Nothing's quite as sweet írta: _Kidden_

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


Valahogy ez egy ilyen Dologgá vált Lance-nél, hogy berobbanjon a kávézóba, szánalomra méltóan végignyúljon a pulton, és azt sírja: ESZPRESSZÓRA VAN SZÜKSÉGEM.

És ez egy ilyen Dologgá vált Keithnél, hogy azt válaszolja: nem. Délután kettő van, és már három adag eszpresszót lenyomtál. El vagy tiltva.

És ma Lance tényleg teljes erőbedobással meresztgeti a kiskutya szemeit.

- Kérlek – mondja, és lebiggyesztett ajkakkal Keithre néz. – Kérlek, haldoklom. Szükségem van a mágikus kávébab erődre.

- Kaphatsz teát. Vagy egy koffeinmentes lattét. Vagy egy sima tejeskávét.

- Koffeinmentes? – sziszegi Lance, és hátrahőköl, mint egy vámpír a napfénytől. – Egyesek arcátlansága…

- Kopj le.

- Egy adag eszpresszó. És megengedem, hogy egy egész óráig simogasd a cicákat.

- Azt amúgy is megengednéd – mondja Keith.

- Nem ezután az árulás után!

Keith megforgatja a szemét.

- Gondoltál már rá valaha, hogy ne legyél egy nagy díva? Mondjuk, úgy két másodpercig?

- Nem is tudom, te gondoltál már rá valaha, hogy ne legyél egy nagy ünneprontó? Mondjuk, úgy két másodpercig?

- Nem is vagyok ünneprontó – mondja Keith felettébb önérzetesen.

- Annyira az vagy – mondja Lance. – Valamint még hangulatromboló, buligyilkos és az ősellenségem is.

- Kaphatsz tejeskávét. Utolsó ajánlat.

- Elfogadom, elfogadom! – vakkantja Lance, és a pénztárcája után kezd kutatni.

Szóval ez egy Dolog lett.

Egy kedden, mikor ez az egész már pár hete így megy, Lance átsétál az utcán, be a kávézóba, mint valami katona egy díszfelvonuláson. Keith csak egyre nagyobb kiakadással nézi, ahogy bemenetel az ajtón, míg végül csak annyit mond: miért.
- Shhh! – Lance lopva a többi vásárlót kémleli – néhány csoportba gyűlt menő csávót, akik nagyban dumálnak a semmiről, egy lányt orvosi tankönyvekkel, az általános elmezavar illata a levegőben leng -, és aztán Pidge-et, majd a pulthoz sétál.

És egy kibaszott kismacskát húz elő a kabátja alól.

- Mi a fasz – sziszegi Keith előrelendülve a pult fölött, hogy mi, eltakarja a cicát a kezével? – Lance, mi a fasz, ki fogsz rúgatni!

- Sendak nincs itt – mondja Lance. – Megbizonyosodtam róla.

- Jó, de…

- Keith – szakítja félbe Lance. – Hallom, amit mondasz, de mindemellett nézd a pici kis pofiját.

Keith orra elé tartja a cicát, mintha Simba lenne. Kék az, a bundája pihe-puha és tisztaság szagú. Kék lassan Keithre pislog.

- Nos – mondja -, hát, de ha Sendak bejön, akkor nem ismerlek.

- Aha – válaszolja Lance, egyértelműen nem figyelve. – Nézd az icurka-picurka pofiját.

Keith az icurka-picurka pofiját nézi.

Az… igen, tényleg rohadt aranyos.

Pidge pont ekkor bukkan fel mögötte.

- Megfoghatom? – kérdezi.

- Moss kezet először – mondja Keith automatikusan.

- Tessék. – Mikor Pidge teljesen megtisztálkodott, Lance a pulton keresztül átnyújtja neki Kéket. – Csak figyelj rá, hogy óvatos legyél, még nagyon fiatal – tartsd meg a popóját -, japp, meg is volnánk. Valamint, ez lehet furán jön ki, de te nem vagy mondjuk a rokona véletlenül annak a másik baristának? Mert istenre esküszöm ugyan úgy néztek ki.

- Matt a bátyám – válaszolja Pidge, arca Kék szőrébe temetve. – Néha beugrom helyette.

- Beugrasz helyette?

- Láttad már a Micsoda srác ez a lány című filmet?

Lance bólint.

- Na, ez is olyan – magyarázza Pidge. – Én épp micsoda srác ez a lányozom. Matt asztrofizika szakos, és én jövök be helyette, mikor ő túl stresszes, hogy felvegye a műszakját. Máskülönben csak kihagyna az óráiból, és a Gonosz Főúr kirúgná a seggét.

- Értem – mondja Lance megfontoltan. – Szuper. Szuper, szuper, szuper. Tudod, minél többet hallok Sendakról, annál inkább szeretnék itt lázadást szítani.

- A Galra Grinds a nyugati part Starbucksa – mondja Keith. – Közel 600 milliót ér. Sok sikert hozzá.

- Tulajdonképpen előző hónapban már átlépték a 600 milliót – közli Pidge. – Biztosak a növekedési százalékok. Szóval még ne add el a részvényeidet.

Lance csak horkant egyet, de Keith Pidge-re szegezi a tekintetét.

- Neked… vannak részvényeid? A Galra Grindsben?

- Egyértelműen – válaszolja Pidge feltolva az orrán a szemüvegét. – Szeretnék ténylegesen pénzt is keresni ezen a helyen.

- Nem akarlak megsérteni – mondja Lance -, de nem vagy te csak olyan tizenhárom?

- Tizennégy vagyok, a koromhoz képes kicsi, és nagyon jó abban, hogy átslisszoljak bizonyos legális réseken. Adj egy iPhone-t és tíz percet, aztán betörök neked a CIA-ba. Például.

- Jézus – mondja Lance.

- Király – mondja Keith.

- Az egy kiscica? – kérdezi az orvostan tankönyves lány bőven áthajolva az asztalán, hogy a pultnál lévőkre bámulhasson hatalmas szemekkel. A haja úgy néz ki, mintha megtépte volna, a táskák a szeme alatt Keith sajátjaival versenyeznek.

Ahogy Lance tekintet rásiklik, a szája vége vigyorba kunkorodik, mint egy bepöndörített szalag.

- Tutira. Szeretnél találkozni vele?

Ennyi kellet hozzá, és minden máris egy bolt nagyságú szeretetszolgálattá változott. A lány kemény öt percig mást se csinál, mint Kéknek gügyörészik, egy kis fény visszalopja magát a szemébe, és még a menő csávók is odamennek feltűnősködni, olyan igazi menő csávós stílusban, hogy Kék milyen baszott cuki, öcsém, aztarohadt.

Lance felkap egy kézfertőtlenítőt a pult mögül, és mindenkinek kötelezővé teszi a kéztisztítást, mielőtt megfognák Kéket, aztán mindenki egymást váltva simogatja és veszi őt kézbe, és Kék nekinyomja a kis pofiját a mellkasuknak, mintha csak a szívük dobogását hallgatná.

- Köszönöm – mondja a lány, miután végre visszavonul házit írni. – Komolyan, orvostanhallgató vagyok, és vizsgázom a héten, és a mai nap katasztrofális volt, de ez szó szerint többet segített, mint egy terápia.

- Kék, a terápiás macska – mondja vigyorogva Lance, és a lány felnevet. Lance szeme követi, ahogy visszasétál és leül.

- Meddig tart a szüneted? – kérdezi Keith, és Lance újra minden figyelmét neki szenteli, ami kicsit olyan, mint egy nyeletnyi whiskey, vagy napsugárban fürödni, az a fajta melegség, ami az ember egész testét átjárja.

Lance a lila órára pillant.

- Ó, rohadt élet. Öm, úgy három perccel ezelőttig. El kéne indulnom, mielőtt Allura szétrúgja a seggem. Csak el akartam hozni Kéket, hogy beköszönjön.

- Szia – mondja Keith Kéknek. – Viszlát.

Kék mocorog egy kicsit így újra Lance kabátja alá dugva, és Keith a tenyere mögé rejti a mosolyát.

******


Miután az utolsó két cica szemszíne is kialakul, és miután Keith és Lance egy teljes órát tölt el a Keith által választott neveken veszekedve (pontosabban Lance hisztizik egy teljes óráig, Keith pedig csak nem vesz róla tudomást), Lance egyre többször kezdi el áthozni őket. Általában egyszerre csak egyet – igaz, egyszer sikerült neki Kéket és Sárgát is a kabátjába dugni -, és egyedül akkor, ha Keith megerősíti, hogy Sendak házon kívül tartózkodik. De akármikor is hozza őket, a vásárlók mindig teljesen bekattannak. Van valami a cicákban, ami miatt komolyan senki sem tud nekik ellenállni, és talán van valami Lance-ben is. Egyszerűen csak megvan ez a kisugárzása, mint akivel könnyű szót érteni, egy idegen, akit egyszerű megközelíteni egy kávézóban, hogy megkérdezd: szia, bocsi, de megsimogathatom a cicád?

Lance pont úgy néz ki, mint aki mosolyogva azt felelné: még szép, haver!

És azt is teszi. Ezt mondja. Keith nézi, ahogy megtörténik egyetemistákkal, professzorokkal, orvostanhallgatókkal, rajzszakosokkal és ki-tudja-milyen szakosokkal, egyszer még egy focista sráccal is, aki úgy néz ki, mintha ki tudna nyomni két Lance-t is gond nélkül, de mégis olyan nagyon óvatosan tartotta Sárgát a nagydarab kezeiben.

Anyukák, apukák, drága öltönyös férfiak, akik szünetet tartanak a munkába temetkezésükben, hogy vágyakozva nézzenek a kiscicákra, még ha csak egy pillanatra is. A Galra Grinds teljes vevőkörének szélessége. És mind macskamániás.

Egy nap egy nagyjából négy vagy öt éves kislány érkezik a kávézóba az anyukája sarkában, forró csokit iszogatva, aminek Keith kívánja, hogy bárcsak jó íze is lenne. Mikor a kislány meglátja a cicákat, a szemei elkerekednek.

- Anyu – mondja. – Anyu, nézd.

És aztán már rángatja is az anyját Lance felé, aki a megszokott helyén áll a pultnál. Néhány lépésre tőle a kislány megtorpan, és csak bámul Zöldre, a nap cicájára, mintha félne közelebb jönni.

- Szia! – mondja Lance, és mosolyogva felé int. – A cicát Zöldnek hívják. Szeretnél köszönni neki?

A kislány bólint. Az anyjára pillant, aki válaszul annyit mond, hogy „Menj csak! ”, és akkor Lance a kislány elé guggol, hogy egy magasak legyenek. Keith észre sem veszi, ahogy áthajol a pulton, hogy továbbra is szemmel követhesse, mit csinál Lance.

- Gyere – mondja Lance. – Zöld szuper aranyos. Megsimogathatod, ha akarod.

Lance felnéz Keithre, aki egy szó nélkül átnyújtja neki a kézfertőtlenítőt.

A kislány megtisztítja a kezeit.

Majd lassan kinyúl, hogy megcirógassa Zöld fejét.

- Oh – mondja, és a szemei még inkább elkerekednek. – Annyira puha.

- Úgy van – ért egyet Lance ünnepélyesen. – Azért, mer ő még mindig csak kisbaba, és a felnőtt bundája nem nőtt ki neki. Tudod, fogadni mernék, hogy imádná, ha megvakarnád a füle tövét.

A kislány megvakarja Zöld füle tövét. Zöld nyávog egyet, a lány kezéhez nyomja a fejét, és a kislány lélegzete valósággal elakad.

Később, miután a kislány (Jasmine vagyok, négy és háromnegyed éves, és már öt leszek nagyon nemsokára) megközelítőleg nyolcezer kérdést feltett a cicákról, a cicák gondozásáról, anyamacskákról és macskamenhelyekről, és Lance teljes őszinteséggel megválaszolta mindet, elgondolkodva a válaszán, mielőtt megszólalt volna, és Jasmine anyukája végre el tudta rángatni a lányát azzal az ígérettel, hogy majd még egy nap visszajönnek, és a legtöbb vásárló befejezte a pocsék kávéját és kivonult…

Később, Keith azt mondja Lance-nek:

- Te, öm. Jól értesz a gyerekekhez.

- Oh – mondja Lance. – Nem t’om, mármint, csak szeretem a gyerekeket. Van három kishúgom – mármint úgy kicsi, hogy fiatalabb, Elena asszem már tizenhat, furcsa -, és rájuk vigyázva nőttem fel. Plusz néha bébiszitterkedem is.

- Bébiszitterkedsz?

- Aha. – Lance nagyot kortyol a sóskaramellás lattéjából, szemei rebegve lecsukódnak. – Jézus, Keith, te varázslat vagy. De, ja, csak mellékállásban. Nem t’om. Szeretek elfoglalt maradni, segít, hogy ne legyen honvágyam.


Keith bólint. Őszintén szólva nem igazán tudja, mit is kéne erre válaszolnia.

- Mi mást csinálsz még?

- Menhely, bébiszitterkedés? – mondja Lance az ujjain számolva. - Öhm, lazulok ennél az öregek otthonánál és besegítek néha, csak beszélgetek ott az idősekkel. Amúgy is túl sokat dumálok, akkor már valami hasznosra is fordíthatom, nem? – A nevetésében önirónia bujkál. - Néha gyerek bulikon önkénteskedem? Közös éneklést csinálok, a gitáron játszom. De az csak ilyen sohanapján egyszer fordul elő.

Hát hogyne, hogy gitározik.

- Szóval, ja – folytatja Lance a tarkóját dörzsölgetve. Rá nem jellemző módon zavartnak látszik, veszi észre Keith, majdnem szégyenlősnek. – Ez volnék én. Nagycsaládból származom, szeretem az embereket, szeretem a gyereket. És te?

- Mi és én?

- Nem tudom. Szerintem aranyosnak találtad Jasmine-t, mert az is volt.

- Én nem igazán – kezdi Keith, aztán megáll. – A gyerekek okék. Én nem… Csak tudom, hogy milyen, mikor valaki ért hozzájuk. Vagy nem. Megittad?

Lance pislog, és lepillant az üres kávésbögréjére.

- Oh. Asszem?

- Király. – Keith elveszi, és a piszkos edényeknek és bögréknek kijelölt tárolóba rakja, próbálva összeszedni magát. Nyugodj le, te szerencsétlen. Még csak nem is tudja, mitől lett ilyen ideges – hogy gyerekekről beszéltek? Családról? Akármi legyen is, hirtelen már túl nagynak érzi magát a testében, mintha valami benne lakozó nyugtalanság szeretné kikaparni magát a bőre alól, hogy a város sötétbe burkolt részeiben üvölthessen, a részekben, amit egyedül a motorjáról lát csak hajnali négykor, mikor egyik lábával a gázba tapos, bőven áthajolva a kormányon, és hagyja, hogy a világ összemosódjon körülötte. Egy olyan valami, ami nem való csendes, klausztrofóbiásan szűk, megszállottan rendezett kávézókba.

A kezei hirtelen mozdulni akarnának, hogy megragadják Lance bögréjét és a földre ejtsék, csak hogy láthassa, ahogy darabokra törik.

Nem hallgat a kezeire.

- Keith?

Megfordul.

- Ja, mi az?

- Jól vagy? – kérdezi Lance, és Keith rájön, hogy Lance és Pidge is őt bámulja.

- Jah – mondja. – Csak elbambultam.

******


A hétfők mindig a kibaszott legrosszabbak.

A hétfők mindig is a kibaszott legrosszabbak voltak, mert a begolyózott egyetemistáknak, akik vagy a) buliztak vagy b) egész hétvégén tanultak, ilyenkor nagyobb szükségük van a koffeinadagjukra, mint valaha. A hétfők mindig a kibaszott legrosszabbak, de ez a hétfő ténylegesen a kibaszott legrosszabb.

Valamikor tegnap Pidge bejött 39 fokos lázzal, olyan rosszal, hogy remegett a kasszánál. Elég egyértelmű volt, hogy a sok tagadás ellenére ő lett a Pestis következő áldozata, úgyhogy Shiro hazaküldte. Mattnek vizsgára kellett készülnie, ezért ő sem tudott bejönni.

Keith, aki dupla műszakon volt, felajánlotta, hogy kinyit Pidge helyett. Túl fáradtan ahhoz, hogy felüljön Scarletre és hazahajtson, egyszerűen csak bedőlt a raktárba egy kényszeres és kényelmetlen szundira. Shiro szintén be volt osztva, szóval Keithnek csak a nap felében kellett valahogy ébren maradnia.

De aztán Shiro beállított remegő kezekkel, kitágult pupillákkal, és olyan fantomfájdalommal, amitől izzadt és a fogait csikorgatta, mindez még azelőtt, hogy egyáltalán kinyitottak volna. Szóval Keith a sarkára állt, hazaküldte Shirót azonnali hatállyal, és megígértette vele, hogy vissza se jön, amíg tényleg jobban nem érzi magát.

- Megoldom – mondta Shirónak, mint valami idióta. – Menj haza. Pihenj. Én megleszek.

Ez órákkal ezelőtt volt.

Most, a reggel közepén a Galra Grinds még mindig tömve, és egyedül csak Keith van bent, rendeléseket vesz fel, és igyekszik a legjobbat kihozni a helyzetből. A vásárlók hosszú sorokban hagyják el az üzletet, de Keithnek is megvannak a határai. Hajnali négy óta talpon van, nem reggelizett, és nagyon valószínű, hogy már benne is munkálkodik a Pestis. Felhívta Sendakot, hogy küldjön be valakit segíteni, de Sendak még csak kurvára nem is válaszolt.

Most már két vásárlótól is szitokáradatot kapott, amiért elbaszta a rendelésüket, és már vagy egy tucat kávét kellett újracsinálnia. Most minden porcikája stressztől sajog, szemei a kimerültségtől szúrnak. A gondolattól, hogy még több mint tizenkét órát le kell húznia, komolyan sírhatnékja támad.

És mikor Lance beront Ariana Grandét dúdolva, pattan el valami Keithben.

- Hééééé! Hol a kávém! –kiáltja Lance tapsolva. –Határ – taps – időn – taps – vagyun… Jól vagy?

Sokat elmond, hogy Lance anélkül észrevette, hogy baj van, hogy Keithnek egy szót is kellett volna szólnia, főleg, hogy Lance csak egyetlen dologra tud koncentrálni, mikor a kávéjáról van szó. Keith katasztrofálisan nézhet ki.

- Négy-ötven lesz – mondja nyomatékosan a legutóbbi vásárlónak egy nagy jegeskávét adva át, aztán a következőhöz fordulva

- Üdvözlöm a Galra Grindsnél, miben segíthetek?

És akkor Lance átugrik a pulton, majd megkérdezi:

- Miben tudok segíteni?

- Menj el – mondja Keith ingerülten, lehúzza a bankkártyát, és visszaadja a blokkal együtt, ahogy elindul felvenni a következő rendelést. – Egy egész sornyi vásárló vár rám, és nincs szükségem…

Mielőtt bármi mást is mondhatna, Lance már meg is lovasított egyet a pult alatt lévő lila tartalék kötények közül, és a háta mögött köti épp meg.

Keith mereven bámulja.

- Mi a fenét csinálsz?

- Segítek neked – mondja Lance – Duh. Teljesen túl vagy terhelve. Lehet, szart se tudok a kávékészítésről, de azt tudom, hogyan kell felvenni egy rendelést, és használni a kasszát. Na, gyere, rúgjunk szét pár segget.

- Te nem dolgozol itt – mondja Keith, ahogy kioszt egy újabb adag kávét. – Ha Sendak besétál…

- Eddig még nem tette. És most nem is fog – mondja neki Lance, majd a következő vásárlóhoz fordulva folytatja. – Helló, üdvözlöm a Galra Grindsnél, mit adhatok?

Lance-t talán jó szándék vezérli, de Keith mégis úgy érzi, hogy vasmarok szorítja a mellkasát. Szeretné megfojtani Lance-t. Szeretne sikoltani. Szeretne összeesni. Szeretne aludni tíz évig.

Szeretné, de most csak áll, mintha a legkisebb mozdulattól is darabokra hullhatna.

És megint, Lance észreveszi, mielőtt mondania kéne bármit is.

- Egy pillanat – mondja Lance a vásárlónak. – Elugrunk hozni még egy kis pörkölt kávét hátulról. Keith?

Keithnek nem kell kétszer mondani. A raktárba vonszolja magát, olyan dolgokon bosszankodva, amit nem tud teljesen megmagyarázni. Nem akarja, hogy Lance lássa ezt. Nem akarja, hogy lássa a mosatlan haját vagy beesett arcát. Nem akarja, hogy Lance törődjön annyira, hogy rákérdezzen, vagy megpróbáljon segíteni. Nem akarja, hogy Lance bármennyit is lásson ebből.

Mint egy nagymacska egy kis ketrecbe zárva, fel-alá járkál a szobában, és tisztában van vele, hogy fel kéne kapnia egy másik csomag kávékeveréket, de helyette egy doboznyi kupakba rúg, és enyhe megelégedést érez, ahogy a kupakok kiborulnak, és szétgurulnak a földön.

Már el is felejtette, hogy Lance mögötte jön.

- Keith, haver, mi a baj?

Annyi aggódás van a hangjában. Kurva istenit.

- Minden! – csattan fel Keith Lance felé pördülve, és kezével a hajába markol. – Shirónak durva napja volt és hazament. Matt a laborban van. Pidge beteg, és szerintem én is kezdem elkapni. De nincsen senki más, aki ledolgozhatná ezt a műszakot, mert a Galra Grinds a legrosszabb, és Sendak se jön be sosem, úgyhogy nem is mentem haza tegnap éjszaka, mert tudtam, hogy úgyse lesz itt, hogy kinyisson. Csak ledőltem a kurva babos zsákokra aludni, majd kinyitottam. Hajnali négy óta fent vagyok, és nem ettem semmit, és kibaszottul megállás nélkül dolgozok, de még a minimálbért se kapom meg érte, mert kibaszottul gyűlölöm a hülye, kibaszott munkám!

Az egész felgyülemlik benne; a pánik, amiről azt hitte, már elnyomta annyi hónappal ezelőtt, mikor otthagyta a jogi egyetemet. De most mégis itt van. Az ocsmány igazság a felszín alatt. A leselkedő pánik, amiről nem tudta ugyan, hogy miért létezik, de magával rántotta így is. A része, ami bögréket akar dobálni, csak hogy lássa, ahogy szilánkosra törnek. Ugyanaz a része, ami csak akkor érezte jól magát, ha gyorsan mozgott, megállás nélkül futott, sötét utcákon száguldott végig Scarlettel.

- Gyűlölöm a munkám – ismétli. És ez az első alkalom, hogy hangosan is kimondja, és az elengedés olyan, mintha kő esett volna le a szívéről, de a súlya a padlóra rántja a gyomrát. – Annyira gyűlölöm. Kidolgozom a belem, és azt se tudom, hogy minek. Őszintén nem tudom mi másért, minthogy nincs… nincs nekem semmi más, amit csinálhatnék. Szóval minden csak szar, és én csak. Csak…

Pánikrohamot fog kapni, ha nem szedi magát össze. Megpróbál lélegezni, de csak zihálás lesz belőle.

- Hé. Hé! – Meleg kezek markolják a vállait. Keith felnéz Lance-re, aki egy apró kis félmosolyt küld felé megnyugtatásképp. – Minden rendben lesz, Keith. Nem vagy egyedül, oké? Besegítek neked a nap hátralévő részében.

Keith bólint. Mélyeket lélegzik. Mindent megtesz, hogy visszanyelje a pánikot és a kétségbeesést oda, ahová való. De nem működik. Muszáj visszamennie dolgozni. Muszáj elfelejtenie, hogy ez valaha is megtörtént.

- Szeretnél egy ölelést? – kérdezi Lance.

Mielőtt Keith eldönthetné, hogy egyáltalán akar-e, már bólint is.

Lassan, mintha egy rémült állathoz közelítene, Lance közelebb lép, és Keith után nyúl. Keith dereka köré fonja a karját, és közel húzza magához, ujjai szétterülnek a gerince mentén, kissé előrehajol, hogy az állát Keith vállára támaszthassa.

Hosszú ideje már, hogy valaki így érintette Keithet, ha valaha egyáltalán, és Keith megfeszül. Nem tudja, hogy kell ezt csinálni. Sosem volt az az ölelkezős fajta. Nem tudja, hova rakja a kezeit, vagy, hogy meg kéne-e mozdítania őket egyáltalán. Nem tudja, hogy meg kéne-e szólalnia, vagy hagynia a csendet elmélyülni.

De aztán Lance mellkasának melege Keithbe issza magát, és Keith csak elolvad. Tehetetlenül Lance mellkasának roskad, nekisimul, kapaszkodó után kutatva. A kezei saját maguktól nyúlnak fel, és ragadják meg Lance puha pamutpulcsijának nyakát, mintha az lenne az egyetlen dolog, ami állva tartja. Nem akart ilyen erőset rántani, de Lance mégis közelebb araszol, magasságkülönbségüket azzal kompenzálja, hogy előrehajol, és hagyja Keithnek, hogy lehúzza.

Mielőtt Keith tudná, mit is csinál, már Lance nyakának hajlatába is temette az arcát. Behunyja a szemét. Belélegez. Az itt lévő meleghez láncolja magát, Lance tenyeréhez a háta domborulatán.

Mint egy olvadó hókupac a nap érintése alatt, a feszültség minden lélegzetvétellel kiszivárog a testéből. Lance-nek szappan szaga van. Mert ő ténylegesen mosdott ma reggel, ami csak emlékeztetőül szolgál arra, hogy Keith napok óta nem zuhanyozott, és ezért valószínűleg úgy bűzlik, mit egy segg. Arra vár, hogy Lance eltolja magától, de Lance nem teszi. Lance helyette kicsi, vigasztaló körökben simogatja a hátát, az érintés folyamatos és megnyugtató, és még szorosabban tartja Keithet.

Úgyhogy Keith csak magába szívja Lance illatát, amíg már nem érzi a kávézót többé. Lance pulcsijába kapaszkodik, és minden mást kizár, amíg már csak ők ketten maradnak. Csak Lance keze a gerince mentén, csak Lance ajkainak forró lehelete a hajában. Csak Lance, a tökéletes gyógyír, amire Keith nem is tudta, hogy egyáltalán szüksége van.

- Nem kell ezt csinálnod – motyogja Keith Lance pulcsijába.

- Az ölelések, amik több mint húsz másodpercig tartanak, szó szerint terápiás hatásúak – mondja Lance. – Ez egy ilyen oxitocin dolog. Szóval komolyan, ha most elengedlek, csak mindkettőnknek ártok.

- Kocka – vág vissza Keith, akinek kicsit torkán akadtak a szavak azzal kapcsolatban, hogy mit is kéne erre válaszolnia.

Megelégszik azzal, hogy még inkább Lance melegébe burkolózik, egyszerre érezvén élősködőnek és koalának is magát. Tisztában van vele, hogy szánalmas, és igazán nem érdekli.

És istenekre, hogy ez jó érzés. Olyan rohadt jó érzés.

Magába iszik mindent, amit tud. Aztán kényszeríti magát, hogy elhúzódjon, hogy engedjen, mielőtt túlságosan megszokná ezt.

- Wáó, te aztán tényleg mindjárt megfagysz – mondja Lance. – És anyám, ja, talán tényleg kezdesz beteg lenni. Tessék.

Kicipzárazza a pulcsiját, és Keithnek nyújtja.

- Nem fogadhatom el.

- Um. De igen, elfogadhatod. És fogod is. Te magad mondtad – a Galra Grinds maga a pokol, és nyilvánvalóan a pokol néha tényleg befagy. Mellesleg, én mindig nagyon tüzes vagyok – és giccsesen kacsint. Keith kifújtat magából egy nevetést, ami inkább krákogás lesz, és olyan fáradt hangzású, hogy Lance arcára újra kiül az aggodalom. – Na, gyere, vedd le a kötényed.

Keith kinyújtja a kezét, és Lance belesegíti a pulcsiba, ami teljesen fölösleges, de azért kedves tőle. A pulcsi kicsit nagy Keithre, de megvan ugyan az a megnyugtató melege, mint Lance ölelésének. Ugyan az a szaga. Keith tutira nem fogja beletemetni az arcát.

- Kész is – mondja Lance, ahogy lesimítja a vállain a ruhát. – Jobb már? Jobban érzed magad?

Keith hümmög, hagyja Lance-nek, hogy föladja rá a kötényt, rá a pulcsira, és megkösse neki hátul. A raktárhelyiség halvány fényében Lance szemei sötétek, az arcán megülő szeplők kirajzolódnak az árnyékban. Lance féloldalasan elmosolyodik a munkáját látva, és Keith tekintete a gödröcskéire tapad. A hajának eleje teljesen összekócolódott az öleléstől.

Elég közel vannak egymáshoz ahhoz, hogy ha Keith csak lábujjhegyre állna, csak egy kicsit előrébb hajolna, és újra lehúzná Lance-t, már csókolóznának.

A gondolat olyan gyorsan elillan, ahogyan érkezett. Keith pislog, ledöbbenten. Mi a faszért…

- Azt hiszem ki kéne mennünk, mielőtt a vásárlók lázadozni kezdenek – szólal meg Lance. – Már hallom is, ahogy a villáikat élesítik. Enyém a kassza, te csinálod az italokat?

- Aha – válaszolja Keith bénultan. – Jól hangzik.

******


Lance zárásig marad, ami azt jelenti, hogy egészen hajnali kettőig; ő az utolsó ember a kávézóban Keithen kívül. Mikor a reggeli rohanás elhalt, abbahagyta a pult mögötti munkát, és azóta végig ugyan annál az ablak melletti asztalnál ül a telefonját nyomkodva. Keith vagy ezerszer rászólt, hogy menjen haza. Lance maradt.

Végre valahára Keith befejezi a férfimosdó takarítását – amit mindig legutoljára hagy, mert az a kibaszott legrosszabb -, majd előre sétál, kibújik a Galra Grindses kötényéből, és lekattintja a felső lámpákat. Lance-t rá várva találja a pultnál.

- Ha most megkérsz, hogy csináljak neked kávét – kezdi Keith -, azt hiszem, ténylegesen be fogok neked húzni egyet.

Lance megforgatja a szemét.

- Hajnali kettő van, miért akarnék kávét?

- Múlt héten lényegében 1:54-kor jöttél be, és kértél meg, hogy csináljak neked egy duplát.

- Nope – mondja Lance. – Nem emlékszem. Meg se történt.

Most Keithen van a sor, hogy megforgassa a szemét. Egy kicsit kínosan álldogál, túlságosan is tudatában léve a közte és Lance között húzódó pultnak, és a ténynek, hogy Lance végignézte a délutáni totális idegösszeroppanását. Megalázó.

- Hé, szóval – kezdi. – Csak azt akartam mondani…

- Miért vagy itt? – kérdezi Lance.

- Mi?

- Azt mondtad, utálod a munkád. Azt mondtad, utálod ezt a helyet. Akkor miért vagy itt?

- Uh – mondja Keith lassan -, mert kell a pénz? Mert fizetnem kell a rezsit, és közben szeretnék nem éhen halni?

- De ez egy elég nagy város – mutat rá Lance. – Vannak más munkák is. Van errefelé olyan tízezer kávézó, ami nem kezelne úgy, mint valami szardarabot. Szóval, miért vagy még mindig itt?

Keith egy hosszú másodpercig csak bámul rá.

- Először is – mondja, és érzi, ahogy a vére forrni kezd -, ha komolyan azt hiszed, hogy mindenki szereti a munkáját, akkor zakkant vagy. A legtöbben utálják a munkájukat. Ez így működik. Ha senki se csinálná meg a szar munkákat, már mindannyian a saját szemetünkben úsznánk. Szerintem ez egy szuper menő rendszer? Nem. Utálom-e a kapitalizmust? Igen. Álmodozom-e arról, hogy azt mondom, kapjátok be, *Henry David Thoreau-vá avanzsálok, és lelépek a vadonba, hogy egy kunyhóban lakjak teljesen egyedül? Igen. De nem fogom megtenni. Mert én… helyette… helyette…

- Helyette mi?

- Nem tudom! – csattan fel Keith. – Ezért vagyok itt, Lance! Nem tudom, mit akarok. Én… Nézd, tavaly ilyenkor jogi egyetemen voltam.

Kihívóan Lance-re mered, várva a meglepődést – Te? Jogi egyetemen? Tényleg? -, de nem jön. Lance csak biztos szemekkel néz rá, tekintete sötét a halvány fényben.

- Miért jogi egyetem?

- Jó dolognak tűnt megcsinálni – mondja Keith. – Gyerekként a dolgok… bonyolultak voltak. Csak egy csomó zárt ajtó. Mindig is volt ez az álmom, tudod, sikeresnek lenni. Lenni valaki. Nem akartam gazdagságot, az nem érdekelt. Azt akartam csak, hogy… az arcába vághassam mindenkinek, aki nem hitt bennem. Hogy olyan sikeres legyek, hogy azt mondhassam, nézd, nézz rám, tévedtél velem kapcsolatban. Tévedtél. – Megdörgöli az arcát a tenyerével, hirtelen kimerülten. – Úgyhogy ügyvéd. Jogi egyetem.

Lance vár.

- Nyilvánvalóan az nagyon jól sült el – mondja Keith a karjait kitárva, a nyomasztóan kicsi és sötét üzletre utalva. – Egy szemesztert se húztam ki. Utáltam, Lance. Annyira nagyon utáltam.

- Szóval leléptél.

- Jah. Hallottál már a GalrAdományról?

Lance megrázza a fejét.

- Az egy ösztöndíj. A Galra Grinds Alapítvány biztosítja a tandíjat egy hátrányos helyzetű gyereknek, neki cserébe pedig húsz órát kell ledolgoznia egy héten valamelyik kávézójukban.

- Megkaptad az ösztöndíjat?

- Jupp – mondja Keith. – És aztán kibuktam a jogi egyetemről. És most tartozom a Galra Grinds Alapítványnak egy egész szemeszternyi elpocsékolt tandíjjal.

- Ezért dolgozol itt? –kérdezi Lance. – Ezért vagy állandóan itt? Jézusom.

- Hát, igen. Magamtól jutottam ide, magamtól is fogok kimászni.

Csend ereszkedik rájuk. Lance a pulton könyököl, állát a kezébe támasztva. Arcának egyik fele árnyékba burkolózik, a másikat a kinti utcai lámpák meleg fénye világítja meg.

- Sajnálom – mondja Keith a nyolcvanmilliomodik alkalommal aznap. – Nem akartam ennyire… belemenni. Um. Neked milyen a…?

- A helyzetem? – kérdi Lance. Keith bólint. – Hát, huszonkettő vagyok, és még mindig egyetemista, részben pénzügyi okok miatt, de részben azért is, mert sosem tudtam dönteni egyetlen rohadt szak mellett sem. Mindent szeretek, tudod? Úgyhogy csak felveszek egy-két órát egy szemeszterre, amíg ki nem találom, mit akarok kezdeni az életemmel. Per pillanat az antropológia, vagy pedig az asztrofizika felé hajlok, de őszintén, ki a fene tudja. – A fejét vakarva kifúj egy adag levegőt. – Um, dolgozom a menhelyen, az idősek otthonában, és sokszor bébiszitterkedem is. Dolgoztam a belvárosban lévő Air and Space Museumnál – na, az király volt. Talán a következő szemeszterre jelentkezem szakmai gyakorlata a SpaceX-hez? Meglátjuk.

- Milyen óráid vannak most? – kérdezi Keith, mert még mindig igyekszik felfogni azoknak a dolgoknak a puszta mennyiségét, amiket Lance ezek szerint csinál.

- Emberi szervezetek alapelvei: Európán kívüli társadalmak – mondja Lance mély hangon, mintha felkonferálna valamit. – Kurva fasza, az egész kulturális fejlődésről szól Ázsiában, Afrikában és a Karib-szigeteken meg minden. Szuper menő. Valamint Számtech 101.

- Azta – mondja Keith. – Az… nagyon király.

- Az elfoglaltság boldogan tart – mondja Lance, és még előrébb hajol, mintha Keithbe akarna látni, feltartani őt a fénybe, mint agy darabka tengeri üveget. – Te boldog vagy?

- Hogy érted? – mondja Keith, mert mégis ki kérdezi ezt meg.

- Úgy értem, hogy boldog vagy-e. Így általánosságban.

Az nem fontos, válaszolja Keith majdnem. Helyette az arcát érzelmektől mentesen tartja, nem válaszol.

- Oké, nézd – mondja Lance. – A jogi egyetem szívás volt, rendben. Most már tudod, hogy nem akarsz ügyvéd lenni. Szóval, ha bármit megkaphatnál a földön, minthogy elérhetnél bármit vagy lehetnél bármi, mit választanál?

- Én…

- Orvos? Táncos? Akrobata? Fuvolás?

- Szent isten, Lance.

- Szörfös? Tanár? Újságíró? Professzionális blogger?

- Az még csak nem is rendes foglalkozás!

- Száz százalékig az – mondja Lance. – Ez a 21. század, haladj a korral, haver. Oké, lássuk. Fogorvos. Költő? Rapper? Bogártudós?

- Entomológus – javítja ki Keith.

- Várj, entomológus? Te entomológus akarsz lenni?

- Nem, te idióta – mondja Keith. – Kávézót akarok nyitni.

És aztán rájön, hogy ez az első alkalom, hogy hangosan is kimondta. Érzi, ahogy az arca felforrósodik, és Keith lemered a laminált pultra, kerülve Lance tekintetét. Kávézót akarok nyitni. Nagy álmok, Keith.

- Keith – mondja Lance. – Szent baszarintás, ez elképesztő.

- Mi?

- Ez komolyan annyira tökéletes? El sem hiszem, hogy nekem nem jutott eszembe. Te jóságos ég, azonnal olyan felkapott lennél. Picsába.

- Mi az?

- A mogorvaság, a titokzatos aura, a… a tudod. – Lance Keith irányába hadonászik a kezével. - A kinézet, plusz a világmegváltóan fenomenális kávé? Már látom is a Buzzfeed cikkeket. A hipszterek ezresével özönlenek majd el, édes öcsém.

- Buzzfeed? – Keith kérdezi erőtlenül.

- Kávézó – mondja Lance magának bólogatva. – Természetesen. Waó, az nagyon király lesz. Mindenkinek elmondhatom majd, hogy ismertelek, mikor még borzasztó volt a hajad, és hatvan órát dolgoztál egy héten Az Embernek.

- A hajam nem borzasztó.

- Ne aggódj – mondja Lance. – A retró most nagyon menő.

- Te – kezdi Keith -, te… nem gondolod, hogy ez egy hülye dolog?

- A hajad?

- Az, hogy kávézót akarok nyitni, seggfej.

- Miért lenne hülye dolog?

- Nem tudom. Csak… ez azért nem éppen jogi egyetem.

- Amit utáltál – mutat rá Lance. – Haver, nem én vagyok a legjobb választás az élettel kapcsolatos tanácsadáshoz, de elég biztos vagyok benne, hogy, tudod, a boldogságot kéne keresned. A boldogságot kéne választanod. Szóval, mi van, ha nem akarsz ügyvéd lenni? A legtöbben nem akarnak ügyvédek lenni. Ezért nem vagyunk mind ügyvédek.

- Gondolom.

- Bármi is az, amit csinálni akarsz, bármi is az álmod – Lance mellkason böki Keithet, rákényszerítve, hogy a szemébe nézzen -, az fontos neked. Szóval fontos, és pont. És ha valami fontos számodra, akkor azt teljes szívvel kell csinálnod.

Egy pillanatig csendben maradnak.

- Ez nagyon csöpögős volt – fintorog Keith, de valahogy mégis lágyan hangzik.

Lance rávigyorog.

- Én egy ilyen csöpögős pasas vagyok.

Igen, az vagy, gondolja Keith, és azt hiszem, tetszik.

* Henry David Thoreau amerikai író, filozófus, környezetvédő. Hogy az írásra tudjon koncentrálni, egy saját maga által épített kunyhóba költözött, nem messze a Walden-tó partjától, ahol az önkéntes egyszerűséget gyakorolta.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)