, de nem úgy tűnt, mint akit túlságosan megijesztett volna a dolog. – Egyébként nem találtunk semmit, de Őt megnyugtathatod, megvannak a módszereim, hogy megtudjam, kicsoda is valójában és honnan került ide.
– Ha a lány veszélyt jelent a tervre – mondta az Envynek nevezett illető -, akkor végezni kell vele. Ez az Ő parancsa. A tervbe nem csúszhat hiba. Viszont a Mitugrászra és az öccsére még szükségünk van, ők semmiképpen nem halhatnak meg!
– Lehet, hogy Alice Morrison még hasznunkra lehet – közölte a Führer, mire Envy felvonta a szemöldökét. – Megrémült, amikor meglátott, és az nem megszeppenés volt, hanem valódi rémület. Talán tud valamit, amit mi nem.
– Úgy érted, tud rólunk? – kuncogott a másik. – Nos, ezt mindenképpen elmondom Neki is, hiszen érdekelni fogja. A parancsa annyi, hogy tartsátok szemmel a lányt, és ha esetleg túl sokat tudna, akkor… nos, úgy fogja végezni, mint szegény Hughes dandártábornok.

Envy megfordult, és halk kuncogás kíséretében elhagyta az irodát. King Bradley szótlanul nézett utána és nagyon is tisztában volt, mit jelent, ha hibáznak. Ő nem fog kegyelmezni senkinek, aki beleköp a levesébe és hátráltatja a terveit. Abban nem kételkedett, hogy Envy kíváncsi a lányra, és alkalomadtán esetleg látogatást is tesz nála. Bár nem érdekelte, mi lesz Alice Morrisonnal, de azért remélte, hogy Envy nem tervezi az első adandó alkalommal eltenni az útból. Bár nála sosem lehetett tudni.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)