Japan Got Talent: A sors vörös fonala írta: Pozitiv

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
>>


Csak ülök a szobámban egyedül, szinte magányosan, habár ez teljesen mégsem igaz rám. Az óra hajnali kettőt mutat, de még mindig a székemben hátradőlve merengek a semmibe. Egyetlen fényforrás csak az, amit laptopom kijelzője kibocsájt. Ahogy mozgolódom aprókat a kényelmes berendezésen, úgy nyikorog alattam. Nagyokat sóhajtok, és néha-néha a hajamba túrok, ami a mély gondolkozásomat fejezi ki. Lapozgatom az e-amileket, oda-vissza kattintok, de igazából előrébb egy kicsit sem haladok. Egy nagy és fontos döntés előtt állok, de nagyon bizonytalan vagyok magammal szemben. Nem tudom eldönteni, hogy amit tenni akarok, az helyes vagy csak egyszerűen őrültség...

De mi is ez a nagy dilemma és miért?
Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak nektek, vissza kell ugranunk az időben körülbelül egy hónapot. Igen, ez nem sok idő, mégis elég ahhoz, hogy egy életet és egy döntést tudjon befolyásolni.

Egy hónappal ezelőtt is ugyanígy a szobámban ültem, csak azzal a különbséggel, hogy lazán és nyugodtan görgettem le a facebook híreket. Ez csak egy pótcselekvés volt minden alkalommal, hogy némiképp elűzzem a szokásos unalmam. De kis is vagyok én? Miről is szól ez az egész?
Igen, talán a legkönnyebb lenne, ha ezzel kezdeném, egy röpke kis bemutatkozással.

A nevem Fuwa Yagira és huszonegy éves vagyok. Japánban születtem, azon belül is Shibuyában. Ez Tokyo egyik külső kerülete, egészen nagy város, bár ez attól is függ, hogy épp hol lakik az ember. Én személy szerint egy kieső részén élek jelenleg. Hogy miért? A legtermészetesebb választ tudom erre adni: Itt a legolcsóbbak az albérletek. Nagyjából százhetvenöt centi vagyok, nem túl magas, de itt Japánba ez inkább egy erős átlagnak számít. A hajam fekete, közepesen hosszú, és legtöbbször waxot használok, hogy mégse legyen teljesen „lapos.” Van benne egy kis fehér átmenet felül, amiről a legtöbben azt gondolják, hogy festett, pedig ez nem így van. Sajnos vagy éppen nem, de születésemtől fogva ilyen. Ezzel tudnék, de inkább nem akarok mit kezdeni, mivel nekem tetszik így. Na, ennyit így erről a témáról röviden. Testalkatom átlagos, vagy akár lehetne mondani vékonynak is, igazából kinek mi. Szemem színe fekete. Stílusom inkább a hip-hop felé hajlik, hiszen szeretem a laza vagy épp bővebb cuccokat. Egyáltalán nem vagyok és nem is voltam anno sem lázadó, egyszerűen csak ez a közeg fogott meg.
A lakás ahol vagyok körülbelül ötven négyzetméter lehet, ami egy ötemeletes épület harmadik emeletén helyezkedik el. Már említettem, hogy az olcsó albérlet miatt lakom itt, de még ezt sem tudnám egyedül állni, ezért nem meglepő, hogy van egy lakótársam is, aki egyben a legjobb barátom. Ez a barátság nem teljesen hétköznapi, elég különbözőek vagyunk, mint stílusban, mint személyiségben. Az ő neve Sedo Takuma. Nem szeretnék rá jobban kitérni most, mert úgyis lesz idő vele is megismerkedni. A lényeg, hogy ketten vagyunk ebben a kecóban, és mindent próbálunk lefelezni igazságosan, bár ez sem mindig sikerül. Van, hogy hó vége felé pont ezen van egy kis balhé. Ettől függetlenül tényleg haverok vagyunk. Ő mindig a másik szobában van, pontosabban ott alszik vagy ott számítógépezik, de egyáltalán nem ritka, hogy az én szobámban tanyázik. Úgy három vagy talán négy hónapja vagyunk lakótársak, akkoriban döntöttük el mindketten, hogy ez egy jó ötlet, és ideje elszakadni otthonról is.

Most pedig elmondanám, hogy mi is történt egy hónappal ezelőtt, ami miatt nagy dilemmába vagyok.

******

Szokásos módon keltem ki az ágyból reggel nyolc órakor, kissé lassan és megtörve. A reggeleket nagyon utálom, és valami oknál fogva feszülten is kelek, ez majdnem minden esetben igaz. Ez a mai nap sem volt kivétel, egy két csúnyább szó elhagyta a számat, mire ténylegesen kimásztam az ágyból, és morogtam, hogy megint munkába kell menni. Kinyitottam az ajtóm, majd a fürdőszobába vettem az irányt. Gyorsan lefröcsköltem az arcom langyos vízzel, úgy háromszor-négyszer. Felnéztem a tükörbe, majd megtöröltem magam. Egy szintén gyors fogmosás után, elkezdtem gondolkodni azon, hogy mit is kéne felkapnom magamra. Nem vagyok egy túl sznob vagy mai szlenggel kifejezve páwa gyerek, de azért csak odafigyeltem, hogy ne szakadt öltözékbe vágjak neki a napnak. A ruhatáram nem túl terjedelmes, de pont annyi van, amennyire nekem szükségem van. Ezzel azért szoktak cseszegetni, hogy vásároljak kicsit többet, de elég makacs vagyok ahhoz, hogy meggyőzzenek róla.

- Már fent is vagy? – lépett ki a szobájából egy ásítás közben Takuma.
- Mindig ilyenkor kelek... még nem tűnt fel? - löktem oda kicsit flegmán.
- Ja, biztos, annyira nem szoktam figyelni – rántott vállat.

Én is így tettem, és ezzel a reggeli beszélgetést be is fejeztük. Ő is megtette a szükséges napi rutinokat, majd a konyhába helyet foglalt. Bontott egy 3in1 kávét, majd egy kis tejjel el is keverte. Fogmosás után mondjuk pont nem láttam értelmét, de ennek inkább nem is adtam hangot.
Takuma egy kicsit magasabb mint én, olyan száznyolcvan pár centi lehet. Haja barna, középhosszú, pont mint nekem, és ő is általában valamit felvisz rá. A legtöbb lány szemében mégis inkább ő a népszerűbb, vagy mert jobban néz ki, vagy mert pont olyan a szövege, amivel tud nekik imponálni. Én inkább a másodikra szavaznék, de hát ki tudja...
Barna szemű, nagyjából olyan testalkatú, mint én. Azt, hogy mit csinál és mit dolgozik, azt a mai napig sem tudom. Nincs bejelentett munkája, de az fix, hogy valahonnan mindig van pénze. Nem sok, de annyi, amennyi és amire kell pont van. Furcsa mód nem szoktam róla kérdezni, néha piszkálja a csőrömet, de aztán elengedem ezt az egészet vele kapcsolatban. Ő az a típus, akinek szinte mindig van barátnője, bár sohasem hosszú a kapcsolat. A legtöbb idő amennyit egy lánnyal volt összesen, ha jól tudom fél év lehetett. Tekintve, hogy huszonhárom éves, ez nem olyan sok. Persze pont én mondom? Nekem nem volt úgy igazán egészséges kapcsolatom, hosszú sem, de egy pár jó emlékem itt-ott elvan raktározva.

- Meddig vagy ma? - szegezte nekem a kérdést. Én csak a fejem ráztam, miközben még mindig a ruhák közt kutakodtam.
- Ne tedd már fel ezt a kérdést minden reggel. Tudod jól, hogy este tízkor végzek.
- Ott kéne hagynod azt a szar melót. Nem fizet túl jól, és még csicskának is néznek. Nem is értem, hogy bírsz ott lenni – kortyolt bele a kávéjába.

Ezzel akár veszekedhettem is volna, de sajnos volt alapja. Egy étterembe melózom, napi tizenkét órát. Általában egy héten négy vagy öt napot megyek, ez attól is függ, hogy ki tud helyettem beugrani. Nem, nem szabad azt gondolni, hogy szakács vagyok vagy bármi ilyen. Simán egy kisegítő munkát kaptam, mosogatás nagyrészt, meg egy csomó szaladgálás, ami miatt okkal mondja Takuma, hogy csicskáztatás. Fél éve dolgozom ezen a helyen, de sajnos még nem sokat változtak a viszonyok. Legalábbis ha változtak, abból én semmit nem éreztem. Szívem szerint tényleg otthagynám a picsába az egészet, de akkor meg nem tudnám fizetni a lakbér rám eső részét. Mivel nem vagyok egy tanult vagy nagyon képzett szakember, nem bízom magamban, hogy még abban a hónapban találnék egy jobb munkát ennél. Bár nem szeretném ezzel beérni sok sok évig, de jelenleg pont elég, hogy megtudok élni ebből.

Kiválasztok egy bő farmert, egy fekete pólót, és rákapok egy szintén sötét színű pulcsit. A többire nem térnék ki, hisz evidens. Fújok magamra egy kis parfümöt, megcsinálom a hajam és helyet is foglalok az étkezőbe, Takuval szembe.
Ezt is lehetne reggeli rutinnak nevezni, mindig dumálunk húsz-harminc percet, mielőtt elindulok dolgozni. A legtöbb esetben mindig ugyanarról.

- Neked mi lesz a programod? - kérdezem lakótársam.
- Talán átmegyek picit Akikóhoz – felelte lazán.

Akiko a mostani barátnője, akivel nagyjából egy hete vannak együtt. Nem veszem komolyan egyik kapcsolatát sem, de mindig megadom neki az esélyt, hogy hátha ez a lány lesz az, aki észhez téríti.

- Biztos, ami biztos, viszek kulcsot – álltam fel az asztaltól.
- Ez egy jó ötlet! Apropó... ma kapsz fizut, ugye? - kérdezte kíváncsian.
- Elvileg igen. Mindig ki szoktak időben fizetni, remélem ez most sem lesz másképp.
- Hát én is – sóhajtott.

Egy kissé meglepett ez a kérdés, hiszen nem szokott azzal foglalkozni, hogy mikor kapom meg a bérem. Ez a dolog is csak néhány másodpercig foglalkoztatott, utána már nem is gondoltam rá többet.
Megtehetném, hogy busszal járok be dolgozni, de nem akarok feleslegesen pénzt költeni erre a célra. A gyaloglás egyébként is egészséges, és még fel is frissít. Ilyenkor csak előkapom a telefonom, bedugom a a fülhallgatóm, a fejemre húzom és átadom magam a zenének. A készüléken csak rap zenék vannak, és annak minden változatai. Mindenevőnek tartom magam, ha valamit épp meg kell hallgatni, de ha választhatok, akkor maradnék ezen a vonalon. Nagyjából hét-nyolc szám szokott lemenni, mire beérek a munkahelyemre. Mikor megérkezek köszönök a már bent lévő szakácsnak, Takaónak. Ő csak biccent felém egyet, majd az öltözőbe veszem az irányt, ahol gyorsan át is vedlek munkaruhába. Furcsa dolog ez is számomra, mert én vagyok az egyetlen, akinek nincs hivatalos munkaruhája, csak az, amit otthonról hozott, és befogott ide. Személy szerint mindig feketében vagyok, mert azon kevésbé látszik a sok kosz, és sajnos nekem ez egy fontos szempont. Sokat takarítok és sok mást csinálok, ami miatt nagyon hamar piszkos lesz az öltözékem. Ahogy belépek a konyhába, máris elkezdem a napi rutinjaimat. Mosogatás, törölgetés, előkészületek. Takaóval nem nagyon szoktam beszélgetni, hiszen ő nem az én korosztályom. Egy negyven év körüli szakácsról van szó, aki egyébként is eléggé magának való. Ezen a területen van még egy szakács, aki fiatalabb, és egy picit későbbre jár dolgozni, illetve egy másik, aki a kinti látványkonyhán dolgozik, ő készíti a grillezett ételeket. Rajtuk kívül van még három felszolgáló és van egy ember a pultba. Ez az ember vagy maga a főnök, vagy neki a barátnője. Mondanom sem kell, hogy pont ők ketten azok, akik alig csinálnak valamit egész nap, de mindent elvárnak a többiektől. Én és a szakács fél órával előbb bent szoktunk lenni, mert így nyugodtabban tudunk bekészülni saját magunknak. A harmónia egyébként itt sem túl nagy, mindenki beszél mindenki háta mögött, kis köpködés megy, meg remélnek valami bónuszt is, ezért megy a seggnyalás is. Én ezt nem szeretem, ezért nem is veszek benne részt soha, de valahogy mindig belekeveredek, és természetesen én jövök ki belőle szarul. Már hozzászoktam, hogy ilyen emberekkel kell dolgoznom, ezért általában csak nevetek a hasonló helyzeteken. Meló közben nagyon keveset szoktam beszélni, és érződik is a feszültség a helyiség minden területén. A főnök mindig mindenbe belepofázik, és állandóan ha épp tudok állni tíz-tizenöt percet, máris elküld takarítani, wc-t pucolni, csempét lemosni, meg minden ilyen mocskos, néha már kicsit megalázó munkára.
Ezzel még nem is lenne hatalmas bajom, de miközben én ezeket csinálom, ott kell hallgatnom, hogy Edo és Yuuki enyeleg egymással. Edo a főnököm neve, a nyávogós barátnője meg Yuuki.

A mai munkanapom is pont úgy telt mint az összes többi. Rengeteget dolgoztam, és szerintem kevés pénzért, de legalább tisztességesen. Másoknak mindig megvan a pihenő idejük, meg amikor ki tudnak menni egy cigire, vagy dumálgatni. Ez az én esetemben nagyon ritka.

- Yagira! - szólt rám a főnököm kicsit sem barátságos hangon. Nem válaszoltam, csak odaléptem hozzá, tudtam jól, hogy mit akar. - Nem lenne gond, ha csak hétfőn tudnálak kifizetni? - tette fel a kérdést.
Mondanom sem kell, hogy a szemeim még ki is kerekedtek.

- Nekem ma fontos lenne a pénz, mert most hétvégén nem dolgozom, és nem igen van már megtakarításom a múlt hónapból – válaszoltam teljesen őszintén.
- Csak hétfőn tudom odaadni a béred, mert most nagyon sok dolgot ki kellett fizetni, de a hétvégi bevételből már megtudom oldani.
- A többiek erre mit reagáltak? - kérdeztem rá kíváncsian.
- Nekik nem probléma.
- Ha nincs más választás, akkor megvárom a hétfőt, de számítottam ma erre a pénzre – tettem azért hozzá.
- Hétfőn mindenképp megkapod – biztosított felőle Edo.

Nagyon csalódottan elléptem mellőle, egyenesen az öltöző fele. Még szerencse, hogy a munka lejárta után közölte ezt velem, mert lehet eljöttem volna azonnal ma. Nehezen hiszem el, hogy az én bérem befolyásolná ezt az egész helyet, hiszen kb. fél nap alatt
kitermeljük az én havi fizetésemet. Nem dühöngtem, de tényleg nagyon lelombozott ez a hír.

Ahogy átöltöztem kiléptem az ajtón, szokásosan magamba. Elnéztem balra, majd megpillantottam a kollégáim. Hárman álltak az étterem oldalába, és valamin jókat nevettek. Egyáltalán nem szokásom hallgatózni, de valamiért kíváncsiság lett rajtam úrrá.

- Naaaaa, menjünk már el bulizni!! - győzködte a többieket Sichiro. Ő az egyik szakács a benti konyháról.
- Nem tudok menni, holnap dolgozok – mondta a felszolgáló lány. Az ő neve pedig Yumi.
- Állom az egész estét ha ezen múlik, úgyis ma kaptam fizetést! - folytatta.
- Én úgy már simán benne is vagyok! - csatlakozott be Kamui is. Ő pedig a kinti grilles szakács.

Látszólag jókat szórakoztak együtt, de nem hallgattam tovább a beszélgetést. Hihetetlenül ideges lettem, mert a jelek szerint már megint engem basztak át. Úgy tűnik, hogy ki lettek fizetve, és valószínűleg mind a hárman. Csak én vagyok az, aki megint beszopta, mert velem meg merik ezt tenni. Dühösen a fejemre csaptam a fülest, és elindultam inkább haza. Megfogadtam magamban, hogyha nem fizetnek ki még hétfőn se, akkor azonnal fel is mondok.


>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)