Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Alice csomagolt. Alig több mint egy hét telt el azóta, hogy visszakapta a holmiját, Dr. Leonard pedig úgy ítélte meg, hogy a lány már elég jól van ahhoz, hogy elhagyhassa a kórházat. Ed pedig megígérte, hogy mindenben segíteni fogja őt, sőt már szállást is intézett neki, bár hogy hol, azt Alice nem tudta. Mindenesetre hálás volt a fiatal alkimistának, de mégis kényelmetlenül érezte magát, hiszen nem szeretett volna másvalakire hagyatkozni. Ám mivel nem rendelkezett amestrisi cenzszel, azaz az ottani fizetőeszközzel, így kénytelen volt elfogadni Ed segítségét, amíg ő maga nem tud pénzt keresni. Elhatározta, hogy amint munkát tud vállalni, és elég pénzt keres, mindent kamatostul visszafizet a fiúnak. Bár Ed ragaszkodott hozzá, hogy Alice minden költségét ő állja, a lány tudta, hogy ez azért nem mehet a végtelenségig. Jelenleg azonban sokkal fontosabb dolga is volt annál, minthogy a pénz miatt aggódjon.
Hiszen még mindig nem tudta, hogy került ide, mi célból, valamint ott volt az a homonculus-dolog is. Envy ugyan azóta az ominózus nap óta nem látogatta meg, de Alice rendszeresen úgy érezte, hogy valaki figyeli. Ám látni sosem látott senkit, az érzékei azonban állandóan jeleztek. Legtöbbször a pokolba kívánta a képességét, de kezdett rájönni, hogy itt talán ez nem is olyan haszontalan dolog annak ellenére, hogy nem tudta megvédeni magát. Envy, bár nem tűnt veszélyesnek, de Alice biztos volt benne, hogy erősebb nála és semmi esélye sem lenne ellene, ha a lény megtámadná. Ám úgy tűnt, a homonculusnak nem ez volt a szándéka, talán csak figyelmeztetésnek küldték, vagy azért, hogy szemmel tartsa őt. Mindenesetre Alice-t nem egyszer verte ki a hideg veríték, ha megérezte, hogy egy bizonyos illető a közelében van. Tisztában volt vele, hogy Envy valószínűleg tudja, hogy ő érzi a jelenlétét, és talán még mulattatja is, ami nem tette Alice-t túl boldoggá. Inkább idegessé, ha arra gondolt, amit Envy akkor mondott neki, amikor
a szobájában volt. Valami miatt szükségük volt rá, valami miatt, amit ők maguk nem tudtak megtenni, így Alice nélkülözhetetlen volt a számukra. Nem lelkesítette a gondolat, hogy ki van szolgáltatva egy csapat akármilyen lénynek, és még azt sem tudta, hogy hányan is vannak pontosan. De ezen ráért még törni a fejét.

Éppen az utolsó ruhát tette be a nagytáskába, amikor nyílt az ajtó, és Ed lépett be rajta kopogás nélkül. Alice már kezdte megszokni az elmúlt napok során, hogy a nála két évvel fiatalabb fiúnak szokása volt nem kopogni, ha belépett valahová. A lány szerencsésnek mondhatta mindkettőjüket, hogy még nem tört rá olyan alkalmakkor, amikor nem volt éppen szalonképes állapotban. Legszívesebben szóvá tette volna a dolgot, de úgy érezte, úgysincs értelme. Edward Elric mások elmondása szerint is ilyen volt, még Roy Mustang irodájának ajtaján sem igen kopogtatott, ha bebocsáttatást kért, ami azért vallott egyfajta rossz modorra. Elvégre az ezredes mégiscsak a felettese volt, bár még Alice számára is nyilvánvaló volt, hogy a fiú nem kedveli a férfit.
– Készen vagy? – kérdezte Ed köszönés helyett, mire Alice bólintott.
– Amint látod – mosolygott rá a lány, ami már komoly eredménynek számított.
– Akkor menjünk – mondta az alkimista, majd mikor Alice lezárt a táskát, Ed minden tiltakozás ellenére egyszerűen fogta és már vitte is. Alice csak pislogni tudott, mialatt a másik már kinn is volt az ajtón.
– Menjünk – vont vállat Alice, felvéve a hátizsákot, majd vállára kapta a festő felszereléseit és a laptopját tartalmazó táskát.
– Add ide, nem kéne ilyen nehezeket emelned – vette át Ed a laptop táskát, amit Alice némi gondolkodás után rábízott. – Most gyógyultál meg, nem lenne szerencsés, ha megint megsérülnél. Meg amúgy is, lány vagy.
Alice vállat vont, és magában levonta a következtetést, hogy Ed a maga nyers modora mögött azért tud néha igazi úriember is lenni. Ráhagyta a dolgot, és lassan elindultak. A lány még nem tudott olyan gyorsan haladni, és bár már mankóra nem volt szüksége, a lépcsőn való lemenetel még jelentett számára egy kis problémát. Ed segíteni akart neki, de ő visszautasította, majd a korlátba kapaszkodva szép lassan, óvatosan lelépdelt az emeletről.

Hamarosan kiértek az épületből, majd átvágtak a kórház udvarán a kapuhoz, hogy végre elhagyhassák az intézetet. Mikor végre kívül voltak, Alice végre először pillanthatta meg Amestris fővárosát, vagyis annak csak egy részét. Bár tudta, hogy ezerkilencszáztizennégyet írnak, mégis megdöbbentették a körülmények. Az emberek régies, a huszadik század elején divatos ruhákban sétáltak, az utakon régi típusú autók közlekedtek, valamint nem egy lovaskocsit és szekeret is látott, ami valószínűleg itt nem volt szokatlan látvány. Úgy tűnt, az öltözéke nem keltett feltűnést, de Ed már elmagyarázta neki, hogy a farmernadrág és a póló teljesen normálisak errefelé. Ezek szerint, bár a huszadik század elején jártak, divatban voltak átfedések a huszonegyedik századi Föld és eközött a világ között, ahová pottyant. Fogalma sem volt, hogy fog eligazodni ebben az új, idegen világban, de igen kíváncsi volt már rá, Ed pedig megígérte, hogy ő és az öccse, akivel még nem találkozott, mindenben a segítségére lesz.
Miközben nézelődött, Ed szinte teljes természetességgel intett le egy fekete színű autót, amelynek tetején a Taxi felirat díszelgett. Alice örömmel állapította meg, hogy legalább valami ismerősbe botlott ebben a világban, ami nem igényel számára magyarázatot. Ed úriemberhez méltón nyitotta ki az ajtót Alice előtt, amin az érintett meglepődött, de betudta annak, hogy a fiatal alkimistának megvan az oka erre a figyelmességre. Hamarosan elindultak, Alice-nek pedig volt alkalma megfigyelni az utcákat, az embereket és elgondolkodni rajta, hogy mik is várhatnak még rá.
Forgalmas utakon suhantak, elhaladtak jó pár ruhaüzlet, néhány vegyeskereskedés és egy cukrászda mellett is, amelyről Ed azt állította, hogy az egész Központi Városban ott kapni a legjobb süteményt. Alice csak bólintott, hiszen nem tudott mást tenni, nem voltak összehasonlítási alapjai, de arra a következtetésre jutott, hogy Ed szereti az édességet. Persze megkérdezni nem akarta.
– Az öcsém már alig várja, hogy megismerjen – szólalt meg hirtelen Ed, mire Alice meglepetten pislogott. Igaz, hogy a fiú említette, hogy van egy Alphonse nevű testvére, aki egy évvel fiatalabb nála, de ez most olyan hirtelen jött, hogy a lány teljesen össze volt zavarodva. – Ne lepődj majd meg rajta, mert kissé… fura.
– Mármint? – kérdezte Alice, mert kiérezte Ed hangjából, hogy a fiatal alkimistát mintha kényelmetlenül érintené valami.
– Majd meglátod, de ígérd meg, hogy nem fogsz megijedni – mondta Ed komoly hangon.
– Megígérem – biccentett Alice, miközben azon morfondírozott, vajon mi fura lehet egy tizennégy éves fiún. De nem kérdezett semmit, viszont egyre kíváncsibb volt erre az Alphonse Elric nevű személyre.

~*~

Alphonse Elric igen ideges volt, hiszen Alice-t ma engedték ki a kórházból, és Ed azt mondta, intézett neki egy szobát itt a hotelben, ahol ők is rendszerint megszálltak. A fiatalabbik Elric fiú izgatott volt, hiszen már meg akarta ismerni azt a titokzatos lányt, akiről a bátyja annyit mesélt neki. Persze, megértette ő, hogy a látványa, egy páncél, mint az övé esetleg megijeszthette volna a súlyos eseten átesett beteget, de mégis szomorú volt, amiért nem látogathatta meg a kórházban. Ed sok érdekes dolgot mesélt neki Alice-ről, rengeteg olyan dolgot, amit még ő maga sem értett pontosan, de látszott, hogy igyekszik elmagyarázni őket az öccsének. A másik világ, ahol mindenféle furcsa dolgok vannak, Al fantáziáját is izgatták, hiszen még sosem hallott olyan dolgokról, mint számítógép, hordozható telefon, vagy akár mosógép. Ő is, akárcsak Ed, roppant kíváncsi volt, de a bátyjával ellentétben nem volt harcias, mindig igyekezett mindenben meglátni a jót, még akkor is, ha az illető, akivel szembekerültek, a velejéig romlott volt. Persze őt is ugyanaz a csapás érte, mint Edet, mindössze ő a testvérének köszönhetően talált egy új lakhelyet a lelkének.

Al felpattant a kanapéról, ahol eddig ült, majd ideges léptekkel kezdett fel-alá járkálni a szobában. Úgy érezte, Ednek és Alice-nek már itt kéne lenniük, nem is értette, miért késlekednek annyit. Hiszen a bátyus már több, mint egy órája elment, és ha taxit fogtak, már meg kellett volna érkezniük. Alnak eszébe jutott, hogy talán lemehetne a földszintre megvárni őket, ám ha ő lépcsőn meg, a másik kettő meg a liftet használja, akkor könnyen elkerülhetik egymást. Pedig Al már nagyon vágyott rá, hogy végre személyesen is találkozhasson Alice Morrisonnal. Biztos volt benne, hogy nagyon jól ki fognak jönni egymással, hiszen Ed olyannak írta le a lányt, aki nyugodt, kedves és kissé szomorkás. Edward Elric pedig remek emberismerő volt, ezt mindenki tudta, de néha még őt is becsapták az ösztönei, ha nem vigyázott eléggé. Viszont a fiatalabb fiú azt is tudta, hogy a bátyja sosem hagyna magára egy bajba jutott embert, ahhoz túlságosan jószívű volt.

Hirtelen lépéseket hallott, mire abbahagyta a járkálást. Egyértelműen a bátyja léptei voltak, hiszen azokat ezer közül is megismerte volna. Ahogy a léptek közeledtek, egy másikat is meghallott, valamint hallotta a halk beszédfoszlányt. Az egyik hang egyértelműen egy lányhoz tartozott, aki Al szerint nem lehetett más, csak Alice Morrison, amitől a páncélba zárt testvér ismét ideges lett. Al rettentően aggódott, hogy Alice vajon majd mit szól a külsejéhez, nem fogja-e túl furcsának találni, esetleg nem tesz-e fel olyan kérdéseket, amelyek kényelmetlen helyzetbe hozhatják. Hiszen Ed elmondása szerint a lánynak minden új volt itt, az alkímiáról sem tudott, így talán egy fiú látványa, aki ”hobbiból egy páncélt visel” – a fivérek mindenkinek ezt a mesét adták be, hogy elkerüljék a kínos helyzeteket – ugyancsak szokatlan látványt nyújthat majd neki. A lépések megálltak az ajtó előtt, Al pedig nem tudta, hogy állva maradjon, vagy visszaüljön a díványra. Végül az utóbbi mellett döntött.
– Megérkeztünk – hallatszott Ed hangja. – Al már biztosan vár, gyere!
– Rendben – válaszolta egy lányhang, mire a fiatalabb Elric-fivér idegességében ökölbe szorította a kezét.
Kinyílt az ajtó, és a két alak belépett a szobába, majd pillanatokkal később egy velőtrázó sikítás hallatszott.

~*~

Envy elgondolkodva állt a telefonfülke előtt. Nem tudta, hogy vajon most felhívja-e Őt, vagy sem. Napok óta figyelte már Alice Morrisont, és tisztában volt vele, hogy a lány is érzékeli a jelenlétét. Ezek szerint képes volt őt kiszúrni az alakváltó képessége ellenére is, ami roppant hasznossá tette őt. Másfelől Envy számára ez komoly problémát jelentett, hiszen a képessége pont arra szolgált, hogy bármilyen környezetbe hibátlanul és láthatatlanul be tudjon olvadni. Ha viszont Alice képes meglátni bárhol, bármilyen alakban, az nem túl szerencsés rá nézve. Ha pedig még a hadseregnek is beszámol róla, vagy annak a kis törpeméretű alkimistának, akit a homonculus annyira szeretett bosszantani, akkor meglesz az esélye, hogy lelepleződik. Bár, ahogy Envy megfigyelte, a lány szinte minden alkalmat elkerült, hogy a képessége ne derüljön ki. Ezek szerint, meglehet, hogy ő maga is félt, ami viszont a homonculus malmára hajtotta a vizet.

Továbbá, Envy nagyon kíváncsi volt azokra a dolgokra, amiket Alice Ednek és annak az idióta Roy Mustang ezredesnek mondott egy másik világról. Ha valóban létezik egy másik világ, rá kell jönniük, hogy juthatnának át oda. Ehhez azonban úgy tűnt, Alice a kulcs, de amíg a lány nem emlékszik rá, bajosan ejthetik meg a dolgot. Tehát csak módot kell találni rá, hogy visszajöjjenek az emlékei. Ehhez pedig Rá van szüksége, hiszen egyedül ő képes alkímiát használni. Ráadásul Neki mindig jó ötletei vannak. A homonculus döntött, bár tudta, hogy nem túl sok hírrel szolgálhat a Mesterének, viszont Ő elvárta, hogy mindenről jelentsen neki. Bemehetett volna a Parancsnokságra is, de semmi kedve nem volt Pride és Sloth füle hallatára megvitatni egy ilyen dolgot. Hogyisne, a végén az a kettő még rajta röhögne, Envyben pedig túl sok önérzet volt ahhoz, hogy ezt szó nélkül hagyja. Fogta magát, belépett a fülkébe, majd egy érmét dobott a telefonba és tárcsázta Mestere számát. Remélte, hogy felveszi, hacsak nem megint a kertben gazolt, ápolgatva a növényeit, ahogy szokta. Mikor a harmadik csengésre sem vette fel, Envy már kezdett aggódni és már éppen ott tartott, hogy leteszi a kagylót, amikor egy női hang szólt bele.
– Ki az? – kérdezte a nő, mire Envy felsóhajtott.
– Csak a kedvenc homonculusod – válaszolta a másik csevegő stílusban. – Érdekes hírem vannak a számodra.
– Remélem hasznosak is, mert tudod, mi jár azért, ha megint valami ostobasággal zaklatsz. – A vonal másik végén levő hang hang öreg volt, kissé reszelős, fenyegetés is áradt belőle, amit a homonculus nem vett annyira komolyan, amennyire kellett volna. – Mondd gyorsan!

Envy kedélyesen, vigyorogva számolt be Alice képességéről, a veszéllyel, amit hordoz, valamint arról, amit a lány Ednek és az ezredesnek mesélt. Annyi ideig mesélt, hogy újabb két érmét kellett feláldoznia, és már tudta, hogy így valószínűleg lemondhat az aznapra tervezett parféról. Vagy felkeresi Pride-ot, és kizsarol tőle néhány cenzet. Ha valamihez Envy nagyon értett a kémkedésen kívül, az a zsarolás volt, ezt pedig mindenki tudta.
Mikor befejezte a mondandóját, néhány másodpercig, talán egy fél percig is, csend volt a vonal másik végén, a homonculus pedig azt hitte, hogy Mestere már letette a kagylót, amikor hirtelen a nő megszólalt.
– Ezek valóban érdekes hírek, Envy, jó munkát végeztél – mondta reszelős hangján, Envy pedig büszkén elmosolyodott. – Mindenképpen figyeld továbbra is a lányt, próbálj közel kerülni hozzá, nem érdekel, hogy tudja, ki vagy. Ha kell, barátkozz össze vele, mit bánom én, de tudj meg tőle mindent arról a másik világról és a képességéről!
– És mi legyen az Acélmütyürrel, meg a Bádogdobozzal? – kérdezte Envy, akinek voltak azért fenntartásai a tervvel kapcsolatban. – Ha Alice elmondja nekik, ki vagyok valójában, nehezen kerülök a közelébe.
– Ha Edward Elric, vagy a drágalátos öccse akadékoskodna, állítsd meg őket! De nem ölheted meg egyiküket sem, élve kellenek nekünk! – figyelmeztette a nő. – Ha másképp végképp nem megy, rabold el a lányt, de ne essen baja! Ha valóban olyan képességei vannak, amikről beszámoltál, nagy hasznát vehetjük, még talán nagyobbat, mint reméltük.
Envy éppen meg akarta kérdezni, hogy Mestere mire céloz, de a nő hirtelen letette a telefont, a kagylóból pedig csak sípoló hang hallatszott. A homonculus fújt egyet, majd elhagyta a telefonfülkét, miközben azon morfondírozott, hogy hogyan is csinálja ezt a barátság-dolgot. Bár előbb azt kéne kiderítenie, hogy a Mitugrász hová is vihette Alice-t. Végül eszébe jutott, valószínűleg a hotelba, ahol a kölyök és az öccse mindig megszállnak. Envy máris jobban érezte magát, és fütyörészve indult el a Parancsnokság felé, hogy pénzt szerezzen. Ha homonculusként nem is volt szüksége ételre, de az édességet azért még nagyon szerette. A város legjobb parféja pedig minden pénzt megért. Szó szerint is.

~*~

Ed és Al döbbent ijedtséggel néztek Alice-re, aki halálra vált arccal sikított, mikor megpillantotta a páncélba zárt valamit. Olyan volt, mint egy szellem, egy halott ember lelke, Alice pedig mindenfajta lényt elviselt, de a kísértetekkel kissé hadilábon állt. Az entitás, vagy bármi is volt, hasonlított Edre, mindössze fiatalabbnak tűnt. Szőke haja, majdnem barnába hajló, sárgás színű szeme volt, testalkata pedig nagyjából olyan tíz-tizenkét évesnek tűnt. Amikor Ed azt mondta, hogy Al különleges, a lány nem éppen erre gondolt, így mikor végre úrrá tudott lenni a hangján – azon is csodálkozott, hogy még nem rohant senki be a szobába a nagy hangzavar miatt – falfehér arccal, remegve nézett a páncélra.
– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Ed, miközben felvonta a szemöldökét.
– Az... rendben van… hogy az öcséd különleges… – mondta akadozva Alice. – De… egy szót sem szóltál arról, hogy kísértet! – fejezte be idegesen mutogatva a fiatalabb fiúra. A szellemforma időközben eltűnt, de ez nem igazán nyugtatta meg a lányt.
– Nem vagyok kísértet – szólalt meg Al, mire Alice ugyan lejjebb engedte a kezét, de akkor is kétkedve, még mindig riadtan bámult a fiúra. – Ez… szóval…

Al segítségkérően nézett a bátyjára, de Ed is tanácstalannak tűnt. Az idősebb fivérnek átfutott a fején, hogy Alice talán nem hétköznapi, hiszen tőle is megijedt az elején. De képtelenség, hogy tudna Alról, hiszen arról, ami gyerekkorukban történt velük, alig pár ember értesült. Ők pedig biztos nem adták ki a titkukat senkinek. A humán transzmutáció nem olyasmi volt, amiről az ember szívesen cseverészett, hiszen tiltott tudománynak minősült. Ed tanácstalanul megvakarta a tarkóját, majd jobb ötlete nem lévén, a kanapéhoz kísérte a még mindig sokkos állapotban levő lányt, majd helyet foglalt mellette. Al, nem lévén más választása, az egyik fotelban foglalt helyet, és mindkét fiú várakozóan nézett a lányra. Eltelt vagy tíz perc, mire Alice összeszedte magát annyira, hogy beszéljen. Tudta, hogy ezzel leleplezte magát, és tisztában volt vele, hogy lépnie kell. Ha Edék most rákérdeznek, nem igazán hazudhat még akkor sem, ha ezzel örökre elássa magát a szemükben. Pont ettől félt, pont ezért nem mert megszólalni, még úgy sem, hogy mindkét fivér őt nézte. Alice tudta, hogy várnak, arra vártak, hogy megszólaljon, de nem tette.
– Szóval… – szólalt meg végül Ed, aki úgy tűnt, elunta a dolgot, ám a hangja bizonytalanul csengett. – Mégis… mi volt ez a kísértet-megjegyzés?
– Én… – Alice nagy levegőt vett, mielőtt feltárta volna az igazságot. – Én… képes vagyok látni azt, ami el van rejtve – mondta, mire Ed a homlokát ráncolva nézett előbb a lányra, majd Alra, ám úgy tűnt, az öccse pont olyan tanácstalan, mint ő maga. – Látom az igazságot, amit néhányan elrejtenek magukban. Például, képes vagyok látni az alkímiát is. Nem tudom jobban megmagyarázni. A képességem már kiskorom óta megvan.
– Látod az alkímiát?! – döbbent meg Ed, akinek leginkább ez ragadta meg a figyelmét. -– Mégis… hogyan, és az hogy néz ki? – kérdezte óvatosan.
– Hogy is fogalmazzam meg? – töprengett Alice. – Szóval, amikor találkoztunk, láttam mögötted egy szürkés örvényt, az ezredes mögül pedig lángok csaptak fel. Ebből gondoltam, hogy az ő képessége a tűzzel kapcsolatos. De mindezt csak az első alkalommal látom, akkor is csak nagyjából fél percig. Utána már képes vagyok beazonosítani bárkit a képességei, vagy az elrejtett külseje alapján. Odahaza így voltam képes látni a boszorkányokat, démonokat, koboldokat, vagy akár a kísérteteket is.
– És bennem mit láttál? – kérdezte hirtelen Al, akit nagyon izgatott, hogy a lány miért mondta rá, hogy kísértet.
– Egy nagyjából tíz-tizenkét éves fiút, vagyis inkább egy szellemfélét – vallotta be Alice. – De ha nem vagy szellem, akkor mi vagy?

A fivérek nem válaszoltak azonnal, mindketten a gondolataikba merültek. Ed végre megértette, hogy Alice miért rémült meg tőle az első alkalommal. Látta az alkímiáját, ő pedig el sem tudta képzelni, hogy az milyen lehet, egyáltalán azt sem tudta eddig, hogy az alkímiának színe és formája lehet. És végre megértette, hogy a lány miért riadt meg a öccsétől, miért viselkedett olyan idegesen a többiek jelenlétében. Nemcsak az idegen világ merítette ki és ijesztette meg, de attól is tartott, hogy mi lesz, ha valaki felfigyel a képességére. Hiszen mások akár fel is használhatják a saját céljaikra. Ha Alice mindenkinek látja az igazi alakját, vagy akár a képességét, akkor a homonculusok és azok irányítója kezében veszélyes fegyver válhat belőle. Gyengéden megpaskolta Alice vállát, mire a lány megremegett.
– Nem kell aggódnod, mi majd megvédünk – mosolygott rá Ed, mire Alice megkönnyebbülten fújta ki az eddig visszatartott levegőt.
– Így van, senkinek sem fogjuk hagyni, hogy bántson téged – csatlakozott Al is.
– Köszönöm – biccentett Alice.
– Bátyus – folytatta a fiatalabb Elric-fivér –, ha már Alice mindent bevallott, talán mi is tartozunk neki egy vallomással, hogy megértse ezt a kísértet-de-mégsem-dolgot.
– Talán igazad van – hagyta helyben Edward, majd Alice felé fordult. – Valamit el kell mondanunk neked, amit elsőre talán nehéz lesz megemésztened, és talán utálni is fogsz minket érte, de engem legalábbis biztosan. És ennek köze van Alhoz.
– Nem tudsz olyat mondani, amivel megutálhatnálak, Ed – mosolyodott el Alice, de látva Ed megtört és reményvesztett tekintetét, a mosoly lehervadt az arcáról.
Ed pedig halkan beszélni kezdett, mindent elmondva Alice-nek saját magukról, az anyjukról, Trisha Elricről, hogy hogyan halt meg, ők pedig hogy próbálták visszahozni, és ezért milyen árat kellett fizetniük. Mire végzett, Alice többet tudott meg az alkímiáról, mint amennyit elsőre akart, és bár néhány dolog homályos volt számára, annyit felfogott, hogy a halottfeltámasztás még itt sem megy zökkenőmentesen. Valamint megértette, hogy Ed mindezért saját magát teszi felelőssé. Értelmet nyert számára továbbá, hogy miért látta Al lelkét a páncélban, és nem is találta olyan borzalmasan ijesztőnek a dolgot. Most már nem, hogy tudta, mi rejtőzik valójában a felszín alatt.

Mikor Ed elhallgatott, és nem nézett rá, Alice tudta, hogy a válaszára vár. A lány biztos volt benne, hogy Ed azt hiszi, most gyűlöli őt. De hogy is tudta volna gyűlölni, ha ő és Al sem undorodtak tőle? Ed nem volt hibás, tette, amit tennie kellett. Hirtelen mozdult, és megölelte Edwardot, aki döbbent nyögéssel nyugtázta a dolgot. Al a fotelban csendben figyelte kettőjüket, és egyikük sem szólt egy szót sem. Nem is volt szükség szavakra, hiszen mindannyian pontosan értették a többiek érzéseit. Alice pedig életében először érezte úgy, hogy nem szörnyszülött, hiszen olyan emberek között volt, akik elfogadták őt a képességével együtt. Ő pedig szintén elfogadta az Elric-fivéreket minden hibájukkal egyetemben. A lány úgy érezte, végre igazi barátokra talált, akikkel képes lesz egy nyelvet beszélni.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)