Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Ed nem igazán tudta, mit is tegyen. Az utóbbi napokban elég sokat tartózkodott a kórházban Alice társaságában, aki mindenfélét mesélt neki arról a különös világról, ahonnan érkezett. Ám ebből nem mindent osztott meg az ezredessel, hiszen nem akarta a lányt még nagyobb bajba keverni, mint amelyben már eddig is volt. De tudta, hogy a felettese gyanít valamit, hiszen Roy Mustang nem volt ostoba ember, az Acél alkimista pedig volt annyira okos, hogy tudta, nem jó dolog magára haragítania a férfit. Ahogy azt is tudta, ha elmondana mindent, amit Alice-től megtudott, az még nagyobb gyanakvásra adott volna okot. Hiszen a lány szavát semmi sem támasztotta alá, Ed mégis hajlamos volt hinni neki, hiszen ilyesfajta mesét még a legjobb kém sem találhatott volna ki. Mégis, tudta, hogy nem sokáig titkolózhat, nem sokáig oszthat meg félinformációkat Alice-szel kapcsolatban, mielőtt az ezredes behívatná magához, és kifaggatná. A legjobb esetben csak leveszik az ügyről, a legrosszabb esetben kirúgják, de akár árulással, vagy összeesküvésben való segédlettel is megvádolhatják. Utóbbi pedig halálbüntetést vont maga után, ezzel a fiú is tisztában volt. És persze, ha Alice-ról bebizonyítják, hogy kém, akkor őt is kivégzik, Ed pedig ettől félt a legjobban. Hiszen a lány nem ismerte az itteni törvényeket, teljesen ártatlan volt és a saját bevallása szerint is véletlenül került ide. Ed így nagyon nagy gondban volt, és az aggodalmát csak az öccsével, Alphonse-al osztotta meg.
– Szóval, most mit tegyünk? – kérdezte Al, miután Ed beszámolt neki arról, hogy Alice valójában kicsoda és honnan jött. – Bátyus, ugye nem akarod, hogy baja essen?
– Persze, hogy nem – rázta a fejét az idősebb Elric fivér. – De fogalmam sincs, mit tehetnék. Alice egy kedves, ártatlan lány, aki véletlenül valahogy idekerült, vagy valaki idehozta. De ha a hadseregben ennek híre megy, akkor akár veszélyesnek is bélyegezhetik, vagy kémnek, ha nem tudnak mást kitalálni. Te is tudod, hogy akkor mi történne vele.
Al bólintott, hiszen pontosan tudta, hogy a bátyja a viselkedése ellenére igen jószívű fiú, aki mindig segíteni azokon, akik bajban vannak. Ő maga még nem találkozott Alice-al, mert miután Ed mesélt róla, hogy az alkímia is mennyire felzaklatta újdonsült ismerősét, ő is megértette, hogy egy beszélő páncél végképp megijesztené őt. Pedig nagyon szeretett volna találkozni ezzel a rendkívüli személlyel, de Ed azt mondta neki, hogy még várjon, amíg Alice meg nem nyugszik annyira, hogy ne zaklassa fel minden apróság. Al pedig, ha kissé kelletlenül is, de beleegyezett.

Al már éppen kérdezett volna, amikor a fivérek megérkeztek Roy Mustang irodája elé. A két testvér, vagyis inkább Ed, azért jött, hogy jelentést tegyen az ezredesnek. Ed nem volt az udvariasság híve, nem is titkolta, hogy nem ért mindenben egyet a felettesével, így Al kopogott, majd mikor megkapták az engedélyt, beléptek. Odabenn csak Roy Mustang ezredest találták az íróasztala mögött, valamint az asztal mellett álló Riza Hawkeye főhadnagyot, aki éppen egy papírköteget helyezett a férfi elé, valószínűleg aláírás céljából. Nyílt titok volt, hogy az ezredes gyűlöli a papírmunkát, és amilyen gyakran csak lehetett, meglógott előle. Az egyetlen, aki munkára tudta kényszeríteni az egységben, az Riza Hawkeye volt, akihez a pletykák szerint nemcsak munkatársi kapcsolat fűzte Mustangot. Persze, hogy ezek a pletykák mennyire voltak igazak, senki sem tudta, megkérdezni meg senki sem merte, ha kedves volt az élete.
Ahogy a két fivér belépett az irodába, Ed egyből a szokott helyére telepedett, egy barna színű kanapéra, miközben Al megállt mellette. Az idősebb fivér úgy tett, mint akit nem nagyon érdekel az idejövetelük célja, de közben alig várta, hogy az ezredes végre előadja, amit ilyenkor elő szokott adni.
– Nos, jutottál valami eredményre, Acél? – kérdezte végül Mustang, hivatalos, alkimista nevén szólítva a fiút.
– Még mindig nem emlékszik, ha erre kíváncsi – vont vállat nemtörődöm módon Ed. – De nem értem, minek kérdi meg minden nap ugyanazt. A jelentéseimből világosan látszik, hogy Alice Morrison nem tudja felidézni, hogy került egy transzmutációs kör közepére.
– Talán csak nem vagy elég alapos – mondta az ezredes. – A Führer már gyanakszik, úgy érzi, hogy valami elhallgatsz előle, és őszintén megvallva, én is kezdem osztani a gyanúját. Eredmények kellenek, vagy ha nem, majd a vezetés kreál valamit. Alice Morrison túlságosan is furcsa és túl sok a körülötte levő megmagyarázhatatlan dolog. A különös szerkezetek, a pénz és azok a kártyák, amik nem tudjuk, milyen anyagból vannak. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, drachmai kém.
– De nem kém! – kiáltott fel Ed, ezzel teljesen magára vonva felettese figyelmét. – Biztos, hogy nem kém!
– De ha nem tudjuk meg hamarosan, mi történt vele, akkor a vezetés kémkedéssel fogja vádolni – magyarázta Riza Hawkeye. – Ki fogják vallatni, aztán elítélik és kivégzik. A Führer már türelmetlen és mielőbb eredményeket akar. Már nem fog sokáig várni.
Ed szemei elkerekedtek, és kirázta a hideg veríték. Nem, ezt nem akarta, ő nem akarta, hogy Alice-nek baja essen. De nem tudta, hogy mit tegyen. Nem mondhatott el mindent az ezredesnek, mert azzal csak rosszabbra fordultak volna a dolgok. Hiszen Alice nem csinált semmit, nem volt vétkes semmiben, de fogalma sem volt, hogyan menthetné meg. Bár idegen volt számára, de nem csinált semmit, amiért bántaniuk kellett volna.
– De hiszen ártatlan – szólalt meg Al. – Nem csinált semmit.
– Ezt nem tudhatjuk, hiszen nem emlékszik semmire – válaszolta az ezredes, rámutatva a lényegre. – A legjobb, ha én magam hallgatom ki a hadnagy jelenlétében. Talán előled, Acél eltitkolt néhány dolgot, mert közel egyidősek vagytok. De egy felnőttel talán másképp viselkedik.
Ed le volt sújtva, és kivételesen még ahhoz sem volt elég ereje, hogy vitatkozzon a férfival. Tudta, hogy valahol az ezredesnek igaza van, de tartott tőle, hogy egy újabb egyenruhás megijeszti Alice-t. Azonban azzal is tisztában volt, hogy ha most ellenkezik, azzal csak a lányt sodorja nagyobb bajba, hiszen Alice akkor csak még gyanúsabbá válik. Így jelenleg nem tehetett mást, mint bólinthatott, még akkor is, ha nem értett egyet a dologgal. De ez most Alice érdekét szolgálta. Talán, ha az ezredes is látja, hogy Alice tényleg nem emlékszik semmire, békén hagyja, bár erre kicsi volt az esély. És akkor még a vezetőséget is meg kell győzni, ami jóval keményebb dió volt, főleg King Bradleyvel az élen.

~*~

Esett, így Alice aznap nem tudott kimenni a szabadba. Kissé bánta, de végül is jól megvolt ő a kórház falai között is. Egyedül az zavarta, hogy még mindig megbámulták, mint valami ritka állatfajt, amit nem tudnak hová tenni. Dr. Leonard elmagyarázta neki, hogy mivel ez egy katonai kórház, a betegek nem szokták meg a civileket errefelé. De Alice tudta, hogy már elterjedt róla egy pletyka, ami miatt közfigyelem tárgya lett. De hogy mi volt a pletyka pontos tárgya, arról nem tudott, és nem is akart kérdezni. Így jobb híján a betegeknek fenntartott társalgóban ült, és a Central Times aznapi számának egy példányát olvasta. Nem mintha annyira érdekelték volna a cikkek, de úgy döntött, azért nem árt, ha figyelemmel kíséri az itteni eseményeket és megtud valamit erről a világról. Vagy legalábbis Amestris fővárosáról. Ed ugyan mesélt neki ezt-azt magáról Amestrisről, így nem volt teljesen tudatlan, de a cikkek segíteni neki megérteni az összefüggéseket. Éppen egy érdekes cikket olvasott egy Scar nevű illető utáni hajszáról, amikor megérezte, hogy valaki figyeli. Félbehagyta a cikket, és mikor felnézett a feje megfájdult. A tőle nem messze álló, fekete hajú, kék egyenruhás férfi mögött tűz lángolt fel, de olyan fényesen, hogy Alice-nek be kellett csuknia a szemét. Azonnal tudta, hogy az illető egy alkimista, sőt, az egyenruhája alapján a hadsereg tagja, a képessége pedig valószínűleg a tűzhöz kapcsolódik. A jelenés úgy tíz másodperccel később véget is ért, Alice pedig megkönnyebbülten sóhajtott. Úgy tűnt, egy újabb állami alkimistával volt dolga, és a férfi ruháján levő rangjelzések szerint egy magas rangú tiszt volt az illető. Talán egy őrnagy, de ebben a lány nem volt biztos.
– Miss Alice Morrison? – kérdezte a férfi, mikor megállt előtte. Alice bólintott, és csak ekkor vette észre az idegen mellett álló, szőke hajú nőt. Ő is tiszt lehetett, a rangjelzései alapján. – Roy Mustang ezredes vagyok, ő pedig itt Riza Hawkeye főhadnagy. Szeretnénk feltenni kegyednek néhány kérdést, ha megengedi.
– Persze, természetesen – válaszolta Alice, igyekezve annyira magabiztosnak és nyugodtnak mutatni magát, ahogy képes volt rá. Amikor odahaza az osztálytársai és a szomszédok elkezdték kibeszélni a háta mögött, muszáj volt megvédenie magát, így egy idő után úgy tett, mint aki nem érdekel a dolog. Úgy döntött, itt is ezt a taktikát alkalmazza, hiszen nem akarta magát sebezhetőnek mutatni.. – Menjünk egy csendesebb helyre? Itt túl nagy a nyüzsgés – nézett körbe, és valóban, minden szem rájuk szegeződött.
– Azt hiszem, ez jó ötlet – mondta a hadnagy. – A földszinti kis társalgó üres, láttam, amikor megérkeztünk.
– Akkor menjünk – mondta az ezredes.
Alice bólintott, majd letette az újságot a közeli asztalra és felállt, magához véve a mankót, ami a járását segítette. Már sokat gyógyult, de a járás még nehézséget okozott neki. Riza ugyan felajánlotta a segítségét, amit Alice udvariasan visszautasított, majd a hármas elindult a földszintre, hogy nyugodtan beszélhessenek.

~*~

Roy Mustang helyet foglalt a kis társalgóban, majd intett Alice-nek, hogy ő is üljön le, amit a lány meg is tett. Riza Hawkeye főhadnagy állva maradt, és az ajtó mellett, a falnak támasztva a hátát figyelte az eseményeket. Alice ideges volt, nemcsak attól, mert ezúttal két magas rangú tiszt hallgatta ki, hanem attól is, hogy vajon mit akarhatnak tőle. Bár sejtette, hogy ugyanazt, amit a Führer – akiről még mindig nem tudta eldönteni, hogy miféle szerzet lehet –, valamint Ed és Dr. Leonard is. Nagyot sóhajtott, és igyekezett felkészülni a legrosszabbra. Ahogy végignézett Mustang ezredesen és Hawkeye főhadnagyon, megállapította, hogy egyikük sem tűnik emberevőnek, de persze a látszat csalhatott is. Már jól tudta, hogy néha azok az emberek a legveszélyesebbek, akik a legártalmatlanabbnak tűnnek, így igyekezett, hogy a két felnőtt ne lássa rajta, mennyire ideges.
– Gondolom sejti, Miss Morrison, hogy miért is szeretnénk beszélni magával – kezdett bele az ezredes, mire Alice bólintott. – Az eddigi nyomozásunk maga után nem vezetett eredményre. Olyan, mintha maga nem is létezne. Ezenkívül Acél… akarom mondani, Edward Elric jelentéseiből az tűnik ki, hogy maga semmire sem emlékszik. Így van?
– Igen, pontosan így – válaszolta Alice. – Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy elsietek Mr. Holland háza előtt, hogy beforduljak a buszmegállóhoz. De utána se kép, se hang és itt tértem magamhoz a kórházban. Fogalmam sincs, hogy mi történt, hogy leütöttek, vagy elkábítottak-e.
– Értem – biccentett Mustang, miközben Alice figyelmét nem kerülte el, hogy a főhadnagy bőszen jegyzetel. – És megmondaná, hogy hová is indult olyan sietve aznap reggel?
– Igen, a szokásos évi rajztáborba – mondta a lány. – Minden évben megrendezik vidéken, és az elmúlt években mindig ott töltöttem egy hetet. Egyébként a jelentkezési lapomat is megtalálhatták a holmijaim között.

Sem Mustang, sem Hawkeye nem reagáltak, így Alice-nek azt kellett hinnie, hogy nem találták meg a papírt, pedig ő biztos volt benne, hogy elrakta. Emlékezett, hogy reggel még egyszer megnézte, hogy mindent eltett-e, és a papírlap ott volt, szépen betéve egy irattartóba, hogy össze ne gyűrődjön. De nem értette, miért teszik fel neki ugyanazokat a kérdéseket, amelyekre már annyiszor válaszolt. Talán arra voltak kíváncsiak, hogy nem hazudik-e? Ez elképzelhető. Az ezredesre nézett, és nem tudta eldönteni, hogy a férfi mire gondolhat. Azon morfondírozott, hogy vajon Ed beszélt-e nekik arról, hogy ő egy másik világból jött. De aztán arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg nem, hiszen akkor nem faggatnák ennyire. Vagy ha Ed el is mondta az igazat, lehet, hogy nem hitték el, amin Alice nem is csodálkozott volna, hiszen ő is elég nehezen emésztette meg, hogy nem Londonban van, sőt, nem is Angliában, de még csak nem is a saját világában. Nem lett volna meglepő, hogy kitalációnak, vagy simán hazugságnak vélték volna a mondandóját, ha beszámol arról, hogy valójában honnan is származik.
– És honnan származik, kisasszony? – kérdezte hirtelen Roy, feltéve azt a kérdést, amitől Alice a legjobban tartott. – Az igazat akarom hallani, Miss Morrison, nem valami kitalációt! A magánál talált szerkezetek ismeretlenek Amestrisben, de ezt maga úgyis tudja! Maga kém? Esetleg Drachmából küldték, hogy kémkedjen utánunk?! Mi a célja?! Kik a megbízói?! Válaszoljon!
Alice teljesen ledermedt a hangra, hát még az ezredes arckifejezésére. Megremegett, erősen megkapaszkodott a székben, miközben elsápadt és a szemét könnyek lepték el. Hirtelen szóhoz sem jutott, válaszolni akart, de a szavak nem jöttek ki a száján, mintha benne rekedtek volna. Mustang áthajolt az asztalon, és olyan közel volt Alice-hez, hogy a lány önkéntelenül húzódott hátrébb. Alice becsukta a szemét, felkészülve a legrosszabbra. De nem történt semmi, és amikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Roy Mustang ismét egyenesen ül a széken, Riza Hawkeye pedig a férfi vállán nyugtatja a kezét.
– Ezredes, elég lesz, még megijeszti – mondta nyugodt hangon a nő, mire Mustang csak sóhajtott egyet.
– Igaza van – biccentett, majd Alice-hez fordult. – Elnézést, kisasszony, de szükségszerű volt, hogy így viselkedjem. Azonban továbbra is szeretném tudni, hogy honnan jött.
– Úgysem hinnék el, ha elmondanám – mondta a lány még mindig kissé remegve. Az ezredes előbbi viselkedése felzaklatta, nem is kicsit.
– Próbálkozzon – mondta a főhadnagy. – Értse meg, ha nem árulja el, a vezetőség majd kreál egy összeesküvést, és akkor ön nagyon nagy bajban lesz. Akár kémkedéssel is vádolhatják, amelyért ki is végezhetik. Ezért fontos, hogy elmondja az igazat. Mi segíteni szeretnénk önnek, Miss Morrison.

Alice döbbenten ült, az agya teljesen lefagyott. Kémkedés? De hiszen semmit sem csinált! És kivégeznék, ha bármit sikerülne rábizonyítani, akár koholt vádak alapján is. Elvégre, ő itt idegen volt, a holmijairól senki sem tudta, hogy micsodák, Edwardot kivéve. Mindazonáltal sem Roy, sem Riza nem tűntek úgy, mintha ártani akartak volna nekik. Bár minden idegszála sikítva tiltakozott ellene, de úgy érezte, ha elmondja nekik az igazat, akkor tényleg segíthetnek neki.
– Jól van, de előre szólok, nem lesz könnyű megemészteni – egyezett bele Alice. – Az az igazság, hogy nem vagyok kém, nem Drachmából jöttem, sőt, nem is innen származom. Egy párhuzamos világból jöttem – jelentette ki, mire mindkét katona sűrűn pislogva nézett előbb a lányra, majd egymásra. – Látják? Nem hisznek nekem, én megmondtam előre – vont vállat a lány.
– Ez elég hihetetlen – szólalt meg a főhadnagy. – Be is tudja bizonyítani?
– Nem elég bizonyíték az a sok fura szerkezet, amit nálam találtak? Vagy az igazolványaim? – kérdezte Alice. – Gondolom, megvizsgálták őket. És London nevű hely nincs ebben a világban.
– A London lehet akár egy fedőnév is, mondjuk a megbízójáé – morfondírozott félhangosan Mustang. – Bár az valóban elgondolkodtató, hogy miért adna meg valaki egy eleve hamis születési dátumot, főleg, ha az az év még nem is létezik.
– Ed hisz nekem – mondta a lány, amivel elérte, hogy két kihallgatója ráfigyeljen. – Ő hisz nekem, de megígérte, hogy senkinek sem beszél arról, amit tőlem hall. Azt mondta, nem akarja, hogy még nagyobb bajba kerüljek.
– Akkor Acél ezért titkolózik ennyire – bólintott az ezredes. – Éreztem én, hogy valamit elhallgat a jelentéseiben. – Újfent Alice-re nézett, aki kezdte magát az eddigieknél is idegesebbnek érezni. – Ez most valóban az igazság, amit elmondott nekünk, Miss Morrison? Maga tényleg egy másik világból jött?
– Az igazat mondom – bólintott komolyan Alice. – Valóban egy másik világból származom, de nem tudom, hogy miért és hogyan kerültem ide. Én csak szeretnék hazajutni, semmi mást nem akarok, higgyék el!
Olyan kétségbeesettnek tűnt, hogy még a sokat látott és tapasztalt Mustang ezredes és Hawkeye főhadnagy is rájöttek, a lány nem akarja átverni őket. De akkor is hihetetlennek tűnt számukra egy másik világból érkezett személy. De legalább megértették, hogy miért olyan ideges és Ed miért titkolózott annyit az utóbbi hetekben.
– Rendben van, egyelőre hiszünk magának, amíg nem találunk más magyarázatot a felbukkanására – mondta az ezredes. – Most felfüggesztjük a kihallgatást, de ha kiengedik innen, valószínűleg a vezetőség is kíváncsiskodni fog, ők pedig nem olyan elnézőek, mint én, vagy a főhadnagy. Most visszakísérjük magát a szobájába, és kérem, maradjon nyugton. Ne próbáljon megszökni!
– Értettem – biccentett Alice, miközben azon gondolkodott, nem is lenne hová mennie. Pénz nem volt nála, és amúgy sem ismerte a várost.

~*~

Alice nem tudott elaludni, egyre csak az ezredes és a főhadnagy szavai jártak a fejében. Rettentően félt, hogy esetleg tényleg kémkedéssel vádolják és kivégzik. Emlékezett rá, hogy az egyik történelemórán Mr. White, a tanáruk mesélt a huszadik század elejének kihallgatási és kivégzési módszereiről. Alice még most is beleborzongott, ha eszébe jutottak a hallottak, főleg most, hogy az élete szó szerint egy hajszálon függött. Próbált elaludni, de csak álmatlanul forgolódott, és arra gondolt, hogy vajon most nem keverte-e Edwardot is veszélybe. Ed olyan kedves fiú volt, aki segíteni próbált neki, ő pedig most közvetetten elárulta. De nem tehetett mást, és bár úgy tűnt, hogy a két katona hitt neki, de a lány nem lehetett biztos a dologban.
Hirtelen halk zajt hallott, alig hangosabbat, mint a lépések zaja, és hallgatózni kezdett. Nem tudta, mi lehet az, de rossz előérzet kerítette hatalmába, így lassan felkelt, magára kapott egy köntöst, majd mankójára támaszkodva az ajtóhoz osont olyan halkan, ahogy csak tőle telt. Persze, a kopogó mankót nem tudta lehalkítani.
Óvatosan kinyitotta az ajtót, majd kilesett a folyosóra, de sehol semmi. Az őrei, akiknek vigyázniuk kellett volna rá, a falnak dőlve horkoltak békésen. Alice megcsóválta a fejét. Ilyen őrség mellett gyerekjáték lett volna megszökni, már ha ezt akarta volna, de azzal csak saját magát keverte volna bajba. Aztán hirtelen megérzett valamit, mintha valaki állt volna a sötét folyosón, de a lány nem látta, viszont tudta, hogy ott van. Szólni nem mert, csak kémlelte a folyosót, miközben a hátán végigfutott a hideg. Valami gonosz, vagy legalábbis ellenséges volt a közelben.
– Engem keresel, Utazócska? – kérdezte egy hang, amely alig volt több suttogásnál, Alice mégis tisztán hallotta. A hangból sütött a gúny és a vidámság és még valami, amitől a lány megborzongott. Az érzékei egyértelműen veszélyt jeleztek. Viszont a hangja alapján az illető fiú volt.
– Ki vagy te? – suttogta Alice, mire csak halk kuncogás volt a válasz.
– Hamarosan meg fogod tudni – válaszolta a hang. – Ó, úgy tűnik, mégis értékes leszel nekünk. Ne félj, gondoskodunk róla, hogy ne halj meg.
– Ti? – kérdezte Alice, de választ nem kapott. – Hé! Hol vagy?
Nem jött válasz, a lány pedig nem hallotta léptek nyomát. A hideg is kirázta, pedig azt sem tudta, hogy ki, vagy mi volt az az alak és mit akart tőle. De abban biztos volt, hogy valaki kémkedik utána, és annak a valakinek tervei vannak vele. Ezt pedig egyáltalán nem találta megnyugtatónak.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)