Nothing's quite as sweet írta: _Kidden_

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


LANCE!!! (^=˃ᆺ˂)

szia

Keith

Szia.

LANCE!!! (^=˃ᆺ˂)

ott van sendak

Keith

Épp most ment el. Mondjuk kicsit elfoglaltak vagyunk.

LANCE!!! (^=˃ᆺ˂)

ok

máris ott vok

Keith visszadugja a telefonját a köténye zsebébe, és sietve elhagyja a mosdót. Pidge kezeli a kasszát, Shiro és Keith pedig az italokat készíti. Az idő hideg odakint, úgyhogy az üzlet tömöttebb, mint általában, forró kávét kereső egyetemistáktól nyüzsög.

Jeges szél söpör végig az üzleten minden beérkező új vásárlóval. Az összesen pufi kabát van, sál és sapka, de Keithre Sendak ráförmedt alig tizenöt perccel ezelőtt, amiért beanie-t viselt, szóval egy pulcsi a lila Galra Grindses pólója fölé nem épp egy választható opció. Ahogy feltekerni a fűtést sem az. Sendak szerint minden, ami 21 fok fölötti, csak bátorítja az embereket, hogy tovább maradjanak, ami megakasztja a biznisz természetes folyását. Vagy mi.

A lényeg, hogy Keith minden ital fölött elidőzik, olyan sokáig melengeti a kezeit a kávéval töltött papírpoháron, amennyire csak lehetséges, mielőtt át kéne azt adnia a pult fölött. Már nagyjából négy kerek órája állandóan libabőrös.

Ő és Shiro csendes ütemben dolgoznak együtt, porokat tartó edényeket, keverőket és tejhabosítót adogatnak oda-vissza egymás között. Shiro mostanában egész jól van – kevesebb némaság, mérsékelt mennyiségű pánikroham a raktárban, kevesebb kihagyott műszak. Keith tudja, hogy egyre több időt tölt a Kiscica Kastélyban. Talán a macskákhoz van köze, talán Allurához, talán valahol mindkettőhöz.

A csengő csilingel az ajtó fölött. Keith megfordul, és ott van Lance a nagy, kék sáljába bugyolálva, hidegtől kipirult arccal.

- Szörnyen nézel ki – közli Keith, mikor Lance a pulthoz ér. Ez tulajdonképpen nem igaz (tulajdonképpen lehetetlen, ha őszinték akarunk lenni), de Lance tényleg kimerültnek látszik, sápadtnak. – Dupla adag? Már majdnem három óra, és még mindig nem vagy eszpresszó korlátozáson, elismerésem.

- Oh – mondja Lance. Még a hangja is fáradtnak tűnik, teljesen rekedt. – Igazából, csak kaphatnék egy teát?

Keith félúton megáll az eszpresszógép előkészítésében.

- Semmi koffein? – kérdezi, és halványan elvigyorodik. – Mi ez itt, az Alkonyzóna?

Várja Lance-t, hogy mondjon valami olyasmit, mint „Wáó haver, van valami popkultúrás utalásod 1970 utánból is? ” vagy „Rohadj meg, akkor állok le, amikor akarok.”, de semmi sem jön. Lance csak ül az egyik bárszéken, és a pulton könyököl, álla a tenyerébe támasztva.

Sokkal... többnek látszik, mint fáradtnak most, hogy Keith jobban megnézi. Lance szemei véreresek. Sápadtság bujkál barna bőre alatt, mintha beteg lenne vagy valami.

- Hé – mondja Keith, ahogy letesz egy üvegnyi teafüvet. – Jól... Jól vagy?

Lance nyitja a száját, hogy válaszoljon, de az egyik állandó vevőjük, egy politikatudományszakos lány, aki lényegében már a sarokasztalnál él, félbeszakítja.

- Úristen! – mondja ragyogó mosollyal, ahogy elveszi a lattéját a pultról. – Te vagy a cicás srác! Hoztál ma is egyet?

- Én – felei Lance. – Én, um.

És aztán Keith legnagyobb rémületére Lance arca kipirul, majd gyors ütemben pislogni kezd. Mintha bármelyik pillanatban könnyekben törhetne ki.

- Egy pillanat – mondja Keith Shirónak, a pult két, egymástól elválaszott része között átbújik, a ruhaujjánál fogva megragadja Lance-t, és egy ablak melletti asztalhoz húzza. – Ülj le.

És Lance leül.

- Bocsi – mondja Lance a szemeit dörzsölgetve. – Bocsi, én jól vagyok, a cicák jól vannak, most mennem kéne. – De Keith megállítja, mikor megpróbál felállni.

- Azt mondtam, ülsz – utasítja. – Maradj itt. Csináld azt a dolgot, mikor az embereket figyeled.

Lance szipog.

- Emberfigyelés.

- Az. Csak... maradj itt, oké?

Lance bólint, és újra szipog egyet. Egész biztosan könnyes a szeme. Jézus Krisztus, Keith gondolja, ahogy visszasiet a pult mögé. Politudomány lány már nincs itt, és a sor is lecsillapodott kicsit, ami azt jelenti, hogy Shiro és Pidge kiváncsian jártatja a tekintetét közte és Lance között, de Keith figyelmen kívül hagyja őket. Lefőz egy bögrényi Earl Greyt, amilyet Lance mindig választ, mikor Keith beszünteti az eszpresszó adagját és teára kényszeríti, hozzáad két cukrot és egy kis tejszínt, majd odaviszi Lance asztalához.

- Ezt idd meg – utasítja, majd elfordul, hogy ne lássa a kifejezést, ami Lance arcára kiül.

Mikor visszamegy a pult mögé, Pidge felhúzza a szemöldökét.

- Egy szót se – mondja Keith.

******


Mikor Keith műszakja ötkor befejeződik, Lance még mindig az ablak melletti asztalnál ül. Két bögrényi teán is túl van már. Keith képtelen volt megállni, hogy ne pillantson időről-időre feléje, és Lance minden alkalommal a hűvös, szürke utcát bámulja az ablakon keresztül, ujjai a bögréje köré fonva, a belőle felszálló gőz az arca körül kavarog. Két órája teljesen csendben ül, amiből Keith tudja, hogy bármi is történt, valószínűleg nagyon rossz.

Mindezek előtt Keith nem igazán vette észre, hogy Lance drámázása csak ennyi: drámázás. Soha sem gondolta volna, hogy Lance szomorúsága csöndben, bizonytalanságban és átlátszó próbálkozásokban, hogy elrejtse a tényt, hogy sírt, mutatja majd meg magát.

De amúgy, gondolja, ahogy leveszi a kötényét, hamarabb is észrevehette volna. Ez az a fiú, aki megölelte a raktárszobában, aki szorgalmasan végigdolgozott mellette egy egész délutánt, csak mert Keithnek segítségre volt szüksége, aki éjfélig mellette ült Rick and Mortyt nézve, amíg odakint zuhogott az eső. Lance jobban megnézve valójában nem olyan sokszor hangos és drámai. A kisugárzása az, amitől úgy tűnik, mintha mindig hangos lenne – ahogyan betölti a szobát, mint a napfény, mint a víz.

Keith kijelentkezik, de a pult mögött marad. Megragadja a táskáját, előszed pár tartóedényt, és nekiáll új adag eszpresszót főzni. Nem vesz tudomást Shiróról és Pidge-ről, akik már kendőzetlenül figyelik.

Lance még mindig az ablaknál ül. Keith kitölti a tejhabot, megszórja fahéjjal, és magának elvesz egy pohárnyi feketekávét. Előremegy, és Lance-szel szemben a padlóra telepszik, miközben felé tolja a lattéját.

Lance-nek beletelik pár másodpercre, hogy elszakítsa a szemét az utcától. Aztán lenéz a lattéra, és elneveti magát, a hang érdes és alig felismerhető. Keith szomorú arcot rajzolt a tejhabba.

- Fizetni fogok, ugye tudod – mondja Lance közelebb húzva a lattét. – Ezért is, és a teáért is. Bocsi, csak az agyam kicsit… ja.

Keith megvonja a vállát.

Lance a meleg bögre köré fonja az ujjait, aprót sóhajt. Aztán a szájához emeli, és belekortyol.

A szemei elkerekednek.

- Keith – szólal meg rekedten. – Milyen ízesítésű ez?

- Um – válaszolja Keith az asztallapot bámulva. Monogramok és egy vázlatos hullócsillag van belekarcolva. – Flan.

- Hogyan…?

- Fahéj és sűrített tej – mondja Keith. – És egy kis karamella.

(Házi karamella, nem az a szintetikus szirup, ami a Galra Grinds italoknál használnak. De Keith nem biztos, hogy szeretné ezt megemlíteni.)

- Te jó isten – mondja Lance, ahogy újat kortyol. Ez most más, mint az összes többi alkalom, mikor Lance Keith lattéiról áradozott – nem kürtöli hangosan világgá, hogy mekkora orgazmus, vagy nirvána, vagy A Legeslegjobb Latte a Világon. A hangja csendes. A novemberi napfényben a szemei nagyok és tengerkék színűek. – Keith, ennek olyan íze van, mint az anyukám flanjának.

Keith köhécsel egy kicsit.

- Király.

- Király, azt mondja – motyogja Lance. – Anyám.

Az arca még mindig enyhén hamuszürke. A szeme sarkában megszáradt könnycseppek sója ül.

- Egyszer pár hónappal ezelőtt – kezdi Keith -, emberi ürüléket kellett letakarítanom a mosdó falairól. Nem a földről. A falakról. Többes számban.

Lance meglepetten néz fel rá. A szája széle felfelé kunkorodik.

- Az első hetemen lényegében ki kellett hajítanom egy szerelmespárt a mosdóból – folytatja Keith. – Itt estek egymásnak, és valaki bepanaszolta őket. És mikor visszamentem, a csávó azt mondja: – Mély, menő csávó hangot imitálva megszólal. – „Öcsi, nyugi van. Már majdnem megvagyunk.”

- Ne már – feleli Lance.

Keith a saját kávéjába kortyol.

- Az emberek fejében valamiért az feltételezés ül, hogy mi egy Starbucks vagyunk. Legtöbbször csak frappucinót rendelnek, aztán felkapják a vizet, mikor megmondom nekik, hogy olyat nem csinálunk. De istenemre, a Starbucks „titkos menü” dolog lesz a vesztem. Ezek az emberek bejönnek vattacukros frappucinókat kérve, vagy Sour Apple limonádét vagy mit. Egyszer egy hölgy hét perc és huszonnyolc másodpercen keresztül ordított velem, mert azt mondtam neki, hogy mi nem tudunk Cap’n Crunch frappucinót készíteni sütinyalókákkal.

- Hét perc és huszonnyolc másodperc?

- Pidge lemérte.

Lance-ből feltör a nevetés. Lerakja a lattéját, és a tenyerébe nevet, a vállai rázkódnak.

- Haver.

- Jup. A vevőszolgálat szívás.

- Téged ismerve megdöbbent, hogy még senkinek se húztál be egyet.

- Kiegyensúlyozott vagyok, és fenomenális az önkontrollom – mondja Keith fapofával, Lance-ből pedig újra kitör a nevetés, a lattéjába horkantgat. Aztán a mosoly leolvad az arcáról.

- Sajnálom az előbbit. Hogy kiakadtam rajtad, meg azon a lányon.

- Az voltál te, ahogy kiakadsz?

- Ja, hát – Lance mélyen, reszketősen beszívja a levegőt. – Ma le kellet, um, le kellett csökkentenünk a macskák létszámát.

- Mármint...?

- El kellett altatnunk őket. Ami a leghülyébb szó, amit erre mondhatsz. Mintha „elaltatásnak” hívnánk, hogy jobban érezzük magunkat tőle, nem? Istenem. – Újra megdörzsöli a szemeit, és nagyokat pislog. – Mi csak… A menhelynek kurvára semennyi pénze sincs. Túl sok a macska, és túl kevés a hely, vagy a felszerelés, vagy a kaja, vagy az orvosság, és, és Allura utálja elaltatni őket, mert szörnyű, még ő is sírt, pedig Allura a legkeményebb ember, akit ismerek. Hunk csak zokogott. De vagy ez, vagy pedig újra az utcára rakjuk őket. Nincs egyetlen menhely sem több ezer mérföldes körzetben, ahol lenne fölösleges hely, én már csak tudom, mert én kérdeztem végig az összest. A nagyon öreg macskákat és a betegeket, amik már nem lesznek jobban meg kellett… csak nincsen meg a pénzünk

Lance arcát a kezeibe temeti, nyilvánvalóan próbál lenyugodni. Keith vele szemben ül, dermedten. Fogalma sincs róla, mit tegyen, mit mondjon. Ezt nem lehet jobbá tenni.

Lance röviden, akadozva beszívja a levegőt.

- Szóval, szóval én megpróbáltam olyan… olyan egyszerűvé tenni számukra, amennyire csak tudtam. Mármint. Hunk és én felváltva tartottuk őket közben. És… És simogattuk őket, meg beszéltünk hozzájuk, és biztosra mentünk, hogy nem, nem félnek vagy valami. Ez fájdalommentes, tényleg csak, csak tudod, elalszanak, aztán már sosem… ők már sosem…

Keith megragadja Lance csuklóját. Ez Lance egyetlen pontja, amit igazán elér. Köré fonja az ujjait, érzi Lance meleg bőrét és az alatta lévő madárkönnyű csontokat, a pulzust a csuklója belső oldalán.

- Lance – mondja. – Lance, vegyél egy mély levegőt.

Lassan, pár másodperc elteltével, amiben Lance végig remeg, mély levegőt vesz.

- Oké – szólal meg Keith, pokoli erősen próbálva visszaemlékezni, mit is tanult azon az egyetlen éberség/dühkezelési órán, amit még pár évvel ezelőtt csinált végig. - Most még egyet. Négyre be, négyre ki, oké?

Lance újra mély lélegzetet vesz. Majd még egyet. Körülöttük a kávézó javarészt üres; odakint nagy a rohanás, az utcák fulladoznak a sok embertől, akik mind hazafele vezetnek, de senki se áll meg egy kávéért. Pidge és Shiro azt a látszatot keltik, hogy totálisan belemerültek a pultok és kávéfőzők tisztogatásába. Már majdnem meggyőző.

Egy pár levegővétellel később Lance elveszi a kezét az arca elől és Keithre néz, a szempilláin könnycseppek ülnek. Az orra egy egészen picit folyik.

- Sajnálom. Jézus. Akkora egy káosz vagyok.

- Jó okkal – mondja Keith, és megpróbálja elengedni Lance csuklóját, de Lance megragadja Keith pulcsijának ujját, egy kicsi, kapaszkodó kis érintés. – Én… sajnálom. A macskákat. Nem tudtam, hogy a menhelynek problémái vannak.

- Tényleg nagyon rossz a helyzet – válaszolja Lance csendesen. – Allura már az örökségét is felhasználta, csak hogy a felszínen tartson bennünket. Kurvára tönkre vagyunk menve.

- Sajnálom. Az tényleg nagyon szar.

- Általában oké. Megoldjuk. Csak a, tudod. A napok, mint a mai.

Keith bólint. Nyomasztóan alkalmatlannak érzi erre magát. Ismeri már magát annyira, hogy tudja, ő nem az a fajta személy, akivel lenni szeretnél egy ilyen helyzetben – az Shiro, akinek a jelenléte szilárd és megnyugtató, még akkor is, ha Shiro maga is ideges, vagy akár Lance barátja, Hunk, akit Keith alig ismer, de már most meg tudja mondani, hogy ő a valaha volt legkedvesebb pasas. Keith se nem szilárd, se nem kifejezetten kedves vagy jó a szavakkal, hogy olyan dolgokat mondjon, amitől a másik jobban érzi magát. Ami neki segít, hogy jobban érezze magát a napokon, mikor minden túl hangos, vakító, és mikor mintha az egész világ a bőrét marná, az a cselevés, a hatások, a mozgás. A kezével csinálni dolgokat. Ő nem jó a… vigasztalásban.

- Csak úgy érzem, hogy tehettem volna valamit – Lance majdhogynem suttogja. – Tudom, hogy hülyeség, és irracionális meg mittudomén, de úgy érzem, hogy ha csak valamit máshogy csináltam volna, vagy keményebben dolgoztam volna, vagy valami, akkor nem kellett volna elaltatnunk őket.

- Valóban hülyeség – ért egyet Keith, ami Lance-ből csak egy sírós kis nevetést csal ki. – Nézd, ha van valami, amit tudok, akkor az az, hogy a rossz dolgoknak néha csak nincs értelme. Mint… Emberek kiscicákat hagynak szemetes konténerekben, vagy kirakják a macskájukat az utcára, hogy aztán ti feltakaríthassatok utánuk. Nincsen semmi jó… - Keith megakad a mondanivalójában, ahogy igyekszik megtalálni a helyes szavakat. – Gondolom, csak… ti vagytok azok, akik feltakarítanak. Nem ti törtök dolgokat, vagy csináltok felfordulást. Szóval. Az oké, ha néha nem tudsz mindenkit megmenteni. Senki se tud.

Keith a tekintetét végig az asztallapon tartja. Érzi, ahogy elpirul, mint mindig, mikor valami megközelítőleg is érzelmes vagy sebezhető dolgot próbál meg kifejezni.

Mikor Lance enyhén megrángatja a pulcsija ujját, felnéz.

- Hé – mondja Lance gyengéden, olyan nagyon gyengéden. – Kösz.

- Sajnálom, hogy nem tudok többet tenni – feleli Keith.

- Nah. – Lance még mindig Keith ruhaujját fogja, morzsolgatja az ujjai és a nagyujja között, mint valami talizmánt. – Minden helyes dolgot megtettél. Pont, mint a cicáknál. Jó ösztöneid vannak, haver.

- Oh – mondja Keith, és az ablakon keresztül kinéz a nagy, fehér égre.

******


Mint az évszakok váltakozása, ahogy a levelek alig észrevehetően zöldből aranyba fordulnak, a fanyar levegő jegessé változik, esőből fagy lesz, úgy valami megváltozott Keith és Lance között is.

Keith először alig veszi észre, mert a november elejétől kezdve megérkezik az ünnepi szezon is a Galra Grindsbe, vásárlók tömkelege követel bármit, ami borsmenta vagy mézeskalács ízesítésű.

De mégis ott van abban, ahogy Lance mintha egyre hosszabb és hosszabb időre maradna a kávézóban, néha egész órákat is eltölt a pultnál: Keithnek könyörög kávéért, Pidge-et provokálja, hogy hackelje be magát a Pentagonba, félvállról megemlíti Shirónak, hogy Allura felőle kérdezősködött, és azon vigyorog, hogyan lesz Shiro paradicsom piros.

Ott van abban, ahogy Lance egyre többször ér hozzá Keithez, ott van összeütköző vállakban vagy oldalba könyöklésekben, játékosan, mint ahogy a barátok szokták. Néha Lance egyszerűen csak megöleli Keithet, mert megteheti, ugyan úgy, ahogy Hunkot vagy Allurát szokta megölelni. Keith mindig teljesen kimelegszik az egésztől.

És ott van abban, ahogy Keith, aki eddig órákig nem is válaszolt vissza Lance üzeneteire, most már azonnal megteszi. A napon, mikor Keith első emojiját használja (egy kés emojit válaszként Lance fenyegetőzésére, miszerint soha nem fogja engedni Keithnek, hogy meglátogassa a cicákat), Lance lementi az egészet és kinyomtatja, hogy a menhelyi íróasztala fölé akaszthassa ki.

Szörnyű.

De legfőképpen abban látszik, ahogyan Keith egyre kényelmesebben érzi magát egy olyan helyen, ami nem ez az alulfizető munkahely, vagy a túlárazott lakása. A Kiscica Kastély ugyan nem éppen nevezhető a legotthonosabb helynek, de Keith azon kapja magát, hogy ebédszüneteket, rövid műszakos napok estéit, néha egész szabadnapokat tölt el ott, összegömbölyödve a kiscicákkal a hátsó szobában. Beszélget az éppen akkor bent dolgozókkal: Dr. Corannal, Allurával, Hunkkal, Lance-szel. Néha Pidge is vele jön, vagy Shiro. És néha Keith arra toppan be, hogy már mindannyian ott vannak, és elfoglalják Keith szokásos helyét a cicakarám közepén.

A változás oka pedig ott rejlik a tényben, hogy Keith elég ideig egy helyen marad, egyazon csoportnyi emberrel ahhoz, hogy megismerhesse őket, hogy megjegyezhesse, hogyan szeretik a pizzájukat, a kávéjukat, hogyan festenek nevetés közben, vagy mikor fáradtak. A változás ott rejlik, hogy Keith most, jobban, mint eddig valaha, törődik ezekkel a dolgokkal.

Abban viszont még nem teljesen biztos, hogyan is érez ezzel kapcsolatban. Még bármi megtörténhet.

A cicák már nagyjából nyolchetesek, a személyiségük pedig különbözőféleképpen kezd a felszínre törni. Keith tömegnyi klón között is képes lenne megtalálni őket. Zöld kész kis szabaduló művész, hegyi kecskéket megszégyenítő módon kapaszkodik fel a nadrágod szárán, egészen az ember feje búbjáig mászik, aztán meg ártatlanul nyávog ott, mintha ugyan fogalma se lenne róla, hogyan is került oda. Sárga, aki Zöldhöz hasonlóan a szeme színéről kapta a nevét, egy szőrcsomó, aki egyedül két állapotban létezik: álmos és éhes. Bármin képes elaludni. Az ember vállán, a földön, egy padról lefelé lógva. Keithnek egy tucatnyi képe van a mobilján Sárgáról, ahogy evés közben álmosan pislog, és már csak egy hajszál választja el attól, hogy a tálkájába bukjon. Fekete valószínűleg a legnyugodtabb a csapatból, a tolerancia szintje zéró, ha szarakodásról van szó, miközben a többi cica a fülét rángatja, vagy a farkát kergeti. Kék a kerge macska, bármelyik random pillanatban képes tappancsra ugrani, és veszettül elkezdeni rohangálni a szobában, minden hájjal megkent és hiperaktív, mintha macskamentát szívott volna. Ő az utolsó, aki aludni megy, az első, aki felkel, és semmit sem imád jobban, mint egy jó lehetőséget az ugrálásra és játékra.

És aztán ott van Vörös. Keith titkos kedvence. Keith tudja, hogy kivételezni nem fair dolog, és ügyel is mindig rá, hogy az idejét egyformán ossza el mind az ötük között. De Vörös az egyetlen, akit nem sikerült még teljesen kiismernie. Egyes napokon tartózkodóan viselkedik a többi cicával szemben, lerázza őket, mikor játszani akarnának vele. Máskor akaratos és bújós, és nem engedni Keithnek, hogy akár egyetlen egyszer is lerakja a látogatása teljes ideje alatt. Van Vörösben valamiféle kiszámíthatatlanság, amit Keith nem igazán lát emberekben, de amivel azonosulni tud.

Egy dolog azonban mindenképpen biztos. Vörös Keith kedvence. És Vörösé is Keith.

- Tudod – szólal meg egy nap Lance, amikor Keith éppen Vörös fejét vakarássza, válaszul pedig a cica a kezéhez bújik -, kezdem azt hinni, hogy arra használsz föl, hogy eljuss a macskákhoz.

- Én? – vigyorog Keith, egy kifejezetten érzékeny pontot érintve Vörös álla alatt, és a rá adott dorombolás kifejezetten hangos. – Soha.

Lance arca kivirul, ahogy valami eszébe jut, és ellöki magát a faltól, ahonnan eddig Keithet nézte. Kék a kedvenc pihenőhelyén, Lance vállán tanyázik, és próbálja elhessegetni Zöldet, aki úgy nyargal föl Lance nadrágszárán, mit valami pókmajom.

- Ha már Vörös ennyire kedvel téged, miért nem viszed haza egy estére? Néha szoktunk cica-ottalvást csinálni lehetséges adoptálók számára, hogy lássuk, hogyan jön ki egymással a cica és gazdája.

Keith Lance-re mered.

- Nem vihetem Vöröst haza.

Lance elneveti magát, valószínűleg Keith arckifejezése láttán, vagy talán azért, mert Vörös felnyúl, hogy újra megtapogassa Keith kezét, mintha csak azt mondaná: Már elnézést, de még nem fejezted be a simogatásomat, nagyon szépen köszönöm.

- Miért nem?

Mert, gondolja Keith, mert még mindig nem fizettem ki a gázszámlám. Mert szinte alig van háromnál több élelmiszer a hűtőmben. Mert annak, hogy hozzád hoztam a cicákat, már az elejétől fogva az volt a lényege, hogy ne csináljam ki őket véletlenül. Mert neked valahogy totálisan sikerült elsiklanod a tény fölött, hogy istentelenül életképtelen eset vagyok.

- Mert – mondja Keith -, mert nincs is macskakajám.

- Naaaa, ne is aggódj emiatt – legyint rá Lance. – Mi biztosítunk neked kaját, vizet, bármit, amire szükséged lehet.

- De mi van, ha elkap valamit odakint?

- Nos, nagyjából egy héttel ezelőtt teljesen be lettek oltva, úgyhogy az kihúzva. Nemár, csak egy este. Legrosszabb esetben max szétkarmolja az összes bútorod, és holnap visszahozod. Aztán meg ki tudja, talán még élvezni is fogod az egészet.

Lance húzogatni kezdi a szemöldökét.

Keith bizonytalanul lepillant. Vörös felpislog rá, elcsukló nyávogásra nyitja a száját. Még mindig fiatal, Zöld kivételével mindenkinél kisebb. Teljes testével Keith lábához simul, és gyengéden a nadrágja szárát kezdi dagasztani, árulkodó jelét adva, hogy ölbe vevésre és figyelemre vágyik.

Keith felnéz Lance-re.

- Rendben. Egy este. De nehogy azt hidd, hogy bele tudsz csalni az adoptálásba.

Lance erre sértődötten a szívéhez kapja a kezét.

- Én? Soha.

- Egy este – ismétli Keith. – Egy.

Még ha a végén az este csapnivalóra is sikeredik, még ha Vörösről ki is derül, hogy egy egyenesen a pokolból szabadult démoni teremtés, mindez meg fogja érni azért, mert láthatja Lance arcát felragyogni, pont mielőtt elszáguldana, hogy összeszedje az ottalvós felszerelést.

******


Mint kiderült, Vörös határozottan utálja a szállítóketrecet, aztán mikor Hunk az egyik kevéske szabadnapja egyikén kézben kihozza Keith lakásához a cicát, Vörös beszáguld a lakás eldugott zugaiba, mint valami alvilágból felszabadult denevér, olyan rémülten nézve, amennyire csak egy macska tud.

- Valószínűleg még meg lesz rémülve egy pár óráig – nyugtatja meg Hunk Keithet, aki már litereket izzadt ki magából a rá nehezedő felelősség kilátásaitól. – De hamarosan el fogja kezdeni felfedezni a helyet. Azt javaslom, hogy csak csinálj mindent úgy, ahogy normálisan szoktál. Lehetőleg ne hagyd el a lakást túl sokszor. Itt a macskadoboza. – Keithnek ad egy enyhén illatos doboznyi macskaalmot. – Éééés itt egy zacskónyi kaja. Egy egész hétre elegendőt kapott, mert Lance ragaszkodott hozzá, hogy lehet éhes lesz, de most őszintén, egy merésnyi kaja ma este bőven elég lesz neki. Jó lesz így?

Keith próbálja nem mutatni a pánikját.

- Uh. Azt hiszem.

- Nézd – kezdi Hunk olyan hangon, amiből elég egyértelműen kiderül, hogy Keith szörnyű munkát végzett a pánikja elrejtését illetően. – Ne aggódj amiatt, hogy bántod valahogy. Vörös kemény csaj. Csak adj neki teret, ha arra van szüksége, és legyen mindig elég vize. Ó, és figyelj rá, hogy ne szökjön meg; egy kicsit gyors. De ha meg is szökik, akkor is be van csippezve. Hívj engem vagy Lance-t, ha bármi kérdésed lenne még.

- Kösz, Hunk – mondja Keith. – Vigyázni fogok rá, ígérem.

Hunk csak Keithre mered.

- Haver, tudom. Higgy nekem. Nem jöttem volna el, ha nem így lenne.

- Oké – bólint Keith. – Én. Oké. Kösz. Megint.

És azzal az ottalvás megkezdődik.

******


LANCE!!! (^=˃ᆺ˂)

szóóóóóval???

Keith

Mi szóval.

LANCE!!! (^=˃ᆺ˂)

Ne miszóvalozzál itt nekem!! tudod mi! hogy van vörös a csodálatos lányom

Keith

Jól, gondolom. Még mindig az ágyam alatt bujkál. De már nem fúj, ami jó.

LANCE!!! (^=˃ᆺ˂)

yay!! egy darabig még ijedt lesz csak hozzá kell szoknia az új helyhez. beszélhetnél hozzá!!

ne hagyd hogy az álmaid álmok maradjanak

legyél a macska mama akit a világban látni szeretnél


Keith

Am nem kéne neked dolgoznod épp?

LANCE!!! (^=˃ᆺ˂)

sajna még nem volt meg a napi adagom a Mágikus Kávébab Dzsúzból szal használhatatlan vagyok

Keith

Menj vissza dolgozni, te idióta.

LANCE!!! (^=˃ᆺ˂)

:(

******


Keith

Előjött. Épp a konyhapultot fedezi fel, amíg én mosogatok.

Csak ült, és addig nyivákolt, amíg adtam neki a szirupos gofrimból????
Rákerestem, és tudom, hogy nem árt a cicáknak.

Most a szőnyegemen szunyókál. Akarod látni?

[KÉP ELKÜLDVE]


LANCE!!! (^=˃ᆺ˂)

!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!*-* *-* *-* *-* *-* *-* :'D :'D :'D :'D

******


Egyetlen este. Ennyit ajánlott fel Lance. Ennyibe egyezett bele Keith. Csak egy.

Keith pár óráig marad csak fent, miután Hunk elmegy. Kimerítette a műszakja, úgyhogy nem sok mindent tehet macska vendéglátás ügyben. Pontban hétkor megeteti Vöröst. Kitisztítja és újratölti a vizes tálkáját minden egyes alkalom után, mikor ivott belőle, csak az alaposság kedvéért.

Keith állandó éberséggel figyeli Vöröst.

Vörös hajlamos rá, hogy feszegesse a határokat. Keith esetlenül igyekszik elmagyarázni neki, hogy ne ugráljon a pultra, mikor Keithnek dolga van a konyhában, de elég egyértelmű, hogy Vörös azt tesz, amit akar, és őszintén, ez Keithnek így teljesen oké.

Az éjszaka meglepően eseménytelen. A Nagy Macska Katasztrófa, amire Keith felvértezte magát – egy random allergiás reakció valamire a lakásán, szökés valami elfelejtett, nyitva hagyott ablakon keresztül, spontán halál, amit valahogyan megakadályozhatott volna -, sosem következik be. Egyetlen kis bökkenő történik az este, mikor Keith a szokásos fagyos zuhanyozását végzi. Abban a pillanatban, hogy eltűnik a zuhanyfüggöny mögött, és a vízsugár alá áll, Vörös nyivákolni kezd, a vécéülőkére ugrik, aztán eszeveszettül bökdösni kezdi a függönyt.

- Mi? Mi az? – kukucskál ki Keith a függöny mögül. – Jól vagyok! Csak mosdanom kell.

Vörös rápislog, a farka idegesen izeg-mozog.

Keith a függöny mögé bukik, igyekszik nem remegni, ám pár másodperc múlva újra meghallja Vöröst nyávogni, és a függönyt ütögetni.

- Hé, Vörös, shhh, minden oké – mondja Keith, és villámgyorsan elkezdi samponozni a haját. Minél hamarabb fejezi be a zuhanyzást, Vörösnek annál hamarabb múlik el az elválástól való szorongása. – Vörös, ne sírj, minden oké.

A nyivákolás megáll. A függöny lengése megáll. Keith nem áll meg beszélni. A szánalmasan hideg zuhanyzása teljes három percét Vöröshöz való beszélgetéssel tölti, azt részletezve, hogy mennyire baszottul fázik, hogy hogyan fog a töke minden bizonnyal lefagyni, hogy mennyire várja már, hogy csinálhasson ez után egy forró teát. Minden alkalommal, mikor túl sokáig marad csendben, Vörös újrakezdi az aggódó nyávogást. Úgyhogy beszél. És a beszélgetés akkor sem áll meg, mikor kikerül a zuhany alól, akkor sem, miközben megtörülközik, és a boxerébe meg a bő pulcsijába bújik, akkor sem, mikor a konyhába siet, hogy elkészítse a teáját. Mintha most, hogy elkezdte volna azért, hogy elcsendesítse Vöröst, maga már nem tudna csendben maradni.

Ezen kívül az este egyébként visszafogottan telik. Keith lejegyez pár ötletet, amit majd Lance-en és a többieken kipróbál, gyors listát készít megvásárlásra váró hozzávalókból, amit be kell szereznie, mielőtt holnap késő délután munkába megy.

Vörös, egész testével nyújtózkodva, és a paplant dagasztva kicsit, az ágy végében alszik el. Kissé álmosan Keithre pislog, mintha csak nyomatékosan azt mondaná: villany leolt, anyukám.

Szóval összességében az egész egy eseménytelenül eltelt cica-ottalvás.

Amíg Keith fel nem kel a következő reggelen, a függönyökön átfolyó hűvös novemberi napsugárral az arcán. Amíg meg nem érzi azt a bizonyos súlyt a mellkasán, ami nem volt még ott, mikor elaludt.

Amíg meg nem látja Vöröst, mancsaival egymáson, és olyan szorosan összegömbölyödve, mintha valaki így csavarta volna össze. Vörösből melegség árad, az orra minden lélegzetvételénél szelel, és mikor Keith a fejéhez érinti a kezét, hogy végigsimítson a hátán, dorombolni kezd, mint egy tökéletesen összerakott motor, mint Scarlet, mikor egyenes úton száguld vele.

Valami tagadhatatlanul életre kel Keith mellkasában, és a bordái mintha repedeznének a feladattól, hogy az érzést bent tartsák. Egy gyámoltalan, csodálkozó hang szökik ki a száján. Az a fajta, amit Lance is mindig kiad. Tiszta zagyvaság.

Ha valaki megkérdezné Keithet, hogy ezután mi történt, nos, igazán szart se tudna rá mondani.

Az egyik pillanatban még ott van az ágyában, és egy puha kiscica dorombol a mellkasán.

A következőben már a konyhában áll, körülvéve egy rakás zacskónyi válogatott macskajátékkal, karmoló oszlopokkal, macskamentával, macskaalommal, vizes tálkákkal, egy kis lézertollal és egy totál üres bankkártyával. Halványlila fingja sincs mi történt, de képtelen legyűrni a késztetést, hogy előszedje az összes játékot, és azonnal megmutassa őket Vörösnek.

Ahelyett, hogy elgondolkodna, hogy ez a hirtelen emlékezetkiesés mit is jelent a mentális egészségére nézve, inkább kiolvaszt magának egy halom fagyasztott gofrit, hogy megegye sziruppal, és ad Vörösnek is pár falatot, végig beszélve hozzá, amíg a cica felugrik a konyhaasztalra. Ez alkalommal már nem is fáradozik azzal, hogy leszedje.

Reggelizés közben folyamatosan Vöröshöz beszél, beszél, amíg kitakarítja a lakást, amit már hetek óta halogat, és beszél a reggeli jóga közben is. Ugyan kicsit nehéz úgy daru vagy fa pózban állni, hogy egy macska sündörög a lábad körül, vagy a lófarkaddal játszik, amíg te fejjel lefelé egyensúlyozol, de Vörös mégis egészen kellemes – ha egy kicsit figyelemelterelő is – jóga partner. Még ha Keithnek néha meg is kell állnia, ahogy felkapja, és a szoba másik végébe vigye, csak hogy a cica aztán azonnal visszaszökdécseljen Keith mellé.

- Mégis hogyan kéne békét és megvilágosodást találnom, ha nem hagyod nekem – panaszolja Keith, ahogy Vörös a fejéhez dörgölőzik, és elhúzza az orra alatt a farkát.

Félig lent van kutyában, és épp próbál pozitívan kilélegezni, mikor kínos torokköszörülés üti meg a fülét – átpillant a lába között, és meg is látja a forrását.

- Lance! – kiállt fel Keith, ahogy fellendül. – Hunk! Mit csináltok itt?

- Nincs zár az ajtódon – közli Hunk. – Kopogtunk, és magától kinyílt. Komolyan meg kéne nézetned, mert ez így szuper nem biztonságos. Te mit csinálsz?

Keith Lance-re pillant, akinek valamiféle furcsa kifejezés ül az arcán, mintha valaki erősen fejbe vágta volna.

- Jógáztam. Illetve próbáltam. Vörös nem igazán segített. – Nyomatékosan a cicára bámul, és már szinte látja is, ahogy az flegmán megsuhintja a farkát fordulás közben, és napfürdőzni megy. Aztán leesik neki. – Ó faszom, azért vagytok itt. Ideje Vörösnek visszamenni. Picsába, valószínűleg elnéztem az időt, teljesen elfelejtettem.

- Nah, haver, minden oké – mondja Hunk.

- Nem is tudtam, hogy jógázol – szólal meg Lance elhalóan.

Keith rájuk bámul.

- Uhm. Nem sokszor. Csak, tudjátok, mikor tudok.

Keith magában imádkozik, hogy egyikük se vegye észre a vagonnyi PetSmartsos bevásárlószatyrot a konyhában, és a tagadhatatlan hiányát minden másnak a lakásban. Aztán eszébe jut, hogy egy vacak haspólót és foszlott melegítőalsót visel, a lófarka tiszta kóc, és teljesen le van izzadva, és az istenit, király, pont így akar kinézni Lance előtt. Nagyszerű.

Óvatosan újra Lance felé pillant, aki a lakásán jártatja végig a szemét, és valószínűleg épp rájön, hogy Keith úgy él, mint egy szemétlakó mosómedve. Keith személy szerint már bánja, hogy ma reggel kivonszolta magát az ágyból.

- Az király, a jóga király – mondja Hunk, és a szája széle mosolyba görbül, mintha a nevetését próbálná visszafojtani. – Igazság szerint Lance, tudod, abba se tudta hagyni a találgatást, hogy mik lehetnek a hobbijaid a kávékészítésen kívül meg minden. Nem igaz, Lance?

- Csak kíváncsi voltam – védekezett az említett. – Te már voltál az én lakásomon, szóval csak elgondolkodtam…

- Hogy mit csinálsz, mikor nem nirvánát kotyvasztasz – fejezi be Hunk. – Hogy őszinték legyünk, egy kicsit megkönnyebbültünk rajta, hogy nem a Galra Grindses egyenruhádban nyitottál ajtót.

Furcsa belegondolni a ténybe, hogy ők még sosem látták Keithet a munkaruháján kívül másban, nem is látták még az életét azon a hülye kávézón kívül. És most, hogy már igen, Keith rájön, hogy ők az egyik elsők Pidge-en kívül, aki egyszer beugrott, hogy meghackelje neki a szomszédja wifijét.

Valójában Vörös valószínűleg az egyetlen élő teremtés Keithen magán kívül, aki pár óránál tovább tartózkodott a lakásán. Szinte fel sem fogta, hogy Vörösnek el kell mennie, egészen addig, amíg már el is jött az ideje.

- Visszavihetitek. – Keith felveszi Vöröst a napon való nyalakodása közben, és a karjában ringatja. – Teljesen elfelejtettem, de gyorsan össze tudom szedni a cuccait.

- Tudod mit, pajti – kezdi Hunk. – Ma eléggé el vagyunk foglalva, úgyhogy most már el is kell indulnunk. Miért nem hozod vissza holnap? Ígérem, hogy nem kell fizetned érte. Gondolj rá úgy, mint egy meghosszabbított cica vakációra.

Keith lepillant Vörösre, aki hassal fölfelé fekszik a karjában, mint valami kisbaba. Vörös kinyúl, hogy az egyik fürttel játszadozzon, ami kiszabadult Keith copfjából. Kis bolond.

A mosolyát nyeldesve, Keith felnéz.

- Jah, azt hiszem, le tudom venni a kezetekről még egy napra.

Lance-ből valami furcsa, haldoklót idéző nyüszítés szakad fel, és a mutató- és nagyujjával masszírozgatni kezdi az orrnyergét. Keith nem igazán érti a dolgot. Vörös újra a hajával kezd játszani, és Lance most már teljes erőből vigyorog, a szemei pedig megint azt a kivirulós dolgot csinálják pont, mint legelső alkalommal – mintha Keith egy újabb doboz kismacskát nyomott volna a kezébe.

Keith szívverése felgyorsul attól a nézéstől. Egészen kimelegszik tőle. Már szinte úgy érzi, hogy kiszedni azokat a kismacskákat a konténerből – az összes elbaszott dolgával, és az élete általános katasztrófáival együtt – egy jó döntés volt.

- Szuper – mondja Hunk. – Sok sikert a jógádhoz, én pedig kiviszem innen Lance-t, mielőtt elpattanna az agyában egy ér. Induljunk, drága.

- Szia, Keith – köszön Lance. – Szia, Vörös! Holnap találkozunk!

Mikor Lance előreugrál, hogy csókot nyomjon Vörös apró buksijára, Keith szíve csak még eszeveszettebb dobogásba fog.

******


Számos nap eltelt, és Keith még mindig nem vitte vissza Vöröst a menhelyre.

Tervezi. Esküszik, hogy tervezi. Csak valahogy minden nap talál valami új kifogást. Na, nem mintha Keith kerülné a dolgot. Az örültség lenne. Katasztrofális őrültség. Egy macskatasztrófális őrültség, ha jobban tetszik.

(Jézus, túl sokat lóg mostanában a menhelyen. Allura cicás szóvicces pólói kezdenek a fejébe szállni.)

Mindig vagy ezzel, vagy azzal a kifogással áll elő. Ha épp nem felejti el összepakolni az este Vörös cuccait, reggel meg nincsen már ideje rá, akkor arra ébred, hogy a cica ott fekszik összegömbölyödve a hasán, és annyira kimondhatatlanul kegyetlennek érzi magát már csak attól, hogy fontolgatja a visszavitel gondolatát, hogy csak… nem teszi.

Ahhoz képest, hogy mennyire megrázónak kéne ennek lennie Vörös számára, hogy nem az igazi otthonában van meg minden, nem tűnik úgy, mintha Vörös olyan nagyon bánná. A cica, mint kiderült, egy ijesztően kellemes keveréke a magas és alacsony igényű eltartásnak. Követi Keithet, mikor elhagy egy szobát. Nyávog, mikor hazaér. Valahogy megállja, hogy cafatokra szaggassa Keith már amúgy is szar állapotú bútorait, amíg nincs otthon. Keith kezéhez nyomja a buksiját, amíg ő Netflixet néz, addig bújik, amíg Keith meg nem vakarja a kedvenc pontját a krémszínű álla alatt.

Szóval Vörös általánosan kellemes viselkedésére tekintettel Keith csak… folyton elfelejti visszavinni. Nem mintha szándékosan csinálná, vagy valami.

Nem mintha erről bárkit is olyan könnyen meg tudna győzni.

- Holnap visszaviszem, esküszöm! – mondja Keith abban a pillanatban, hogy Lance benyomul a kávézóba egy szerdai napon. – Esküszöm, hogy nem hagytam el Vöröst. Fényképes bizonyítékaim vannak. Csak…

- Úgyis visszahozod majd – válaszolja Lance, de van valamiféle mindentudó csillogás a szemében, és Keith ezt utálja, utálja. – Nem gáz.

- Vissza fogom – ígéri Keith, és visszatér a kávékészítéshez, amit még azelőtt elkezdett, hogy Lance egyáltalán belépett volna az üzletbe. Tökös pités latte.

A majd úgyisból több nap, majd pedig több hét lesz, és Keith igyekszik határokon belül tartani a pánikját azzal kapcsolatban, hogy Lance majd egy nap megvádolja macskarablással vagy valami. De az a nap sosem jön el. Lance betér, megkapja a kávéját, és élénken elcseverészik a pultnál. Keith a menhelyen tölti az ebédszüneteit. Senki sem – sem Allura, sem senki más – nem veszi a fáradságot, hogy számon kérje rajta, miért nem hozta még vissza Vöröst.

Bűntudatból képeket kezd el küldözgetni Lance-nek, csak hogy bizonyítsa, hogy Vörös rendesen van tartva. Készít egyet arról, ahogy Vörös a napon szundikál. Egy másikat, ahogy Keith gofriját eszi. Egy este fogmosás közben csinál egy képet arról, ahogy a cica a fürdőszobai csapon áll, és a csapból folyó vékony vízsugárral játszik. Elkerülhetetlen, hogy Keith ne legyen benne a képben – a szemöldöke enyhén összeráncolva, a csípőcsontja kivillan a póló alól, amiben aludni szokott.

Aztán pedig még egyet arról, ahogy Vörös a mellkasán összegömbölyödve fekszik, a saját álmos arcával a háttérben.

******


Keith

Gondoltam, ezek tetszenének neked. Bizonyíték rá, hogy Vörös életben van.

[KÉP ELKÜLDVE]
[KÉP ELKÜLDVE]


LANCE!!! (^=˃ᆺ˂)

FFFFFFFFFFF MI A SZAR HÁT EZ ROHADT ARANYOS :’)

többet pls

ui egy pillanatig sem kételkedtem benned ;)




<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)