Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Alice még másnap reggel sem tudott napirendre térni a különös éji látogató felett. Nem kérdezhette meg az őreit, hogy nem láttak-e valamit, lévén azok az elmúlt éjszaka úgy horkoltak, mint a bunda. És ha nem akarta őket bajba keverni, semmiképpen sem említhette meg ezt a ”jelentéktelen apróságot” sem Roy Mustang ezredesnek, sem King Bradley Führernek. Ráadásul az idős férfi gondolatára is kiverte a hideg veríték, pedig az ország vezetője azóta a jeles nap óta nem tette tiszteletét nála. Ám a lány még mindig nem tudta beazonosítani, mi is lehet a Führer, így jobb híján démonnak nevezte el magában, bár ilyesfajtát még sosem látott. Legalább annyira felkavarta, mint titokzatos látogatója, aki a homályból szólt hozzá. Alice tudta, hogy ő sem lehet éppen hétköznapi alak, hiszen nem lehet egyszerű művelet csak úgy ki- és besurranni egy katonai kórházba, különösen nem egy olyan folyosóra, ahol egy szigorúan őrzött személy fekszik. Bár nem látta az arcát, de így is érezte, hogy az idegen veszélyes és határozottan nem tartozik a hétköznapi személyek közé. Volt egy olyan sejtése, hogy esetleg nem is ember, de ezen halvány sejtését nem tudta addig igazolni, míg nem látta őt szemtől szemben. A képességének ugyanis ez volt az egyetlen hátránya, hogy látnia kellett az illetőt a beazonosításhoz. Ennek hiányában viszont jelenleg csak a megérzéseire tudott hagyatkozni.

”Ó, úgy tűnik, mégis értékes leszel nekünk. Ne félj, gondoskodunk róla, hogy ne halj meg.” Alice emlékezett a szavakra, mintha az idegen éppen akkor mondta volna ki őket.
Ha igazat mondott, többen vannak, ő pedig fontos és értékes nekik. Akármit is akarnak, életben akarják tartani, meg akarják menteni. Alice nem tudta, hogy örüljön-e neki, vagy inkább kezdjen félni, hogy mindenféle arctalan alakok fel akarják őt használni a saját céljaikra. Nem szeretett volna sem célponttá válni, sem valaki más eszközévé. Eleget használták már ki a képességeit az úgynevezett szellemvadászok, meg néhány magát paranormális kutatónak nevező idióta annak idején. Még jól emlékezett a legutóbbi kalandjára egy magát ördögűzőnek kiadó férfival, amely majdnem balszerencsésen végződött egy vidéki angol városban. És a balszerencse még enyhe kifejezésnek számított. Alice tizenhárom éves volt, és attól kezdve megtagadta, hogy bárkinek is segítsen, pedig néhányan nem csekély összegeket ajánlottak fel, hogy mutogathassák őt. Ebbe azonban sem ő, sem a szülei nem mentek bele, hiszen a lány addig is inkább jószívűségből tett engedményeket, de nem viselte el, hogy torzszülöttként kezeljék. Volt elég baja az iskolai kiközösítésekkel, bántalmazásokkal és azzal, ahogy a háta mögött kibeszélte a szomszédság.
És az, hogy most újra fel akarták használni, csak megerősítette abban, hogy ne bízzon az emberekben. Vagy mindenféle arctalan alakokban, akik nem lépnek ki az árnyékból. Alice végül csak sóhajtott, hiszen nem sokat tehetett ellene, ha fel akarták használni. Nem értett az alkímiához, nem tudta megvédeni magát, még csak gyorsan sem tudott futni. Igazság szerint a képességét is inkább átoknak érezte, hiszen anélkül normális életet élhetne, lennének barátai és nem nézné mindenki szörnyszülöttnek.

Gondolataiból kopogás riasztotta fel, majd nyílt az ajtó és Roy Mustang ezredes lépett be rajta Ed, Riza Hawkeye és két katona kíséretében. Utóbbiak valószínűleg nem voltak tisztek, mert nem viseltek rangjelzést, ráadásul csak sima, kék egyenruhát viseltek olyan kék sapkával, amilyet otthon Alice a sorkatonákon látott. Ami még jobban megdöbbentette, hogy a két katona valamiket cipelt, amikben a lány felismerte a holmijait. Ott volt a nagy táskája, a rajzos felszerelései, a laptop táskája, az idekerülése napján viselt ruhája, valamint az iratait és a mobilját tartalmazó övtáskája is. Ezek szerint mindenét átnézték és most visszaszolgáltatták neki. Alice értetlenül nézett előbb a cuccaira, majd Edre, végül Royra és Rizára. Nem értette a dolgot, és ez az ezredesnek is feltűnt.
– A vizsgálat lezárult, Miss Morrison – közölte Mustang. – És mivel nem találtunk semmit, most visszaszolgáltatunk mindent, ami öné.
– Értem – biccentett Alice. – És akkor most bűnösnek tartanak, avagy nem? Mert szeretném tudni, hogy a fejem meddig marad még a nyakamon és nemcsak átvitt értelemben.
– Nem kell aggódnod – szólalt meg Ed, és a lányra mosolygott. – Ejtették a vádakat, meg mindent, ami esetleg felmerült. Úgy tűnik King Bradley Führer közbenjárt az érdekedben a vezetőségnél.
– Nem ő maga a vezetőség? – kérdezte Alice, és felvonta a szemöldökét. Nyugtalanította, hogy az az akármi mentette meg, ami embernek álcázza magát.
– Nos, ez bonyolult, kisasszony – magyarázta Roy Mustang. – Ha ismerné a katonai hierarchiát is berendezkedést, megértené, de túl sokáig tartana elmagyarázni.
Alice egy szót sem szólt, de valami nagyon furcsa volt neki ebben az egészben. Nem egészen huszonnégy órával ezelőtt az ezredes még azzal fenyegette, hogy árulónak bélyegzik és kivégzik, most meg felmentették minden szóba kerülő vádpont alól. Nem volt annyira ostoba, hogy ne jöjjön rá, itt valaki más keze is benne lehetett a döntésben. Még egy vezető sem hozhat ilyen döntéseket, kivéve egy diktatórikus államban, de Alice sejtette, hogy a Führer okkal engedte el. Még jól emlékezett az első találkozásukra, amikor King Bradley egy apró szívességet kért tőle. Nem lehetetlen, hogy most ezek után behajtja, de ha ezt most megemlíti, könnyen újból bajba kerülhet. Hacsak nincs máris hatalmas slamasztikában.

Alice Edre és a többiekre nézett, és úgy vette észre, őket is foglalkoztatja a vezérkar hirtelen döntése. Ők is úgy néztek ki, mint akik pontosan tudják, hogy van valami a háttérben, de nem tudják pontosan, hogy micsoda. Ám szólni egyikük sem szólt, Alice pedig kihasználta az alkalmat, hogy megnézze, minden holmija épségben megúszta-e az átkutatást. Az ezredes elküldte a két katonát, így csak ő, a főhadnagy és Edward Elric maradtak rajta kívül a szobában, miközben a lány mindent megvizsgált. Úgy tűnt, semmiben sem tettek kárt, a ruháit szépen összehajtogatták és visszatették a nagy táskájába, a festéshez és rajzoláshoz használt cuccait sem tették tönkre. A pénztárcájában az iratok ugyan nem ott voltak, ahol lenni szoktak, de Alice nem kezdett bosszankodni, hiszen nem volt rá oka. Végül a telefonját vizsgálta meg, amely valahogy Ed kezéből visszakerülhetett a katonákhoz, majd a laptopjára került a sor. A töltőkábel érintetlen volt, de miután tudta, hogy a gépét Ednek sikerült bekapcsolnia, majd le is merítenie, így fel kellett töltenie.
– Az micsoda? – kérdezte kíváncsian Roy Mustang, és közelebb lépett a lányhoz. Riza és Ed követték. – Sikerült ugyan bekapcsolnunk ezt a furcsa szerkezetet, de nem jöttünk rá, mi célt szolgál. Remélem, nem fegyver.
– Egyáltalán nem – rázta a fejét Alice. – Ez egy hordozható számítógép, bár maguknak ez nem mond semmit gondolom, mivel maguknál a technológia még nem tart ott, mint nálunk. Egyszerűen szólva, egy árammal működő, hordozható adathordozó. Bár jelenleg, mivel szíveskedtek lemeríteni, most nem tudom bekapcsolni – nézett a lány az ezredesre. – Van esetleg itt elérhető közelségben egy konnektor?
– Minek? – kérdezte a férfi.
– A gépem árammal működik, mint már mondtam – magyarázta türelmesen Alice. – Fel kell töltenem, hogy működjön. Tudja, mint amikor lefullad a kocsi, és be kell indítani. – Erre a mondatra mind a hárman úgy bólogattak, mint akik végre értik, miről van szó. – Ha van itt egy konnektor, nagyjából fél órán belül olyan állapotba kerül a gépem, amikor már használni is tudom. Akkor megmutathatom, mit is tud.
– Rendben van – biccentett a főhadnagy. – Van egy konnektor itt az ágy mellett.
Alice elmosolyodott, és lehajolt, örömmel állapítva meg, hogy nem lesz szüksége átalakítóra, a töltőjét minden nehézség nélkül be tudja dugni. Csak remélni tudta azonban, hogy a szegény laptop minden károsodás nélkül megúszta az a dolgot, amin ő is átment. Ha bármi gond lett volna vele, nem tudta volna helyrehozni, még ha értett is volna egy laptop megszereléséhez.

~*~

King Bradley az íróasztalánál ült, miközben a jelentéseket olvasta. Elgondolkodott, hogy jó ötlet volt-e elengedni a lányt, és nem megölni, de aztán eszébe jutottak az Ő szavai. ”A lánynak nem eshet bántódása! Még hasznunkra lehet, mindenképpen el kell őt engedni, de szemmel kell tartani! Ha egy haja szála is meggörbül, véged, megértetted?”
Persze, hogy megértette, hiszen az Ő szava még neki, az ország vezetőjének is parancs volt. Ha nem engedelmeskedik, könnyen elveszítheti a fejét, ezt pedig nem akarta megkockáztatni. Elvégre Neki köszönhet mindent, de amilyen könnyen kapta a rangját, ugyanolyan könnyen el is veszítheti, ezzel tisztában volt. Ráadásul Alice Morrison igencsak érdekes személy volt, erről már meggyőződhetett akkor, amikor meglátogatta. Azok után pedig, amit Envy az előző éjszaka mondott, egyértelműen kiderült, hogy a lány nem hétköznapi személy. Képes volt megérezni a társukat akkor is, amikor senki más. King Bradley biztos volt benne, hogy Alice nem olyan, mint ők, de nem is olyan, mint a közönséges halandók, sőt különbözik az alkimistáktól is. Nem tudta őt hová tenni, de ha a hasznukra lehet, annál jobb, így talán közelebb kerülhetnek ahhoz, hogy leigázzák az emberiséget és hatalomra törjenek. Elvégre az emberek csak ostoba, hasznavehetetlen pondrók, fekélyek a világban, amelyen nekik kell uralkodniuk. Nekik,a felsőbbrendűeknek! Ha pedig már nem lesz szükségük a lányra, akkor egyszerűen végeznek vele. Ő sosem hagyna életben olyasvalakit, aki nincs a hasznára, legyen az akármilyen erős, vagy rendelkezzen akármilyen hasznos képességgel.
Az irodájában levő másik asztalnál ülő Julia Douglesre pillantott, aki éppen egy levelet körmölt serényen. A nő, amint magán érezte főnöke pillantását, abbahagyta az írást, és a férfira pillantott.
– Valami baj van? – kérdezte lágy hangon, de mégis a kérdés úgy hangzott, mintha a barna hajú nőt nem igazán érdekelné a dolog, csak az udvariasság miatt tette volna fel a kérdést.
– Úgy tűnik, Miss Morrison igen hasznos lesz számunkra – szólalt meg a Führer, mire Julia bólintott. – Most, hogy végre szabad, kíváncsi vagyok, mit fog lépni. A mi dolgunk annyi, hogy figyeljük őt, nehogy valami meggondolatlanságot műveljen.
– Még legalább egy hétig úgysem hagyhatja el a kórházat – mondta mosolyogva Julia. – Utána rábízhatnánk Edward Elricre, ha vállalja a dolgot. Vagy a kedvenc ezredesünkre.
– Mustangra? – kuncogott fel a férfi. – Inkább a kölyköt javasolnám magam is, amellett a szoknyapecér mellett csak bajban lenne. Edward Elric meg legfeljebb óvatos lesz, ha valakire vigyáznia kell. Talán nem járkál majd annyit utánunk. Kezd kényelmetlenné válni a kutakodása.
– De hát, elvégre mi adtunk neki útmutatást, nem? – mosolyodott el lágyan a nő. – Egyébként is nagyon szórakoztató és érdekes kölyök, nem gondolod? – váltott hirtelen tegező hangnemre, akárha régi barátok volnának, a férfi pedig nem rótta meg érte. – Bár az is igaz, máris többet tud, mint kéne neki. Talán a lány valóban lelassítja majd egy kicsit.
– Bízzunk benne – biccentett a Führer.
Ennyiben maradtak, és a Führer elgondolkodott, vajon mi oka lehetett Neki erre az egészre. De nem merte megkérdőjelezni a döntését, hiszen ő senki volt Hozzá képest. Ha Ő azt mondta, hogy a lány hasznos lehet számukra, akkor az úgy is volt, és ebben még Amestris vezetője sem szólhatott bele.

~*~

Délutánra járt már, mire Roy Mustang, Riza Hawkeye és Edward Elric magára hagyták Alice-t. Egészen addig kérdésekkel bombázták a laptopnak nevezett dologról, a saját világáról, valamint arról, mire valók azok a kis, műanyagnak nevezett anyagból készült kártyák. Kétségkívül sok mindent megtudtak, ami még több kérdést vetett fel. Mindhárman tudták, hogy valakinek oka volt arra, hogy ne vádolják be a lányt, és az a valaki talán tud valamit, amit ők nem. Ráadásul, bármi volt ez a valami, kapcsolatban kellett lennie Alice-szel, ami még jobban aggasztotta a hármast. Elsőnek Ed adott hangot a véleményének.
– Túlságosan furcsa ez az egész – mondta, két kezét a zsebébe dugva, miközben sóhajtott egyet. - Az egyik nap azt akarják, hogy nyomozzunk utána, a következőben pedig elengedik. Nekem ez nem tetszik, és ahogy észrevettem, Alice sem értette a dolgot.
– Ez tényleg gyanús, uram – helyeselt Riza Hawkeye főhadnagy. – Még a Führer sem csinálna ilyet minden ok nélkül. Az egész olyan, mintha minden meg lett volna tervezve. Ha pedig Alice Morrison tényleg igazat mondott, amiben most már nem kételkedhetünk, talán az áll az egész mögött, aki idehozta.
– Kérdés, miért hozta ide, és mi a célja a lánnyal – adott helyt az ezredes beosztottjai szavainak. – Miss Morrison semmit nem tud, és valószínűleg nem lesz képes megvédeni magát. Nem alkimista, és sosem kapott harci kiképzést. Akárki is áll emögött, valamilyen oka van annak, hogy Alice Morrison itt van. És félek, hogy mire rájövünk, már késő, mert az ellenség lépéselőnyben van. Bár azon sem lepődnék meg, ha ”kedves barátaink” lennének a hunyók.
– A homonculusok?! – kérdezte döbbenten Ed, aki még nagyon jól emlékezett a pár hete, az Ötös Laborban lefolyt harcra, amikor ugyan semmit sem találtak, csak három, magát homonculusnak nevező lényt. – Nem hiszem, hogy ők állnának emögött. Ehhez nagyon erős alkímia kell, ők pedig, ha jól tudom, erre képtelenek. Ezért kellettem volna nekik én.
– Akkor valaki dolgozik nekik – állapította meg Mustang. – Bárki is az, meg kell találnunk, és közben Alice Morrison biztonságáról is gondoskodnunk kell.
– Én vállalom! – jelentette ki Ed, mire mindkét felnőtt döbbenten meredt az alacsony alkimistára. – Úgy vélem, mellettem nem érezné magát annyira feszélyezettnek, mivel már nagyjából ismer. A hadsereg talán megijesztené. Ráadásul Al alig várja, hogy megismerkedjen Alice-szel. Szerintem jól ki fognak jönni egymással.
– Legyen így, de nagyon vigyáznotok kell rá! Ha valami baja esik, annak borzalmas következményei lehetnek, Acél! – figyelmeztette az ezredes, Ed pedig komolyan bólintott.
Ed pontosan tudta, mi forog kockán. Nem akart ártani Alice-nek, hiszen aggódott érte, pedig nem régóta ismerte. Mégis volt bennük valami közös, valami mély fájdalom, ami hasonlatossá tette őket egymáshoz. Meg akarta védeni a lányt, vigyázni akart rá, maga sem tudta, hogy miért. De bármi volt is az ok, semmiképpen sem hagyhatta, hogy a homonculusok, vagy bárki más bántsa Alice-t. Még akkor sem, ha ez hátráltatni fogja a Bölcsek Köve utáni kutatást.

~*~

Alice kimerült volt. Sokáig tartott, mire elmagyarázta a laptopot, meg mindenfélét, amire látogatói kíváncsiak voltak. Nem is bánta, hogy kikapcsolta a gépet, bár hiányoztak neki a filmek, a sorozatok, vagy a képek és írások, amelyeket rajta tárolt. Pihenésre vágyott, de a gondolatok csak úgy száguldoztak a fejében. Mégis miért engedték el? És vajon valóban szabad? Utóbbiban erősen kételkedett, főleg az éjszakai látogatás után. Biztos volt benne, hogy titokzatos látogatójának köze lehetett a mai eseményekhez, de amíg nem tudott többet, csak találgatni tudott. Úgy érezte, okos dolog volt nem beszélni róla, ahogy azt sem említette meg, hogy az ország vezetője minden bizonnyal valószínűleg nem éppen ember. Azzal meg kellett volna magyaráznia a képességét, és semmi kedve nem volt hozzá, hogy szörnyszülöttnek nézzék, megundorodjanak tőle és esetleg kísérletezzenek rajta. Elég filmet látott már ahhoz, hogy tudja, a hozzá hasonlóakon szoktak a tudósok mindenféle borzalmas kísérleteket végezni. És ez ugyan a valóság volt, de jobbnak látta még egy ideig titokban tartani a képességét. Tudta, hogy előbb, vagy utóbb úgyis kiderül, de ő inkább addig akarta takargatni a dolgot, amíg csak tudta.
Szörnyen kimerült volt, aludni akart, de nem bírta lehunyni a szemét. Igazság szerint félt, hogy ezek után mi fog történni. Utált félni, és olyan hasznavehetetlennek érezte magát, mint amikor Angela Maddox, az egyik felsőbb éves lány nekiszorította a falnak, ő pedig képtelen volt védekezni. Csak ez itt még rosszabb volt, mint odahaza. Nem volt itt az anyukája, vagy a bátyja, hogy megvédjék, ha bajba kerül. Itt saját magát kellett megmentenie, mint valami modern tündérmesében. Itt nem volt herceg, aki eljön a bajba jutott királylányért.
A bal karjára nézett, amelyről Dr. Leonard azt mondta, hogy pár napon belül most már biztosan meggyógyul és levehetik róla a gipszet. Alice rettentően örült volna, ha gyorsan eltelik az a pár nap, mert a bőre már nagyon kívánta a meleg vizet és a szappant. Itt a kórházban szerencsésnek érezte magát, mert a fürdőben a tusolókon kívül volt két kád is, de még így is az ápolónők segítségére volt szüksége a fürdéshez. Nem mintha bánta volna, de szeretett volna már végre egyedül vetkőzni és öltözni.

Kopogás zavarta meg a gondolatait, majd nyílt az ajtó és egy fehér ruhás, alacsony, szőke hajú, kék szemű ápolónő lépett be rajta. Alice gyomra összeugrott, ahogy megpillantotta a nő körül gomolygó sötétséget, és valami mást is. Azonnal tudta, hogy az illető nem így néz ki, mert a sötétségben egy másik alak körvonalait látta felderengeni. A sötétség és az érzés pont ugyanolyan volt, mint a Führer esetében, de Alice érzett benne valami mást is. Felderengett előtte az előző éjszaka, és rájött, hogy pont ezt érezte akkor is, amikor a titokzatos látogató felbukkant a sötét folyosón. Az ápolónő, vagy bármi volt is, becsukta maga után az ajtót, majd a lányhoz lépve elmosolyodott. Ha Alice gyomra nem ugrott volna össze, a szíve pedig nem a torkában dobogott volna, akkor még vissza is mosolygott volna a nőre, már ha az illető valóban egy nő volt.
– Látom, már jobban érzed magad – csicseregte a nő, mire Alice mélyen lélegzett párat.
– Igen, már sokkal jobban – felelte olyan nyugodtan, ahogy tőle telt, de még így is érezte, hogy a hangja megremeg. A kék szemekben mintha elégedettség csillant volna. – Te azonban nem az vagy, akinek mutatod magad – folytatta a lány.
– Ó! – jött a reagálás, és mintha ebben az egy hangban elismerés hallatszott volna. – Szóval sokkal többre vagy képes, mint hittük.
– Ki vagy te? Mutasd meg magad, mert ha jól sejtem, nem így nézel ki valójában – döntötte félre Alice a fejét, mire az idegen elkuncogta magát.
– Csak meg ne ijedj, Utazócska – kuncogott az illető, amiből Alice ráismert a kifejezésre. Ő is pont ezt mondta neki az éjjel. Utazócskának nevezte.
Fény villant, majd a döbbent lány előtt már nem egy nő állt, hanem egy fiú. Legalábbis az arca alapján biztosan. Magas volt, talán tíz centivel magasabb Alice-nél, gyönyörű, világos bőrű arcából ametiszt lila szemek meredtek a lányra. Olyanok voltak, mint két ragyogó ékkő. A fiú haja hosszú volt, zöldes színű és tincsei hasonlítottak egy pálmafa leveleire, amelyeket egy fekete fejpánttal fogott hátra. Ruhaként egy testhez tapadó, a hasát szabadon hagyó fekete toppot, fekete rövidnadrágot, rajta fekete színű szoknyaszerűséget viselt. Kezén az ujjait szabadon hagyó kesztyű volt, és ahogy tett pár lépést hátra, Alice észrevette, hogy nem visel cipőt. Helyette olyasfajta, hosszú zokniszerűséget viselt, amely a sarkát és a lábujjait szabadon hagyta. Ijesztő, ugyanakkor rettentően gyönyörű teremtés volt. Alice pár pillanatra rajta is felejtette a szemét, míg az alak kuncogni nem kezdett. A lány pislogott párat, és úgy tűnt, a másik igencsak élvezi a dolgot.
– Csak nem tetszem? – kérdezte kaján vigyorral.
– Szó, ami szó, valóban gyönyörű vagy – jegyezte meg Alice, aki érezte, hogy a félelme egy része kezd elpárologni. Nem érzett ártó szándékot a lényből, bár tisztában volt vele, hogy veszélyes. És mintha elégedettséget látott volna rajta a dicséret hallatán. – De még mindig nem tudom, hogy ki vagy és mit keresel itt.
– Ezen könnyen segíthetünk – mondta a másik, és egy ugrással ágyon termett, szemben Alice-szel, a lány pedig ijedten hőkölt hátra, ahogy a teremtmény kaján vigyorral közelebb kúszott hozzá, megtámaszkodva a lány két oldala mellett. – A nevem Envy – mutatkozott be. – Homonculus vagyok, és azért vagyok itt, hogy szemmel tartsalak, Utazócska. Vigyáznom kell rád, nehogy bajod essen.
– Vigyáznod? – kérdezte Alice óvatosan, miközben azon gondolkodott, mi a fene lehet az a homonculus. Ilyen lénnyel ugyanis még nem volt dolga. – Ezek szerint te voltál a tegnap éjszakai látogatóm. Te hívtál ezen a nem túl kedves becenéven. És fogadok, hogy közöd van a ma reggeli dolgokhoz is.
– Talán igen, talán nem – vont vállat Envy. – De áruld már el nekem, honnan tudtad, hogy nem úgy nézek ki, mint ahogy bejöttem.
– Miért árulnám el? – fújt Alice. – Te sem vagy túl közlékeny, Envy. Nem bízom benned, szóval, ha azt akarod, hogy beszéljek, érd el, hogy bízzam benned.
– Ez nagyon jó, nagyon jó! – nevetett fel vidáman a homonculus. – Szeretem azokat az embereket, akik nem adják meg magukat egykönnyen. Nem is vagy olyan buta, ember létedre, Alice Morrison. Valóban a hasznunkra leszel, ha eljön az idő. Csak addig se csinálj semmi butaságot, mert nem biztos, hogy akkor élve megúszod.
Mielőtt Alice reagálhatott volna, Envy lepattant az ágyról, és az ablakhoz lépett, majd kitárta úgy, hogy kiférjen rajta. Felguggolt az ablakpárkányra, és visszanézett a lányra, majd elmosolyodott. A mosolytól Alice gyomra újra összeugrott, mert Envy arca egyszerre volt vidám és fenyegető. Majd a homonculus fogta magát, és kiugrott az ablakon. Alice halkan felsikkantott, majd amilyen gyorsan csak tudott, az ablakhoz sietett, de alant nyomát sem látta szétzúzott holttestnek, vagy sérült alaknak. Károgásra lett figyelmes, és mikor felnézett az égre, ott egy holló szállt le a szemközti fa egyik ágára és Alice biztos volt benne, hogy őt figyeli. Ekkor jutott el a tudatáig, hogy Envy alakváltó. És ami még eszébe jutott, hogy ha Envy egy homonculus, akkor elképzelhető, hogy a Führer is az. Ez a felismerés pedig erősebben vágta fejbe, mint egy lórúgás, mert ha az elmélete igaz, akkor az ország vezetője valóban nem ember. Csak azt nem tudta, hogy a képessége felfedése nélkül ezt hogy hozhatná Ed és a tábornok tudomására.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)