Rokonok az előszobában írta: void_bellamy_valdez

[Kritikák - 6]

+++ betűméret ---


Választott kívánság:
Harry Potter

Karácsonykor a temetőkben is mécsest gyújtunk a szeretteink emlékére, hisz szívünkben őrizzük őket. Harry meg is látogatja nagybátyja és nagynénje sírját a szülei után, ám unokatestvére is épp aznap és akkor dönt úgy, hogy lerója tiszteletét a szüleinél. Két felnőtt, családos férfi, akik évek óta nem találkoztak. Sérelmek, hála, rossz szokások. Mi bújik ki az emberből karácsony táján?



Rokonok az előszobában
- Esperansa DeLavega kívánsága alapján -



Dudley Dursley nem volt biztos benne, mit is kéne éreznie az embernek a temetőben. Cornelia azt mondta neki, csak próbálja meg közel engedni magához a szülei emlékét, átérezni, milyenek is voltak. A feleségét hallgatva Dudley egyszerűnek érezte a dolgot, de a szülei sírjánál tett eddigi látogatásai során már rájött, kizárni a külvilágot, főleg az ő kollégákkal és határidőkkel teli életével, korántsem olyan egyszerű. Ezen a mások számára biztos nyugodtnak számító éjszakán is erről gondolkodott, miközben végighaladt a temető közepén futó, széles úton. A legtöbb ember valószínűleg az egész december huszonharmadikát pihenéssel és a családjával töltötte, azonban Dudley cége úgy döntött, beiktat még egy utolsó munkanapot a szünet előtt, ráadásul a városból kifele jövet még az utolsó bevásárlásaikat végző embertömeg által okozott karácsonyi dugóba is sikerült belefutnia, úgyhogy ezúttal a szokásosnál is nehezebb feladatnak bizonyult megnyugodnia, és magába fordulnia. Főleg, hogy leginkább csak annyit tehetett, hogy a különböző kellemetlen emlékek helyett inkább a sötétbe burkolódzó, hófödte környezetét veszi szemügyre. Tavasszal a temető általában szépen gondozott volt, a füvet rendszeresen nyírták, és a sírokat is rendben tartották, azonban a nagy, decemberi hó okozta gondokat nem igazán igyekeztek orvosolni. Egyetlen hólapát szélességű utat tisztítottak meg csupán, és azt is csak az elegáns, kivilágított főútvonalon. A sírokhoz vezető ösvényeket bokáig érő hótakaró fedte, amit csak néhol törtek meg a különösen elszánt hozzátartozók lábnyomai.
Dudley éppen kezdett rajta elgondolkodni, hogyanvalósíthatná meg a főutat és a szülei sírját elválasztó hótengeren való átkelést anélkül, hogy búcsút kelljen vennie elegáns cipőinek, amikor megkönnyebbülve fedezte fel, hogy valaki már kitaposott a sírhoz egy szűk ösvényt. A lábnyomok csábító szigeteknek hatottak a jeges hótengerben. Dudley egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében elszakította a tekintetét a talajtól, amit eddig méregetett, azonban amint észrevette a lábnyomokhoz tartozó alakot, meglepetésében hátrahőkölt. Alig pár méterre tőle egy férfi állt, akit ha a jellegzetes köralakú szemüvegéről vagy a kötött sapka alól kikandikáló rakoncátlan fekete loboncáról nem is ismert volna fel, a homlokán húzódó, különös, villámalakú sebhelyéről akkor is beazonosított volna.
– Harry? – köszörülte meg a torkát meglepetten. Már több mint húsz éve nem látta a másik férfit. Azt pedig még álmában sem gondolta volna, hogy a viszontlátás ebben a kihalt temetőben történik majd, karácsonykor, a szülei sírjánál.
– Szia! – húzta mosolyra a száját a másik férfi félszegen. – Gondoltam, megnézem, hogy vannak – tette hozzá a sír felé intve, mivel Dudley nem sietett visszaköszönni neki.
– Nem láttalak a temetésen – jegyezte meg a szőke férfi, bár érezte, hogy Harry valószínűleg inkább valami köszöntésfélét várt volna tőle, ha egyáltalán várt tőle valamit. Azonban Dudley gondolatai a váratlan találkozás hatására cél nélkül kavarogtak a fejében, ő pedig nem igazán volt képes másra, minthogy kimondja az első dolgot, ami a szájára jön. Remek – korholta magát – mintha semmit se változtál volna harminc év alatt. Harry arca a kérdés hallatára furcsán megvonaglott, de nyugodt hangon válaszolt, ami kicsit megrendítette Dudleyt. Az igazat megvallva nem tudta eldönteni, hogy hálás legyen érte unokatestvérének, vagy mérgelődjön, amiért neki láthatólag jobban megy a civilizált társalgás.
– Sajnálom. Nem tudtam, jó ötlet-e. Nem igazán számítok a család büszkeségének – felelte a szorongva egyik lábáról másikra dülöngélő férfi. Ezzel a válasszal persze ismét sikerült zavarba hoznia unokatestvérét. Dudley az elmúlt hónapokban rengeteget gondolkodott rajta, a meghívója ellenére miért is maradt távol Harry a szülei temetésén, de az, hogy azok után, hogy a férfi nevét minden varázsló ismerte – mivel állítólag megmentette a világot –, ne lenne elég bátorsága eljönni a nevelőszülei temetésére, sosem merült fel benne. Értetlenségét csak tovább fokozta a rokona hangjából áradó őszinteség. Ezek szerint valamiért tényleg komolyan gondolta, amit mondott.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezett vissza, részben, hogy ne csak álljon ott tátott szájjal, részben pedig, mert az igazat megvallva tényleg nem tudta mire vélni a férfi válaszát, és valahol mélyen rettenetesen kíváncsi volt rá, mi járhat Harry fejében. Persze ezt még magának is csak félig vallotta be. Semmi szüksége nem volt rá, hogy Harry ismét belemásszon az életébe. Így is eléggé fájdalmas volt a közös múltjukra gondolni. A további próbálkozások a normális unokatestvéri viszony fenntartására valószínűleg csak több kárt okoznának, mint örömöt.
– Nem voltam benne biztos, hogy Vernon bácsi vagy Petunia néni szívesen vette volna, ha ott vagyok, és még egyszer emlékeztetem rá az ismerőseiket, hogy közük volt hozzám – jelentette ki Harry olyan egyszerűen, hogy Dudley ismét erős késztetést érzett rá, hogy tátott szájjal bámulja az előtte álló férfit. Az ő képzeletében unokatestvére a varázslóvilág megmentőjeként mérhetetlen mennyiségű önbizalommal rendelkezett.
– Hát, örülök, hogy legalább most rendbe raktad a sírt – felelte végül szárazon, bár kicsit bizonytalanabb hangon, mint ahogyan azt eredetileg szerette volna, miközben megkerülte unokatestvérét, és elindult az általa kitaposott ösvényen.
– Én pedig örülök, hogy találkoztunk – biccentett Harry. A férfit ismét meglepte a másik hangjából áradó őszinteség. A másik dolog, amiben eddig biztos volt, az a tény, hogy az unokatestvére a legkevésbé se vágyott rá, hogy valaha találkozzanak.
– Boldog karácsonyt – préselt ki magából Dudley még egy utolsó mondatot, mielőtt szinte futólépésben továbbsietett a szűk ösvényen. Ez a kis közjáték meglehetősen kínosan érintette.
Dudley ezúttal a szokásnál tovább szöszmötölt a sírnál, bár azt Harry valóban szépen rendbe rakta. A hó le volt söpörve róla, a fagyott virágok eltűntek, és egy új koszorú került a helyükbe. Dudley azért benyúlt elegáns kabátja zsebébe, és előhalászott egy mécsest, amit még előző nap vásárolt. Csendben meggyújtotta, majd leguggolt, és csak bámult maga elé. Kezdetben nehéz volt elterelnie a gondolatait a Harryvel való találkozásról, de egy idő után sikerült csak és kizárólag a szüleire gondolnia. Tudta, hogy Mr. és Mrs. Dursley nem voltak a világ legjobb emberei, és nevelésük is hagyott némi kivetnivalót maga után, így a legtöbb velük kapcsolatos emlék vegyes érzelmeket keltett benne. Például még kiválóan emlékezett rá, milyen elégedettnek érezte magát, amikor egy hétre rá, hogy egynapi használat után összetörte a telefonját, mert fogadtak a barátaival, hogy a készülék kibírja-e, ha kihajítja az iskola második emeleti ablakából, már kapott is egy új, jobb modellt. Ugyanakkor felnőtt fejjel azt is tökéletesen belátta, ez és az ehhez hasonló esetek milyen károsan hatottak az akkoriban kifejlődő személyiségére. Néha még a rengeteg év elteltével is érzékelte magán, hogy mennyivel türelmetlenebb, mint a legtöbb kollégája, és milyen követelődző hangnemet üt meg néha, amikor ellentmondanak neki.
Így történt, hogy amikor átfagyott, elgémberedett végtagokkal megindult a kijárat felé, pillanatnyilag teljesen el is felejtkezett a Harry Potterrel való találkozásáról. Éppen azon gondolkodott, vajon ő jobb apja-e a gyerekeinek, mint amilyen Vernon Dursley volt neki, és hogy vajon Cornelia meleg levessel várja-e otthon, vagy érdemesebb lenne-e betérnie egy étterembe hazafelé, amikor megpillantotta unokatestvérét a temető vaskapujának támaszkodva várakozni. Pillanatnyi nyugalma azonnal elpárolgott. Egyből eszébe jutott az iménti kínos szóváltásuk. Dudley úgy érezte, akármilyen nevetséges is, keresztül kell néznie Harryn és minél gyorsabban eltűnnie innen. Már éppen el is haladt volna a férfi mellett, amikor ő ellökte magát a kaputól és mellé lépett.
– Nincs kedved benézni hozzánk ma este? – kérdezte, mintha az elmúlt huszonöt évet szoros barátságban töltötték volna. Ha Dudley nem találta volna ennyire kínosnak a helyzetet, valószínűleg rettentő szánalmasnak tartotta volna unokatestvére próbálkozását, így azonban csak némán, leszegett fejjel haladt tovább a kocsija felé. – Szívesen bemutatnálak a családomnak – folytatta Harry, aki vagy nem fogta fel, vagy egyszerűen elengedte maga mellett a tényt, hogy éppen ignorálni próbálják. – Na, mit gondolsz?
– Figyelj, Harry, örülök, hogy láttalak és meggyőződtem róla, hogy élsz meg minden, de ez még nem jelenti azt, hogy részt is kéne vennünk egymás életében – fordult szembe a kocsijához érve Dudley az unokatestvérével, mivel nem úgy tűnt, hogy az egyszerű hallgatás célravezető módszer ellene. – Okkal töltöttük külön az elmúlt éveket. Még egyszer boldog karácsonyt! – tette még hozzá, azzal bevágta magát a vezetőülésre és becsapta maga mögött az ajtót. Harry pár pillanatig egyhelyben ácsorgott, és elgondolkodva figyelte a kocsikulcsát keresgélő férfit, majd egy mély levegő után megkocogtatta az ablaküveget. Dudley egy artikulálatlan morgás kíséretében lehúzta az ablakot, beengedve az amúgy is hideg kocsiba a fagyos decemberi szelet.
– Tedd el! – lengetett meg Harry unokatestvére orra előtt egy névjegyet. – Ha esetleg mégis szeretnél találkozni, csak hívj fel!
– Van telefonod? – mérte végig unokatestvérét Dudley gyanakvóan. Nem sok mindenre emlékezett a varázslókkal kapcsolatban, de abban biztos volt, hogy nem voltak valami otthon a modern technológiában. Harry válaszul csak hanyagul rántott egyet a vállán, és a férfi ölébe ejtette a névjegyet.
– Nem gyakran használom, de fel fogom venni, ha hívsz – felelte, azzal kihátrált a kocsiból. – Kellemes ünnepeket! – intett, majd egyetlen gyors mozdulattal előhúzott a kabátja rejtekéből egy varázspálcát, és egy laza csuklómozdulattal szikrákat csalt elő belőle, mire a még mindig döbbenten bámuló férfi ablaka varázslatos módon emelkedni kezdett. Dudley még akkor is csak meglepetten pislogott, amikor unokatestvére sietve átvágott az úttesten, és eltűnt a közeli sötét utcácskában. A férfi már nem is emlékezett rá, mikor látott utoljára varázslatot.
Végül sikerült összeszednie magát, és előkotorta a kulcsait, hogy beindítsa a motort. Azonban apró hiba csúszott a terveibe, ugyanis az autó kettőt köhögött, majd beadta a kulcsot. A férfi újra próbálkozott. Semmi.
Cifra káromkodásözön keretében vágta ki a kocsiajtót, majd jó erősen belerúgott az egyik kerekébe. A kocsi meg se remegett, fagyott lábujjai viszont hevesen tiltakoztak az újabb támadás ellen, úgyhogy inkább előkapta a telefonját, és tárcsázta a család autószerelőjét. (A kocsi nem volt olcsó, nem bízhatta rá csakúgy bárkire.)
– Halló, itt… – érkezett a férfihang a vonal másik végéről, de Dudley nem várta meg, amíg befejezi a bemutatkozást.
– Jó estét! Dudley Dursley vagyok, és lerobbant a kocsim. Mikorra tudna kijönni a… – Ezúttal azonban őt szakították félbe.
– Nagyon sajnálom, uram, de éppen szabadságon vagyok. Elutaztam az ünnepekre a családommal. Csak szilveszter után érek haza. Harmadikán meg tudom vizsgálni a kocsit.
– Harmadikán? – kérdezett vissza a férfi, kényszerítve magát, hogy ne ordítson. A város másik felén lakott, és a késői időpontnak valamint a közelgő ünnepnek köszönhetően alig járt valamiféle közlekedési eszköz erre. – És addig mégis mit csináljak?
– Azt javaslom, hogy hívjon egy vontatót. Majd januárban visszahívom a részletekért. Kellemes ünnepeket! – tette le a telefont a szerelő, mielőtt Dudley bármi egyebet mondhatott volna.
– Hát, ez remek – mormogta magában, miközben bediktálta a temető címét az autómentőknek.
Miután a kocsiját elszállították (kétszeres áron, tekintettel arra, hogy a karácsonyi készülődés ellenére is kijöttek), Dudley egyedül maradt az addigra már teljesen kiürült utcán. A hó apró, vizes szemekben esni kezdett, rajta pedig nem volt semmi, csak egy elegáns, viszont nem túl vastag kabát, a munkába viselt öltönye, és a laptoptáskája, ami máris kellemetlenül húzta a vállát. Ismét sóhajtott egyet, azon az estén már sokadszorra, majd beütött a telefonjába még egy számot.
Cornelia harmadik csengésre vette fel, a hangja vidám volt, mint az embereknek általában, akik a fűtött házukban tölthetik a karácsony előtti estét.
– Szervusz, drágám! Mikor érsz haza? Még van időd beugrani vásárolni?
– Elvontatták a kocsimat – vallotta be a férfi behúzott nyakkal. Ha valaki nála is rosszabbul viselte a kellemetlen meglepetéseket karácsonykor, akkor az a felesége volt. A nő minden évben minimum három ünnepi összejövetelt szervezett, és rettentően felzaklatta, ha valami nem a tervek szerint alakult.
– Hogy mi? – Cornelia eddig kedves hangja rögtön fenyegetőbbé változott. Dudley, ugyan a nő nem láthatta, ha lehet, még kisebbre húzta össze magát.
– Nem az én hibám, édesem! Lerobbant, és az autószerelő szabadságon van. El tudsz értem jönni? – kérdezte, mielőtt a felesége kifakadhatott volna.
– Jaj, nem tudom, kicsim. Már átöltöztem, és elkezdtem csinálni a holnapi menüt. Van egy liba a sütőben, és még be kell csomagolnom a gyerekek ajándékait, mielőtt hazaérnek. Na meg a nénikémék szobájába való ágyneműt is ki kell vasalnom, tudod, hogy a takarító szabadságon van – kezdte sorolni a teendőit a nő, látszólag megfeledkezve a kocsiról, de Dudley jobban ismerte annál, hogy ne tudja, az ügy még nincs elfelejtve, és ez az egész eszmefuttatás valahogyan oda fog kilyukadni, hogy hogyan ronthatta el a kocsit ilyen lehetetlen időpontban, így jobbnak látta gyorsan menteni a menthetőt.
– Tudod, mit? Csomagolj csak nyugodtan! Én majd hazamegyek busszal. Ha szeretnéd, be is vásárolok – tette hozzá, hogy biztosan ne kapjon további megjegyzéseket a kocsival kapcsolatban.
– Köszönöm! – sóhajtott fel Cornelia a vonal túlvégén megkönnyebbülten. – Puszi! Siess haza!
Azzal bontotta a vonalat, Dudley pedig kénytelen-kelletlen megnyitotta a térképet a telefonján, hogy megnézze, merre találja a legközelebbi buszmegállót.
Az útja ugyanazon a szűk utcán vezetett át, amelyiken Harry távozott. Dudley szinte körbe se nézett, miközben átvágott rajta, majd az újabb főútról a következő szűk utcába. Alig volt pár perce elérni az utolsó buszt, így inkább csak leszegte a fejét, és az utcát szelő cipőjét figyelte, hogy a szél ne fújja az arcába a havat. Éppen megpróbálta még gyorsabban szedni az elgémberedett lábait, amikor egyszer csak beleütközött valakibe. Bocsánatkérő kifejezést erőltetett az arcára, és felnézett, hogy elnézést kérjen szerencsétlen útjába akadó járókelőtől, majd tovább siessen. Szíve szerint ugyan veszekedni kezdett volna vele, de emlékeztette magát, hogy nagyon nem akarta lekésni a buszt. Az útjába kerülő személy, egy alacsony, cingár férfi, pimaszul vigyorgott vissza rá, ami csak tovább növelte Dudley haragját. Egy pillanatra el is gondolkodott rajta, vajon még belefér-e az idejébe, hogy üvöltsön egyet az alakkal. Dudley sokáig bokszolt, ha a vita elfajult volna, biztosan földre tudná vinni az idegent. Azonban mielőtt döntésre juthatott volna, a férfi előrenyúlt, megragadta a laptoptáskája pántját, és rohanni kezdett. A táska könnyedén kicsusszant Dudley fagyott ujjai közül, aki legyőzve a pillanatnyi meglepetését a rabló után iramodott. Két saroknyit üldözte, mielőtt befordultak egy sikátorba. Dudley már éppen kezdte élvezni a diadalt, amikor az apró férfi felpattant egy kukára, majd egy tűzlétrára, onnan pedig eltűnt egy második emeleti lakás ablakában. Dudley egy pillanatig csak meglepetten ácsorgott, majd agya lassan elkezdte feldolgozni az eseményeket, és egyszerre értette meg, hogy semmi értelme a magasba is követni a tolvajt (már csak az hiányzott neki, hogy még jól el is verjék), és hogy értékes perceket vesztegetett el, és a környékre érkező utolsó busz valószínűleg már ott is hagyta. Lihegve érkezett meg a buszmegállóba, és még éppen látta az emberekkel telerakott buszt bekanyarodni az utca végén. Tehetetlenül levetette magát a buszmegálló egyik hideg ülésére. Csak ekkor vette észre, hogy reszket.
Vagy húsz percig várt a megállóban, elutasítva, hogy bármilyen módon megpróbáljon változtatni jelenlegi helyzetén, mélyen elmerült az önsajnálatban. A hóesés időközben elállt, majd újrakezdődött, ezúttal kisebb és fagyottabb szemek hullottak az égből, amiket a szél kíméletlen erővel vágott a férfiarcába. Végül, amikor rájött, hogy kezd teljesen átfagyni, és már nem igazán érzi az ujjai végét, elhatározta, hogy felméri a helyzetét, és elkezdte kiüríteni a zsebeit. Hálásan tapasztalta, hogy van nála egy csomag zsebkendő és némi apró, azon kívül viszont csak a Harrytől kapott névjegykártya. Dudley elgondolkodva forgatta élettelen ujjai között. A papírdarab rettentő egyszerű volt, Dudley ízlésesnek tartotta. Sima, fényes felületű, fehér papírra nyomtatták rá az unokatestvére nevét és telefonszámát. Úgy tűnt, csak muglik részére készíttette a névjegyet, mivel semmi varázslók számára is megszokott üzenetküldési módhoz való elérhetőség nem volt feltüntetve rajta. Végül az egyre erősödő hóviharban való ücsörgés olyan elviselhetetlenné vált, hogy kénytelen volt felkelni, és valamiféle menedéket keresni.
Úgy tűnt, az univerzum aznap estére végre megkönyörül rajta, mivel alig egy perc gyaloglás után egy telefonfülkére akadt. Hálásan zárkózott be a szélvédett kabinba, majd pár pillanat múlva kénytelen volt felfedezni, hogy a szóban forgó fülke nem tartalmazott telefonkönyvet. Tehát még nem volt elég, te szemét – szitkozódott, az univerzumnak címezve szavait, mivel ezen a ponton már az alapjáraton meglehetősen földhözragadt gondolkodású férfi sem tudta mással megindokolni hihetetlen balszerencse-sorozatát. Remegő kézzel húzta elő ismét unokatestvére névjegyét a zsebéből. Ahogy visszagondolt a temető előtti beszélgetésükre, hirtelen nem is bánta volna annyira, ha a szóban forgó univerzum tovább szórakozik vele, és kiderül, hogy a fülkében nincs vonal, de nem volt ekkora szerencséje. A készülék kicsengett.
– Halló, Harry Potter – szólalt meg Harry a vonal túloldalán. Dudley érezte, hogy a hideg ellenére is elvörösödik, amiért szívességet kell kérnie a férfitól, de végül emlékeztette magát, hogy ha nem akarja halálra fagyva tölteni az estéjét, akkor kénytelen lesz elmesélni a helyzetét az unokatestvérének, így hát belekezdett.
Pár pillanattal később a férfi már ott is állt mellette. Olyan hirtelen tűnt fel, hogy Dudley ijedtében elejtette a még mindig a kezében szorongatott kagylót.
– Bocsi, hogy megijesztettelek – próbálta meg elnyomni elégedett mosolyát Harry. – És sajnálom, hogy kiraboltak… Merlinre, borzasztóan át lehetsz fagyva! Gyere, át kell melegedned! – lépett felé még mindig azzal az elégedett vigyorral az arcán, amit a másik férfi egyszerűen nem tudott hova tenni. Dudley egy pillanatra azt hitte, unokatestvére át fogja ölelni, hogy a testével melegítse fel, azonban a férfi csak megfogta a kezét, és már ott sem voltak.
Az utazás, akármilyen módon is történt, borzalmas volt. Egy utcán álltak, Harry az előttük lévő elegáns sorházat figyelte, Dudley azonban egyedül a közelükben árválkodó utcai szemetesre összpontosított. Még időben sikerült elérnie, mielőtt kiadta magából a – még a munkahelyén elfogyasztott – fánkot.
– Sajnálom – hallotta meg maga mögött Harry bizonytalan hangját. – Már el is felejtettem, milyen borzasztó érzés a hoppanálás, ha nem vagy hozzászokva.
– Hát, örülök, hogy most eszedbe juttattam – jegyezte meg Dudley gúnyosan, azonban a további gúnyos megjegyzések elakadtak a torkában, mikor eljutott a tudatáig, hogy fogalma sincs, hol vannak. Egy utcán álltak, ami hosszú, régies sorházakkal volt tele. Mindegyik hatalmas lakásokat rejtett faragott boltozatuk mögött. – Azt hittem, hazaviszel – jegyezte meg Dudley, mire Harry arcán az elégedett vigyort bizonytalanság váltotta fel, végül azonban egy pillanatnyi csendes tépelődés után csak vállat vont, és elindult az egyik ajtó felé.
– Ginny azt mondta, mindenképpen mutassalak be neki, ha legközelebb találkozunk – szólt vissza a válla fölött.
Dudley egy pillanatig tétován ácsorgott a járdaszegélyen, nem mozdulva a kuka mellől. Azt mindig is tudta, hogy Harrynek van családja, sőt az esküvőjén még ott is volt pár óráig, de arról, hogy hány gyereke van, csak homályos sejtései voltak, mint ahogy arról is, hogyan is hívják őket. Egyáltalán nem volt kedve megismerkedni velük, és elejtett félmondatokból kisakkozni, kik is lehetnek az itt élő emberek. Egyáltalán semmit se akart tudni Harry életéről, végképp nem része lenni, és találkozni a családjával. Végül azonban győzött az előszobából áradó meleg és a bent terjengő mézeskalácsillat, így Dudley hatalmas gombóccal a torkában ugyan, de követte az ajtóban rá váró Harryt.
A házban valóban meleg volt és süteményillat. Dudley fagyott lábujjai máris hálásan olvadozni kezdtek, ahogy bebújtatta őket a puha papucsba, amit Harry nyújtott oda neki. Valahonnan a lakás belsejéből halk zene szólt, az emeleten pedig gyereknevetés visszhangzott.
– Harry, hát itt vagy, milyen volt a… – pördült be az előszobába egy velük egykorú, vörös hajú nő. Dudley egyből felismerte benne Harry feleségét, habár csak egyszer látta, ilyen vörös hajkoronát nem lehetett egyszerűen elfelejteni. A nő most természetesen nem az esküvői ruháját viselte, mint első találkozásukkor, hanem egy kirojtosodott melegítőnadrágot és egy kötött pulcsit, egy hatalmas G- betűvel az elején, talán, hogy Dudleynak szemernyi kétsége se maradhasson afelől, hogy hogy is hívják. A betű felét egy sárga és barna kockákkal díszített, liszttel borított kötény fedte. A férfinak csak ekkor tűnt fel a nő kezében tartott mézeskalácstésztával teli tál.
– Dudley, ő itt a feleségem, Ginny – vette magához a szót Harry, mivel nem úgy tűnt, mintha a bemutatott felek bármelyike képes lett volna magától bemutatkozni.
– Dudley Dursley – eszmélt fel végre Dudley, majd gyorsan kezet nyújtott a vele szemben álló nőnek.
– Bocsánat, kicsit lisztes vagyok – eredt meg Ginny nyelve is, miközben óvatosan megszorította Dudley kezét. – Szerintem már találkoztunk.
– Jó régen – bólintott Dudley. Ez legalább végre ismerős terepnek számított, illedelmesen csevegni olyan tevékenység volt, amit nap, mint nap végrehajtott a lehető legkülönfélébb emberek társaságában.
– Igaz – pirult el enyhén a nő, mintha az ő hibája lett volna, hogy Dudley nem kereste őket az esküvőjük óta. – Éppen mézeskalácsot sütök. Üljetek csak le a nappaliban, hamarosan elkészül az első adag – tette hozzá, majd felkiabált az emeletre. – Apátok megjött! És Dudley Dursley itt van az előszobánkban! – kiáltotta, azzal, mint aki jól végezte a dolgát, visszaperdült a konyhába.
– De nem maradhatok sokáig – jegyezte meg Dudley, miközben követte unokatestvérét a tágas nappaliba. – Várnak otthon.
– Csak amíg kiolvadsz – küldött felé Harry egy féloldalas, elégedett mosolyt. A férfi időközben levette a kabátját és a sapkáját. Szénfekete haja összevissza meredezett, éppen ahogyan Dudley emlékezett rá. Csak ekkor vette észre, hogy a férfi éppen olyan kötött pulcsit visel, mint a felesége, csak az övén egy H-betű díszeleg. Dudley hiába próbálta meg visszatartani a nevetését, egy halk kuncogás még így is feltört a torkából.
– Ja, hogy ez – túrt bele Harry zavartan a hajába. – Tudod, az anyósom minden évben köt nekünk egy ilyet. Egy kicsit talán nevetséges, de…
– Ne viccelj, nagyon jól áll – nevetett tovább Dudley, de a hangja csak félig volt gunyoros. Ő minden évben egy tábla csokit kapott az anyósáéktól, azzal az elejtett megjegyzéssel, hogy úgyis több pénze van náluk, úgyhogy nem értik, miért kéne megerőltetniük magukat az ajándékvásárláskor. Ehhez képest a kötött pulcsi tökéletes ajándéknak számított.
– Harry! Hívd le a gyerekeket, és mutasd be őket! – kiáltott ki a konyhából Ginny olyan parancsoló hangon, hogy még Dudley is majdnem engedelmeskedett.
– Látom, nálatok is megvan a kellő fegyelem – jegyezte meg a konyha felé bökve.
– Ó, ha tudnád – sóhajtott Harry, miközben elindult a lépcső felé a gyerekekért.
– Ezt hallottam ám – kiáltott ki Ginny a konyhából, de a hangja egyáltalán nem tűnt bosszúsnak. Dudley hirtelen azon kapta magát, hogy nagyon szívesen válaszolna, de fogalma sem volt, hogy mit. Végül hagyta is az egészet, és csak ücsörgött csendben a nappaliban, miközben alaposan szemügyre vette a helyiséget. A legfeltűnőbb berendezési tárgy az egyik sarkot teljesen elfoglaló, tágas kandalló volt, a tetején családi képekkel, amik a férfi legnagyobb döbbenetére mozogtak. Szívesen közelebb ment volna hozzájuk, de végül úgy döntött, inkább nem mozdul el a biztonságosnak ítélt helyéről. Már éppen összegyűjtötte a bátorságát, hogy megkérdezze Ginnyt, hogyan lehetséges, hogy a fényképek önálló életet éljenek, de ebben a pillanatban lábdobogást hallott a lépcső irányából, és inkább becsukta a száját. Egyáltalán nem is értette, miért kíváncsi ennyire a varázsvilág részleteire, hiszen, mint ahogy azt magában már sokszor levezette, nem volt jó ötlet Harry társaságát keresni. Talán a hidegben lefagytak a józan eszét képviselő agysejtjei is.
A következő pillanatban három gyerek jelent meg az ajtóban. Nagyjából egyidősek lehettek Dudley fiaival. A legidősebbnek kinéző már magasabb volt, mint a mellette álló Harry. Ugyanolyan rakoncátlan haja volt, orrán kicsit félrebillent a vastagkeretes szemüvege. Arcát jóadag szeplő borította, levakarhatatlannak látszó félmosolya pedig látni engedte a gödröcskéit. Térdközépig érő, egyszerű fekete pulóvert viselt, amelynek ujjait könyékig feltűrte, hozzá pedig pizsamanadrágnak kinéző bíbor szövetet. Harry Jamesként mutatta be őt.
– Helló – intett egyet lazán, azzal levetette magát a kanapé melletti karosszékbe. Öccse kissé zavartabban, de követte.
– Szia! Albus vagyok – küldött felé egy halvány mosolyt, ami látszani engedte az ő, feltehetőleg bátyjáénál ritkábban mutatkozó gödröcskéit. Neki is tiszta szeplő volt az arca, de ő Jamesszel ellentétben Harry zöld szemét örökölte. Az ő haja is összevissza meredező és fekete volt, szemüveget viszont nem viselt, és nem is volt olyan magas, mint a bátyja. Ő is kényelmesen volt felöltözve, szürke melegítőnadrágot viselt, valamint egy Dudley számára ismeretlen sportcsapatot (a Holyheadi Hárpiákat) hirdető pólót. A harmadik, legfiatalabb gyerek lány volt, ami Dudleyt két fiús apukaként elsőre kissé meglepte, de hamar rá kellett jönnie, hogy az alacsony, vörös hajú kislány bármelyik Dursley fiút egy pillanat alatt helyre rakná. Rajta egy túlméretezett kapucnis pulcsi volt, Griffendél kviddics felirattal. Dudleynak fogalma sem volt róla, mit jelent pontosan a kviddics vagy a Griffendél. Homályosan rémlett neki ugyan, hogy Harry régebben is említette mindkettőt, de a pulcsiról csak annyit tudott megállapítani, hogy valószínűleg egy fiú sportpulcsija volt, amit a lány vagy elcsent tőle, vagy megkapott a szünetre. Alatta hópihékkel díszített leggingst viselt. Dús, vörös haját laza kontyba fogta, a szeme neki is ugyanolyan zöld volt, mint Harrynek és Albusnak, de az ő arcát kevesebb szeplő fedte.
– Lily vagyok – dobta le magát Dudley mellett a kanapéra köszönés nélkül. Dudley a szeme sarkából mintha látta volna elsápadni az unokatestvérét, és úgy tűnt, mintha komolyan attól félne, hogy ez az apró kislány egyetlen mondatával kikergeti a férfit a házból. – Hallom, te meg apa unokatestvérek vagytok. Hogyhogy nem láttalak eddig?
– Hát… – túrt a hajába Dudley, miközben sietve végigfuttatta a tekintetét a Potter családon, hátha valaki a segítségére siet. Nem járt sikerrel. Harry, hozzá hasonlóan, tanácstalannak tűnt, James éppen olyan ördögi vigyorral leste a válaszát, mint a húga, Albus pedig csak egy bocsánatkérő mosolyt küldött felé. – Nem nagyon tartottuk a kapcsolatot – felelte végül, mivel ez volt az igazság. Fogalma sem volt, Harryvel végül miért döntöttek úgy, hogy nem vesznek részt egymás életében. Persze rengeteg indokot fel tudott sorolni a kapcsolattartás ellen, egyetlen testvérinek mondható pillanatuk tizenhét éves korukban nem volt éppen elegendőnek mondható indok arra, hogy szoros barátságot építsenek ki. Dudley személy szerint el sem tudta képzelni, hogy Harry akár csak találkozni is akarna vele, miután pokollá tette szinte az egész gyerekkorát. Persze körülbelül egy évvel a „kimenekítésük” után Harry küldött a Dursley családnak egy levelet, amiben tudatta velük, hogy jól van, és elmúlt a veszély, valamint, hogy nem szándékozik újra velük élni. Dudley, ha nem is örült ennek a fejleménynek, teljesen ésszerűnek tartotta. Ha pár pillanatra sikerült belegondolnia, mit is érezhetett Harry, amíg náluk volt, rá kellett jönnie, hogy ő is hasonlóan döntött volna unokatestvére helyében. Ezután legközelebb Harry és Ginny esküvőjén látták viszont egymást. Dudleyt rettentően meglepte a meghívó, és két órát ott is töltött a helyszínen Corneliával, akivel akkoriban költöztek össze. De szinte egy gratuláció erejéig se tudott közel férkőzni Harryhez, annyian nyüzsögtek körülötte. Dudley csak ekkor értette meg igazán, mekkora hírességnek és hősnek is számított Harry Potter a varázslóvilágban. Aznap este érezte először úgy, hogy igazán irigykedik az unokatestvérére.
Azt akkorra már egy ideje biztosan tudta, hogy anyja mennyire irigyelte a húgát a varázsereje miatt, de Dudley az egész varázslásra inkább valamiféle teherként gondolt. Amikor Harry vagy valaki más varázsolt, ő mindig csak bajba került miatta. De az, hogy az unokatestvérét egy egész társadalom a hősének tekinti, hogy mindenki felnéz rá, és elismeri, ezért akkoriban Dudleyt inkább irigység, mint büszkeség töltötte el. Ez valami olyasmi volt, amit ő is szívesen megtapasztalt volna. Viszont azt, hogy ennek eléréséhez Harrynek milyen megpróbáltatásokon is kellett átmennie, el sem tudta képzelni. Amikor erre gondolt, rettenetesen bánta, hogy nem barátként viselkedett Harryvel annak idején. Ha kicsit is jobban odafigyelt volna rá, ő is ismerhette volna azokat a történeteket, amikről a násznép társalgott, és nem érezte volna olyan kínosan magát a varázslók társaságában, ahol még az újszülött csecsemők is jobban ismerték a saját unokatestvérét nála. És persze a legrosszabb az egészben az volt, hogy akármennyire is próbálta az egészet a szüleire fogni, tudta, hogy legalább annyira az ő hibája is.
Viszont a végső indokra, amiért Harryvel úgy döntöttek, nem vesznek részt egymás életében, nem tudott visszaemlékezni.
A vacsora kezdetben csendben telt, csak az edények csörömpölését lehetett hallani. Ha a csend kínos is volt, Dudleynak nem tűnt fel, annyira el volt foglalva a levesével. Úgy érezte, soha életében nem evett még ilyen finomat, és minden cseppet külön élvezettel nyelt le, hogy aztán az ízes, forró lé átmelegítse az órákig a téli hóesésben fagyoskodó testét. Amikor befejezte, hálásan köszönte meg Ginnynek az ételt. Az sem kerülhette el a figyelmét, hogy Harry szeme a gesztus láttára milyen nagyra kerekedett. A férfi persze megértette őt, Harry nemigen lehetett hozzászokva, hogy Dudley Dursley megköszöni az ételt. Sőt, Dudleyt egyáltalán nem zavarta a dolog, egyenesen örült neki, hogy végre valamivel ő is meglephette a férfit.
A következő fogás melegszendvics volt, amit Ginny ugyan szabadkozva tett az asztalra (nem gondoltam, hogy vendégünk lesz, és a családomnak már az is megtiszteltetésnek számít, ha levest készítek nekik), de Dudley megnyugtatta, hogy amennyiben meleg, akár a szemetesből is jöhetett volna. Erre a felajánlásra még Ginnynek is felszaladt a szemöldöke. Dudley egy pillanatra eltűnődött, vajon mennyi mindent mesélhetett el róla Harry, de végül félretette a kételyeit, és nekiesett a kenyereknek. Csak ekkor tűnt fel neki igazán, mennyire éhes is. Két kenyér után megpróbálta visszafogni magát, de Jamesnek feltűnt a dolog, és nevetve oldalba bökte.
– Ugyan, ne fogd vissza magad! Még soha nem láttam senkit ilyen lelkesen enni anya kajáját.
Így hát Dudley tovább evett, amíg el nem fogyott minden. Ginny felajánlotta, hogy készít neki még, de erre már ő is csak a fejét rázta, mozdulni is alig bírt.
– Ne már! Biztos nem kérsz még? – ragadta meg a kezét Lily kétségbeesetten, amikor a férfi megpróbált felállni az asztaltól.
– Anyának nem fáradtság az egész, egyél csak nyugodtan – tette hozzá James, de Dudley csak még egyszer megrázta a fejét, és követte Harryt a nappaliba. A szeme sarkából még látta, ahogyan Lily és James durcás arckifejezéssel Albus markába nyom némi aprót. Dudleynak fel sem tűnt, mikor kötöttek fogadást róla, hogy mennyit bír megenni.
– Nagyon köszönöm, hogy… hát mondjuk úgy, meghívtál vacsorára – telepedett le Harry mellé a kanapéra.
– Hát igen – vakargatta meg a tarkóját a férfi, és Dudley egy pillanatig azt hitte, bocsánatot kér majd, amiért szó szerint elragadta az utcáról, és berángatta a házukba, de a férfi végül meggondolta magát. – Sajnálom, hogy a gyerekek… nem a legérettebben viselkedtek.
– Semmi baj – nevetett fel Dudley. – Még nem találkoztál az enyémekkel. A tieid egészen rendesek hozzájuk képest.
– Hányan is vannak? Ketten? – ráncolta a szemöldökét Harry, és látszott rajta, hogy nagyon kínosan érinti, hogy nem emlékszik pontosan, de Dudley megértette. Ő sem tudta, hogyan is állnak Harryék jelenleg, mielőtt idejött. Így hát inkább egyszerűen mesélni kezdett. Arról, hogy hol élnek, hogyan osztják meg egymás között Corneliával a munkát, mit dolgozik, és persze mit kell tudni a gyerekeiről. Elmesélte, hogy Derek és Leslie is tagjai az iskolai focicsapatnak, és hogy Derek esélyes egy sportösztöndíjra is. Elmesélte, hogy Dereknek már fél éve van egy barátnője, mire megtudta, hogy James is találkozgat valakivel, és Lily is szerzett egy barátot pár hónapja. Azt is megtudta, hogy Albus mennyire szeret olvasni, ő pedig elmesélte, hogy Leslie sportriporter akar lenni. Megtudta, hogy a kviddicsnek nevezett sport miből is áll pontosan, és hogy James az egyik iskolai csapat kapitánya, éppen, mint Derek. Azt is kiderítette, hogy Ginny egy profi kviddicscsapat játékosa, és ő is elmesélte, hogy Cornelia profi újságíró.
Talán már egy órája is beszélgettek, a Potter család többi tagja rejtélyes körülmények között eltűnt a házban, így a csengő megszólalásáig senki sem zavarta őket. Harry sietve talpra ugrott, de Ginny már ott is termett az ajtónál. Dudley összeszorult gyomorral várta, ki érkezik meg. Tudta, hogy valószínűleg nevetséges a félelme, de rettegett a varázslókkal való találkozástól. Valahogy eddig még soha semmi jó nem sült ki az ilyesmiből. De amint a hóval borított, vastag kabátba és hatalmas sálba csomagolt fiú az ajtón beesve lerúgta a csizmáját, és lekapta az eddig kék haját fedő bojtos sapkáját, a férfi kissé megnyugodott. A kipirosodott orrú, átfagyott fiú inkább pár órával ezelőtti önmagára emlékeztette, mintsem egy őrjöngő varázslóra, aki mindenáron rajta akarja kipróbálni a legújabb átkát.
– Teddy – lépett a fiúhoz mosolyogva Harry, miközben az felakasztotta a kabátját, és besétált a nappaliba, hogy a lehető legközelebb húzódhasson a kandallóhoz. – Hadd mutassam be az unokatestvéremet, Dudleyt. Dudley, ő itt a keresztfiam, Teddy Lupin – mutatott Harry mosolyogva a mellette álló fiúra, aki most hitetlenkedve bámulta Dudleyt, aki a fiú átható tekintetét meglehetősen feszélyezőnek találta.
– Szervusz – törte meg végül Dudley a beálló csendet, mire a fiú viszontmorgott egy halk sziát, majd inkább Harryhez fordulva elmesélte, mennyi ideig mászkált fel-alá egy karácsonyi vásárban egy Dudley számára ismeretlen lánnyal. Aztán elsietett a konyhába, hogy befalja a maradék levest. Dudley úgy vette ki a szavaiból, hogy még egy jó darabig itt szeretne maradni, úgyhogy úgy döntött, itt az idő, hogy megszakítsa a vendégeskedését.
– Nagyon köszönöm a vacsorát meg a meghívást, de azt hiszem, most már ideje mennem – állt fel.
– Biztos nem szeretnél maradni még? – kérdezte Harry, valószínűleg csak udvariasságból, de Dudley csak megrázta a fejét. – Akkor hazaviszlek – jelentette ki a férfi, mire Dudley egyből émelyegni kezdett, de sajnos, mint ahogy arra – látva unokatestvére arckifejezését – Harry is rámutatott, nemigen volt más választása.
– Rendben, de el kell mennem előtte bevásárolni. Megígértem Corneliának – egyezett bele végül a dologba, kissé pironkodva, amiért Harryt ugráltatta a bevásárlása miatt.
Pár perc se telt bele, és már egy karácsonyi fényekbe öltöztetett szupermarket előtt álltak. Dudleynak ezúttal is kavargott a gyomra az utazástól, de sikerült megállnia hányás nélkül. Óvatosan tett egy lépést a bolt felé, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy nem fog elájulni vagy ilyesmi, bátortalanul hátrafordult Harryhez, hogy elköszönjön tőle. Azonban a másik férfi már nem volt a háta mögött.
– Most akkor jössz, vagy nem? – hallotta meg ekkor az unokatestvére hangját a bolt felől. Dudley olyan gyorsan pördült meg a tengelye körül, hogy majdnem mégis kiadta magából a Potteréknél elfogyasztott melegszendvicseket.
Harry a szupermarket bejáratánál állt, kezében egy bevásárlókosárral.
– Ugye, tudod, hogy nem muszáj velem jönnöd ide is? Így is elég régóta lógok már rajtad ma este, gondolom, most már szívesen hazamennél a családoddal ünnepelni – felelte Dudley zavartan, mire Harry bűntudatosan leszegte a szemét, mintha csak ekkor tűnt volna fel neki, hogy még mindig Dudleyval van a családja helyett. De lehet, hogy ezt Dudley csak képzelte, mivel a következő pillanatban már ismét az a különös, boldog mosoly borította az egész arcát, ami olyan szokatlan volt Dudleynak. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna ilyen vidámnak az unokatestvérét a Privet Drive-on töltött évei alatt, ettől a felismeréstől pedig csak még inkább rosszul kezdte érezni magát, amiért így betolakodott a férfi boldogságába.
– Nem hiszem, hogy Lily még valaha szóba állna velem, ha úgy hagynálak itt egy mugli boltban, hogy neki nem hozok semmit – felelte végül Harry. A boltból kilépő házaspár egy furcsa pillantást küldött felé a megjegyzés hallatán, mire a férfi láthatólag kissé zavarba jött. Ez a pillanatnyi közjáték éppen elég időt adott Dudleynak arra, hogy kiűzze a fejéből a Harry mosolyáról tett felfedezését, és sietősen meginduljon befelé a boltba. Útközben megragadta a még mindig zavartan álldogáló Harry karját és maga után húzta.
A bolt kellemes melege sokat segített a kinti jelenet elfelejtésében, bár Dudleynak akaratlanul is fintorognia kellett a boltot betöltő áruszagtól. Végül egyszerűen magához ragadott egy kosarat, és elindult a sorok között.
Hamarosan a kosara már annyira tele volt, hogy ha akarta volna se tudja hazavinni azt a rengeteg dolgot Harry nélkül. Már ha a bevásárlás végére unokatestvére nem unja meg a társaságát, és hagyja itt – futott át Dudley agyán. Akkor bizony meg lesz lőve rendesen.
– Még nem romlott – jegyezte meg Harry. Dudley értetlenkedve nézett le a kezében tartott tejesdobozra, majd gyorsan a kosarába dobta, és nekilátott, hogy még többet szedjen le a polcról. Talán túl sokáig nézte – gondolta, és érezte, hogy elvörösödik.
– Amúgy ebbe is tehetsz dolgokat, én már mindent megvettem, ami kell – nyújtotta Dudley felé Harry a saját kosarát. A férfi meglepetten tapasztalta, hogy az övébe már annyi tejet rakott, hogy egészen a fogantyúig feltornyosultak. Hirtelen megérezte a súlyukat is, és kénytelen volt arra a következtetésre jutni, az agya egy része valóban lefagyhatott, ha nem vette észre a kosár tartásával járó fájdalmat. Hálásan sóhajtott, és átpakolt pár dobozt Harryhez, akinek kosara alján csupán egy üveg Nutella, három rúd Maoam és egy zacskó pillecukor zötykölődött.
– Ez kinek lesz? Karácsonyra adod valakinek? – bökött fejével Dudley az édességek felé.
– Oh, nem, ez csak úgy – vonta meg a vállát a férfi. – Lily, Teddy és én imádjuk a mugli édességeket, de nem sűrűn jövök ilyen helyekre vásárolni.
– Uh, oké… És miért nem? – kérdezett vissza Dudley, bár kissé ostobának érezte a kérdést. Valószínűleg valóban nevetségesnek hathatott, mert Harry nevetve megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs – tűnődött el. – Talán túl nagy macera a varázslóboltokhoz képest. Ide nem hoppanálhatsz be csak úgy a nap közepén, kandalló sincs, meg varázslatokat se használhatsz, hogy jobban elférjenek a dolgaid, és egyszerűbb legyen cipelni őket.
– Aha… – felelte Dudley vonakodva, majd egy csomag szeletelt kenyeret dobott Harry kosarába.
– Bocsi, biztos értelmetlennek hangzott, amit mondtam, ha akarod, elmagyarázom. Vagy mit szólnál, ha egyszer átjönnétek az egész családdal, és mindent elmesélnénk? A gyerekek is találkozhatnának, és szerintem Ginny is biztos jól kijönne Corneliával… – követte unokatestvérét a fekete hajú férfi a lekvárokhoz. De Dudley nem akarta meghallgatni. Hirtelen elöntötte a harag. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy Harry ismét éreztesse vele, mennyi mindent nem tud, és milyen figyelmetlen volt vele gyerekkorukban, és ő mennyire csak egy visszamaradott mugli, főleg nem az egész családja előtt, de végül csak halkan ennyit mondott:
– Nem kell, köszi. – Abban a pillanatban visszaszívta volna, amint a szeme sarkából elkapta Harry megbántott tekintetét, de már késő volt. Látod, pont ezért nem tartjátok a kapcsolatot, mindig csak elszúrsz mindent a kiszámíthatatlan hangulatingadozásaiddal, meg a rémes természeteddel – korholta magát Dudley, miközben a spagettiszószok között válogatott. A kasszáig egy szót se szóltak egymáshoz. Dudleyt túlságosan lefoglalta, hogy magát becsmérelje a gondolataiban, Harryt pedig valószínűleg sikerült elijesztenie a további beszédtől. Azonban, amikor a fizetésre került a sor, Dudleynak rá kellett ébrednie, hogy a pénzét tulajdonképpen a táskájával együtt ellopták, és égő fejjel kérdezte unokatestvérétől, hogy kölcsön tudna-e adni pár fontot. Szerencsére, ha Harry meg is sértődött rá, amiért elutasította az ajánlatát, csak lazán vállat vont. Persze ez cseppet sem segített Dudley egyre növekvő bűntudatának csökkentésén. Hogy lehetett olyan ostoba, hogy megbántja ezt a férfit, aki majdnem harminc év hallgatás után több mint hajlandó újra felvenni a kapcsolatot vele? Vele, aki egész gyerekkorában terrorizálta? Vele, aki semmit sem tett, csak csokit zabált, amíg unokaöccse megmentette a világot? Vele, aki csak egy szürke kis mugli, a lehető legunalmasabb és legátlagosabb élettel, amíg ő a fél világ mintaképe? Hogy utasíthatta el, amikor minden vágya, hogy megjavuljon a kapcsolatuk? A felismerés olyan váratlanul érte, hogy majdnem elejtette a csomag camembert, amit éppen az egyik bevásárlószatyorba igyekezett belegyömöszölni. Már egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, hogy Harryvel ne beszéljenek egymással. Persze abban sem volt biztos, hogy jó ötlet lenne rendszeresen találkozni, de teljesen kizárni a férfit az életéből hirtelen eget rengető hülyeségnek tűnt. Fogalma sem volt, az este folyamán mikor változott meg a véleménye a témáról, vagy hogy az egész nem csak a fagyott agya szüleménye volt-e, de hirtelen mindennél biztosabb volt abban, hogy meg akarja javítani a kapcsolatát az unokatestvérével.
– Tudod – fordult komolyan a férfihez, mikor már újból a szupermarket előtt álltak az ismét szállingózni kezdő hóban. – Nagyon rendes volt tőled, hogy elrán… elhívtál magatokhoz – jelentette ki, de Harry csak a fejét rázta.
– Sajnálom, hogy rád erőltettem az egészet. Megértem, hogy ez az egész rokonság neked csak teher. Úgy értem, szuper munkád van, mi meg enyhén szólva… nem egy normális életet élő család vagyunk. Biztos nehéz lenne megmagyarázni az ismerőseidnek, ha rendszeresen találkoznánk, és…
– Harry! – szakította félbe Dudley az unokatestvérét hatalmas gombóccal a torkában. Hirtelen olyan aprónak és elesettnek látta a fiút. Felsejlett előtte egy régi emlék, ahogyan a tizenegy éves fiú bánatosan, és összezavarodva bámul ki egy száguldó kocsi ablakán. Utoljára azon a nyáron érezte Harryt ilyen tehetetlennek, amikor Dudley apja elrángatta őket otthonról, hogy eltitkolja Harry elől, hogy varázsló. A férfi két vállánál fogva megragadta unokatestvérét, és maga felé fordította. Csak most tűnt fel neki, mennyivel alacsonyabb és vékonyabb volt nála. – Ugye, tudod, hogy én nem a szüleim vagyok? – nézett mélyen a fiú szemébe.
Harry nagyot nyelt, majd olyan halkan, hogy Dudley alig hallotta, megkérdezte:
– Akkor miért? Miért nem akarod, hogy része legyünk egymás életének, mint a normális rokonok?
– Mert… – vakarta meg a vállát kínosan Dudley, miközben elengedte Harryt, és elhátrált pár lépéssel. Szinte szégyellte is hangosan kimondani, miért nem mondott igent a fiú meghívására. Ekkor azonban remek mentőötlete támadt. – Figyelj, tudom, hogy nincs pénzem, és szemétség még több kölcsönt kérni tőled, de azt hiszem, van mit megbeszélnünk, és amint hazaérünk, megadom… – mentegetőzött, majd Harry értetlen tekintetét látva hozzátette. – Nincs kedved beülni velem oda? – bökött a fiú háta mögötti pubra. A hely nem olyan volt, mint ahova Dudley a kollégáival járt koktélozni vagy Corneliával borozni az évfordulóikon, de azért nem is egy lepukkant kocsma volt, ahol minden olcsó pia- és izzadtságszagot árasztott. Teljesen alkalmas helynek tűnt egy kis italozással egybekötött beszélgetésre.
– Hát, nem is tudom… – bizonytalanodott el Harry, mire Dudley kinyitotta a száját, hogy visszakozzon, és megnyugtassa a férfit, megérti, hogy inkább a családjával akarja tölteni az estét, és nem egy ilyen seggfejjel iszogatva, de Harry megelőzte. – Úgy értem, még sosem voltam mugli kocsmában.
Dudley egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy ismét megsértődik, de Harry bizonytalan arckifejezését látva inkább visszaszívta a megjegyzését a sznob varázslókról, és megindult a kocsma felé.
– Ugyan, miben lehet más, mint a varázslóké? – kérdezett vissza a válla felett, amikor észrevette, hogy Harry nem követi. A férfi egy pillanatig még álldogált a hóesésben egyik lábáról a másikra dülöngélve, majd motyogott valamit arról, hogy Dudleynak a saját szemével kéne meggyőződnie róla, de végül ellenállás nélkül követte unokatestvérét.
Az első pohár whisky felett még egészen átlagos témákról esett szó közöttük. Ismét a gyereknevelés közben tapasztalt nehézségeiket meg az idegesítő munkatársak cselekedeteit vitatták meg, majd valamikor a második pohár felének környékén Harry újra szóba hozta a kint félbehagyott beszélgetésüket. A két férfi egy-egy magas bárszéken ült a bárpult szélénél, ahol Dudley széles háta jórészt eltakarta őket a többi vendég elől, így nyugodtan tudtak beszélgetni. A kabátjaikat felakasztották, és a termet belengő kellemes melegnek hála Dudley levehette a zakóját, Harry pedig felhajthatta a pulcsija ujját. A belépő vendégek néha küldtek feléjük egy-egy gyanakvó pillantást, de inkább csak a lábuknál tornyosodó három teletömött, rikítósárga bevásárlószatyornak köszönhetően.
– Szóval? – kérdezte Harry, fél kézzel a pultra könyökölve, fejét a tenyerével támasztva. Kócos haja végét megfestette a pult tetejére aggatott karácsonyfaégők fénye. – Miért is nem szeretnétek meglátogatni minket a családoddal?
– Én csak… – rázta meg a fejét a másik férfi, miközben tovább tanulmányozta unokatestvére arcát. A szemüvegében tükröződő karácsonyi fényektől nem láthatta olyan élesen a férfi kíváncsi, a szokásosnál kissé tágabbra nyílt zöld szemeit. – Igazából hülyeség – rázta meg újra a fejét, a szükségesnél talán kissé hosszabb ideig, mivel élvezte, ahogy a szokásosnál hosszabbra nőtt szőke tincsei csiklandozzák az arca két oldalát. – Csak…
– Csak? – hajolt hozzá közelebb Harry kíváncsian.
– Hát, az jutott eszembe, hogy biztos nem értenék meg…
– Hogy varázslók vagyunk? Nem is tudják? De hát Cornelia… – vágott közbe Harry, amikor Dudley egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy megválogassa a szavait.
– Mi? Dehogynem tudják, nyugalom… – intette le a férfi, majd kuncogva hozzátette. – Nem is tudtam, hogy ennyire felpörögsz az alkoholtól. Mondták már, hogy nem bírod túl jól?
– Lehet, hogy említették – mosolygott vissza Harry. Ebben a pillanatban minimum tíz évvel fiatalabbnak tűnt, ahogy ott könyökölt a bárpulton a nevetséges karácsonyi pulcsijában a kerek szemüvegével, és Dudley hirtelen túlságosan is maga elé tudta képzelni, ahogyan a huszonéves Harryvel ücsörögnek valahol, a mostaninál jóval több és változatosabb fajtájú alkohol társaságában, csajokról és a jövőről szőtt terveikről beszélgetve, semmi akadályát nem látva, hogy Harry egy egyszerű bűbájjal összetörje a pincér kezében tartott poharakat, vagy egeret varázsoljon a pult másik felén iszogató lányok táskájába. Közben megbeszélték volna, hány embert tervez Harry meghívni az esküvőjére, és Dudley mikor költözik végre össze Corneliával. Dudley minden alkalmat megragadott volna rá, hogy ugrassa Harryt az alacsony alkoholtűrő képessége miatt, és olyan kérdésekkel bombázta volna, amiktől a fiú biztosan fülig pirult volna, mire Harry felemlegette volna, hogy mennyivel hamarabb szerzett nála barátnőt, és mennyire nagyobb hős is Dudleynál. Végül a beszélgetés egy meglehetősen heves vitába torkollott volna arról, hogy vajon zsinórban megnyerni öt bokszbajnokságot vagy legyőzni egy gonosz varázslót számít értékelendőbb cselekedetnek. – Mit nem értenének meg amúgy? – szakította ki unokatestvére Dudleyt a gondolatai közül.
– Hát pont ezt – fakadt ki a férfi a vártnál kissé hevesebben. – Hogy mi a francért nem találkoztak évekig a tökéletesen udvarias unokatestvéremmel, aki mellesleg hírességnek számít? Mit válaszoljak arra, ha megkérdezik a gyerekeim, hogy mégis hol voltál eddig? Mondjam meg nekik, hogy nem éreztem jogosultnak magam a barátságodra, mert gyerekkorunkban az volt a kedvenc elfoglaltságom, hogy a szart is kivertem belőled? Hogy néznének rám utána?
– Ez nem a te hibád – szólalt meg Harry halkan, miközben intett a csaposnak, hogy töltse újra a kiürült poharaikat. Dudley mélyen egyetértett vele, a viszonyuk rendezéséhez jóval több alkoholra volt szükségük. – Én legalábbis nem haragszom rád érte. Már – tette hozzá.
– Látod? Éppen ez az! Teljesen jogosan voltál rám mérges, vagy talán gyűlöltél is. Fogalmam sincs, de megérdemeltem. Igazából azt se tudom, miért vártam, hogy eljössz a temetésre. Azt sem értem, miért voltál egyáltalán ott a sírnál. Tönkretettük az életedet, Harry! Miért foglalkozol még mindig velünk? Igazából miért is ülsz itt velem?
– Azért… – szakította félbe Harry, mielőtt Dudley megkérdőjelezhette volna az egész létezésének okát, majd mintha csak kiélvezné a pillanatnyi csendet, jelentőségteljesen szippantott egyet az italából, amivel már azelőtt mosolyt csalt Dudley ajkára, mielőtt a másik férfi befejezte volna a mondatát. Dudley nem is emlékezett rá, milyen mulatságosan is festett az unokatestvére, amikor megpróbált komolynak tűnni. Habár, ha jobban belegondolt, valószínűleg még soha nem beszélgettek annyi ideig normálisan, hogy ilyenek kiderüljenek róla. – Mert megváltoztál. És tudom, hogy nem volt egyszerű. Fel tudom ismerni, hogy nem olyan nevelést kaptál, amitől észrevehetted volna, hogy amit csinálsz, az rossz. És azt is láttam, hogy amikor elég idős lettél, hogy megkérdőjelezd a szüleid viselkedését és döntéseit, észrevetted, mennyire helytelen az egész. Igazából aznap, amikor elbúcsúztunk… az elég nevetséges volt – törte meg a komor monológot egy rövid kacajjal a fiú, majd kiürítette a poharát és folytatta. A csapos ezúttal intés nélkül töltötte újra. – De igazából nagyon jólesett – tette hozzá, mire Dudley szívéről egy olyan súly esett le, amiről már régen el is felejtette, hogy ott volt. Azóta a nap óta, amikor tizenhét éves korában megpróbált közeledni Harry felé, és nevetségesen kudarcot vallott, már annyi kínos pillanatot élt meg élete során, hogy ha este visszagondolt rájuk, csak nagy ritkán jutott eszébe élete legkínosabb beszélgetése az unokatestvérével, de felnőttfejjel visszanézve mindenesetre meglehetősen nyomasztotta, amiért ilyen nevetségesen sikerült viselkednie. – Ne aggódj, én se voltam éppen a helyzet magaslatán – tette hozzá Harry, amikor észrevette, Dudleyt milyen kellemetlenül érinti az emlék.
– Hát, nem – rázta meg a fejét nevetve a férfi.
– Ami meg a temetést illeti – túrt bele a kócos fürtjeibe Harry, mire Dudleynak a torkán akadt a nevetés, és előrehajolt, hogy egyetlen szót se mulasszon el Harry mondandójából. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy áttörjön az alkohol okozta tompaságon. A szülei temetése óta gyakran elgondolkodott rajta, Harry vajon miért nem jelent meg. Rá kellett jönnie, az egész kérdés jobban foglalkoztatta, mint azt akár magának is be merte volna vallani, de mindeddig egy távoli talányként gondolt rá. Most, hogy Harry itt ült előtte, és magyarázni kezdte, mit tudott meg Petunia és a húga gyerekkoráról, miután utoljára elhagyta a Privet Drive-ot, ébredt csak rá, mennyire szüksége volt rá, hogy hallja ezt a történetet.
Nemcsak az zaklatta fel a temetésben annyira, hogy Harry nem jelent meg, amikor Dursleyék mindkettőjüket egyszerre nevelték, hanem ami ebből következett. Hogy annyira rosszul bántak vele, hogy még a temetésre se akart eljönni. Ez az egész gondolat sokkal nehezebbé tette, hogy teljes szívével gyászolja a szülei elvesztését. Akárhányszor eszébe jutott a temetés, minduntalan Harry is betolakodott a gondolataiba. Rettentően megijesztette a lehetőség, hogy az egyre többször feltámadó kételyei esetleg megmérgezik a szüleiről ápolt emlékeit. Csak ott, Harry szavait hallgatva – arról, hogyan derült ki, hogy az anyja boszorkány, és hogyan lett rá Petunia halálosan irigy – döbbent rá, hogy valójában mindeddig kifogásokat keresett a szülei számára. Valami indokot, ami magyarázatot adhatna rá, miért viselkedtek ilyen kegyetlenül egy árva kisgyerekkel. És ugyan a történet a testvérpár szétválásáról és a kapcsolatuk megszakításáról korántsem volt elég arra, hogy felmentse Petuniát a Harryvel való bánásmódja alól, legalább volt valami. Legalább, ha csak kis mértékben is, de megválaszolta azokat a kérdéseket, amiket a temetés óta Dudley olyan gyakran feltett magának.
– Amíg ott éltem, végig igyekeztek eltitkolni, hogy létezem, és úgy gondoltam, ez nem változhatott sokat, miután elmentem, szóval nem hittem, hogy a temetésen való részvételemért kifejezetten lelkesedtek volna. Sőt – fejezte be Harry, olyan halkan, hogy Dudleynak eltartott pár pillanatig, mire rájött, hogy unokatestvére abbahagyta a beszédet.
– Tudod – nyelt egy nagyot a szőke férfi. Még nem volt teljesen biztos benne, hogy ki kéne mondania, amit gondolt, de végül elzárta valahova mélyre, a fagyott agysejtjei mellé az akadékoskodni vágyó énjét, és ismét Harryhez fordult. – Néha azt gondolom, hogy azért vannak az embernek gyerekei, hogy kijavítsák a hibáikat. Mármint gondolj bele, milyen borzalmas gyerek voltam, és nézd csak, a legnagyobb fiam az egész focicsapatnak példát mutat a magatartásával, és az összes csapattagnak gondját viseli. És ez ugyan eddig nem jutott eszembe, de eszerint a szüleink hibáit pedig nekünk kéne helyrehozni, máshogy csinálni, amit ők elrontottak. Talán nem kéne követnünk a példájukat és irigykedni egymásra, veszekedni, eltávolodni. Azt hiszem, lehet, hogy itt az ideje, hogy normális felnőtt unokatestvérekként viselkedjünk – fejezte be Dudley, majd félve elszakította a tekintetét az egyik gömb alakú karácsonyfadíszről, hogy szemügyre vegye unokatestvére reakcióját.
Legnagyobb meglepetésére Harry arcának szinte egészét a tőle látott eddigi legszélesebb vigyor foglalta el. Nagyon nevetségesen nézett ki a részeg vigyorával, de Dudley mégis rettentően megkönnyebbült.
– Oh, Nagy D, szerintem ez a szép gondolat megérdemel egy ölelést – törte meg a férfi hirtelen a közöttük beállt békés csendet, majd mielőtt Dudleynak egyáltalán eljutott volna az agyáig, mire is céloz az unokatestvére, Harry megragadta az inget Dudley lapockájánál, és magához húzta. A másik férfi egy pillanatig csak meglepetten pislogott, majd amikor felfogta, mi is történik, lassan ellazult az ölelésben. Hirtelen erős késztetést érzett rá, hogy elsírja magát. Nem értette az egészet, de abban a pillanatban úgy érezte, megérdemelt szeretet veszi körül. És ez, még akkor is, ha nem feltétlenül volt igaz, rettenetesen elérzékenyítette. Igazából sírhatnék is, az alkoholra foghatnám az egészet – villant át az agyán, de aztán inkább meggondolta magát, és letudta az egészet pár sűrű pislogással.
Végül csak másnap reggel érkeztek meg Dudley háza elé. A hóesés addigra ismét elállt. Az utca huszonnegyedike reggeléhez híven nyugodt és kihalt volt. Harry és Dudley kissé gyűrötten, de egy darabban jelentek meg a karácsonyi fényekbe burkolt kertes ház előtt. A tegnapi este nyomán beállt enyhe másnaposságnak köszönhetően Dudley szinte már észre se vette magán a „hoppanálás” kellemetlen tüneteit. Már jó régen nem ivott ennyit, így hiába kapott Ginnytől kávét és pirítóst reggelire, az émelygése úgy tűnt, a nap további részében is kísérni fogja. Most ismét végigpörgette magában a tegnapi napot, ahogyan Harryvel egymást támogatva és a bevásárlószatyrokat lengetve elhagyták a kocsma épületét, és borzasztó vicceket gyártottak Harry pálcájáról, amin a kelleténél aztán sokkal hangosabban röhögtek. Aztán ahogyan Harrynek harmadik próbálkozásra sikerült hazarepítenie őket. Dudley tisztán emlékezett rá, hogy megjegyezte, a nagy Harry Pottertől ennél többet várna az ember, majd Ginny szigorú arca is beugrott neki, ahogyan ajtót nyit nekik, és véget nem érni akaró dühös szóáradatot zúdított Harryre, aztán kedvesen karon ragadta Dudleyt, és biztosította róla, tudja, hogy ő nem tehet semmiről. A férfi emlékezett, hogyan bizonygatta, igazából az egész pont az ő hibája, miközben a nő megmutatta neki a vendégszobát.
Dudley megrázta a fejét, és megpróbált inkább a közvetlen környezetére koncentrálni a kínos emlékek helyett. Ahogy szemügyre vette a házat, akaratlanul is észrevette, hogy a tegnapi nap folyamán összegyűlt havat valószínűleg neki kell majd eltakarítania a kocsifeljáróról, és hogy a többiek elfelejtették kiüríteni a postaládát, így a kilógó papírlapokat teljesen eláztatta az éjszaka lehullott hó. Azonban unokaöccse lényegesen kevésbé bosszús arckifejezését látva megnyugodva konstatálta, hogy ő valószínűleg inkább a ház falán felmászó Mikulást és az otthonos ablakdíszeket vette észre.
– Hát akkor… – köszörülte meg a torkát a szőke férfi, miközben elvette Harrytől az egyik bevásárlószatyrot, amiket a szupermarket óta magukkal cipeltek. – Gondolom, ideje hazamenni… – tett egy bizonytalan lépést Harry felé. Nem volt biztos benne, hogyan is kéne elbúcsúznia tőle. Sőt, úgy érezte, talán egyáltalán nem is kéne elbúcsúznia. Az ötlet olyan hirtelen pattant ki az agyából, hogy még elgondolkodni sem volt ideje rajta, megbánhatja-e később, amit most tesz, a szavak már az ajkán voltak:
– Harry, nincs kedved bejönni? Ezek után a legkevesebb, hogy velünk reggelizz.
A másik férfi úgy tűnt ugyanolyan hihetetlennek találta a gondolatot, hogy Dudley beinvitálja a házába, mint unokatestvére pár másodperccel ezelőttig, mivel egy hosszú pillanatig csak leesett állal bámult Dudleyra, majd lassan becsukta a száját és újra kinyitotta, végül megrázta a fejét, hogy kitisztítsa a gondolatait, és összerendezze a szavait:
– Biztos, hogy jó ötlet ez? – nyögte ki végül.
Dudley egy nappal ezelőtt talán még megsértődött volna ezen a válaszon, de a Harryvel töltött éjszaka során valószínűleg sokkal többet tudott meg unokatestvéréről, mint az együtt töltött tizenhét évük alatt, és most azon kapta magát, hogy felismeri a férfi szemében a megkönnyebbülést és a vágyakozást, és érzékeli, hogy a kérdést inkább udvariasságból tette fel, mintsem hogy ellenezné az ajánlatot. Így Dudley csak elmosolyodott, átdobta a karját az unokatestvére vállán, és vezetni kezdte a ház felé.
– Teljesen biztos – jelentette ki, majd elfordította a kulcsát a zárban, és szélesre tárta az ajtót. – Hazajöttem! – kiáltotta el magát, majd rövid fontolgatás után hozzátette: – És Harry Potter itt van az előszobánkban.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)