Találkozás a Tél peremén írta: Saszta

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


Választott kívánság:

Trónok harca

Nyolcadik évad. Daenerys és kísérete elérik Derest. Sansa újra találkozhat rég nem látott férjével, de vajon a lány gondolt-e, gondol-e rá úgy, mint a férjére? És mit szól a találkozáshoz maga Tyrion? Egy csendes, várfalon tett séta alkalmával talán elbeszélgethetnek...



Találkozás a Tél peremén
- BaO2 kívánsága alapján -


•´`•.(*•.¸(`•.¸¸.•´) ¸.•*).•´`•
•´¨*•.¸¸Sansa ¸¸.•*¨`•
•´`•.(¸.•´(¸.•* *•.¸) `•.¸).•´`•


Egy újabb fekete holló érkezett meg Deresbe, és mint mindig, Sansa torka most is összeszorult, mikor kezébe vette a levelet, bár arca rezzenéstelen maradt. Sötét szárnyak, sötét szavak – jutott eszébe mostanában egyre többször, amit az apja mondott mindig, valahányszor megpillantotta az égen a hírvivőket. Féltette testvérét, Jont, aki Délre utazott, hogy beszéljen az új Targeryen trónbitorlóval, amit ő nagy fenntartásokkal fogadott. Nem bízott egy Targeryenben sem. Azaz tulajdonképpen Kisujjtól elég alaposan megtanulta, hogy senkiben sem bízhat, de a Targeryenektől különösen féltette Jont, főleg, hogy személyesen neki kellett Sárkánykőre utaznia. A Délre utazás a Starkok legrosszabb ómenje volt, hiszen ha valaki elhagyta Északot, az eddig – a két lány kivételével – még sosem tért vissza. Nem csoda hát, hogy Sansa annyira rettegett attól, hogy Jont sem látja viszont többé.

Egy ideig élvezte ugyan, hogy ő lehet Deres úrnője, ám ahogy egyre több minden hárult rá, úgy kezdett ez számára egyre terhesebb lenni, főleg a legutóbbi döntései hagytak mély nyomot benne. Kisujj bármennyire is egy mocskos köpönyegforgató volt, Sansa rengeteget tanult tőle, s egyfajta tanítómesterként tekintett rá, így bár nem érte váratlanul, de bárhogy is próbálta tagadni, fájt neki Petyr árulása. Ami viszont még nagyobb aggodalomra adott okot, az az volt, hogy az urak láthatólag egyre jobban kezdtek elpártolni Jontól, és őt tartották Deres királynéjának, bármennyire is próbálta azt hangsúlyozni, hogy ő pusztán csak Jon nevében jár el. Attól tartott, fivére minél tovább van távol, hatalma annál inkább meggyengül.
Éppen ezért nagy megkönnyebbülés érte, mikor a Starkok rémfarkasának pecsétjével ellátott levelet felbontva megtudta, hogy fogadott bátyja visszafelé tart Daenerys Targeryennel az oldalán, és együtt fognak harcba szállni az Éjkirállyal. Azonban ami a levél második felében állt, némileg nyugtalanította… Jon ugyanis hűséget esküdött Daenerysnek, s elfogadta őt, mint jogos uralkodót, ami a jelen helyzetben több szempontból is problémát jelenthetett. A többi úr minden bizonnyal nem fogja ezt jó szemmel nézni, hiszen már a Délre utazását is nehezen fogadták el. Valamint az sem festett túl szép jövőképet Sansa lelki szemei elé, hogy, ha megnyerik a halottak elleni háborút, akkor utána mehetnek majd Dél felé a vastrón elfoglalása érdekében, hiszen Daenerys nem túl valószínű, hogy valaha is lemondana trónköveteléséről. Márpedig egy ekkora háború több mint elég Északnak. Bár a holtak seregétől való rettegés miatt valószínű, hogy az urak magukban tartják majd aggályaikat, ám így fennáll a veszélye, hogy a háború végeztével Jon ellen fordulnak majd. Főleg, ha Kisujj szépen lassan elkezdi elvetni a kétely magjait, mint ahogyan azt Arya és őközötte is megpróbálta megtenni. Sansa nemigen értette, Petyr miért árult el folyton mindenkit maga körül, még azokat is, akiket tényleg szeretett. Mert Sansa tudta, hogy a férfi valóban szerette őt. Mégis most arra játszott, hogy összeugrassza őt Aryával, és meglássa, a végén ki marad majd állva kettejük közül.

Kétsége sem volt afelől, mire megy ki a játék: Észak trónjára fájt a foga. Még most is, mikor magával a halállal kellett szembenézniük, csak magára tudott gondolni… Talán pusztán csak ilyen volt Baelish természete, és képtelen volt önzetlen lenni, talán éppen azért, mert sosem kapta meg azt, amire valójában vágyott, így végül minden mást meg akart szerezni, azzal enyhítve az anyja, Cat hiányát. Bármi is volt az oka, Sansa tudta, hogy véget kell vetnie Petyr ármánykodásainak, és most már azzal is tisztában volt, hogy nem elég négyszemközt szembesítenie a férfit ezzel, hanem végleg el kell hallgattatnia, ha nem akarja, hogy még jobban meggyengítse Jon már amúgy is gyenge lábakon álló hatalmát.

Akkor, abban a percben meghozta ezt a nehéz döntést, és beavatta Aryát a tervbe, aki szintén egyetértett vele, hogy ezt kell tenniük. Ám most, hogy ott ült Deres nagycsarnokában, és Petyr térden állva könyörgött az életéért, nehezére esett kimondania minden egyes szót, és nem megkegyelmezni neki. Csak az adott neki elég erőt hozzá, hogy sorban felelevenítette mindazon alkalmakat, mikor Kisujj hátba szúrta őket.
Mikor aztán Arya elvágta a torkát Baelish saját tőrével, ő pedig odament a holttesthez, rá kellett döbbennie, hogy egész életében csak egyvalaki volt a testvérein kívül, aki nem akarta kihasználni és elárulni őt: Tyrion.
Bár már évek óta nem keresztezték egymást útjaik, Sansa sosem felejtette el első férjét. Rövid házasságuk alatt megkedvelte és hamarosan elkezdte tisztelni is a törpét, aki soha semmit nem erőszakolt rá, és gondja volt arra, hogy minél kisebb konfrontáció érje őt. Tyrion Lannister volt az egyetlen ember, aki Királyvárban végig kiállt mellette, és mindent megtett az ő biztonságáért, ami csak hatalmában állt. Sansa biztos volt benne, hogy nagyrészt neki köszönheti, hogy élve kijutott az oroszlánok barlangjából. Eddig azonban egyszer sem volt lehetősége megköszönni mindezt Tyrionnak, ám a levélben az állt, hogy volt férje Daenerys szolgálatában áll, mint Segítő, így végre valahára alkalma adódik majd, hogy kifejezhesse háláját felé.

•´`•.(*•.¸(`•.¸¸.•´) ¸.•*).•´`•
•´¨*•.¸¸Tyrion ¸¸.•*¨`•
•´`•.(¸.•´(¸.•* *•.¸) `•.¸).•´`•



Ahogy kihajóztak Sárkánykőről, Tyrion egyre nyugtalanabb lett. Nem bízott Cerseiben, s nem volt biztos benne, hogy tartani fogja magát az ígéretéhez. Cerseinél sosem lehetett tudni, hogy épp miben mesterkedik. Bár reménykedett benne, hogy a demonstrációjuk elég nagy hatást gyakorolt rá, és a születendő gyermeke érdekében képes lesz elásni a csatabárdot velük szemben, de az, hogy ilyen nehezére esett meggyőzni nővérét, némi aggodalomra adott okot.
Éppen Daenerys hálókamrája felé tartott, hogy megossza vele ezeket az aggályokat, mikor észrevette, hogy Jon is épp ott áll az ajtó előtt bebocsátásra várva, s volt egy olyan gyanúja, hogy Észak királya nem éppen beszélgetés céljából kereste fel őt, így hát jobbnak látta inkább a lépcső mögött megbújva figyelni a további eseményeket. Hamarosan kiderült, hogy nem is tévedett, a fattyú király és a szépséges királynő végül egymásra talált. Tyrion ezen egy pillanatig sem lepődött meg, ám fogalma sem volt, mit gondoljon erről az egészről. Egyrészt örült neki, mert úgy vélte, mindketten megérdemlik a boldogságot, és ő maga is sokat tett azért, hogy végül utat engedjenek érzéseiknek, valamint egy ifjú herceg mindenképpen megoldaná Daenerys örökösödési kérdését, vagy ha ez nem is jön össze, minden bizonnyal Havasra hagyná birodalmát, már ha túlélik a telet, és még a Vastrónt is sikerülne elfoglalnia. Másrészről viszont… Valamiért úgy érezte, hogy kettejük kapcsolata nem helyénvaló, bár nem tudta pontosan megfogalmazni, mitől támadt ez a rossz előérzete. Csak annyit tudott, hogy ez így nincs rendben, és a kapcsolatuk még bajt hozhat mindenki fejére.
Tyrion felsóhajtott, majd visszatért a hálószobájába, és egy kupa bor mellett azon elmélkedett, vajon miért zavarja ennyire Jon és Daenerys kapcsolata.

Három kupa bor, és legalább egy órányi elmélkedés után döbbent rá ennek okára. Hosszú idő után ismét hasznosnak, és ami még fontosabb, életében először megbecsültnek érezte magát a Sárkányok Anyja mellett. Daenerys tisztelte őt, érdekelte a véleménye és bízott benne, nem pedig megvetéssel és gúnnyal kezelte őt, mint a legtöbb ember. Mióta azonban Jon megjelent, ő kissé háttérbe szorult, kevésbé volt elfoglalt, mint azelőtt, és Daenerys is több időt kezdett el Jonnal tölteni, mint vele, így egyre több ideje lett elmélkedni. Most pedig a borát kortyolgatva lassan rádöbbent, hogy hiányzik neki Shae. Pontosabban arra vágyott, hogy legyen mellette valaki, akivel kölcsönösen megbízhatnak egymásban, s aki képes ellátni a szívéig.

Ekkor eszébe jutott Sansa. Furcsa módon, mióta találkozott Jonnal, Tyrion arra eszmélt, hogy egyre többet gondol a lányra. Kíváncsi volt, mivé vált az az egykor kissé naiv, félénk, ábrándozó, ám mégis már akkor eszes lány, aki immáron Deres úrnője, és a fülébe jutott egy-két szóbeszéd alapján elég viszontagságos sorssal áldotta meg őt is az ég, mióta elváltak egymástól útjaik.
Visszaemlékezett a rövid együtt töltött időre, mint férj és feleség, ami azért korántsem volt felhőtlen, és mindenképpen kissé bizarrnak volt mondható, ám Tyrion mégis örömmel gondolt vissza rá. Így utólag nézve furcsa módon élvezte, hogy volt, akiről ő gondoskodhatott, és aki az ő védelmére szorult, bár volt egy olyan gyanúja, hogy Sansa most már nem az az ártatlan, védtelen kislány, aki az ő emlékeiben élt. Éppen ezért várta már, hogy újra találkozzanak, és megismerhesse az új Sansát.

•´`•.(*•.¸(`•.¸¸.•´) ¸.•*).•´`•
•´¨*•.¸¸Sansa ¸¸.•*¨`•
•´`•.(¸.•´(¸.•* *•.¸) `•.¸).•´`•


Sansa a várfalon, a korlátnak támaszkodva ácsorgott már jó néhány órája, és rendíthetetlenül az utat bámulta, míg körülötte nagy pelyhekben hullott a hó. Jonnak ma kellett megérkeznie, ő pedig már nagyon szeretett volna beszélni vele és átölelni őt. Északnak is, de főleg neki, most nagyon nagy szüksége volt a jelenlétére. Sansa tudta, hogy míg féltestvére meg nem érkezik, nem fog eltűnni lelkéből a belé költözött rettegés démona, amit igyekezett mindeddig figyelmen kívül hagyni, ám Jon minél tovább volt távol, annál jobban fokozódott a jelenléte, így Sansa napról-napra búskomorabb lett. Remélte, hogy Jon visszatértével enyhül majd a nyomás rajta.

Mikor végre meglátta a távolban a közeledő csapatokat, és az ismerős rémfarkas lobogót, máris megnyugodott kissé, és apró mosoly jelent meg az arcán. Aztán egy pillanatra a szívverése is megállt, mikor egy óriási sárkány repült el a feje felett, hogy egy nagy kört leírva visszatérjen a csapat felett egyenletes, ráérős tempóban repülő társához, amin vélhetőleg Daenerys ült, aki ilyen távolságból csak egy apró, fehér foltnak látszódott az óriási, fekete szörnyeteg nyaka közepén. A sárkányok egyszerre nyújtottak félelmetes és fenséges látványt. Az első félelem elmúltával Sansa ámulva figyelte őket, és egy pillanatra újra kisgyermeknek érezte magát, aki hirtelen valami mese szereplőjévé vált, és most várja a szőke herceget fehér lovon. Csodálatosnak látta ezeket a kihaltnak vélt, mindeddig csak Nan meséiben élő teremtményeket, akik most hirtelen megelevenedtek a szeme előtt.
Ám ez az érzés hamar elszállt, hiszen Sansa már jól tudta, hogy a szőke herceg sosem jön el, a tündérmesék nem léteznek, s a Nan meséiből megelevenedett lények mind csak pusztítást okoznak majd, rájuk pedig nem vár a boldogság. Még ha győznek is, óriási veszteségekbe fog kerülni, és a harcnak azután sem lesz vége…
Mindez pedig eszébe juttatta azt, milyen naiv volt, mikor útnak indult innen Deresből Királyvár felé, és hogy milyen rögös út vezette el őt idáig. Feltehetőleg Tyrion is hasonlóan nehéz megpróbáltatáson mehetett keresztül amióta megismerték egymást e vár falai között. Vajon milyen lesz újra látnia a törpét? És egyáltalán, miért jutott most eszébe Tyrion, mikor elvileg a bátyja fogadására jött ki ide? Ráadásul – mint az nemrég a tudomására jutott – Jon valójában nem is a fattyú testvére, hanem az unokatestvére volt, és a Hét Királyság jogos örököse. Sansa mégsem azon elmélkedett, hogy mikor és hogyan mondja el ezt neki, hanem Tyrion körül jártak a gondolatai, mikor Jon végre belovagolt a kapun, Daenerys sárkányai pedig kecsesen landoltak a várfalon kívül. Amint Jon lepattant lováról, Sansa már ott is termett, hogy egy öleléssel köszöntse őt, s egy pillanatig ismét felsejlett előtte gyermekkora, mikor egy-egy hosszabb távollét után pontosan ugyanígy köszöntette apját, aki ilyenkor mindig nevetve kapta fel a levegőbe. Jon ezzel ellentétben pár hosszabbra nyúlt pillanat múltával el is engedte, és miután a többieket is sebtében, ám lelkesen üdvözölte, egyből intézkedni kezdett.

– Sansa, drága húgom, kérlek, azonnal hívj mindenkit a tanácsterembe, rengeteg mindent kell megvitatnunk, és egy percet sem késlekedhetünk – fordult felé Jon. Az üdvözlésükkor arcán lévő őszinte mosoly mostanra eltűnt, s arcvonásai megkeményedtek, felvéve Észak királyának szerepét.

Sansa már fordult is volna a lépcső felé, ám Jon elkapta a karját, és újra elmosolyodott.

– Ne haragudj, Sansa, még be sem mutattam neked vendégeinket, akik mind azért jöttek, hogy segítsenek nekünk a Mások elleni harcban! – mutatott végig a Makulátlanok, dothraki harcosok, szabadlovasok, néhai rabszolgák minden tekintetben nagyon vegyes összetételű tömegén, melynek hömpölygő áradata elárasztotta egész Északot. Mindenhol e sokszínű népség volt látható, akik elkezdtek szállás után keresni, megtöltve a kis falvakat, akiknek pedig nem jutott sehol sem hely, tábort vertek az erdők szélén s Deres várfalának mentén, kivéve persze Daenerys testőrségét és a magasabb rangú dothraki lovasurakat, lovagokat és tanácsadókat, kiket Jon épp bemutatni szándékozott Sansának.

– Ő itt Daenerys Targeryen, első ezen a néven, az Elsők, az andalok és Mereen királynőre, a Nagy Fűtenger khaleesije, a Bilincsek Letörője, a Sárkányok Anyja és a Hét Királyság jogos uralkodója – mutatott az immáron mellette álló, ezüstszőke hajú, fiatal királynőre, ki méltóságteljesen és – Sansa legalábbis így látta – kissé önmagától eltelve, felszegett fejjel nézett Deres úrnőjére. Sansa egy cseppet sem találta rokonszenvesnek Daeneryst, de ellenszenvét félretéve udvariasan meghajolt a Sárkányok Anyja előtt, és mindösszesen annyit mondott, amit az illem megkívánt tőle: – Nagy megtiszteltetés, hogy megismerhetlek, felség.

Ezután Jon Missandeit, Jorah Mormontot és a Makulátlanok vezetőjét, Szürke Férget is bemutatta neki, akiket már sokkal közelebb érzett magához, ám azért hozzájuk is némi bizalmatlansággal fordult, de természetesen őket is tisztelettel fogadta, és mint azt Daenerysnél is megtette, őket is biztosította arról, hogy semmiben sem fognak hiányt szenvedni Deres falain belül. Ekkor legnagyobb meglepetésére Daenerys így szólt:

– Nem kérünk különleges bánásmódot, Lady Sansa, minden betevővel óvatosan kell bánnunk és be kell osztanunk, hiszen itt van a Tél! Ugyan azt és ugyan annyit fogyasztunk, mint amennyit a köznép is kap – szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon.

– Ahogy kívánod, felség – felelte ő kissé döbbenten. Még soha egy uralkodótól sem hallott effélét, bármily nagy háború előtt álltak is, s kezdett más szemmel nézni rá.

Ekkor találkozott a tekintete Tyrionnal, ki Jorah mögött ácsorgott, s akit a Medve mindeddig eltakart előle. Tyrion sokatmondóan elmosolyodott, és egy biccentéssel üdvözölte Sansát, mellyel mintha azt mondta volna: – Én magam is hasonló megdöbbenéssel reagáltam, mikor először ehhez foghatót hallottam Daenerys Targeryentől. Higgyél nekem, Sansa, bízhatsz benne, ő tényleg változást hozhat.


•´`•.(*•.¸(`•.¸¸.•´) ¸.•*).•´`•
•´¨*•.¸¸Tyrion ¸¸.•*¨`•
•´`•.(¸.•´(¸.•* *•.¸) `•.¸).•´`•



Tyrion igyekezett háttérben maradni a nagy családi találkozás s rövid összeborulás ideje során. Jon láthatólag nagyon örült annak, hogy újra láthatja testvéreit, ám a körülményekre való tekintettel, a tőle megszokottal ellentétben sokkal visszafogottabb módon üdvözölte őket. Sansa láthatólag nem vette észre őt, túlságosan lefoglalta Jon üdvözlése, és Daenerys sárkányai, no és persze Daenerys maga, amin Tyrion nem is csodálkozott. Elvégre őt is teljesen lenyűgözték a sárkányok, mikor először látta őket, valamint Sansa tekintetében ugyanazt a kételkedést és bizalmatlanságot látta visszatükröződni, amit ő maga is érzett, mikor Daenerysszel annak idején megismerkedett. Mosolyogva figyelte az immáron igazi úrnővé vált lányt, amint bizalmatlanul méregeti a khaleesit. Majd egy elégedett mosollyal nyugtázta azt is, mikor felfedezte az arcán átsuhanó döbbenetet, amikor Daenerys közölte vele, hogy jobban tennék, ha inkább a néppel egyenlően kezelnék őket, ahelyett, hogy nekik különleges bánásmódot szentelnének. Mulattatta Sansa reakciója, hiszen olyan volt, mintha a nem is régi önmagát látná viszont. Ez azonban némileg el is szomorította, elvégre most már valóban nyoma sem volt annak a naivnak látszó kislánynak, akire emlékezett. Sansa kék szeméből messziről sütött, hogy temérdek iszonyatos megpróbáltatáson esett át. Ezek a szemek tele voltak szomorúsággal, és a sok tragédiát látottak fájdalmával.
Ekkor Sansa észrevette őt, aki egy halvány mosollyal viszonozta az ő biccentését, ami Tyriont meglepte kissé, elvégre eddig mindenki mást némi hűvös udvariassággal üdvözölt, és rajta kívül csakis Jont ajándékozta meg ragyogó, boldog mosollyal. Márpedig Tyriont elég kevesen üdvözölték látható örömmel, és nem is gondolta volna, hogy a lány ilyen barátságosan fogadja majd, elvégre a Királyvárban együtt töltött idő aligha tartozott a legszebb emlékei közé. Még akkor is, ha ő maga mindent megtett annak érdekében, hogy megóvja a lányt minden bajtól, s a lehető legkevesebbet érzékeljen az őt körüllengő veszedelemből.
Azonban egy mosolynál és egy biccentésnél több üdvözlésre nem volt alkalmuk, Sansa ugyanis már hátat is fordított neki, hogy teljesítse Jon kérését. Fogadott bátyja addigra már parancsokat osztott ki az embereinek, és eligazította új vendégeit, s csak miután mindezzel végzett, indult el Daenerysszel és kíséretével – amihez természetesen maga Tyrion is hozzátartozott – a tanácsterem felé.

Útközben Arya is csatlakozott hozzájuk, aki mindeddig csak csendesen figyelte az eseményeket az egyik sarokba húzódva, ám most egyből Jon mellett termett.

– Eléggé megváltoztál, mióta elváltunk egymástól – fordult hozzá Jon.

– Mindannyian megváltoztunk – vont vállat Arya –, és azt hiszem, annak idején senki sem gondolta volna, hogy éppen te veszed majd át apa helyét – jegyezte meg.

– Valóban nem… Érdekes, hogy belegondolva a dolgokba, végül is mindannyiunk álma teljesült, még ha nagyon nem abban a formában, ahogyan azt gyermekként elképzeltük. Én Észak királya lettem, és atyám nyomdokaiba léptem, te igazi harcossá váltál, Sansa pedig Deres úrnője lett, ám ennek ellenére mindez sokkal inkább hasonlít egy valóra vált rémálomhoz – sóhajtott fel szomorúan.

– Egy rémálomhoz – ismételte meg Arya is –, melyben azonban ott vagyunk egymásnak, hogy átsegítsük a másikat annak minden nehézségén – mosolyodott el. – Túl fogunk jutni ezen is, Jon, a sors a mi oldalunkon áll. Itt van a Tél, de együtt, egy falkaként megbirkózunk vele – jelentette ki teljes meggyőződéssel.

– Remélem, igazad lesz, Arya – felelte Jon komoran –, remélem, igazad lesz… Az élőknek kell győzedelmeskednie, különben minden akadály, melyet sikerrel vettünk, és minden borzalom, amin átestünk, hiába volt.

– Ne a sorstól várjátok a győzelmünk kulcsát, és főleg ne abban bízzatok, hogy az istenek majd a segítségünkre sietnek – szólalt meg Tyrion. – A győzelem vagy a vereség csakis rajtunk múlik, az istenek nem foglalkoznak velünk.

– A te isteneid talán nem, de mi a régi istenekben hiszünk, és ők mindig meghallgattak minket – felelte Arya. – Egyébként sem kérdezett téged senki, Ördögfióka – tette még hozzá.

– Új vagy régi Isten, mindegyik ugyanolyan – vont vállat Tyrion. – Engem egyik sem hallgatott meg. Ha másként lett volna, Cersei már rég nem élne, és én nem lennék törpe.

– Gondolj, amit akarsz, Ördögfióka. Én hiszem, hogy az istenek a mi oldalunkon állnak, és a háború végeztével folytathatom bosszúhadjáratomat, és elvághatom Cersei torkát.

– Jó tudni, hogy legalább van egy közös pontunk – nevetett fel Tyrion. – Ha megnyerjük a háborút, szívesen segítek neked kivitelezni a merényletet. De persze csak azután, hogy világra hozta gyermekét. Várandós anyákat nem ölök, még ha az maga a kígyó is.

– Gúnyolódj csak, törpe. Majd meglátjuk, mennyire fogsz nevetni, mikor Cersei után te érezheted majd a torkodnak nyomódó penge hideg érintését a bőrödön.

– Nem tudom, minek várnál addig, amikor most is itt vagyok. Itt van a torkom, nyugodtan elvághatod, ha szeretnéd.

– Elég ebből! – szólt rájuk Jon megrovóan. – Senki nem fogja elvágni senki torkát, még Cerseiét sem! Egy oldalon állunk, ha elfelejtettétek volna!

– Ne aggódj, Jon, nem fog semmi bántódása esni Tyrionnak, sem most, sem később. Cerseinek már nem ígérhetem meg ugyanezt. Tyriont azonban csak teszteltem.


Jon erre csak megadón megcsóválta a fejét, s lemondóan felsóhajtott, majd nyomában a többiekkel belépett Deres nagycsarnokába, ahol már ott vártak rá a szövetségesei. Ott voltak a Kastarkok, a még megmaradt Freyek, a Völgy lovagjai, a vadak, az Éjjeli őrség főbb képviselői, a Sasfészek fiatal ura, és persze a kíséretük, akikhez most Daenerys csapata is csatlakozott, zsúfolásig megtöltve az egyébként kimondottan tágas termet.
Jon mögött egy megtermett dothraki harcos cipelt a vállán egy közepes méretű zsákot, melyet Észak királyának parancsára a középen álló asztalra helyeztek.

– A zsákban mind sárkányüveg található, sajnos ennyi idő alatt mindösszesen ennyit sikerült szereznünk – szólalt meg Jon, miután a zsák mögé sétált, s megállva Deres trónja előtt az asztalra támaszkodott. – A tanácskozás után minden kovács azonnal álljon neki tőröket készíteni belőlük!

– Ennyi sárkányüveg fele ennyi emberre is kevés lenne! Ha csak ennyit tudsz felmutatni, fattyúkirály, akkor akár kezdheted is ásni a sírodat! – jelentette ki a Véreb.

– Valóban kevesebb, mint amennyire szükségünk van, ám nagyjából a fele csapatnak elég lesz, ha kis tőröket készítünk belőlük.

– És mégis mire megyünk egy apró kis vacakkal? – horkantott fel kétkedve.

– A Mások ellen egy kis tőr is bőven elég. Nagyobb fegyver megmunkálására egyébként sem lenne időnk, még ha elegendő sárkányüveg is állna rendelkezésünkre – zárta le a vitát. – Ami pedig a sárkányüveg-bányászást illeti, fél tucatnyian még mindig annak kinyerésén dolgoznak Sárkánykőn, és ott várják be Cersei csapatait. Diplomáciai küldetésünket ugyanis siker koronázta, tehát Királyvár támogatására is számíthatunk majd a holtak serege ellen. Fegyverszünetben egyeztünk meg, míg a Tél véget nem ér – jelentette be Jon ünnepélyesen, ám ez a hír nem éppen a várt reakciót váltotta ki az egybegyűltek köréből.

Tyrion látta a kétkedést és az aggályokat az urak szemében, ahogy egymásra néztek, és sokatmondó pillantásokat váltottak.

– Kaptunk erre valamiféle biztosítékot Cersei szaván kívül, Észak királya? – tette fel a kérdést óvatosan Sasfészek ura.

– Nem, nem kaptunk – vallotta be kelletlenül Jon –, ám úgy hiszem, az, hogy az életre kelt holtak egy példányát saját szemével is láthatta, elég meggyőző érv volt ahhoz, hogy belássa; ha nem segít és elveszünk, mindenki elpusztul ezen a világon. A holtak nem fogják megkímélni őt sem. Így hát úgy vélem, nincs is szükségünk biztosítékra. Cersei sem teljesen őrült, nem fogja megszegni a szavát, hiszen a győzelmünk az ő érdeke is.

– Minden tisztelettel, de pusztán a Régenskirálynő szavára nem alapozhatunk, felség! – rázta meg a fejét Brienne előrelépve.

– Valóban nem, én legalábbis biztos nem fogok hitelt adni egy ilyen hatalommániás némbernek, mint amilyen Cersei – köpött ki a padlóra Robert Arryn. – Mindenképpen óvatosnak kell lennünk, és semmiképpen sem bízhatunk meg benne! Indítványozom, hogy hagyjunk hátra egy erős csapatot Deres védelmére, ha netalántán a Régenskirálynő meggondolná magát, amire én személy szerint elég nagy esélyt látok.

– Khm… – köszörülte meg a torkát Tyrion, és előrébb csámpázott, hogy mindenki jól láthassa őt. – Cersei – sajnálatos módon – az én nővérem, így azt hiszem, sokkal jobban ismerem őt, mint az itt jelenlévők többsége – kezdett bele mondanivalójába, tiszteletteljesen körbehordozva tekintetét a népes társaságon. – Bár egyet kell értenem azzal, hogy Cersei meglehetősen szeszélyes természetű, és fűti őt a hatalomvágy, ám az is igaz rá, hogy nincsen nála félelmetesebb anyatigris, vagyis anyaoroszlán kerek e világon. Márpedig most, hogy újból gyermeket vár, a fejemet tenném rá, hogy a bármire képes lenne születendő gyermekének védelme érdekében, ami azt jelenti, hogy ezáltal hajlandóvá vált a mindeddig teljességgel elképzelhetetlen fegyverszünetre is. Úgy vélem, ez elég erős biztosíték arra, hogy tartani fogja a szavát – fejtette ki véleményét az ügy kapcsán, majd visszaballagott az ajtó mellé, ahol mindeddig némán ácsorgott.

A termet egyből izgatott sutyorgás töltötte be; mindenki próbálta feldolgozni a hírt, miszerint Cersei gyermeket vár, és azt találgatták, ez mennyiben befolyásolhatja döntéseiben.

– Bárhogy legyen is, sajnos a jelen helyzetünkben nem engedhetjük meg magunknak, hogy kételkedjünk Cersei ígéretében – szólalt meg kisvártatva Sansa is, kiállva testvére mellett. – Nem oszthatjuk ketté csapatainkat, és semmi esetre sem hagyhatjuk itt a legjobb embereinket egy lehetséges háború miatt. Minden emberre a Falnál lesz szükség. Vagy ott tartóztatjuk fel a holtak seregét, vagy sehol!

– Én akkor is amondó vagyok, és továbbra is azt mondom; nem hagyhatjuk Derest mindenféle védelem nélkül! – kötötte továbbra is az ebet a karóhoz Robert Arryn.

– Azt egy szóval sem mondtam, hogy Derest őrizetlenül akarom itt hagyni – jegyezte meg csendesen Jon –, pusztán nem akarok egy szellemháborúra készülni, mikor a valós fenyegetés már itt van a nyakunkon! Egy csapatot mindenképpen hátra akarok hagyni, arra az esetre, ha a Falnál kudarcot vallanánk. Deres lesz a végső mentsvár – vázolta fel a terv körvonalait, tovább részletezni azonban nem maradt ideje, mert ekkor Samwell Tarly rontott be az ajtón, a futástól zihálva és vörös képpel, arcáról pedig csak úgy sütött a félelem és a kétségbeesés. Kezeit tördelve állt meg pár méterre Jon előtt, és kissé akadozva így szólt:

– El-elnézést, amiért megzavarom a tanácskozást, de… De most jöttem Brantől, és… Szóval Bran azt látta, hogy…– Egy pillanatra elhallgatott, majd megrázta a fejét, és újra nekiveselkedett: – Szóval Bran látta, amint az Éjkirály áttör a Falon! – nyögte ki végül. – A Keleti őrségnél. Teljesen megsemmisült – folytatta –, vagy legalábbis nem sok maradt belőle, és… – Sam nagyot nyelt. – És Bran szerint már van egy sárkányuk is – fejezte be a mondatot. Bejelentését döbbent csend fogadta.
– Azt hiszem, át kéne gondolnunk azt a tervet, Havas Jon – szólalt meg végül Tyrion. – És remélem, senkit sem rémiszt meg túlzottan a halál gondolata, mert alighanem az Éjkirály hamarabb ideér majd, minthogy Cersei a segítségünkre siethetne, még úgy is, hogy a holtak igen ráérős tempót diktálnak – tette még hozzá. – Ha megbocsátotok, én most kimegyek némi friss levegőt szívni, amíg még megtehetem – mondta, azzal tett egy tiszteletteljes főhajtást Jon felé, és kiballagott a teremből, majd a várfalra könyökölve a messzeségbe meredve a gondolataiba merült.


•´`•.(*•.¸(`•.¸¸.•´) ¸.•*).•´`•
•´¨*•.¸¸Sansa ¸¸.•*¨`•
•´`•.(¸.•´(¸.•* *•.¸) `•.¸).•´`•



A rossz hír, melyet Sam hozott a számukra, mindenkit teljesen váratlanul ért, és egy percig senki sem bírt szóhoz jutni a megrökönyödéstől. Szinte vágni lehetett a csendet, mely tele volt tanácstalansággal és félelemmel. Sansa szája is megtelt a keserűség ízével, ám ő nem osztozott Tyrion búskomor jövőképében, miszerint mindannyian halálra lennének ítélve, bár úgy vélte, a törpe – szavaival ellentétben – nem adta még fel teljesen a reményt.

Tyrion szavai mindenesetre, ha mást nem is, de azt mindenképpen elérték, hogy felrázzák a társaságot, olyannyira, hogy távozását követően az egész terem felbolydult, akár egy méhkas, és Jon köré gyűlve, egymás szavába vágva vitatkozni kezdtek, mitévők legyenek. Sansa egy darabig próbálta nyomon követni a társalgást, és ő maga is tett egy-egy javaslatot, ám a terv szinte percről-percre változott, ő pedig egy bő fél óra után úgy érezte, igencsak kezdi elveszteni a fonalat. Egyszerűen képtelen volt tovább követni a gyors taktikai változásokat, és a feje is kezdett megfájdulni a hangzavartól, így végül úgy döntött, inkább csatlakozik Tyrionhoz. Úgyis szeretett volna beszélni vele, attól a perctől fogva, hogy megtudta, felé sodorja őt az élet. Tyrion pedig mondhatni, tálcán kínálta neki ezt a lehetőséget, noha a körülmények most korántsem voltak a legmegfelelőbbek ehhez a beszélgetéshez. Azonban Sansa azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy ennél már csak rosszabb alkalmak adódhatnak a számukra.

Mikor azonban meglátta a törpét a várfal mentén sétálgatva, és ő is csatlakozott hozzá, fogalma sem volt, mit is mondhatna neki, hogyan is kezdhetné el a beszélgetést, hogyan is köszönje meg neki mindazt, amit annak idején érte tett, így hát pár percig csak némán sétáltak egymás mellett a messzeségbe kémlelve. Végül Tyrion volt az, aki megtörte a beálló csendet:

– Kimondottan szép látványt nyújt, ahogy mindent belep a hótakaró, nem igaz, Sansa? – kérdezte tőle kedvesen, ám választ sem várva, szomorkásan hozzátette: – Kár, hogy nemsokára belerondít a képbe az Éjkirály és vele együtt a holtak hada.

– Tényleg gyönyörű – értett egyet Sansa.

– Bár gondolom, ez számodra eléggé megszokott látvány…

– Megszokott, és otthonos – mosolyodott el. – Habár sajnos nem mindig volt az… – hervadt le a halvány mosoly az ajkairól, s ismét komollyá váltak az arcvonásai. Tyrion elgondolkozva nézett rá egy darabig, majd végül ennyit mondott:

– Igen, Jon említette, hogy átmentél egy s máson… noha természetesen nem részletezte, konkrétan mikkel kellett szembenézned, de azt elmondta, hogy egy darabig mondhatni, rab voltál a saját otthonodban. Ami mellesleg velem is megesett, szóval fogadd együttérzésemet.

– Köszönöm, Tyrion – felelte Sansa, majd rövid szünet után hozzátette: – Az együttérzésedet is, és mindazt, amit még Királyvárban értem tettél.

– Ugyan már, nem tesz semmit – legyintett –, elvégre köztudott, hogy én vagyok az elesettek és a gyámoltalanok igencsak apró termetű, szent védelmezője. Kötelességemnek tekintettem hát, hogy segítsek egy elveszett Starknak a vad és vérszomjas oroszlánok között – mosolygott rá Sansára.

– Még egyszer köszönök mindent, Tyrion. Nélküled nem jutottam volna ki élve a vad és vérszomjas oroszlánok karmai közül. És örülök, hogy végül te is kijutottál onnan, mielőtt még végrehajthatták volna az ítéletet, hiszen te is, akárcsak az apám, ártatlan voltál.

– Meglep, hogy ezt mondod – felelte őszintén Tyrion. – A tárgyalásomon sajnos az emberek nem így látták, hiába hangoztattam, hogy ártatlanabb vagyok, mint egy ma született bárány, valamiért nem hittek nekem – tárta szét a kezét. – Talán azért, mert a végén hozzátettem, hogy a legnagyobb bűnöm az, hogy nem én öltem meg az agyalágyult, ostoba unokaöcsémet, és nagy öröm lenne számomra, ha elég mérgem lenne ahhoz, hogy végignézzem mindannyiuk halálát. Igen, így jobban belegondolva, minden bizonnyal ez lehetett az oka.

Sansa hitetlenkedve csóválta meg a fejét:
– Te tényleg ezt mondtad nekik?

– Minekután mindenki elárult, akit valaha szerettem és megbíztam, igen.

– Oh… Értem. Őszintén sajnálom, Tyrion.

– Nem kell sajnálnod, egy törpének már csak ez a sorsa – vont vállat, nemtörődömséget színlelve. – Majd talán a másvilágon jobb élet vár rám, és odaát nem leszek törpe többé, vagy pedig mindenki az lesz, és nem fogok kilógni a sorból. Bárhogy lesz is, egy biztos: a túlvilágon minden nap részegre iszom majd magam, és vagy száz kurva vesz majd körül, akik mind az én kívánságomat lesik. Az lesz számomra az igazi Paradicsom.

– Ez így eléggé magányosan hangzik, és valahogy nem hiszem, hogy ez lenne számodra a legszebb túlvilági kép – felelte szomorúan Sansa. Sajnálta Tyriont, amiért mindenki megveti, lenézi és eldobja őt, pusztán amiatt, mert törpének született.

– Hamarosan úgyis megtudom, nem igaz? – mosolyodott el keserűen.

– Nagyon reméljük, hogy nem. Itt van Jon és Daenerys, bíznunk kell bennük, és abban, hogy nem tud majd kifogni rajtunk a Tél.

– Kívánom, hogy igazad legyen.

Újabb pár percnyi, hosszabb csend következett. Mindkettejük a távolba meredt és a gondolataiba merült. Sansa azon elmélkedett, mivel is tudná jobb kedvre deríteni Tyriont, és hogyan tudhatná tudatni vele, hogy rá mindig számíthat majd, még ha csak barátként is.

– Egyébként, nem kell ahhoz törpének lenni, hogy ne legyen szerencséd a szerelemben – szólalt meg végül Sansa. – Mikor kislány voltam, mindig is arról álmodoztam, hogy egy napon majd belovagol a szőke herceg, én leszek a kastély úrnője, mindenki szeret és felnéz rám, és a királyommal boldogan élünk majd, amíg meg nem halunk. Rettentően naiv voltam… Persze a szőke herceg sosem jött el. Cserébe minden férfitól csak megaláztatást kaptam osztályrészül. Kihasználtak, megaláztak, bántalmaztak és becsaptak. Még Kisujj is elárult engem, ahogyan azt az egész családommal, sőt tulajdonképpen mindenkivel tette, pedig tudom, hogy az ő maga, fura módján szeretett engem.

– Kisujj sajnos már csak ilyen, drága Sansa. A vérében van, hogyan verjen át másokat, és tegyen keresztbe az embernek, míg ő sértetlenül és büntetlenül mindent megúszik.

– Hát, ezt nem úszta meg, és nem is fog átverni mást soha többé – jegyezte meg Sansa keserűen. – Kivégeztettem az árulása miatt – vallotta be.

– Nemigen volt más választásod, de nagy bátorságra vall, hogy megtetted – szólt elismerően Tyrion. – Mindig nehéz ártani azoknak, akiket szeretünk. Hacsak nem Kisujj az illető… – tette hozzá elgondolkozva. – Elnézésedet kérem, ez egy igen tapintatlan megjegyzés volt tőlem – mondta egyből, amint Sansa szomorú arcára tévedt a tekintete, ám a nő csak legyintett.

– Nem kell bocsánatot kérned, elvégre igazad van.

– Mindenesetre sajnálattal hallom, hogy ilyen méltatlanul bántak veled az erősebb nem képviselői. Nem érdemeltél ki efféle bánásmódot. Úgy tűnik a naiv, kiszolgáltatott kislány álcának is megvannak a maga hátulütői. Ami pedig a szőke herceget illeti – mosolyodott el Tyrion –, én, ha jóképű hercegnek nem is, de szőkének szőke vagyok, még ha az seszőke is… – jegyezte meg, mire Sansa felnevetett. – No, de komolyra fordítva a szót – folytatta, magában megállapítva, hogy Sansa nevetése még a mosolyánál is bájosabb –, ne sajnáld, amiért mindeddig elkerült téged a szerelem. Hidd el nekem, az csak fájdalmat, csalódást és óriási nagy galibát okoz. Ezzel szemben egy barát mindig jó, ha kéznél van, hiszen a barátokra mindig számíthatunk, megbízhatunk bennük, mert egy igaz barát sosem szúrja hátba az embert.

– Akkor azt hiszem, a mai nappal szereztél magadnak egy barátot, Tyrion – mosolygott rá a törpére Sansa.

– Igazán megtisztelő, hogy egy ilyen szép hölgy felajánlja a barátságát egy ilyen satnya kis embernek, mint amilyen én vagyok, és természetesen ezer örömmel elfogadom. Cserébe számíthatsz az én barátságomra is – mondta, miközben felé nyújtotta jobbját.

– Köszönöm, barátom – felelte Sansa, elfogadva a felkínált jobbot.

Még egy darabig kint sétálgattak és különböző dolgokról beszélgettek, ami éppen az eszükbe jutott, majd végül úgy döntöttek, hogy visszatérnek a többiekhez a tanácsterembe, ahol addigra már csak a legelszántabb stratégák maradtak.
Sansa nem tudta, hol, mikor és miként mondja el Jonnak, ki is ő valójában, de tudta, hogy minél hamarabb szembesítenie kell fivérét az igazsággal. Jogában áll tudni, még akkor is, ha nem éppen a legbölcsebb döntés pont most feltárnia ezt előtte, hiszen nem lehet tudni, Jon miként fogja tudni feldolgozni a hírt.
Végül mikor Jon körül feloszlott a tömeg, és egyedül maradt a térképet tanulmányozni, Sansa odament hozzá, és félrehívta őt. Tyrion is ott volt még a közelben; az egyik asztal mellett beszélgetett Jorah Mormonttal egy-egy kupa bor társaságában.

– Miről szeretnél beszélni velem, húgom? – kérdezte tőle Jon felvont szemöldökkel.

– Nem tudom, mennyit tudsz Bran képességéről, de… Szóval Bran lát bizonyos dolgokat. Én sem értem teljesen, de képes visszanézni a múltba, vagy előretekinteni a jövőbe. És a minap olyan dolgot látott veled kapcsolatban, amit neked is tudnod kell – kezdett bele Sansa.

– Hallgatlak – biccentett Jon, jelezve Sansának, hogy folytathatja.

– A származásodról van szó, arról, hogy ki is vagy valójában.

– Bármit látott is Bran, semmit sem változtathat a dolgokon. Stark vagyok, és az Éjjeli Őrség tagja, és az is maradok, amíg csak élek – jelentette ki határozottan.

– Örülök, hogy így látod, és természetesen a mi szemünkben is mindig Havas Jon maradsz, de… Az a helyzet, hogy sosem voltál fattyú, és nem is Eddard az apád. Valójában Rhaegar Targeryen és Lyanna Stark gyermeke vagy – közölte vele a szemébe nézve, kissé tartva a reakciójától.

– Hogy micsoda? – kérdezett vissza Jon.

– A Targeryen ház utolsó férfi leszármazottja vagy. Te vagy a Vastrón jogos örököse.

– Targeryen?! – hüledezett Jon a hangját kissé felemelve, mire minden fej feléjük fordult. – Nem, nem, Sansa, ez képtelenség, én nem lehetek Targeryen… – hitetlenkedett a fejét rázva.

– Bran látta az egészet, Jon. Látta az esküvőt, és azt, amikor világra jöttél, valamint mikor apa megígérte a húgának, hogy a fattyaként nevel fel, hogy megvédhessen téged... Ez az igazság, Jon! Tudnod kell, nem hallgathattam ezt el előled.

– Köszönöm az őszinteségedet, Sansa, de… de ezt egyszerűen nem tudom elhinni… Egész életemben fattyúként éltem, és most azt mondod nekem, hogy hercegnek születtem. De még ha el is hiszem, és tényleg ez az igazság, még ha valóban Targeryen is vagyok, a szívem mélyén mindig is Stark maradok – jelentette ki végül ellentmondást nem tűrő hangon, majd otthagyta az elképedt társaságot. A hosszú csendet végül ismét Tyrion törte meg:

– Hát egy biztos, ez a nap nem fukarkodott a megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb fordulatokban. És azt hiszem, nekem ennyi meglepetés több, mint elég volt mára, szóval, ha nem bánod, Jorah, most már magadra hagylak a boroddal, és elteszem magamat holnapra – állt fel Tyrion az asztaltól, és elindult a hálószobák irányába. Mikor azonban elhaladt Sansa mellett, még odasúgta a lánynak:

– Azt hiszem, nemsokára láthatod majd, mire gondoltam, mikor azt mondtam; a szerelem csak összekuszálja a dolgokat – azzal ő is otthagyta a társaságot. Sansa döbbenten nézett utána egy darabig. Nemigen értette, mire gondolhatott Tyrion, de úgy érezte, az eljövendő napok legalább annyira tele lesznek meglepetéssel, mint amennyire a mai volt a számára.

•´`•.(*•.¸(`•.¸¸.•´) ¸.•*).•´`•
•´¨*•.¸¸VÉGE ¸¸.•*¨`•
•´`•.(¸.•´(¸.•* *•.¸) `•.¸).•´`•






Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)