Charlie Weasley vagyok, sárkánygondozó írta: Thomas Daniel Bones

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---


Választott kívánság:
Bár úgy tűnik, mindenkinek az élete rendeződni látszik lassacskán a megnyert háború után, Mrs Weasley mégiscsak aggódik Charlie-ért, amiért látszólag minden idejét a sárkányokkal, nem pedig lányok megismerésével tölti. Pontosan ezért ad fel a Boszorkány Magazinban a fia nevében egy társkereső apróhirdetést, aminek hamarosan végeláthatatlan következményei lesznek…




Charlie Weasley vagyok, sárkánygondozó
- 1wolgirl1 kívánsága alapján -


Voldemort nevét mindenki ismeri. Velejéig gonosz sötét varázsló volt, aki mások kínzásában lelte örömét. Ámde mindez megváltozott egy napon, mikor Harry Potter, ismertebb nevén a Kis Túlélő legyőzte minden idők legelvetemültebb fekete mágusát. Voldemort elbukott, és a béke korszaka köszöntött be a varázslóvilágban. Már nem számított, ki micsoda, varázslók és boszorkányok éltek együtt teljes harmóniában.
Viszont ez nem lehetett örökké így, mindig ott bujkált valahol az a „de” szócska. Egy nap, Vidra St. Chapelben a „de” fel is ütötte a fejét, Molly Weasley-t véve célpontba. Az asszony három éjjel nem aludt, az oka pedig fia, Charlie Weasley viselkedése volt.
Charlie Romániában sárkánygondozó munkát végzett. Régi jó barátja a félóriás Rubeus Hagridnak, de ezen a két dolgon kívül nem érdekelte semmi. Ez volt Mrs Weasley nagy bánata.
Férje munkában volt, mikor Molly Weasley fejében megfogant az ötlet: ha a fia ilyen makacsul a sárkányokhoz kötődik, majd ő tesz valamit.
- Így – szólt Mrs Weasley este hét óra tájt, mikor is – a visítozó padlásszellemre rá se hederítve – a Szombati Boszorkány magazin szerkesztőségének elküldött egy apróhirdetést:
”Charlie Weasley vagyok, sárkánygondozó. 27 évesen már láttam egyet s mást, de nekem a tökéletes kell. Imádom a munkám, de a lányok nem okádnak tüzet, ezért is szeretnélek megismerni. Bagolypostával, kandallóval bármikor elérhetsz.”
Nem volt tökéletes, de Mrs Weasley-nek elég. Az asszony elégedetten elmosolyodott, de a következő pillanatban már visítva ugrándozott – a padlásszellem akkorát üvöltött, hogy ijedtében leforrázta magát a kávéjával.
- Charlie Weasley, készülj fel! – kiáltotta, miután pálcája lusta legyintésével megszárította magát. A kávés merénylet viszont csupán előjele volt annak, mi minden katasztrófa fog történni…
***

Charlie Weasley fáradtan huppant le lakásában a kanapéjára. Nehéz napja volt: két mennydörgő és egy viperafogú… Ráadásul az egyik mennydörgő nőstény volt!
Fáradtan kotort bele a táskájába. Előkaparta a jegyzeteit és belefirkált egy pipát, majd a naptárából kihúzott még egy napot. Nagyot sóhajtott, majd hirtelen huhogás ütötte meg a fülét. Az ablakában egy hatalmas macskabagoly gubbasztott. Charlie odasétált az ablakhoz, és beengedte a madarat. Amaz nagy ricsajt csapva berepült, majd egyből le is szállt az asztalra. A Szombati Boszorkány legújabb példányát hozta magával. Elsősorban megszabadította a baglyot küldeményétől, majd fáradtan beleejtett két ezüst sarlót a madár lábára erősített erszénybe. Ő maga se tudta, miért olvas ilyen borzalmas szennylapokat, de hát valamivel el kellett foglalnia magát egy fárasztó munkanap után.
- Ma szombat van – gondolkodott hangosan Charlie. – Holnap tehát vasárnap. Nincs meló. Hurrá.
Unottan lehuppant kanapéjába, majd megszemlélte az újság főcímét:
BOTRÁNY A MINISZTÉRIUMBAN

Az alcímből természetesen kiderült, hogy valami hihetetlenül jelentéktelen apróságon akadtak ki.
Kiabált alkalmazottjával a takarítók fejese

Kedvtelenül belelapozott az újságba, ahol a legérdekesebbnek a levendulás minyon receptje bizonyult. A magazin hátuljában a hirdetések meg egyéb reklámok kaptak helyet.
Megnyílt Francis Flourtescue Fagylaltozója az Abszol út 13 alatt.
Ekkor megakadt a szeme egy rikítóan narancssárga, színváltós feliratú szövegen:
”Charlie Weasley vagyok, sárkánygondozó. 27 évesen már láttam egyet s mást, de nekem a tökéletes kell. Imádom a munkám, de a lányok nem okádanak tüzet, ezért is szeretnélek megismerni. Bagolypostával, kandallóval bármikor elérhetsz.”
Mire az utolsó szót is elolvasta, komolyan elkezdett szédülni. Majd, mintha csak lámpást gyújtottak volna a fejében, eszébe jutott az egyetlen név, aminek köze lehetett ehhez.
Erőt vett magán, begyújtotta a kandallóját, Hop-port szórt bele, beledugta a fejét és mit sem törődve az arcát nyaldosó lángokra, határozottan így szólt:
- Weasley Varázsvicc Vállalat!
Pár pillanatig mintha szélvihar támadt volna a tűzben, a hamu csípte a szemét, szinte elhányta magát, majd megállt. Nem a téglafalat bámulta, hanem egy kifejezetten fényűző nappalit.
- George! – ordított. Válaszul fekete füst töltötte be a helyiséget, majd a hálósipkás George Weasley tűnt fel a semmiből.
- Mi van? – kérdezte mogorván, és megvakarta a hátát. – Aludni próbálok.
- Csönd legyen! – förmedt rájuk egy tompa hang.
- Meg Ron is.
- Ron mit keres itt? – kérdezte gyanakvóan Charlie.
- Mondom, hogy alszik – ásított. – Amúgy itt dolgozik, fafej.
- Tökmindegy – legyintett a kandalló túloldalán mérgesen Charlie. – A lényeg, hogy mégis hogy vetted… hogy merted…
- Mi bajod? – húzta el a száját George. – Még csak kanárikuglófot se etettem veled.
- Te vagy a bajom, meg a hülye tréfáid! – csattant fel Charlie. George ezúttal túl messzire ment. – Hogy volt merszed a nevemben, érted, a nevemben hirdetni a Szombati Boszorkányban?
- Nem tudom, miről beszélsz – vonta meg a vállát George.
Ekkor egy újabb vörös hajú alak tűnt fel a láthatáron: Ron Weasley.
- Nem bírjátok befogni? – förmedt rá bátyjaira. George válaszul a kandallóban lévő, Charlie-hoz tartozó fejre mutatott.
- Mi bajod? – kérdezte Ron dühösen.
- A drága jó öcsém, az a baj!
- Mi történt?
- Feladott egy hirdetést a nevemben a Szombati Boszorkányban!
- Na és?
- Mit na és?
- Milyen hirdetést?
Charlie érezte, hogy elpirul, mikor motyogva így szólt:
- Egy társkereső hirdetést.
Ron töprengve fel-alá kezdett sétálni, George viszont görnyedezett a nevetéstől.
- Ezt nem hiszem el! Ez zseniális! Te… - nevetett. – Ron! Kéne nekünk is álhirdetést, mint szolgáltatást…
- Csitt! – intette csendre bátyját. Hosszas csönd után megrázta a fejét. – Nem. Nem tudom, ki volt. Talán Harry. Vagy anya. Mit tudom én.
- Kösz a semmit! – morgott Charlie és mogorván visszatért a saját lakásába.
Most – a dühtől és a döbbenettől – semmit se tudott tenni az ügy érdekében, így hát aludt egyet.
A következő két hétben megállás nélkül törte a fejét, vajon ki küldhette a Szombati Boszorkánynak a hirdetést. George-dzsal minden nap kandallózott pár órát, de sehogy se tudtak rájönni, mi történt. A magazin előfizetését lemondta, így nem kapta meg azt a két példányt, melyet begyűjthetett volna.
Két héttel az incidens után, korán reggel visítozó baglyok sokaságára ébredt, melyek átláthatatlanná karcolták az ablakát. Felpattant, és rémülten kinyitotta azt – kicsit se fűlött hozzá a foga, hogy betörjék az üveget. Azok dulakodva próbáltak bejutni: mindegyikük minél hamarabb kézbesíteni akarta feladója küldeményét. Charlie kibontott egyet – és a tűzbe dobta a Szombati Boszorkány tegnapi számával egyetemben. A boríték tartalma – nem meglepő módon – egy ismerkedő levél volt. A kezébe temette az arcát, miközben a baglyok egyesével kisuhantak az ablakon.
A papír már rég elégett, mikor rosszindulatú sistergés ütötte meg a fülét: ijedten hátrafordult, és a látványtól ki akart ugrani az ablakon: tűzpiros boríték hevert a többi legtetején – egy Rivalló. Hirtelen nem tudta, mit csináljon vele – dobja ki, égesse el, aprítsa miszlikbe vagy hagyja felrobbanni. A rémülettől egyenesen lebénult, mikor újabb zaj ütötte meg a fülét: prüszkölés.
- Fúj! – mondta valami újabban Charlie háta mögött. A hang furcsán ismerősen csengett, így hát megfordult, és George köhécselő fejével nézett farkasszemet.
Charlie elkerekedett szemmel bámult öccsére, és rájött a hatalmas veszélyre: ha meghallja, mit tartalmaz a Rivalló… azt a szégyent sose mossa le magáról.
- George! - kiáltotta rémülten.
- Mi… - George végig se tudta mondani a mondatot, Charlie már rohant is a konyhába. A terve a következő volt: az öccse addig látja őt, amíg működik a kandallója: nincs más dolga, mint eloltani a tüzet. Kapkodva kipakolta a szekrényét, majd a polcról lekapott egy poharat, sebtében megtöltötte vízzel, majd rohant is vissza. A Rivalló már lángra kapott, mikor átvágott az előszobán, feltépte az ajtót, a piros boríték azonban már robbant. George-nak beletelt pár másodpercbe, mire felfogta, mi is folyik körülötte, s felharsant egy nagyon nyomulós hang rikácsolása:
- Nagyon tetszik a modorod! – Ez a mondat vagy száz decibellel harsant. – Igazán szeretnélek megismerni, aztán megmutathatnánk egymásnak, milyen sze…
Charlie célba ért, de túl későn – George – ugyan senki se hallotta – hangosan hahotázott. Charlie ügyetlenül ráloccsantotta a tűzre a vizet, majd ott helyben szétterült a földön. A Rivalló tovább mondta a magáét: százával sorolta, szerinte milyen lenne a tökéletes randi; milyen ízesítésű csoki a kedvence; hány gyereket szeretne; valamint, hogy mi lenne számára az ideális időpont egy tengerparti sétára.
Miután a dörgő monológ véget ért, Charlie válogatás nélkül semmisítette meg a többi levelet: kidobta az ablakon, metszőbűbájjal kettévágta, lehúzta a vécén, vagy egyszerűen csak semmivé foszlatta a szerencsétlen szerelmi vallomásokat. Egy ártatlannak látszót kibontott, majd összegyűrte és pálcájával lángra lobbantotta: az csak egy rúzsos száj lenyomatát tartalmazta. Az utolsó boríték feljajdult, mikor Charlie már hajítani akarta a szemétbe. Nyöszörgött egy sort, enyhén utalva arra, hogy érdemes kinyitni. Charlie gyanakodva, óvatosan kinyitotta a borítékot. Abból azon nyomban kicsusszant egy telefirkált pergamenlap, felemelkedett, majd szemmagasságban meg is állt vele szemben: bizonyára feladója olyan bűbájt tett rá, ami megkönnyíti az olvasását. Charlie odasétált piros kanapéjához, leült, a lap azonban még mindig ott lebegett a szeme előtt. Charlie most már kezdte bánni, hogy kinyitotta a borítékot, de tudván, hogy nincs más kiút, elolvasta. Egyből kiderült, hogy nem egy hosszú-hosszú (és dögunalmas), végtelen nyáladzás volt – ugyanazt a mondatot írták le kicsi és nagy betűkkel, sőt még románul is. Pusztán egy elképesztően rövid szöveget tartalmazott – és nem szerelmeslevél:
Jó szórakozást!
Anya

Charlie döbbenten meredt a levélre, és végre rájött, ki állt szenvedése hátterében: Mrs Weasley, az anyja.
Aznap este eldöntötte, hogy visszautazik Nagy-Britanniába, és elbeszélget az anyjával. Másnap reggel össze is csomagolt, szabadságot vett ki, és egyenesen az Odú kertjébe hoppanált.
- Anya! – kiáltotta. – Anyaaaa!
Semmi se történt, így hát elindult az ajtó felé. Belépett, és meg kellett állapítania, elég sokat változott a nagy ház apró földszintje. Elsősorban az asztal távozása volt a legszembetűnőbb, így évek után. A sarokban kicsi, kényelmes, zöld fotel helyezkedett el, mellette egy asztalkával. Az ablak a törpék birodalmára nézett: bizonyos időközönként minduntalan kibukkant egy-egy krumplifej a földből. A konyha úgy, ahogy, de a régi maradt. A tűzhely mellet egy fazék répa pihent, mellette egy tál megkezdett borsófőzelékkel. A tűzhely fölötti apró polcon pár üveg befőtt és lekvár várakozott elfogyasztásra. A falról egy, az egész családról készült kép lógott, de volt vagy tíz éves: még Fleur és Bill Weasley esküvőjén készült. A pár bele se nézett a kamerába, csak csókolózott, Ron pedig a kiömlött mézbort törölgette a talárjáról. Mindenki a legjobb ruhájában feszített, a képet pedig még meghittebbé tette a háttérben lévő lámpások arany fénye.
Charlie a nosztalgiázástól elmosolyodott, majd a rozoga lépcsőfokokat kezdte megmászni. A padlásszellem nagyot horkantott, mikor Percy régi szobája előtt elhaladt. Az ajtóra felakasztott tábláról már lekopott a festék, Charlie pedig benyitott: az lényegében üres volt, pusztán az ágy, az asztal és a székek maradtak meg a helyükön. Továbbmászott Fred és George régi rezidenciájához: abban még így is elviselhetetlen bűz terjengett, és dugig volt Fred holmijaival.
- Ki van itt? – hallotta lentről apja fáradt hangját. Charlie pár pillanatig lefagyott, majd óvatosan elindult lefelé. A lépcsőfokok egyszer se mulasztottak el lustán nyikorogni, ha rálépett. – Fiam? – kérdezte meglepetten Arthur Weasley.
- Szia, apa! – köszönt Charlie, miközben gondosan kerülte a tekintetét.
Mr Weasley egy kék, csíkos hálóköntöst viselt, bojtos hálósipkával a fején. Csípőre tett kézzel meredt fiára, aki végül a szemébe nézett…
- Mit keresel te itt? – Mr Weasley hangjában meglepettség és öröm vegyült. – És miért most? Rengeteget dolgoztam tegnap, úgy akartam sokáig aludni, de hajnalban felébredtem a padlásszellem miatt...
- Nosztalgia – felelte szűkszavúan Charlie.
Mr Weasley közelebb lépett a fiához – azt hitte, kiabálni fog, viszont csak megölelte.
- Istenem, Charlie.
Charlie megveregette az örege hátát, majd kibontakozott az ölelésből.
- Miért jöttél el? Gyere, ülj le, összedobok neked valamit, gyere… Na és mi lesz a sárkányokkal? Annyi mindent kell mesélned!
Mr Weasley szaporán leterelgette őt a lépcsőn, leültette a zöld fotelbe, majd hozzálátott egy lábosban tea főzéséhez.
- Öhh… - mondta Charlie zavartan.
- Tudom, tudom – legyintett Mr Weasley. – Molly ügyesebb a konyhában, mint én, de hát…
- Apropó – kapott a szaván Charlie. – Hol van anya?
Mr Weasley elképedve nézett rá, majd legyintett:
- Alszik.
Charlie unottan forgatta a szemét, mikor Mr Weasley feltette a kérdést:
- Miért?
- Ja – mondta gúnyosan Charlie. – Pusztán egy apróság miatt, igazi kis semmiség…
- Mi történt, fiam?
Charlie vett egy mély levegőt, majd válaszolt:
- A hirdetés miatt, amit két hete a Szombati Boszorkányban adott fel.
Mr Weasley a homlokára csapott, majd lassan, jól artikulálva így szólt:
- Egyem meg a drága kis szívecskéjét…
Charlie elmosolyodott, Mr Weasley pedig felcsörtetett a lépcsőn. Pár pillanat múlva ajtónyikorgás hallatszott. Ezt tompa hangok követték – bizonyára Mr Weasley felkeltette Mrs Weasley-t – majd lábdobogás. Feltűnt a lépcsőn először egy lila papucs, egy vörös pamacs, majd egy emberi test – Molly Weasley teljes valóban.Az asszony zilált külsejét kihangsúlyozta, amikor fájdalmasan a fazékban heverésző répákra és a borsófőzelékre pillantott.
- Szervusz, Charlie! – mosolyodott el.
Charlie arcán nyoma se volt mosolynak.
- Anyaa…
- Jaj, Charlie, mi szél hozott erre? Minek jöttél vissza? Azt hittem, a sárkányok jobban érdekelnek, mint minden… Apropó, milyen a munka?
Charlie nagyot sóhajtott, majd – miután Mrs Weasley minduntalan másra terelte a szót – végre rákérdezett, hogy mégis milyen indokkal tette fel azt a hirdetést a Szombati Boszorkányban.
- Charlie, Charlie… - ült le Mrs Weasley. – Ha tudnád, mennyire…
- Mennyire mi?
- Mennyire fájt nekem, hogy senki se érdekelt, csak azok a fránya sárkányok!
- Nem igaz! – vágta rá Charlie, és lázasan töprengeni kezdett, hogy vajon mi érdekli még az állatokon kívül. – Ott van például… ott van például Madam Rosmerta vajsöre!
Ezen a ponton újabb baglyok tűntek fel: valószínűleg Romániából repültek vissza. Nem volt ámde a nagy táv mindegyikük ínyére. Egyikük már a kertben ledobta levelét, és hozzálátott a veteményes elfogyasztásához.
- Ne! – kiáltott fel ennek láttán Arthur Weasley. Kirohant, és elhessegette a fáradt madarat.
- Mit kaptál? – kérdezte közben Mrs Weasley.
- Szerelmeslevelet – válaszolta Charlie, pedig még egy bagoly se jutott be az ablakon. Mire rájöttek, hogy nem jutnak be, ki is nyílt az ajtó, ahol Mr Weasley ment ki, így hát azon suhantak be. Charlie ránézésre vagy ötven madarat számolt össze –a borítékokat viszont válogatás nélkül tűzre dobta. Mrs Weasley tüntetően a kerti törpéket bámulta, miközben a fia kettesével tépte szét metszőbűbájjal a borítékokat. Most jött csak rá, milyen hasznos ez a bűbáj.
- Kösz, anya! – morogta, mire Mrs Weasley aggódó arccal kiment a férjével a veteményesért harcolni.
- Jól van – adta meg magát az asszony. – Bocsánat. Egyáltalán nem kellett volna feladnom azt a hülye hirdetést, elismerem. Szent Merlin, ez az egész az én művem…
Charlie elégedetten elmosolyodott, mikor az utolsó agyonátkozott levél – leginkább egy nagy darab zöld zselére hasonlított – is halálát lelte a tűzben.
***

Miután Mrs Weasley borzalmas zavarban Charlie „térde elé borult”, a fiú hazautazott (azaz hoppanált), hogy a béke és - a leveleknek hála - a szüntelen stressz jegyében tölthesse hátralévő életét. Még most is csak úgy rajzottak a baglyok az ablakánál, bár már sokkal kevesebben, mint az legelőször (pusztán húsz darab naponta). Az élet nem állhatott meg: a héten három sárkányt is el kellett költöztetni, ami nem kis feladat. Ámde mindez semmi volt, ahhoz képest, ami vasárnap várta a lakásában.
Fáradtan kaparta elő a táskája bugyraiból a kulcsait. Sikerült valami fémet kitapogatnia, amelyet megragadott, majd – pár kupac papírral együtt – kirángatta belőle. Természetesen kiment a fejéből, hogy melyik kulcsot kell a zárba dugnia az huszonhatból. Sorra végigpróbálta mindet, s a tizenharmadikra sikerült is bejutnia. Ám ott már várt rá valami.
Mégpedig egy levél. A megsárgult borítékon díszes viaszpecsét díszelgett: egy koronás medvét ábrázolt, amely egy emberi koponyából készült gyertyatartót "cipelt". De azután...
A medve lehunyt szemhéja lassan, de az ő számára jól láthatóan kinyílt. Az aranykoronája ezzel egy időben zöldes-feketévé torzult. A fejfedő színárnyalata pedig az egész pergament lassan elkezdte átszínezni: először a pecsétet "fertőzte meg", majd szétterjedt az egész lapon - úgy nézett ki, ahogy azt Charlie magában megállapította, mint amikor bájitaltanórán egy kis rájamáj hatására átszíneződött a Százfűlé-főzet.
És abban a pillanatban a levél megmozdult: először mocorogni kezdett, majd leesett az üvegasztalról, ahova valaki helyezte. Kis idővel később már rázkódott, s Charlie már várta, mikor kezd el habzani a szája.
De nem ez történt. A pecsét csak úgy lehullott róla: konkrétan leesett. Ezt követően a boríték felcsapódott, s tömény, méregzöld füst kezdett áradni belőle. Ő könnybe lábadt szemmel görnyedezett a maró hatású gáztól, de az, mikor már úgy érezte, nem bírja tovább, eloszlott. Kisvártatva kirajzolódott a szeme előtt egy alak, amellyel még sose találkozott szemtől-szemben. Egy állat volt. A medve a címerről életre kelt.
Ha nincs elég lélekjelenléte, valószínűleg az állat ott helyben kettétépte volna. Ő viszont válaszul támadója agresszivitására, pálcát húzott. Ellenfele, mintha csak tudta volna, hogy mire készül, kitépte a kezéből fegyverét, majd egy laza mozdulattal kettétörte.
Elöntötte a a jeges rémület. A tehetetlenség borzalmas érzése áradt szét a teste minden egyes porcikájában, hogy nem tehet semmit, hogy meg fog halni. Legszívesebben elrohant volna...
De nem tette. Küzdött. Küzdött, hogy életben maradjon. És amikor ennek az egésznek vége lesz, megkeresi a levél feladóját, és viszonozza majd neki a szívességet.
Borzalmas hörgés és szakította félbe a gondolatmenetét: a medve a fél lakását átrendezte, és most felé vágtatott.
Ő elkerekedett szemmel visszavonulót fújt, és berohant a konyhába. A falhoz lapult, majd az ajtó kicsapódott.
A medvének nyoma se volt sehol. A szobába egy piros pulóveres nő jött be. Lassan lépkedett, gondosan ügyelve arra, hogy a helyiség minden négyzetcentiméterét alaposan szemügyre vehesse.
Amíg a nő azzal van elfoglalva, hogy memorizálni tudja a lakás ezen részének minden pontját, el tudhatna oldalazni mellette, mivel remélhetőleg átmenetileg meg is vakult, s nem veszi észre. A taktikája - őt lepte meg ez a legjobban - működött. Kisétált a nappaliba, hogy megkereshesse a pálcája törött darabjait, mire szó szerint megnyílt alatta a föld. Csak zuhant, zuhant és zuhant a feketés-lilás semmin át. Aztán alatta megjelent valamilyen fehér pamacs... Egy felhő.
Hát ez lesz a vesztem, gondolta, megtámadnak a saját lakásomban, orra bukok a semmiben és lezuhanok egy felhőkarcoló tetejéről. Már csak pár száz méter választotta el a talajtól, amikor rádöbbent:
- Ez... ez az Odú!
Azzal a gondolattal csapódott a földbe, hogy vajon ez az egész hogyan is történhetett, ám akkor...
Zihálva ült fel az ágyában az éjszaka közepén. Bal oldalára fordult, s leolvasta az időt órájáról: három óra ötvenöt perc. Visszafeküdt, majd azonnal el is nyomta az álom.
***

Hétfő reggelre semmire se emlékezett az egészből, s mire kilépett lakása ablakán, már a rá váró szörnyűségeken gondolkodott. Igen fárasztó és igen veszélyes egy munka volt a sárkánygondozás, de valahogy nem tudott betelni velük. A hatalmas - tényleg óriási - lényükkel, halálos fegyverzetükkel, és a szépségükkel.
Megpördült a sarkán, és pár pillanat múlva már egy hatalmas acélkapuval nézett farkasszemet. A rácsain kígyók tekeregtek, a súlyos kilincset pedig sárkányszarvak díszítették. Elővette pálcáját, háromszor rákoppintott, mire az kinyílt. Nagyot sóhajtva besétált - a kapu azon nyomban hangos durranással bevágódott mögötte. Egy zord kőépület mogorván magaslott föléje egy alacsony domb és egy kanyargós ösvény tetején. Az épület mögött számtalan acélketrecben sárkányok tomboltak. Ezek voltak a nyugodtabb fajták. A veszélyesebbeket a föld alatti óriási rezervátumban tartották. Ámde ez a hely, ahol ő, Charlie dolgozott, pusztán egy apró szeglete volt annak a hatalmas Fidelius-bűbájjal kezelt területnek, ahol a sárkányok éltek: vadásztak, aludtak és öltek. A területet hatalmas folyó szelte ketté. Egy ukrán vashasú épp Charlie feje fölött suhant el - valószínűleg épp a folyótól, mivel jó pár halat pottyantott a fejére. Ő idegesen lesöpörte magáról a nyálkás szerzeményt, és besietett az épületbe. Amaz félig-meddig olyan volt, mint amilyennek látszott: félig komor, félig lenyűgöző. Az épület hatalmas volt: mennyezetét nyakcsigolyatörés veszélye mellett lehetett csak megpillantani. A Gringotts Varázslóbankhoz hasonlóan, jobb oldalt hosszú pult foglalt helyet. A különbség annyi volt, hogy ebben nem koboldok dolgoztak, hanem boszorkányok, akik papírjaik fölé meredve körmöltek. A bal oldalt rengeteg különböző ajtó ácsorgott: tölgy és akác, magyal és ében, mahagóni és diófa. Bizonyos darabokra feliratokat is pingáltak, olyasmiket, hogy: "VESZÉLYES", "EZT INKÁBB NEM AKAROD LÁTNI", és "ENNEK AZ AJTÓNAK IGAZÁN NEM FÁBÓL KELLETT VOLNA KÉSZÜLNIE!" - csak hogy egy párat említsünk. Charlie azonban rá se hederített ezekre, hanem az épület túlsó végében lévő széles kőlépcső felé indult. Elmotyogott egy csókolomot az egyik titkárboszorkánynak, majd felrohant a lépcsőn. A falon különböző sárkányokat ábrázoló festmények díszelegtek, melyek különböző tényeket és érdekességeket súgtak az előttük járóknak a különböző sárkányfajtákról. Charlie-nak például nagylelkűen elmotyogta valamelyik, miszerint nagy az esély arra, hogy Svédországban svéd sróforrút lásson. A második emeletig töltötték a fejét az okosságokkal, ahol aztán egy hosszú folyosón a hétszáztizenhármas számmal ellátott ajtónál benyitott.
Ez volt az ő irodája. A közepén stílusosan egy íróasztal helyezkedett el. Újra megállapította, hogy a "Charlie Weasley" és a "rend" két külön fogalom. A sarokban egy szekrény állt: Charlie csak "selejt-hely"-ként jellemezte a bútort, mivel azokat a papírokat - meg úgy minden egyebet – ide pakolt, amire nem volt szüksége az adott pillanatban. Egy példány a Legendás Állatok És Megfigyelésük című könyvből mindig volt valahol a szobában, csak sose találta. Egyszer épp a kukából halászta elő egy pohár kávéval egyetemben. Ledobta az asztalára a könyvecskét, majd lehuppant a székébe. Az kivételesen kényelmes volt, valószínűleg a rengeteg bűbájnak köszönhetően.
Most azonban nem azért jött, hogy felvágjon a luxusszékével, pusztán a táskáját dobta rá. Megnézte az aktákat az asztalán: egy mennydörgő megsérült - belerúgott egy sziklába, és nem tudja mozgatni a bal lábát. Ennyi épp elég volt neki. Már rohant is visszafelé. Eszébe jutott, hogy be kéne zárnia a szobája ajtaját, de egyelőre nem foglalkozott a problémával. Az órájára pillantott, és megszaporázta lépteit. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, átvágott a folyosókon, majd egy "BIZTOS HALÁL" feliratú ajtónál megállt. Nagy levegőt vett, és benyitott.
A tábla nem hazudtolta meg magát. Egy óriási - elképesztően hatalmas - sárkány épp egy rakat varázslóval viaskodott. Charlie rémülten odarohant segíteni, de az egyik férfi amint meglátta, hátrébb parancsolta. Charlie amolyan "ha neked az jó" stílusban lassan meghátrált, és eloldalazott mellettük. A sárkány természetesen pont ezt a pillanatot választotta a legalkalmasabbnak arra, hogy tüzet fújjon. Charlie futásnak eredt, de érezte, hogy a talárja ettől függetlenül lángra kap. Lerángatta magáról a ruhadarabot, és tovább rohant. Mikor feltépte a terem hátuljában lévő ajtót, hallani vélt egy kislányos kacagást.
Jobbra fordult, és egy hosszú-hosszú alagúton át megérkezett a vadonba. Az első dolog, amit meglátott, az egy tovaszálló hosszúszarvú és egy félbevágott tehén volt. Bizonyára fiókával volt dolga: a kifejlett példányok egészben lenyelték volna.
- Evapores! - motyogta Charlie, a döglött tehén pedig eltűnt. A sárkány a rezervátum túloldalán volt, ráadásul hoppanálásgátló-bűbájjal kezelték az egész területet. Nekivágott hát az erdőnek.
A fák erőszakosan fogták közre. Úgy érezte, mintha egy végtelen folyosón rohanna, az ablakokon át sötét alakok néznék és közben nevetnének. A lombkoronájuk sűrűsége miatt még csak fény se jutott hozzá.
- Lumos! - mondta. A pálcája végén apró lángocska gyúlt: sárgás fénye nem volt nagyon erős, de legalább a látta, mi van a lába előtt. Így haladt, míg ki nem ért egy aprócska tisztásra. Itt sütött a nap, s fénye bántotta a szemét, úgyhogy újra belevetette magát a rengetegbe. Most sokkal kevesebbet kellett sétálnia, mire kiért egy hatalmas folyam partjához. Azon egy rozoga függőhíd vezetett át. Charlie magabiztosan elindult, és az a pár darab fa átalakult egy elegáns márványhíddá. Charlie rálépett, az pedig nem szakadt be alatta.
Egy ukrán vashasú pár centivel a képződmény mellett suhant el.
A hídon méretes ablakok mutogatták az idilli tájat. És ezeknek hála megpillantotta. A hatalmas folyó partján egy apró, csenevész gyümölcsfácska alatt egy fészek sárkánytojás árválkodott - mindennek a tetejébe az egyik kikelt. Ez azt jelentette, hogy hamarosan a többi is követni fogja testvérét. Charlie megszaporázta lépteit, és a fészek felé fordult. A híd, amint lelépett róla leomlott, és visszaalakult a madzagra szerelt fogpiszkálóvá. A robaj miatt a sárkányfióka - talán egy hosszúszarvú? - megijedt, és elkezdett fel-alá futkorászni, és majdnem leverte a többi tojást.
- Hó! - rémüldözött.
A fióka megtorpant, Charlie-nak pedig alkalma adódott jobban szemügyre venni.
Az állat háta szürkés-lila volt, hasa hófehér. Száján csőrre emlékeztető képződményt viselt, de ezt – Charlie nagyon jól tudta – az évek során el fogja dobni. Csukott szemei így is hatalmasak voltak, csavart szarvai pedig az ég felé meredtek. Apró szárnya a testére simult, hátsó lábai azonban nem karmokban, hanem patában végződtek. A feje pedig nem hosszúkás volt, mint egy krokodilé - inkább gömbölyűnek volt mondható.
- Mi vagy te? - morfondírozott, és kézbe vette az állatot. Az látszólag megnyugodott, kényelmesen forgolódott a karjaiban. Pár pillanat múlva már békésen szuszogott. Charlie fogta magát, és az igazgatóhoz röpítette a szürke pettyes tojásokat, a fiókát azonban nem eresztette. Amaz nagyot prüszkölt, amikor a fészek fölé hajolt. Abban egy nagy darab szőke hajtincs hevert.
***

A fiókát egyelőre sóbálványátokkal sújtotta, hogy ne tudasson elmenni, majd újból a szerencsétlenül járt mennydörgőre irányította a figyelmét. A sárkány halkan vinnyogott, ő azonban - már futva – az égig érő sziklatenger felé futott. Pár perc sprintelés után orra is bukott egy kisebb kőben. Ezt rengeteg egyre nagyobb követte a pár száz méterre lévő középsőig. Annak a csúcsa a felhőkbe vezetett, lábánál pedig mintha két egymásra állított, szürke busz emelkedett volna a magasba. Feltápászkodott, majd lépteit megszaporázva a sárkány felé rohant. Amaz a mozdulatlanul hevert a földön, ormótlan teste körül azonban egy csepp vér se maradt. A legborzasztóbb azonban nem is ez volt.
- Szent Merlin – motyogta, majd előhúzta a pálcáját. - Petrificus totalus - mondta, és ezt a sárkányt is lebénította.
- Azt mondja - merészkedett közelebb. - Fúj! - szörnyülködött, mikor az állat térdére nézett. Abba mintha egy kisebb ágyúgolyó csapott volna. - Invito... kő a sárkány térdében!
A nehéz tárgy először csak mocorgott, majd lassan kiemelkedett az állat testéből, és Charlie felé tartott. Ledöbbent, mikor belevágott a felismerés.
- Ez egy gurkó... - Nem is tévedett. A nehéz labda támadásba lendült - Bombarda! - kiáltotta gondolkodás nélkül, és az agresszív golyóra irányította pálcáját. Az menten szilánkokra robbant.
Charlie zihálva bámulta még egy kicsit a gurkó maradványait. Majd észbe kapott, és a sárkány térde fölé hajolt. Abban egy mély lyuk tátongott, amelynek mintha csak centik kellettek volna ahhoz, hogy átlyukasszák a mennydörgő lábát. Charlie még jobban meglepődött, mivel az egész eset során egy csepp vér se folyt ki a kövekre. Úgyhogy még jobban szemügyre vette az állatot.
- Kitűnő! A szárnyában mind a tizenhat csont megvan. A másik lábának nincs baja. A farka is tökéletes. - Úgy tűnt, minden rendben volt vele, de aztán...
A sárkány ormótlan teste meg se mozdult, amikor Charlie ráküldte a sóbálvány-átkot, pedig a sárkányok híresek arról, hogy különösen nehezen lehet megátkozni őket. Viszont azt, amikor a gurkó kimászott a lábából, valahogy éreznie kellett volna. Kettőt lépett előre és rá is jött, miért maradt meg egy helyben olyan rendesen a sárkány. A hosszú nyaka tökéletes épségnek örvendett, csak elfelejtette rárakni a saját fejét. A bestiát valaki lefejezte.
- Merlin…! - szaladt ki a száján. Valakinek szólnia kell. Csak úgy sárkányokat gyilkolászni egy varázslókkal teli rezervátumban? De kit is érdekelnek az őrök, ezek sárkányok!
***

Pár perc döbbenet - és jó sok próba - után összekicsinyítette a sárkány testét, majd, azt zsebre vágva rohant is vissza.
- Matilda! - zihálta a márványépület ajtajában.
Egy vörös hajú, kontyos, öreg boszorkány - akiről az a monda terjengett, hogy vasorrú bábák a felmenői -, mogorván felnézett a papírjaiból.
- Mi van? Épp most akartam aláíratni az igazgatóval egy petíciót, ami a sárkányok gumikacsával való etetését ellenezné. Aztán itt van egy megrendelőlap Peruból - ötszáz galleonért hajlandóak lennének küldeni egy kiló szupersűrű benzint, mire mondom: de azzal csak ártanátok! A sárkányok mindent berobbantanának, idióták! Erre ők: á, nem, sárkánytaszító bűbáj van rajta! Aztán, ez a harmadik mindent visz! Egy mexikói nyolc hektoliter bubógumógennyet akart rámtukmálni, amelyet olyan kis tartályocskákba tölthetünk, és ha a sárkányok rosszak, ezzel lespricceljük őket, mint a macskákat! Erre mondom, hogy ennyi erővel sósavat is tehetnénk bele!
- Érdekfeszítő - biztosította Charlie. - De nem érdekel. Sokkal fontosabb dolgom van veled!
- Felmondok! - rikoltotta a nő.
Charlie-nak leesett az álla.
- Mi van?!
- Hallottál. Felmondok - ismételte a boszorkány. Erre a szóra felbukkant egy magas, őszülő hajú férfi - az igazgató.
- Mi is a vita tárgya, Mrs Scumbag?
- Én ezt nem bírom idegekkel – mondta ingerülten, és az asztalán lévő papírhalmazra mutatott. - Ilyen orbitális hülyeségeket mégis honnan szednek össze és miért én intézzem őket?! Az előbb a fiatalember – mutatott őrá, Charlie-ra -, valószínűleg az idiotizmus magasiskolájával akarta rabolni az időmet. Elegem van! Amúgy is híradós akartam mindig is lenni, és maga meg a nevetséges "ügyei" nem állnak az utamba! - azzal fogta magát és a táskájából kirázta az összes papírt. Abból csak úgy ömlöttek a nyomtatványok, és kisebb forgószelet eredményeztek - ami nem is volt meglepő, mivel az épület plafonja biztos a felhőkkel pacsizott. Mrs Scumbag, látva Charlie nevethetnékkel vegyes döbbenetét, megszólalt:
- Álcázott tágítóbűbáj. - És csak állt, és állt, és a papírok csak nem akartak elfogyni. Most már mindenki a terem közepén álló három személyt figyelte, majd a táskából más is elkezdett kiesni: egy kismacska, egy madárfészek, egy kard, egy ragasztópisztoly, egy kehely fagylalt egy csillár, egy tömör aranytömb, és - Charlie itt már nem bírta megállni nevetés nélkül - Viktor Krum lopott Nimbusz kétezrese.
Az igazgató Charlie-hoz képest sokkal másképp kezelte a helyzetet: úgy nézett ki, mint aki menten elsírja magát. Mrs Scumbag közelebb lépkedett az idős férfihez, és az arcába suttogta:
- Viszlát! - És már ott sem volt. A varázsló segélykérően nézett Charlie-ra. Ő pár pillanatig kínosan rámosolygott, majd észbe kapott:
- Izé, Mr Selfish, sürgős ügyben...
- Nem érdekel - vágott a szavába a varázsló.
- De... - próbálkozott tovább.
- Semmi "de", Weasley! - csattant fel a férfi. - Semmi "de"! A cégünk amúgy is haldoklik! Van fogalma róla, mi lesz, ha csődbe megyünk, és a rezervátumot körülvevő mágikus burok lebomlik? Sárkányok ezrei szabadulnának ki és terrorizálnák a városok lakóit! A Mágiaügyi Minisztérium két lábbal penderít ki minket a varázsvilágból! Szinte biztos, hogy mind lelepleződnénk, és a világ összes muglija tudomást szerezne a létezésünkről!
Charlie eléggé kínosnak érezte az igazgató kirohanását, szóval inkább hallgatott.
- És! Ha mindez nem lenne elég, ott vannak az obstruci rabok...
- Igazgató úr! - szólalt meg Charlie.
- Mi van?! - kérdezett vissza ingerülten az említett.
- Tudja... volt az az akta a sziklába rúgott mennydörgőről - fogott bele.
Az ősz varázsló bólintott.
- Hát... Lehetségesnek tartom, hogy talán nem pontosan az történt, amit mi hittünk. – mondta lassan, és előhúzta a zsebéből a sárkány tetemét. - Kövessen!
Azzal a lendülettel elhagyták a márványépületet, és egy tisztáson meg is álltak. Charlie a fűre hajította az állatot.
- Kapaszkodjon meg... - morogta, és felnagyította a testet.
- Uramisten... - motyogta Mr Selfish. - Ez... Ezt hogy?
- Pont ez az - bólogatott a fiú.
- Ezért biztos kirúgnak... Ez botrány! - motyogott a varázsló az orra alá. - Hé! Maga! Mr...
- Weasley – felelte unottan Charlie.
- Igen... Mennyi is a havi keresete?
- Négyszáz trapló.
- Mit szólna, ha azt mondanám, hogy ha felkutatja ennek - mutatott a sárkányra - az elkövetőjét, megtripláznám a fizetését?
Charlie-nak szabályosan leesett az álla.
- T-tessék?!
- Egy egész éven át - bólintott lassan az öregebb.
- Igen – suttogta elképedve Charlie.
***

Izgalmas hete volt - körülbelül mindent megtehetett, amihez egy angliai aurornak joga volt: főbenjáró átkok, mindenféle bájital hurcolása, tágasabb iroda, és természetesen a megelőlegezett magasabb fizetés. Ezek a felhatalmazások tetszettek neki – no nem azért, mert lépten-nyomon mindenkit kínvallatni, vagy megölni akart volna, hanem mert így tudták, hogy létezik. A legutóbbi merénylet óta nem történt semmi különös, leszámítva, hogy egy vén viperafogú olyan szerencsétlenül szállt le egy kollégájára, hogy le kellett vágni a lábát.
Szombat este filmnézésre készült, de nem volt nála semmilyen ehető dolog (tipikus szingli férfi). Így hát kelletlenül leugrott a két utcával odébb lévő kisboltba. A kirakat üvegén különös jelenést vélt látni: mintha egy vörös szempár meredt volna rá valahonnan. Megpördült és a pálcája után kapott, mire észrevette, hogy csak egy busz indexel. Bosszúsan megrázta a fejét, majd benyitott.
A szűk helyiségben mind a négy falat telerakodták élelmiszerekkel, sőt, még a plafonról is különböző fűszeres üvegek és kosárkák lógtak alá. Két ember tartózkodott csak a kicsiny "Ürgelyukban" - így hívták a boltot -, a kötényes pénztáros és egy gyönyörű, szőke hajú nő, aki épp a mellette levő fűszeres polcon nézegette az árakat. Felkapott egy élénkvörös porral teli üveget majd kifizette az árát. Amikor észrevette Charlie-t, megtorpant és valószínűleg lázasan töprengeni kezdett. Ezután elmosolyodott, és kisétált az üzletből.
- Mit adhatok? - kérdezte az eladó.
- Ja – kapott észbe Charlie. - Kéne egy üveg Lá... whisky és ez az izé - mutatott egy dobozos levesre. Azon japánul nyomtattak valamit, de ő nem értett a szerinte titkosírásnak nevezett írásjelek értelmezéséhez.
- Az „izét”Ázsiából importáljuk a legnemesebb és legínycsiklandóbb összetevőket felhasználva... - csattant fel sértődötten az árus.
- Tipikus – morogta a fiú.
- … amelyekkel biztosíthatjuk a kedves vásárló száztíz százalékos elégedettségét - mondta tovább a magáét ravaszul, miközben Charlie átnyújtotta a kért árukat. - Eme pozitív tulajdonságai miatt természetesen az átlagnál magasabb ár is szériatartozék. Huszonöt lej lesz.
- Elnézést? - döbbent le a fiú.
- Úgy van - bólintott a pénztáros. - Lehet perkálni.
Megfordult a fejében, hogy nem fizet, csak módosítja a férfi emlékezetét, de aztán eszébe jutott, hogy ezerkétszáz traplónyi bérrel ez különösen aljas átverés lett volna. Bosszúsan kifizette a kért összeget, majd kitrappolt a boltból. Az árus, miután kiment, az ajtón függő "NYITVA" táblát gondosan megfordítva bezárta az Ürgelyukat.
Ő mérgesen belerúgott egy kavicsba, majd hazacsoszogott – volna, ha nem vette volna újra észre egy bio-szaküzlet kirakatában a két vörös foltot. Közelebb ment az üveghez, majd egy hangos puffanás és reccsenés kíséretében valamilyen folyadék csöppent a bokájára.
- Mi a...? - morogta, miközben észrevette maga alatt a vörös tócsát. Tudván, hogy baj van, előhúzta a pálcáját és lassan megfordult.
A látványtól enyhe öklendezési roham fogta el. A véres szikla, ami a lába előtt hevert a hétfői mennydörgő feje volt. Körülnézett az utcán, de ott nem volt senki. Erre felnézett az égre: ott egy szárnyas, sötét árny mohón meresztgette rá az eperpiros szemeit.
- Lumos! - suttogta Charlie. A lény a fényben egy embernek tűnt... annak a nőnek, akit a boltban látott. A szörny egy erőteljes szárnycsapással mellette termett, és földöntúli, nyers hangon megszólalt:
- Köszönöm a fogpiszkálót - azzal a pálcájára mutatott.
- Mi vagy? - kérdezte hátrálva Charlie.
- Nem barátságos - kiáltotta a lény és ráugrott.
Charlie ráküldött egy sóbálványátkot, de nem hatott rá. Belátva, hogy nincs más esélye, rohanni kezdett. Befordult két sarkon, míg a szörny igyekezett minél nagyobb káoszt csinálni: kukákat borított fel, falakból téglákat dobált az útra és tűzcsapokat tépett ki a földből.
Charlie befordult két sarkon, majd elhoppanált tizenkét háztömbbel odébb. A lény azonban feltűnt az utca végén:
- Ó, Charlie! - fuvolázta. Ő a másik irányba loholt, de a szörny két szárnycsapással elállta előtte az utat. Megragadta a torkát, és lassan felemelte a földről. - Nem tudsz elbújni előlem. Ez az én játszóterem.
A lény beszéd közben egy épület falához nyomta, majd csettintett egyet, s elengedte - ő azonban nem tudott szabadulni, mivel a szörnyeteg láthatatlan kezei még mindig visszatartották.
- Ők nem hallanak – mutatott a sikoltozó járókelőkre.
- HÉ! - kiáltott Charlie egy öreg hölgyhöz, de az meg se hallotta.
- Ahogy engem se – fejezte be a szörny, és odaállt a nőszemély elé. Amaz csak átsétált rajta, ahogy a szellemeken szoktak a varázslók. - Az élőlényekre nem tudunk hatni, de a tárgyakra igen – mondta, majd lazán belerúgott egy kamionba – az felborult. - Viszont a többi dologgal azt csinálhatunk, amit akarunk. Például az épületekkel. Ezért tudtalak odaragasztani. - Újabb csettintést követően a lény mögötti bolt szaltózott egyet, de ezt se vette észre senki. - Érted már, hogy működik?
- Mi vagy? - ismételte tartózkodóan Charlie.
- Én? - vonta fel a szemét a lény, majd átalakult egy szürke szőrű, kecskeszarvas majommá. - A lelkek fogyasztója, világok pusztítója, az álcázás mestere, az őrület előidé...
- Jó, jó! - biccentett türelmetlenül a fiú. - Kiváló tudni, meg minden, de mi a neved?
- Én vagyok... a Kotyvalény.
Erre ő prüszkölve felnevetett. A szörny fáradtan sóhajtott - látszott rajta, hogy hozzászokott neve eme mellékhatásához. Öt perc múlva a lény végigkarmolt Charlie lábán. Ez ráébresztette, milyen helyzetben is van.
- Honnan ismersz? - kérdezte még mindig kuncogva.
- A Szombati boszorkányból.
- És mégis miért olvas a lelkek fogyasztója egy olyan szennylapot?
- Ez nálam természetes folyamat - magyarázta. - Olyan, mint amikor ti emberek lementek a közértbe kajáért. Természetesen az apróhirdetésed keltette fel a figyelmem, mindig onnan lesem ki, hogy ki legyen a következő áldozatom.
- Megtisztelő.
- De nem szenvedsz sokat. Csak a lelked szívom ki.
Charlie egy pillanatra lefagyott, majd újabb kérdést tett fel a lénynek.
- Aha, oké, de engem miért nem hallanak az emberek?
A szörny fáradtan eloldozta őt, és levágta a járdára. Ő elrohant, hogy segítséget kérjen, de - akárcsak a lény esetében - az emberek csak úgy átsétáltak rajta.
- Ez azért van, mert ugyanabba a világba hoztalak, ahol én is élek.
- És miért hívnak Kotyvalénynek? - kérdezte úgy, hogy rá se nézett.
- Mert bármilyen alakot fel tudok venni - magyarázta a szörny. - Például az a sárkányfióka, akit hétfőn láttál: én voltam.
- Ezért kinyírom anyát... - morogta dühösen. - Ééés, mondd csak, mi van, ha nem tudod elfogyasztani az "áldozatod" lelkét?
- Nincs gyengém, ha erre akarnál kilyukadni. Ebben a világban semmi sem tud engem megsebezni – felelte a szörny, és újból a falhoz tapasztotta. - De már vagy ötszáz éve nem nyújtóztattam ki a tagjaimat - ásította. - Játsszunk!
Charlie fejben megszámlálta a lehetőségeit: a szörnyet sehogy se lehet elpusztítani, de fáradt. Első számú lehetőség: halál. Második számú lehetőség... Ha talán sikerülne kikerülnie a Kotyvalény bűvköréből, megmenekülne, hisz az élőlényekre nem hat. Harmadik számú lehetőség: ha magát az elrablóját pofozza ki ebből a világból, lehet, sikerülne elpusztítania, mivel ott már meg lehet átkozni. A harmadik és a második számú lehetőség tetszetősebbnek tűnt neki az elsőnél, úgyhogy elhatározta, valamelyiket megvalósítja.
- És hogy lehet ebből a... szóval hogy tudok kijutni innen, ahova hoztál?
- Persze, el is mondom – legyintett a szörny.
- Miért, azt hiszed, hogy egy mocskos ember le tud győzni?
- Jobb félni, mint megijedni.
- Remek! - dühöngött. - De... ha téged nem lehet itt "megsebezni", engem hogy lehet?
- Tudom én! Én csak lelkeket szívok.
A szörny elszólta magát: gyorsan eloldozta, majd - miután eredeti méretének ötszörösére nőtt, és újra szárnyakat növesztett - üldözőbe vette.
Charlie logikája szerint, ha eléggé messze kerül a szörnytől vagy a helytől, ahol belépett a "játszóterére", már nem tudja bántani. Így hát rohanni kezdett. Úgy futott, mint még soha - talán csak amikor egy mennydörgőfészek tanulmányozása közben megjelent az anyaállat. Akkor is az élete volt a tét, most is – olyan ez, mint a munka, gondolta.
Három percnyi loholás után belerohant egy férfiba.
- Sikerült - zihálta. - KIJUTOTTAM!
- Csak óvatosan - duruzsolta valaki a fülébe, majd a férfi, akibe az imént bele futott, halálra rémült arccal nyúlcipőt húzott. - Csalni nem ér, Charlie!
- Óhogyaza...! - sápadt el. Szúrást érzett a nyakánál, majd egy nyálkás kéz telepedett le a vállára. Lassan megfordult, csakúgy, mint fél órával ezelőtt, de nem látott szárnyas majmot. Felugrott ijedtében, a kéz pedig az aszfaltra hullott. Az elkezdett mocorogni, majd hosszabb lett – egy egész kart növesztett magának. Azután jött a test, a lábak, majd a fej. Az új alakot öltő Kotyvalény kislányosan felnevetett.
- Nem jó, bocsánat - köszörülte meg a torkát, majd egy sokkal mélyebb, és egyben félelmetesebb hangon ördögi kacajt hallatott. Neki újból nevetési kényszere támadt, de a szörnyeteg fenyegető tekintetét látván komolyabb hangnemre váltott.
- Öh... Ázsiai import levest? - mutatta fel reménytelenül az Ürgelyukból szerzett termékeket. A lény fújtatott, majd támadásba lendült: karmaival alig tíz centire vétette el a torkát.
Charlie, tudván, hogy most övé a terep, pálcát húzott. Első támadásként egy forró olajsugarat lövellt rá, de a Kotyvalény kitért előle, és ledöntötte a lábáról. Erre ő megrúgta, s hátrálásra kényszerítette ellenfelét. Az nem hagyta magát, és - miután felrepült egy ház tetejére - óriáspárducként ráugrott.
Oké, gondolta. Ha te csak úgy tudsz küzdeni, hogy huszonötször alakot váltasz, ám legyen. Én se finomkodok akkor.
Azzal a pálcája hegyét késsé változtatván ledöfte a lábát marcangoló állatot. Az fújtatva meghátrált, majd újra átváltozott: felvonyított, majd vérfarkasként végigkarmolt a hasán. Válaszul Charlie hozzáreptetett egy kukát. A lény újból transzformálódott, ezúttal három méter magas griffmadárrá. Nekirontott, karmaival megragadta, majd felrepült vele. Egy tizenhárom emeletes épület tetejére ejtette.
- Ezzel nem mész semmire! - üvöltötte Charlie. - Kívülről tudom minden létező élőlény gyenge pontját!
- Biztos? - visszhangzott egyszerre a fejében és mindenhol körülötte a szörny hangja.
- Hol vagy?! Mutasd magad! - tajtékzott ő.
Egy hangya a lába mellett világítani kezdett, majd egy emberszabású, hosszúkás fejű, úszóhártyás, fekete, nyáladzó valamivé alakult.
- És mi van a muglik fantázialényeivel?
Utána piros orrú bohóccá, szellemmaszkos huligánná, pengekesztyűs alakká és óriáscápává változott. Majd megrengett Charlie a lába alatt a föld: a lehető leghatalmasabb és legvérfagyasztóbb sárkány szuszogott mögötte, amit ember valaha láthatott.
- Ezzel mit kezdesz? - morogta az állat.
- Ezt - kiáltotta elsápadva, majd leugrott. A szörny egy darabig még bámulta hűlt helyét, majd unottan felmordult:
- Ennyit a kajámról - komótosan megfordult, s közben nem volt rest letarolni pár házat. Visszaalakult a szárnyas, vörös szemű nőszeméllyé, és elhagyta a helyszínt.
Azaz hagyta volna, ha egy bizonyos vörös hajú fiatalember nem kiált utána.
- Hé, rondaság! - hallatszott Charlie hangja. Teljesen épen jött ki a sikoltozó emberekkel teli füstfelhőből, amit a szörny hagyott hátra.
- Hogyan...?! - tombolt a jól ismert szárnyas majom alakjában a Kotyvalény.
- Varázslat - fuvolázta a fiú.
Ellenfele felbőszült bika módjára elkezdett felé rohanni, és fenyegetően hadonászott éles karmaival. Ötven méter távolságra volt tőle, de Charlie még csak meg se hátrált. Sőt, csevegő hangon szólította meg támadóját:
- Zuhanás közben azon gondolkodtam, vajon hogyan lehet téged legyőzni. Azt mondtad nincs gyenge pontod...
- Nincs is! - vágta rá vágtatás közben a szörny.
- És igazad is volt. Nem lehet legyőzni.
A Kotyvalény elrugaszkodott, hogy rávethesse magát. Alig egy méter volt kettőjük között a távolság, mire Charlie újból megszólalt:
- Téged nem, de az aktuális alakodat igen.
A szörnyeteg döbbenten próbált hátrálni, de nem volt számára menekvés: a Charlie pálcájából kitörő átoktól szó szerint felrobbant, mint egy tűzijáték. A vakító fénysorozatnak csak ő volt a tanúja, mivel a muglik fejvesztve menekültek az apokaliptikus környezetet öltő útszakaszról.
- És ezért nem packázunk sárkánygondozókkal. - Charlie a lény hűlt helyére köpött. Megfordult, majd pálcáját előhúzva eloszlatta a ködöt, és a tűzcsapokat is a helyére pakolgatta. A többit pedig a román mágiaügyi minisztérium amnezitátoraira és kommandósaira bízván hazaindult, hogy végre elmondhassa, megérte-e huszonöt lejt lejteni az importált leveséért..
***

- Istenem, Charlie! - sopánkodott Mrs Weasley az Odú konyhájában, miután Charlie részletesen beszámolt a történtekről.
Az egész Weasley família tiszteletét tette aznap este (beleértve Ginnyéket is), majd jó pár vajsörserleg, felgyulladt terítő és - Ron jóvoltából - egy mézborfoltos ing után köszöntőt mondtak neki.
- Á, semmiség - hárította el a gratulációkat. A felesleges örömködés bosszantotta, de az, hogy az egész család újra együtt volt, minden vagyonnál jobban boldoggá tette. Tudniillik, hogy Mr Selfish is megjelent, és nyomban kinevezte igazgatóhelyettessé. Mrs Weasley ennek hallatán örömkönnyekben tört ki, és egy egész üveg tölgyfahordóban érlelt mézbort rátukmált a vén varázslóra.
A lenyugvó nap és a narancssárgás égbolt figyelmeztetésére bevonultak a házba a szabad ég alól, s a padlásszellem nagy horkantásai közepette nyugovóra tértek. Charlie-nak pedig semmi máshoz nem fűlött a foga, csak egy kiadós vacsorához és az ágya kényelméhez.

VÉGE





Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)