Csak a szívem az, mit adhatok... írta: Saszta

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


Csak a szívem az, mit adhatok...


Napról napra idegesebb vagy, ahogy egyre közeledik Tonks születésnapja. Ez lesz az első olyan alkalom, hogy együtt ünneplitek ezt a jeles eseményt, és te már vagy egy hónapja azon elmélkedsz, mit is adhatnál neki. Hiszen alig van valami spórolt pénzed, s egyáltalán fogalmad sincs, mire lehetne szüksége, amit Ő ne tudna magának megvenni.
A napok egyre gyorsabban peregnek, te pedig egyre kétségbeesettebben próbálsz kitalálni valamit, ami elég különleges lenne szerelmedhez.

Most is épp az Abszol úton sétálgatsz, és a kirakatokat nézegeted. Első gondolatod természetesen a könyv volt, így hát be is mész a Czikornyai és Patzába, de ezt az ötletet igen hamar el is veted, elvégre Nymphadora nem rajong annyira a könyvekért, s egészen biztosan nem örülne neki. Egyébként sem valami kreatív ajándék… Ráadásul túl személytelen is. Aztán a lábad Florean Fortescue fagylaltozójába vezet, és a különféle süteményeket bámulod, de képtelen vagy eldönteni, melyik torta is illene leginkább az alkalomhoz, ráadásul ezt sem tartod túl eredeti ötletnek, így végül itt sem veszel semmit. Arra is gondolsz, hogy esetleg felvásárolod a fél virágboltot, és azzal díszíted fel a házatokat és rózsákat hintesz szét mindenütt, hogy beterítse a padlót, akár egy szőnyeg, de egyrészt ennyi pénzed nincsen (magad is meglepődsz, milyen drága virág a rózsa), másrészről meg túl nyálasnak tartod ezt, és nem a te stílusod ez a fajta túlcicomázás. Valamint ezt sem tartod elég egyedinek, és elég dorásnak.
Már csak pár nap van hátra Tonks szülinapjáig, és ma elhatároztad, hogy mindenképpen veszel neki most már valamit, de folyton ugyan azokat a köröket futod, és semmit sem találsz megfelelőnek.

Pedig pontosan tudod, mi az az egyetlen dolog, amit adhatnál neki. Pontosan tudod, mit is akar mindennél jobban, és végül mindig ennél is kötsz ki, csakhogy azonnal elméd leghátsó zugába száműzd pusztán a gondolatát is, nem túl sok sikerrel…
Természetesen most is eszedbe jut, de egyből megpróbálod lebeszélni magad erről a lehetetlen ötletről. Elvégre már így is túl közel engedted magadhoz Nymphadorát… jóval közelebb, mint azt szabadott volna. És ha ezt megtennéd, akkor jól tudod, hogy nem lenne visszaút, és nem tudnád többé megvédeni Őt önmagadtól. Ezzel végleg magadhoz láncolnád Őt; ezt a gyönyörű, egészséges, életvidám, a végletekig kedves, hihetetlenül melegszívű, fiatal boszorkányt. Te pedig pusztán szegénységet, megaláztatást, nyomort és lelki terheket adhatnál neki… No meg a folytonos elválás fájdalmát, hiszen a Telihold örökké el fog választani benneteket. A mai napig nem vagy biztos benne, hogy Nymphadora megértette-e, mivel járna mindez. Éppen ezért tisztában vagy vele; bármennyire is szereted Dorát, nem adhatod meg neki azt, amire a legjobban vágyik. Sőt, pontosan ez az oka annak, hogy nem teheted ezt meg vele. Nem tehetsz ekkora terhet a vállára, nem foszthatod meg a boldogság lehetőségétől és attól, hogy majd egyszer teljes életet élhessen egy olyan férfival, aki valóban megérdemli Őt.
Ugyanakkor… bármennyire is próbálsz nem gondolni erre, ahogy járkálsz az utcácskákon, azt veszed észre, hogy újra és újra ezen tépelődsz, és mint egy mantrád mondogatod ezeket magadnak, míg a szíved egy egészen más dallamot játszik neked, és lassan azon kapod magad, hogy egyre jobban szeretnéd összekötni vele az életedet. Hiszen nem akarsz mást, csak boldoggá tenni Őt és vele lenni örökkön örökké…
A legutóbbi beszélgetésetek emléke pedig végleg meggyőz arról, hogy ezt kell tenned. Elég csak egy pillanatra lehunynod a szemed, és máris minden másodperce úgy megelevenedik előtted, mintha épp most zajlana le köztetek az egész jelenet.

***


Pár napja történt, hogy Tonksot kisírt szemekkel találtad otthon reggel nyolc óra tájban. Te már hajnalban felkeltél, mert szokás szerint a rémálmok nem hagytak aludni, és mivel semmi élelemnek nem igazán nevezhető dolgot nem találtál a konyhában, ezért elindultál venni némi ételt, hogy legalább egy tojásrántottát és teát tudjál készíteni magadnak, no és persze Nymphadorának.
Ám mikor visszaértél, Dora sírva ugrott a nyakadba, te pedig döbbenten és ijedten ölelted át őt, és vigasztalóan simogattad a hátát. Fogalmad sem volt, mi történhetett…

- Jajj, Remus, azt hittem, már vissza sem jössz többé! - mondta sírva a füledbe, kétségbeesetten kapaszkodva beléd.

- Már miért ne jöttem volna vissza? - értetlenkedtél.

- Talán mert eddig mindig, minden reggel egy szó nélkül magamra hagytál, hogy hónapokig még csak egy szót se halljak felőled? - kérdezett vissza.

Szavai tőként hasítottak a szívedbe. Igaza van… - tudatosult benned.

- Én… - kezdted volna a magyarázatot, de végül rájöttél, hogy nem tudsz semmi olyat mondani, ami jóvátehetné a viselkedésedet. - Sajnálom… - motyogtad bűntudatosan.

- Tudom… - sóhajtott fel Tonks szomorúan, majd gyengéden végigsimított borostás álladon. - Szeretlek - nézett mélyen a szemedbe.

- Én is szeretlek - felelted, majd hagytad, hogy Dora gyengéden megcsókoljon.

Érezted a könnyei sós ízét az ajkaidon, mely keserűvé tették számodra a csókot.

- Nem hagylak el soha többé, ígérem - mondtad neki, miután finoman eltoltad őt magadtól, de el nem engedted; arcát két kezed közé fogtad, és szerelmes, könnyektől csillogó tekintetébe mélyedve suttogtad neki ezeket a szavakat.

- Nem térsz vissza a vérfarkasok közé sem soha többé? - kérdezte reménykedve. Tudtad, hogy hihetetlenül aggódik érted, de…

- Ezt nem ígérhetem meg… - ráztad meg a fejedet szomorúan. - Közeledik a tényleges háború, és…

- És neked itt lenne a helyed mellettem! - fejezte be a mondatod helyetted a rá jellemző határozottsággal és ellentmondást nem tűrő hangon. - El sem tudod képzelni, mim megyek keresztül, igaz?

- Pontosan tudom, hogy folyamatosan csak fájdalmat okozok neked. Épp ezért lenne jobb, ha… - Nem tudod befejezni, mert Tonks megint a szavadba vág:

- Nem, nem, nem, azt hittem ezt már megbeszéltük, Remus! Szeretlek, te is szeretsz engem, veled akarok lenni, és megfizetem ennek az árát, bármibe is kerüljön! És ahogy te is mondtad, egyre sötétebb felhők vesznek körül minket. Épp most kellene, ha… ha nem menekülnél tovább az érzéseid elől, és… és esetleg vehetnéd a bátorságot, hogy végre feleségül vegyél! - mondta ki végül, dacosan nézve a szemedbe.

Érezted, hogy elvörösödsz, és zavartan kaptad le a tekinteted Nymphadoráról. Fogalmad sem volt, mit kellene mondanod erre. Azt mégsem mondhattad, hogy neked ez soha eszedbe sem jutott volna, mert nem akarod végleg tönkretenni… Pedig ez az igazság. Így hát végül nem mondtál semmit, csak a földet szugeráltad, míg végül Dora csalódott sóhaj kíséretében magadra hagyott a bejárati ajtóban, s kikapta kezedből a kis szatyrot, hogy nekiálljon a rántottának, az egyetlen dolognak, amit el tudott készíteni.

***


Nem is érted, miért vacilláltál ezen az egészen annyit, és miért esett ennyire nehezedre belátnod, hogy Dorának igaza van; ti már összetartoztok, ez ellen pedig semmit sem tehetsz, és láthatólag Nymphadorát semmi sem tehetné boldogabbá annál, ha papíron is összekötnétek egymással az életeteket. Akkor meg miért is ne… Döntöttél.

Észre sem vetted, de időközben kezed öntudatlanul is a zsebedbe vándorolt, s immáron egy kis tér közepén ácsorogva, elgondolkozva forgatod ujjaid között az annak idején még anyádtól kapott, kissé már megkopott ezüstgyűrűt. Egy félholdat és egy csillagot ábrázol. Kissé ironikusnak találod, de úgy gondolod, illik hozzátok; egyszerű, de szép és tökéletesen leírja kettősötöket, hiszen míg te vagy az örökké bús, sápadtan fénylő Hold, addig Nymphadora mindig is csillagként tündöklött az égen örök vidámságával. Elmosolyodsz, mikor arra gondolsz, milyen tökéletesen fog mutatni az ujján ez a gyűrű.

***


Alig pislogsz kettőt, és máris arra ébredsz, hogy eljött a várva várt, és egyben kissé retteget nap. A nap sugarai most is, mint minden másik reggel, szép lassan kúsznak fel a testeden, majd az arcodon állapodnak meg, azt suttogva a füledbe, hogy itt az ideje felkelni. Nymphadora ma reggel is melletted fekszik az ágyban és szorosan magához ölel, még a lábát is köréd fonja, úgy húz magához, azt üzenve a napnak, hogy az övé vagy, és senki el nem vehet téged tőle. Elmosolyodsz, majd gyengéd puszit nyomsz Dora feje búbjára, és hosszasan beszívod rózsaszín hajának jellegzetes, édeskés illatát. Pár pillanatig hagyod, hogy elbódítson. Aztán az órára nézel; már hét óra is elmúlt, Tonksnak pedig ma is munkába kell mennie, születésnap ide vagy oda…
Sóhajtva hagyod, hogy elillanjon a pillanat, és finoman ébresztgetni kezded szerelmedet, aki a szokásos módon reagál, azaz csak még szorosabban bújik hozzád, és ennyit dörmög majdhogynem érthetetlenül:

- Hjaj, Remus, hagyjál…

- Fel kell kelned, Dorám, el fogsz késni… - duruzsolod a fülébe.

- Hmpf… Csak még pár percet. Naaaa - motyogja válaszul.

- Nincs pár perc – rázod meg a fejedet vigyorogva, majd csikizni kezded, mire Nymphadora visítva-nevetve elkezd kapálózni, megpróbálva elkapni a kezeidet, nem túl nagy sikerrel. - Na, felkelsz, vagy folytassam? - kérded tőle fülig érő vigyorral, s egy percre megállsz, hogy a boszorkány lélegzethez jusson.

- Jó, jó, feladom! - feleli nevetve, majd kikászálódik az ágyból, te pedig azonnal felpattansz, és eltűnsz a konyhában, hogy pár pillanat múlva egy csésze kávéval, sajttal, sonkával és tükörtojással térj vissza. A tálca közepén egy szál rózsa hever.

Nymphadora csodálkozva, ragyogó arccal néz rád, te pedig képtelen vagy megállni, hogy el ne mosolyodj.

- Sok boldog születésnapot, Dorám! - köszöntöd fel.

A szíved majd kiugrik a bordáid közül örömödben, észrevéve, hogy már ezzel az apró gesztussal milyen boldoggá tetted szerelmedet, aki egy perc elteltével (ami alatt haja a szivárvány ezer színének árnyalatait vette fel másodpercenkénti váltakozással) olyan lelkesedéssel vetette magát a nyakadba, hogy majdnem elejtetted a tálcát is. Főleg, mivel nagyon úgy tűnt, hogy Dora inkább téged akar reggelire, mert olyan hévvel csókolt meg, hogy majdnem te is elfelejtkeztél a nagy gonddal elkészített reggeliről a kezedben…

- Öhm… - kezdenél bele valami mondatba, finoman eltolva őt magadtól, ám képtelen vagy bármi értelmeset összekaparni a rózsaszín ködben lebegő gondolataid felhőjén át - … szóval boldog szülinapot.

- Köszönöm, drágám – susogja Tonks, amire te egyből felkapod a fejed.

Drágám?! Még sosem szólított téged így… Erre végképp nem tudod, mit is kéne mondanod (elvégre az este még messze van, te meg az egész napot megtervezted lépésről lépésre), így hát csak sután és kissé zavartan bólintasz válasz gyanánt, ám Dorának úgy tűnik ez is elég. Zavarod pedig gyorsan semmivé lesz, ahogyan együtt fogyasszátok el a reggelit. Sok időtök azonban nincs; Dora szélviharként cikázik a házban (ahogyan szélviharként jött be a te életedbe is, felborítva minden általad felállított szabályt és aggályt), hogy idejében elkészüljön, aztán már csak egy gyors búcsúcsók, és már szórja is a hopp-port a kandallóba, és már ott sincs. Azt még látod, amint a zöld lángok körülölelik kacsú alakját, ám amint eltűnik a szemed elől, te máris munkához látsz, hogy ünnepi pompába öltöztesd a házatokat, és mindennel készen legyél, mire Nymphadora hazaérkezik.

Mikor mindennel elkészülsz, jólesőn nyújtózol el a kanapén, hiszen még maradt egy órád szusszanni egy kicsit. Ám ahogy egyre közeledik Tonks visszatérése, te úgy válasz egyre idegesebbé. Mert mi van, ha nem tetszik majd neki valami? Mondjuk, nem ízlik a főztöd, elvégre te sem vagy épp főzőbajnok. Vagy ha nemet mond...
Ám nincs sok időd ezeken tépelődni, mert egyszer csak Dora pörgő-forgó alakja jelenik meg a kandallóban, majd a zöld lángok közül egyenest a karjaidba veti magát, te pedig nevetve kapod fel és forgatod meg őt, s máris minden kétséged tovaszáll.

Alighogy elengeded Őt, máris észreveszi a dekorációkat; a hatalmas „Sok boldog szülinapot, Dora!” feliratot, és a mezei virágokból készült füzéreket, melyek a plafonról lógnak alá szerte a lakásban.

- Ezt mind te csináltad? - kérdezi mosolyogva.

- Igen. Tudom, hogy elég egyszerű, de… - kezdted volna a magyarázkodást, hiszen úgy érzed, Tonks minimum rózsaszőnyeget érdemelne, de elharapod a mondatot.

- Ez csodálatos! – sikkant fel boldogan. – Annyira köszönöm, Remus! – ölel át ismét, miközben ámulva nézi a dekorációt.

- Igazán nincs mit… Biztos éhes vagy, gyere, mindjárt hozom az ebédet is – mondod neki magaddal húzva őt a konyhába, ahol Dorát megterített asztal és gyertyafény várja.

- Jaaj, Remus, igazán nem kellett volna… - mondja végül ragyogó arccal, mikor nagy nehezen szóhoz jut az ámulattól.

- Azt akartam, hogy igazán különleges és emlékezetes legyen számodra ez a nap - feleled mosolyogva -, elvégre ez az első olyan születésnapod, amit közösen ünneplünk.

Az ebéd több mint tökéletesre sikerül, és a délután is kellemesen telik el, ám ahogy közeledik az este, te úgy vagy egyre feszültebb, amit Dora is észrevesz. Mikor rákérdez, miért vagy olyan ideges, pusztán annyit felelsz, hogy még van egy meglepetésed a számára, és amiatt izgulsz ennyire, ami igaz is…

Aztán végül már nem tudod tovább halogatni a dolgot, és végre ráveszed magad, hogy átadd neki az igazi ajándékot, ám rádöbbensz, hogy fogalmad nincsen, hová rejtetted el. Azaz egész pontosan arra nem emlékszel, hogy melyik virágfüzérben dugtad el a kis csomagot. Egy ideig, ha lehet, még az eddigieknél is idegesebb leszel, de aztán megnyugodsz, és felnevetsz, mert rájössz, hogy nem is alakulhatott volna jobban.

- Gyere, Dorám, segíts megkeresni az ajándékodat! - fordulsz végül Nymphadorához nevetve. - Elfelejtettem, hová is tettem, így hát neked kell megkeresni.

Dora persze vidáman megy bele a kis játékodba, és együtt kutatjátok át a virágfüzéreket a kis csomagot keresve, ami számtalan lehetőséget teremt neked, hogy egy-egy csókot lophass tőle. Végül aztán a kanapé fölött lógó díszben akad rá Tonks a gondosan becsomagolt, ezüst masnival átkötött, apró ajándékra.

Remegő kézzel bontja ki, sokáig ügyetlenkedve a csomagolással. Aztán egy pillanatig a lélegzete is eláll, mikor végre kibontja a dobozt, és meglátja – az immáron fényesen csillogó – gyűrűt. Te a háta mögött állsz, és gyengéden fogod a derekát, majd kissé remegő hangon a fülébe suttogod a kérdést: - Nymphadora Tonks, hozzám jössz feleségül?
Tonks egy pillanatig semmit sem felel, te pedig attól félsz, esetleg nemet mond, ám a következő pillanatban megfordul a karodban, szenvedélyesen megcsókol, és az ajkaidra suttogja a választ: - Igen!




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)