Epic Szellemvadászat Szabival (NEM CLICKBAIT!!4!!4) írta: Odette

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


III.

Amelyben Ottokár megharagszik


Szabi arra ébredt, hogy Napsugár pakolászik mellette. Hirtelen teljesen éber volt.
– Maradjunk még! – kérte.
– Két éjszakára foglaltam szobát, Szabika, most már legyél szíves nem felborítani a programot – vetette oda Napsugár félvállról, miközben a fogkeféjét próbálta a neszeszerébe gyömöszölni.
– De nem érted – könyökölt fel az ágyán Szabi hevesen –, majdnem meghaltam, de aztán mégsem, mert egy kísértet... mert Ottokár megmentett, és én még csak nem is láttam a sírját, nem tudom, miért halt meg, vagy hogy miért ragadt itt elkárhozott lélekként! Muszáj lesz maradnunk!
– Na, ne szórakozzál, Szabika! – Napsugár feladta, és lecsapta az ágyra a neszeszert. – Két éjszakára foglaltam ezt a szobát, a többi szállásra is fix időpontunk van, nem tehetsz meg mindent csak azért, mert a szüleid gazdagok!
Szabit elfutotta a düh.
– És te?! – csattant fel. – Te vagy az, aki mindenkivel elviselhetetlen, az ég szerelmére, tegnap majdnem fejbe vágtál a bakancsoddal!
– Aludni akartam!
– De nem, ez nem így működik, nem vagdoshatsz csizmákat más emberekhez, a normális együttlétezésbe... Az ilyesmi... – Szabi kifulladva kereste a szavakat. – Nem tehetsz meg mindent, csak azért, mert meghalt az apád! – szakadt ki belőle végre.
Napsugár megmerevedett a mozdulatban. Szabi fülében dübörgött a vér.
– Sajnálom, de... de ez az igazság...
– Csomagolj – szólt közbe Napsugár. Nem próbálta megütni, vagy kitekerni a nyakát, sőt, még csak rá sem nézett.
– Sajnálom, én...
– Tízre el kell hagynunk a szobát.
– Nem úgy értettem – lépett közelebb Szabi riadtan –, Napsugár, kérlek... Nem gondoltam komolyan, nem kellett volna, hogy felhozzam, kérlek, ne haragudj! – Napsugár elhúzta a kezét, mikor utánanyúlt.
– Fél órád van megmosakodni. Bűzlesz.
Szabi egy darabig zavartan toporgott az ágya mellett, de Napsugár továbbra sem fordult felé, így nem maradt más választása, mint lezuhanyozni. Tényleg bűzlött.

*

Ottokár vonatkerekek csattogására riadt.
Nem aludt, a szó hagyományos értelmében, inkább csak energiát gyűjtött; még soha nem lebegtetett egész embert, és a művelet annyira kifárasztotta, hogy az érzékei megszűntek működni, és mostanáig nem is tértek vissza. Fejjel lefelé lebegett egy vasúti kupéban, alatta Szabi a számítógépén matatott, Ottokár épp rálátott a feje búbjára. A fiú füleiből egy-egy zsinór lógott ki.
– Mi történt? – lebbent lejjebb Ottokár, Szabival szembe, mintha a fiú képes lett volna válaszolni a kérdésére. – Hogy kerültem ide?!
Kétszáz éve nem hagyta el a kastélyt, és most hirtelen itt volt a semmi közepén, egy vagonban, a fülében zubogó vér fantomfájdalma lüktetett, mintha a szíve még mindig vert volna.
Szabi sóhajtva csukta le a számítógépét, és Napsugárra sandított. Napsugár nem reagált.
Ottokár érezte, ahogy az aurája reszket.
– Mi történt velem?! – kiáltott Szabira. Napsugár könyvének lapjait földöntúli szél kavarta fel, és a lány meglepetten emelte fel a fejét, nyitott ablakot keresve. Szabi mély levegővel húzta az ölébe a hátizsákját.
– Fejezd már be a sóhajtozást, Szabika, még a végén elfújsz itt nekem! – csattant fel Napsugár.
– Jól van, bocsánat, majd mindjárt megfulladok a kedvedért – morogta Szabi.
Ottokár szinte érezni vélte, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed a levegővel, amire nem volt már szüksége. A félelem fojtogatta.
Napsugár telefonja valami heavy metal banda számával rezzent meg, és mikor a lány átsétált egy másik kocsiba, Szabi kutatni kezdett a hátizsákjában. Egy papírköteget halászott elő, és széthajtogatva azt olvasni kezdett.
„Olyan régen nem láttam önt, Kedvesem, hogy a napjaim sötétbe fordultak...”
– Nem! – csattant fel Ottokár. Valami földöntúli szél tépte ki Szabi kezéből a papírokat, és a fiú riadtan pattant fel.
Ottokár a legszívesebben megütötte volna, de a keze átszaladt a mellkasán, és ő megpördült a levegőben. A csomagok hangos puffanással zuhantak ki a tartóikból, a fények felpislákoltak, majd kihunytak. Az ablakok pattanásig feszülve sikoltottak fel. A kocsiban kitört a káosz.
– Mi történik?!
– Ki fogunk siklani!
– Úristen!
– Hogy tehetted?! – ordította Ottokár. – Hogy tehetted ezt velem?!
Szabi kétségbeesetten forgott körbe-körbe, de nem látta őt, soha nem lesz képes látni...
– Szellem! – kiabálta túl a hangzavart. – Ottokár!
A vonat csikorogva fékezett, és ő hátrazuhant. Valaki meghúzta a vészféket.
– Megloptál engem – rogyott térdre a padló fölött néhány centivel Ottokár. – Tönkretettél...
Szabi kalapáló szívvel nézett körbe. Körülötte minden néma volt.
– Mi folyik itt?! – rontott be a kocsiba Napsugár.
– A szellem! – pattant fel Szabi. – Biztosan itt van a szellem a kastélyból!
– Ezerszer megmondtam, hogy nincsenek szellemek! – csattant fel Napsugár.
– Megmutatom! – Szabi kapkodva szedegette össze a papírokat. – Megmutatom, csak egy percet adj... – Kiszedte a táskájából a ouija táblát, és szétterítette a térdén, a pöcköt középre illesztette. – Helló, szellem!
Semmi sem mozdult.
– Ottokár? – próbálkozott újra. Nem jött válasz.
– Teljesen hülye szegény, nem tehet róla – vetette oda Napsugár egy bámészkodó utastársnak, majd levetette magát az ülésébe, onnan meredt az unokatestvérére lesajnálóan.
A vonat egy félóra múlva indult tovább, miután a mozdonyvezető meggyőződött róla, hogy minden rendben. A rejtélyes eseményekre senki sem tudott magyarázatot találni, és a kocsi egészen Veszprémig olyan volt, akár egy nyüzsgő hangyaboly, de Szabi még csak nem is figyelt oda rá.

– Anyám látta az új videódat – könyökölte oldalba Napsugár a szállás felé vezető úton.
– És? – kapta fel a fejét Szabi. – Tetszett neki?
– Lecseszett, hogy miért nem vigyázok rád jobban, mert állítólag majdnem lezuhantál valahonnan.
– Így is volt! – húzta ki magát Szabi. Napsugár nem válaszolt. – És? – Szabi előrehajolva kereste a tekintetét. – Vigyázni fogsz rám?
– Kilépek.
– Mi?
– Ennyi szenvedésért még Áki bácsiék sem fizetnek eleget. Na, itt is vagyunk! – állt meg egy hatalmas, fehérre meszelt ház előtt.
– És mikor tervezel kilépni? – kérdezte Szabi, ahogy végighaladtak a kikövezett kerti úton.
– Ma este. Leraklak itt, aztán megyek is vissza Budapestre. Itt hagyom neked az összes prospektust meg dokumentumot, aztán boldoguljál.
– Ez kegyetlenség! – csattant fel Szabi. – Ez olyan, mintha ledobnál a Taigetoszról!
– Az élet kegyetlen, Szabika – vonta meg a vállát Napsugár. Nála jobban senki sem tudta ezt.

*

– Szóval kidobtak – magyarázta a kamerának Szabi. – Vagyis elhagytak. Vagyis hát... Napsugár kilépett. Most mondhatnám, hogy... eltűnt a fény az életemből? – kacsintott. – Jesszusom, ezért kinyírna. Bár most már teljesen mindegy. Na, de nem azért vagytok itt, hogy engem hallgassatok keseregni – túrt a hajába. – A lényeg, hogy most Veszprémben vagyok – fordította körbe a kameráját –, hogy szellemek után kutassak az elhagyatott Heim Pál Gyermekkórházban.
Előtte feketén magasodott a kovácsoltvas kapu, mögötte pedig, zöld lombok közt rejtve a kórház épülete állt, a homlokzatára vastag betűket véstek.
– Ha van valami, ami kiborítja az embert, akkor az egy kórház – suttogta Szabi. – Félreértés ne essék, nem félek, ura vagyok én a helyzetnek, de azért mégis, egy kórház objektíven ijesztő. Csak gondoljatok arra a rengeteg halott kisgyerekre... Oké, ezt inkább kivágom – sóhajtotta. Sétálni kezdett a vastag kőfal mellett, majd mikor talált egy fát, leeresztette a kameráját, és mászni kezdett. Halkan fújtatva landolt a túloldalon.
Odabent hámlott a vakolat, és mély repedések futottak végig a csempén. Szabi léptei alatt recsegett a törmelék, ahogy végighaladt a folyosón, az orra előtt fehéren oszlott szét a lélegzete. Fél kézzel összehúzta magán a pulóverét.
– Rendben, ez elég creepy. – A kameráját lassan futtatta végig az összegraffitizett falakon. – De legalább mások is jártak már itt előttem, és valószínűleg túlélték, úgyhogy... – Riadtan megugrott, mikor belerúgott egy festékszórós flakonba. Az üveg fémesen csengve gurult a falig.
Szabi reszketegen fújta ki a levegőt.
– Vagy legalábbis remélem, hogy túlélték. Azért nem kell félni, én nem tervezek meghalni, végül is mi lenne veletek nélkülem? – kacsintott. – Szóval nyugodjatok meg, egy darabig nem szabadultok tőlem.
Lassú léptekkel továbbindult, izzadó tenyérrel szorongatta a kameráját. A szeme sarkában egy árny suhant el.
– Van ott valaki? – pördült meg Szabi. A szíve fékevesztetten kalapált a mellkasában. – Szellem? – súgta a sötétbe. – Ottokár?
Nem jött válasz. Szabi kezében reszketett a lefelé fordított kamera, a csempét vette, és a talpa alatt futó repedést.
– Tudom, hogy egy csomó szellem van itt, felesleges bujkálni! – kiáltotta a sötétbe. – Jobban teszitek, ha előjöttök, különben...
Valahol az épületben mélyről jövő morgás tört fel, mintha a kórház lélegzett volna. Szabi körbefordult, a hangja magasra szökött.
– Napsugár?
A talpa alatt beszakadt a padló.

*

Ottokár egy kupac törmelékhalmon ébredt. Szabi tőle nem messze feküdt, a szeme csukva volt. A kameráját védelmezőn szorította a mellkasához, a hátizsákja pedig szinte eltűnt a romok között.
Ottokár valamiért sokkal élénkebbnek érezte magát, az aurája szinte ragyogott. Egy légáramlattal feltépte Szabi táskájának fedőlapját, és kiemelte a leveleit. A papírok közül egy vékonyláncú medál hullott ki.
– Ó – sóhajtotta Ottokár. – Most már mindent értek.
Az ékszert magához véve indulni készült, mikor Szabi felnyögött. Ottokár megtorpant.
A fiú sziszegve ült fel. Előbb a kameráját vizsgálta meg, majd a lábára hajolt, halkan szitkozódott az orra alatt, Ottokár pedig tétovázva figyelte. Szabi élesen szívta be a levegőt, és maga felé fordította a kamerát.
– Úgy látszik, nekem már csak az a sorsom, hogy magas helyekről zuhanjak le – nevette el magát erőtlenül. – Most igazán jól jött volna egy Ottokár, hogy elkapjon... Mindenesetre tuti, hogy a szellemek rántottak le ide valamilyen célból. Tudom, hogy sok fánkot ettem az utóbbi időben, de azért nem annyira, hogy magától beszakadjon alattam a padló.
Ottokár körbenézett. Önmagán kívül nem látott egyetlen kísértetet sem. Szabi sziszegve fészkelődött a törmeléken.
– Asszem, eltört a bokám. Vagy kificamodott. Mindenesetre nem tudok járni, és még... – Felemelte a mobiltelefonját, a fény kékesen világította meg az arcát. A bőrére kőpor és vér száradt. – Úgy van, nincs térerő, és le fogok merülni. Király. – Megköszörülte a torkát. – Lehet, hogy nemsokára én is szellemként fogok szerepelni ebben az Epic Ghost Hunting Adventures showban?
Ottokár kirántotta a hátizsákjából az ouija táblát.
– T-Ö-N-K-R-E-T-E-T-T-É-L!
– Ottokár? – Szabi a pulóvere ujjával törölte meg az arcát. – Tényleg te vagy? Remélem, te vagy, bár lehet, hogy ezután a nyitás után nem kéne remélnem... – Ottokár türelmetlenül mozdította az igenre a pöcköt. – Mit keresel itt?
– E-L-R-A-B-O-L-T-Á-L!
– Tessék?
– A N-Y-A-K-L-Á-N-C – emelte meg a levegőben lebegő ékszert Ottokár. – O-T-T V-A-G-Y-O-K, A-H-O-L A N-Y-A-K-L-Á-N-C V-A-N. M-E-G-L-O-P-T-Á-L, É-S K-I-S-Z-A-K-Í-T-O-T-T-Á-L A-Z O-T-T-H-O-N-O-M-B-Ó-L...
Feltámadt a szél. Ottokár kezéből kiszaladt a pöcök.
– H-A-L-Á-L
– Ottokár? – Szabi hangja élesen csuklott el. – Oké, ezt kivágjuk – mormolta magának.
– P-U-S-Z-T-U-L-J
– Én... Én tudom, hogy haragszol, de ez azért kicsit túlzás...
– Ez nem én vagyok! – fordult körbe Ottokár idegesen. Még sosem érezte magát ennyire ébernek, az energia szinte szikrázott a bőrén. Valami volt körülöttük, valami nagyobb és erősebb nála.
Az épület mélyen felrecsegett. A papírok felkavarodtak, Ottokárnak már nem volt hatalma fölöttük.
– Ottokár?! – Szabi nyugtalanul fészkelődött. – Most már befejezheted a tombolást... Mi lenne, ha megbeszélnénk, érett, felnőtt emberek módjára?
A plafon megroggyant.
– Ne! – süvöltötte Ottokár.
A keresztgerenda hangos döndüléssel szakadt le, Ottokár pedig gondolkodás nélkül vetette az útjába magát. Egy pillanatra a padló túloldalán sötét gyereksziluettek villantak fel, de nem volt ideje erre figyelni. A gerenda megtorpant a levegőben.
Szabi zihálva engedte le a kezét.
– Ottokár?
Most először nézett egyenesen rá, nem valahova a semmibe, sőt, még a kameráját is felé fordította.
– Ez nem én voltam – mondta Ottokár. A hangja visszhangzott az épületben, és ettől egy pillanatra ő maga is megrémült. A gerenda megremegett. – Látsz engem?
Szabi bólintott.
– Hallasz is?
Újabb bólintás.
– Hogyan?
– Ragyogsz – nyelte Szabi. – Annyira sajnálom...
– Hogy ragyogok? – lebbent közelebb Ottokár, a gerenda pedig jött vele, míg eszébe nem jutott, hogy letegye. A törmelék recsegett a fa súlya alatt.
– Azt hittem, idősebb vagy – suttogta Szabi.
– Ó. – Ottokár igyekezett elhessegetni magától a sajnálatát. Nyugtalanul pillantott körbe. – Rengeteg itt a földöntúli energia, biztosan ezért látsz, és én ezért tudtam megtartani azt a gerendát anélkül, hogy kimerültem volna. Sok lehet itt a szellem. Ártó szellemek.
– Meg is tudnálak érinteni? – kérdezte Szabi, mert neki nyilvánvalóan csak ennyi volt a lényeg ebből az egész különös esetből.
– Ne akarj megérinteni! – vágta rá csípősen Ottokár. – Inkább arra koncentrálj, hogyan fogsz innen kijutni. Én megyek.
Magához vette a láncot és a leveleket, és indulni készült, mikor Szabi utána kiáltott.
– Várj! Bocsánatot kérek, amiért elraboltalak, én nem tudtam...
– Az, hogy nem tudtad, hogy ezek a levelek és ez a lánc az enyém, nem jelenti azt, hogy nem loptál meg valakit gondolkodás nélkül.
– Ottokár, kérlek! – Szabi hangja elcsuklott. – Segíts!
– A jó szívem fog egyszer a sírba vinni – fordult vissza Ottokár sóhajtva. Szabi felsziszegett, mikor egy intéssel a levegőbe emelkedett.
– Akkor mi is van ezzel a nyaklánccal? – kérdezte, hogy a figyelmét elterelje a fájdalomról. – Miért van hozzákötve a lelked, vagy mi?
– Nem tudom. Talán mert ezzel aludtam el.
Szabi üresen meredt rá.
– Ezzel haltam meg! – csattant fel Ottokár. – Ott volt a kezemben, mikor kileheltem a lelkem, és itthagytam ezt az árnyékvilágot, most boldog vagy?!
– És pontosan miben is haltál meg?
– Leejtelek! – fenyegetőzött Ottokár.
– Jól van, na, jól van, na – emelte fel a kezét Szabi védekezően.
A törmelék megreccsent a közelben. Szabi megragadta a kameráját, és körbejártatta a falak közt.
– Ha most meghalok, legalább úgy halok meg, hogy lesz egy jó videóm – mormolta.
– Végzetesen ostoba vagy – csóválta meg a fejét Ottokár.
– Azt hittem, kedvelsz.
– Az azelőtt volt, mielőtt megloptál.
– Szabika? – Napsugár befordult a sarkon. – Szabika, itt vagy? Úristen! – Hátrahőkölt, mikor meglátta őket, a platformcipője megcsúszott a szétporlott vakolaton. – Jézusom!
Elhűlve meredt Ottokár ragyogó kísértetére, a fiú pedig zavartan integetett. Napsugár hirtelen pattant fel, és megragadta Szabi csuklóját, hogy elrántsa. A fiú nyögve zuhant neki, vigyázva a sérült lábára. Napsugár szinte futva vágott át vele a törmeléken, a tiltakozását meg sem hallgatta.
Ottokár a szeme sarkából pillantotta meg az árnyakat. Egy kisfiú és egy kislány ácsorgott kéz a kézben a folyosó végén, hatalmas, fekete szemekkel figyelték őket. Ottokárt kirázta volna tőlük a hideg, ha még képes lett volna érezni. Körülöttük vibrált a levegő.
– Ne, ne, ez fáj... Napsugár, lassíts már! – Szabi fojtottan káromkodott, mikor belerúgott egy cementdarabba. – Napsugár!
Napsugár mintha meg sem hallotta volna, csak ment tovább előre, és rángatta őt is magával. Kirobbantak az ablakok.
– Ne! – Ottokár egyetlen intésére megtorpantak a levegőben az üvegcserepek. Napsugár rohanni kezdett, fél kézzel egy vasrudat kapott fel a törmelék közül. Szabi sziszegve botladozott mögötte.
– Le fog rohadni a lábam... Napsugár!
A gyerekek hirtelen termettek előttük. Fekete szemeik elnyelték a fényt, ahogy Szabira meredtek.
– Maradj itt velünk!
Szabi feléjük fordította a kameráját.
– Figyelitek? – suttogta. A hangja remegett. – Még a szellemgyerekek is imádnak engem.
Napsugár egy harcias sikollyal csapott a gyerekek közé a vasrúddal, fél kézzel pedig Szabit rángatta tovább. Ottokár a gyerekek elé rebbent.
– Játszani akarunk – szólalt meg a kisfiú panaszosan. – Kérlek, játssz velünk!
A kislány az arcát sötét, kosztól ragadó haja mögé rejtette.
– Olyan rossz egyedül... – A hangja sírósan elcsuklott. Napsugár felsikoltott, mikor egy lezuhanó tégla majdnem agyoncsapta.
– Ó, várj, tévedtem, nem csak engem akarnak megölni – mondta Szabi. – Azt hiszem... féltékeny vagyok?
– Megütlek! – csattant fel Napsugár.
– Ne, ne, ne, ne, neked tényleg van egy vasrudad – emelte fel a kezét Szabi védekezőn –, ne felejtsd el, hogy rúd van nálad!
– Higgy nekem, tudok róla – köpte Napsugár. – Úristen!
A gallérjánál fogva rántotta el Szabit, mikor a falból kirántott szögek majdnem felnyársalták.
– Maradj itt velünk! – sírták a gyerekek. Egyre többen lettek, köréjük gyűltek, elállták a kijáratot. Napsugár reszketve hátrált. Szabi az övének vetette a hátát, amíg az eseményeket kamerázta.
– Talán meg kéne puszilgatnom néhány gyereket, ahogy az elnökök? – A hangja magasabbra szökött, mint akarta. Napsugár fenyegetően felemelte a vasrudat.
A talpuk alatt megreccsent a padló.
– Maradj itt velünk! – A gyerekek egyre hangosabbak lettek. A kórház fényei felpislákoltak, majd elaludtak. Szabi riadtan kapaszkodott meg Napsugár karjában. – Maradj itt velünk!
– Játékot akartok?! – szólt közbe Ottokár. – Adok én nektek játékot!
A gyerekek elnémultak. Fekete szemeiket mind egyszerre fordították Ottokár felé, amíg Napsugár Szabit maga után vonszolva igyekezett elosonni.
– Sokat játszottam ezt, amikor kisfiú voltam – emelt fel egy kavicsot Ottokár. – Igazából csontokkal kell játszani, de ha nincsenek, akkor kövekkel is lehet... Szóval, hogy feldobod őket a levegőbe, így – mutatta be –, aztán tapsolsz egyet, majd a kézfejeddel elkapod...
Napsugár futásnak eredt, Szabi pedig ügyetlenül igyekezett a nyomában.
Mikor kiértek, mintha megtisztult volna a levegő. Napsugár zihálva hajolt a térdére, hogy kifújja magát.
– Hát ez meleg helyzet volt – jegyezte meg a kamerának Szabi. – Vagyis inkább hideg, tekintve, hogy a kísértetek hideget árasztanak...
– Akkora gyökér vagy, Szabika! – lökte oldalba Napsugár.
– Vasrúd! – kapta az arca elé a kezét Szabi, és Napsugár elhajította a fémdarabot.
– Elegem van abból, hogy semmit sem tudsz komolyan venni! – ordított rá. – Elegem van belőle, hogy neked minden egy kibaszott vicc! Mégis miért kell mindent kamerázni?! Miért kell állandóan majdnem megöletned magad a nézettségért, hogy aztán engem csesszenek le?!
– Nem direkt csinálom! – lépett hátra Szabi. – A szellemek...
– Hagyd már a francba a szellemeket!
– Szerinted mégis mit láttál odabent?! – tátotta el a száját Szabi. – Szerinted mégis mi döntötte ránk az épületet, ha nem egy szellem?! Én megmondtam, hogy kell az a bányászsisak!
– Egy seggfej vagy, Szabika, ez az igazság! Egy érzéketlen, hülye idióta, ráadásul szellemek így, szellemek úgy... Nőjjél már fel végre!
– Miért nem vagy képes hinni nekem?! – csattant fel Szabi. – A saját szemeddel láttál mindent, miért nem hiszel nekem?!
– Ez egy régi épület – fordult el Napsugár. – Biztosan csak túl sok penészgombát szívtunk.
Szabi ökölbe szorította a kezét, ügyetlenül kereste a szavakat, hogy visszavágjon, mikor Ottokár felragyogott mellette.
– Az ördögbe – lehelte. A térde megroggyant. Szabi előrelendült, hogy elkapja, ha elesne, de Ottokár alakja szétfoszlott a levegőben. A nyaklánc halk koppanással esett a földre.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)