Epic Szellemvadászat Szabival (NEM CLICKBAIT!!4!!4) írta: Odette

[Kritikák - 8]

+++ betűméret ---
>>


I.

amelyben egy aspiráló Youtuber és unokatestvére szellemvadászatra indulnak


– Te teljesen hülye vagy – közölte Napsugár.
– Most miért? – Szabi megkocogtatta a bányászsisakját. – Jobb körökben ezt elővigyázatosságnak hívják.
– Ez egy kastélyszálló, Szabika, nem barlangrendszer.
– És ha a szellemek ránk döntik a falakat?
Napsugár egyenesen a szemébe nézett, miközben előbb az egyik, majd a másik fülhallgatóját dugta a fülébe, és feltekerte a hangerőt. A Black Sabbath recsegése tompán kihallatszott. Szabi sóhajtva dőlt hátra a vonatülésben, a sisakja kényelmetlenül a fejtámlának koccant.
Kellett neki az unokatestvérével jönnie kísértetkastély túrára. Napsugár halálra fogja szekálni, mintha az, hogy ő szervezte az egész utat, mindenre feljogosítaná.
Mellettük sebesen futott a napszítta táj. A lány az állát a tenyerébe támasztva figyelte, Szabi pedig jobb híján előkereste a kameráját a táskájából. Megtörölgette a lencsét, levette a bányászsisakot, és a telefonja üvegében megigazgatta a haját, lesimította a szemöldökét, bekapott egy rágót, majd maga felé fordította a kamerát.
– Mizu, népem? – vigyorodott el. Most az ablakban elhaladó tájat vette. – Ahogy ígértem, ez az első része a nyolc videóból álló Epic Ghost Hunting Adventures sorozatomnak, és amint láthatjátok, éppen úton vagyunk a vasszécsenyi Ó Ebergényi kastélyba, ami Szombathelytől tizenhárom kilométerre található, és állítólag szellemek lakják. Úgy van, szellemek! – csettintett, újra a lencsébe nézve. – Számítottatok ti erre?
– Idétlen vagy, Szabika – szólt oda Napsugár. Szabi felé fordította a kamerát.
– És itt van mellettem a bájos Szilágyi Napsugár, aki ezt az utat teljes egészében megszervezte. – Ide ujjongó hangeffekt kell, jegyezte fel magának fejben. – Háromszoros hurrá neki. Mondanám, hogy kövessétek a csatornáját, vagy az Instagramját, Tumblrját, Twitterjét, bármilyen internetes lábnyomát, de nincs neki, mert még az ipari forradalom előttről származó időutazó. De ez maradjon köztünk, rendben? – hajolt közelebb, mintha egy nagy titkot osztana meg, és kacsintott hozzá.
– Ha nem fogod be, ezzel rúglak le – támasztotta az ülésének fekete platformcipőjét Napsugár. Szabi idegesen csúszott arrébb, a mosolya szélei megfakultak. Ezt mind vágni kellett.
– Vagy tudjátok, mit? – köszörülte meg a torkát. – Jelöljétek be AnimeAddictsen, a neve yurio23likesbigcocks, és...
Napsugár a combjai közti ülésdarabra csapta fel a másik lábát, épp csak elkerülve az ágyékát. Szabi kihúzta magát.
Mellettük a néni szívott egyet az orrán.
– Amint odaérünk, és Napsugár életben hagy, tudósítok még. – Szabi összecsukta a kameráját. – Téged csak azért küldött anyád, hogy terrorizálj?! – csattant fel.
– Nem említette külön, de gondoltam, szorgalmas leszek – vonta meg a vállát Napsugár. – Azt mondta, figyeljek Szabikára, hogy ne ölje meg magát ezen a Youtube mi a halálon.
– Mert az sokkal jobb, hogyha te bullizol a halálba, mi?!
– Mi baj, Szabika? Beszéljél már magyarul!
– Inkább húzd el a koszos cipődet az ölemből, vécére kell mennem – lökdöste arrébb a lábát Szabi.
A vonat szűkös mosdója meg-megrázkódott vele, és beverte a fejét a falba, mikor elfelejtett kapaszkodni, a kezét is alig tudta megmosni. Mikor visszatért, Napsugár már egy Ken Follett könyvet olvasott, és a lábát az ő ülésének támasztotta, de legalább a platformcipőjét levette.
Szabi integetett az orra előtt.
– Hé! Hahó!
Napsugár fel sem pillantott a könyvből.
– Bunkóság mások ülésére feltenni a lábad, azt tudtad? – próbálkozott Szabi. Napsugár megmozgatta a lábujjait fekete harisnyájában.
A néni a szomszéd ülésről felállt, az ajtó halkan sziszegve csukódott be mögötte. Ketten maradtak a fülkében. Napsugár még mindig nem mozdult.
– Menj a francba!
Szabi levetette magát egy szabad ülésre, a kameráját a térdei közé húzta, és a lencsébe meredt. A felvételt nem kapcsolta be.
– Fogalmam sincs, miért gyűlöl – dünnyögte, a fejét a szomszédos ülésnek döntve. – Mintha minden idegesítené, amit csinálok, pedig... A feliratkozóim várják a videóimat! – emelte fel a hangját, hogy Napsugár is hallja. – Számítanak rám!
– Van négy feliratkozód, és abból kettő az anyád különböző fiókokról.
– Az elv ugyanaz!
– Egy szent vagy, Szabika, túl jó ennek a világnak.
– Az is vagyok!
Napsugár nem reagált. Szabi sóhajtva horgasztotta le a fejét. Inkább előkereste a telefonját, és elindította a Youtube-on a 10 LEGIJESZTŐBB MAGYAR CREEPYPASTA (IGAZ!4!!4!!) című videót, de nem tudott figyelni.
– Enyém lesz a legjobb creepypasta csatorna a magyar youtube-osok között, csak várjátok ki – dünnyögte. – Népszerűbb leszek még Pamkutyánál is...
– Szabika, te mindig magadban beszélsz?
Szabi riadtan rántotta ki a füléből a fejhallgatót.
– Te mit keresel itt?!
– Utazom? Veled? – emelte meg a szemöldökét Napsugár, megtámaszkodva mellette, két ülés között. – Talán már elfelejtetted?
– Nem, én csak... A kamerába beszéltem!
– Aha – pillantott az ülésen fekvő készülékre Napsugár. – Jó szórakozást – indult tovább a folyosón. Szabi a székéből kihajolva nézett utána.
– Vécére mész? – kiáltotta.
Napsugár csak intett. Szabi a tenyerét dörzsölgetve pattant fel, és levágta magát az előző ülésre, a hátizsákját szétpakolta, a lábát pedig feltette a szemközti székre, hogy Napsugárnak már ne jusson hely, és izgatottan várta, hogy a lány visszatérjen, ő pedig bosszúból csak azért se adja át a helyét.

*

Felriadt, mikor a vonat fékezett, és megdörzsölte a szemét. Napsugár a cuccait pakolta mellette.
– Mi az? Kisiklottunk?
– Átszállunk a buszra – vetette a vállára a hátizsákját Napsugár. – Fogd a cuccod, és menjünk.
Szabi végigkamerázta a szombathelyi vasútállomás minden oszlopának minden ívét, és csak akkor mozdult tovább, mikor Napsugár a hátizsákja pántjánál fogva húzni kezdte.
A felvétel rázkódott.
– És most itt vagyunk a gyönyörű Szombathelyen egy röpke buszútra a kastélytól, all-inclusive szállítással utazom, saját rabszolgám vonszol maga után... – Napsugár Szabi válla fölött áthajolva a kamerára csapta a lencsevédőt, mielőtt továbbrángatta. – Hé!
– Azt is levideózod, amikor húgyozol?
Szabi szeme felcsillant.
– Gondolod, hogy érdekelné a nézőimet?
– Na, ne szatírkodjál, Szabika – engedte el Napsugár undorodva, Szabi pedig éppen kinevette volna, mikor torkán akadt a hang.
– Vidéki busz! – tárta szét a karját, és ha Napsugár nem nézett volna rá olyan becsmérlően, talán meg is ölelte volna a járművet.
– Mi olyan nagyszerű egy buszon?
– Még sosem utaztam vidéki busszal! – Szabi gyors egymásutánban tizenöt szelfit csinált magáról, a kamerájával a kerékre közelített, majd vissza, és körbeugrálta a fehér fémtestet, megörökítve minden részletét. A sofőr türelmetlenül dobolt az ablaküvegen.
– Na, mi lesz, felszállnak, vagy itt hagyjam magukat?
– Felszállunk – rántotta magával a fiút Napsugár.
Szabi izgatottan pattogott az ülésen, amíg a busz motorja köhögve életre kelt, és kigördültek az állomásról. A kamerájával matatott, az elhaladó tájat vette, aztán egy idő után elcsendesedett, a fejét az ablaknak döntötte. A szűkös utastérben szúrósan ült meg a benzingőz.
– Mi van, Szabika? – pillantott rá Napsugár. – Megártott a vidéki busz?
– Nem – morogta Szabi a fogát összeszorítva.
– Pedig zöldnek tűnsz. Csak nem a túl sok szolizás?
Szabi inkább nem is válaszolt. A homlokán gyöngyözött az izzadtság, a gyomra háborgott. A reggelije azzal fenyegetett, hogy a következő pillanatban kibukik a torkán.
Napsugár egy fehér tablettát, egy üveg vizet és egy üres zacskót nyújtott felé.
– Ha hánynod kell, ebbe hányjál.
– Meg akarsz mérgezni? – meredt a tablettára Szabi erőtlenül.
– Mi értelme lenne az első állomáson kinyírnom téged? Akkor a semmiért szerveztem le ezt az egész utat. Majd az utolsó állomáson végzem veled. – Napsugár megforgatta a szemét. – Hányingerre van. Nyeld le.
– Ó. Ó! – Szabi halványan mosolyodott el. – Köszi!

*

Ottokár fejjel lefelé lebegett a recepciós pult felett, onnan figyelte, ahogy Katinka beüti a foglalásokat a számolómasinériájába.
– És akkor ez egy... Ex-cel táb-lá-zat? – szótagolta.
Katinka entert ütött, és még csak meg sem borzongott, mikor Ottokár átfordulva majdnem rázuhant. Hiába, nyár volt, Katinkát pedig egyébként sem érintette meg soha a hideg, ettől függetlenül Ottokár elgondolkozott rajta, ne sértődjön-e meg. Nem fázni, mikor ő kétszáz éve mindennap csontig volt fagyva, hát az már szemtelenség határát súrolta.
– És akkor itt vagyunk az Ó Ebergényi kastélyban, ahogy ígértem... – A résnyire nyitott ajtón túlról hangok hallatszottak be. Katinka kihúzta magát a recepciós pultnál, és Ottokár is érdeklődve hegyezte a fülét. – A szellemeket 2000-ben egy kiállítás alkalmával fedezték fel, mikor egy nő fényképezett, és az elkészült fotókon mindenféle kísérteties árnyakat lehetett látni. Sajnos nem lehet megállapítani pontosan, hány itt elkárhozott lélek bolyong errefelé, mivel a kastélyt sok család lakta az évek során, de az az egy biztos, hogy vannak itt elhagyott lelkek, és én beszélni fogok az egyikükkel...
– Ne kacsintgassál, Szabika, inkább mozduljál! – csatlakozott egy karcos női hang az előzőhöz, és végre nyílt az ajtó. Ottokár közelebb lebbent.
Egy fiú és egy lány léptek be, a lány magassarkú bőrcipőben, amelyhez hasonlót Ottokár még sosem látott, csupa feketébe öltözve, a fiú pedig egy sötét dobozzal a kezében, amibe időről időre belepillantott, mintha az lett volna a második szeme.
Ottokár sértődötten szipogott fel, mikor átsétált rajta. A fiú megtorpant.
– Jéghideg légfolt! – kiáltott fel lelkesen. A lány lefejelte a recepciós pultot.
– Nem normális szegényke – magyarázta Katinkának –, kérem, bocsássa meg neki.
A fiú körbe-körbeforgott az előbbi „jéghideg légfoltot” keresve, a hátizsákja pattogott a vállán, Ottokár pedig a plafonig emelkedve figyelte.
– Szellem volt, hallod?! Biztos, hogy szellem, az első szellemem! Halljátok – fordította maga felé a dobozt –, ez volt az első szellemem, átsétáltam egy szellemen!
Nahát. Ottokár még sosem látott senkit, aki így örült volna neki.
Lejjebb lebbent, hogy Katinka háta mögött meglesse a foglalásukat.
– Szilágyi Napsugár Margaréta és... Végvári Szabolcs, hm? – mosolyodott el élesen.
– Eltűnt! Már nem érzem a légfoltot! – kiabálta Szabi.
– Mi a célod, Szabolcs? – lebbent közelebb Ottokár, a mellkasuk majdnem összeért. – Kísértést akarsz? – Szabi továbbforgott. – Akkor megkapod – suhant át rajta Ottokár, Szabi pedig vadul a „jéghideg légfolt” irányába kapta a dobozát.
– Szabika! Nyugodjál le! – kapta el a táskája pántját Napsugár, és húzni kezdte maga után.
– De a szellem...
– Nincsenek szellemek, Szabika – torkollta le Napsugár.
– Ez szörnyű nagy udvariatlanság tőled, ugye, tudod? – lebbent mellé Ottokár.
– Ne mondj ilyet! – vágta rá ugyanabban a pillanatban Szabi. – Még a végén meghallják!
– Na, ez az, amiről beszélek! – biccentett Ottokár. – Maga, uram, hű szövetségese a közösségünknek.
– De ha egyszer mondom, hogy nincsenek szellemek! – csattant fel Napsugár.
– Mivel tudod bizonyítani? Ugyanannyi bizonyíték van arra, hogy léteznek, mint arra, hogy nem...
Így vitatkoztak, amíg a szobáig nem értek. Napsugár előreengedte Szabit, majd Ottokár arcába csapta az ajtót. Ottokár keresztüldugta a fejét a fán.
Szabi az ablak melletti ágyra dobta le a hátizsákját, és azonnal nekilátott, hogy végigkopogtassa a falakat, Napsugár pedig csak megforgatta a szemét.
– Miért nem vagyok meglepve? – sóhajtotta, hátradőlve az ágyán. A cipőjét az ágy végének támasztotta.
– Titkos járatokat keresek – magyarázta Szabi. – Minden valamirevaló kísértetkastélyban lennie kell legalább egy titkos járatnak.
Ottokár érdeklődve hajolt közelebb. Szabi nem tévedett; a kastélynak valóban voltak titkos járatai, többek között második világháborús menekülőútvonalak, Ottokár maga is figyelemmel kísérte az épülésüket. Kíváncsi volt, a fiú rájön-e, pontosan hol találja őket.
Szabi ütemet kopogott a falon. Napsugár bele-belerúgott az ágya végébe, a cipője orra dobbant a fán. A hangok lassan ritmussá álltak össze, és Ottokár nem tudta megállni, hogy rá ne bólintgasson. Legalább ötven éve nem hallott zenét.
Szabi szólóba lendült, egyre lelkesebben kopogtatott, most már csak a ritmus kedvéért, a válla felett Napsugárra pillantott. A lány felemelte a fejét.
– Mi van? – vette ki a fülhallgatóját.
Szabi elvétette az ütemet.
– Semmi – nyögte ki elvörösödve, majd a táskájához lépett, és idegesen matatni kezdett, a dolgait egy mozdulattal kiöntötte az ágyára.
– Csak halkan kapjál idegrohamot, Szabika – könyökölt fel Napsugár –, négy óra utazás után hadd hallgassam már békében a Rammsteint!
Szabi végre megtalálta, amit keresett.
– Jó szórakozást! – vágta be az ajtót maga mögött, Ottokár pedig követte.
Szabi a társalgóban dobta le magát a kólaautomata mellé, és az asztalra fektette a dobozát, papírt, ceruzát és egy fekete táblát, amiről Ottokár először azt hitte, társasjáték, de ahogy közelebb lebbent, megállapította, hogy ouija tábla. Izgatottan dörzsölte össze a tenyerét.
Látott már szellemidéző táblát, mindig jöttek látogatók, akiket érdekelt a természetfeletti, de azok többnyire a valaha itt élt családok leszármazottai voltak, és a rokonaikkal akartak beszélni, nem vele. Ráadásul évek óta egy ilyen sem érkezett, mintha az emberek hirtelen elfelejtettek volna hinni a szellemekben.
Szabi mély levegőt vett, a hajába túrt, majd a dobozba mosolygott.
– Mizu, népem? Ugye, titeket is annyira érdekelt az a jéghideg légfolt, mint engem? Az volt az első bizonyítéka, hogy a kastélyban valóban szellemek vannak, én pedig beszélni fogok velük, és mivel akadt egy kis időm, úgy döntöttem, már most elkezdhetem a kommunikációt. Itt van előttem egy ouija board, úgyhogy tudok kérdezni a szellemtől, a válaszaimat pedig feljegyzem majd. Sajnos, teljesen egyedül vagyok, idegen nénikékre pedig nem akarok frászt hozni, hátha valamelyik rokonuk jelentkezik... Tényleg, lehetnék médium is! – ragyogott fel. Az ujját a betűző pöcökre illesztette, a dobozt pedig maga mellé fektette, valahogy úgy, hogy látsszon az arca is, mielőtt megköszörülte a torkát. – Akkor kezdem is – pillantott a dobozba, és kacsintott, mielőtt fennhangon kijelentette. – Helló, szellem!
Ottokár izgatottan dőlt előrébb, a mellkasa az asztalba lógott. A pöcköt egy gondolattal csúsztatta a H betűre. Szabi betűzte:
– H-E-L-L-Ó. – Az asztal majdnem felborult, mikor megugrott, a térdét beverte a falapba.
– Tényleg itt vagy? – fordult körbe, még véletlenül sem Ottokár felé pillantva.
Ottokár türelmetlenül mozdította a pöcköt az igenre. Szabi fészkelődött a székén.
– Hű... Hű, én nem hittem... nem gondoltam volna, hogy tényleg eljössz! – túrt a hajába. Ahogy a pöcök megmozdult, betűzni kezdett, és írta közben: – E-G-Y I-L-Y-E-N A-R-C-É-L-É-R-T B-Á-R-K-I V-I-S-S-Z-A-J-Ö-N-N-E M-É-G A M-E-N-N-Y-O-R-S-Z-Á-G-B-Ó-L I-S... Tessék? – nevette el magát zavartan.
Ottokár a kifulladás fantomfájdalmával indított útjára egy újabb betűhalmazt. Ez a kommunikáció nehezebb volt, mint gondolta.
– J-Ó-L H-A-L-L-O-T-T-A-D. – Szabi újra a hajtincseivel babrált. – De a szellemek pont azért szellemek, mert nem voltak még a mennyországban, nem?
Ottokár az orrán keresztül fújta ki a túlvilági levegőt.
– H-Á-T N-E-M B-Ó-K-O-L-H-A-T A-Z E-M-B-E-R V-O-N-Z-Ó F-É-R-F-I-A-K-N-A-K T-E-O-L-Ó-G-I-A-I V-I-T-Á-K N-É-L-K-Ü-L?
Meg mert volna esküdni, hogy Szabi elpirult. Most a tarkóját dörzsölgette.
– Ez... Ez jólesik, köszönöm... Hogy hívnak?
– O-T-T-O-K-Á-R. É-S T-É... – De még mielőtt befejezhette volna, Szabi szeme csészealj méretűre kerekedett.
– Ó. Ó! – Olyan hirtelen ugrott fel, hogy majdnem felborította az asztalt, a dobozát és a táblát a hóna alá csapta. – Napsugár!


>>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)