Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Ed sosem hitte volna, hogy valaha beteszi a lábát egy művészeti üzletbe, ám most mégis ez történt, amikor megígérte Alice-nek, hogy elmegy vele vásárolni. Pedig most mégis ott állt, jobban mondva inkább az ajtóban Allal együtt és sóhajtva nézte, ahogy a lány ide-oda járkál a boltban, miközben, miközben papírokat, ceruzákat, festéket és mindenféle egyéb holmit vesz, amiknek a feléről a fiatal alkimistának fogalma nem volt, mik is lehetnek. Ez volt a Központi Város egyik legjobb üzlete, és Ed szerette volna, hogy Alice a lehető legjobb minőségű eszközökkel pótolhassa készletének hiányát. A lány ugyanis az utóbbi napokban szinte folyton rajzolt és festett, ami azt eredményezte, hogy a magával hozott készlete erősen megcsappant. Ednek pedig mostanában amúgy sem volt dolga azon kívül, hogy Alice-t kísérgette mindenhová, hiszen a lány nem hagyhatta el a fővárost. Sőt, egyedül a hotelből sem léphetett ki, mivel még mindig gyanús személynek számított a hadsereg szemében. Ez azonban ahhoz vezetett, hogy a fivérek nem tudták folytatni a Kő utáni kutatásukat, Ed pedig kezdett unatkozni, ez pedig igencsak veszélyes volt a környezetében élőkre. Egy unatkozó Acél Alkimista ugyanis meglehetősen elviselhetetlen társaság tudott lenni, aki még az élő fába is képes volt belekötni. Habár lekötötte őt az Alice körüli titokzatosság, hiszen még mindig nem tudták megfejteni, mi is szerepelt a látomásban. Ha ugyan látomás volt, nem pedig egy emlékkép.

Ed erősen törte a fejét, mert Alice az utóbbi napokat arra használta fel, hogy kiszínezze, kidolgozza a képet, hátha valakinek ismerős lesz bármi is. De mindössze annyit sikerült kideríteniük, hogy a ruhák, amelyeket a két felnőtt a lány látomásában viselt, nem az amestriszi divatot követte. Ez pedig vajmi keveset segített a rejtély megoldásában, mivel sem Roy, sem Riza nem volt túlságosan járatos a környező országot ruházkodását illetően. Edre és Alra pedig szintén nem lehetett ilyetén módon számítani, hiszen a fiúkat a divat érdekelte a legkevésbé. Zsákutcába jutottak. Másfelől Ed kíváncsiságát még mindig izgatta, hogy Alice kitől kaphatta a virágokat és a mackót, ám erre még nem kérdezett rá. Pedig jó lett volna tudni, mert ha valaki ártani akarna a lánynak, akkor pont így próbálna közel kerülni hozzá. Ednek megfordult a fejében, hogy Alice tudta nélkül szétszedi a játékszert, de végül elvetette az ötletet. Pedig ki tudhatja, nem rejtettek-e el benne valamit, mondjuk egy lehallgató készüléket. A szőke, apró termetű alkimista néha hajlamos volt túlkombinálni a dolgokat, de miután annyi veszélynek volt kitéve, semmit sem bízott a véletlenre. Ám mégsem tett most semmit, mert tudta, ha Alice rájön – márpedig a lányok valahogy mindig rájöttek mindenre –, az eléggé alááshatja kettőjük törékeny barátságát. Ezt pedig Ed semmiképpen nem akarta megkockáztatni. Ha Alice nem bízik benne, még valami ostobaságot követ el, amivel mindannyiukat veszélybe sodorhatja.
– Min gondolkodsz, bátyus? – kérdezte Al, miközben a két fivér a vásárolgató Alice-t figyelte, aki szemmel láthatóan remekül érezte magát.
– Vajon kitől kaphatta az ajándékokat? – morfondírozott Ed. – Elvégre nem sok embert ismer itt. És hacsak nem te voltál…
– Én?! – kiáltott fel meglepetten a páncélba zárt testvér, majd hevesen megrázta a fejét. Ed biztos volt benne, ha az öccse képes lett elpirulni, megtette volna. – Nem! Dehogyis! Hogy juthat eszedbe az ilyesmi, bátyus? Még hogy én! Nem, nem, erről szó sincs!
– Hát, én sem voltam – jegyezte meg Ed –, azt meg kétlem, hogy az a miniszoknya mániás idióta ilyesmire vetemedne. És rajtunk kívül Alice nem ismer senkit.
– Igazad van, legalábbis senki olyasvalakit, aki korban hozzáillő lenne – bólintott a fiatalabb fivér.
A két fivér befejezte a beszélgetést, mert úgy tűnt, Alice végzett a vásárlással. Ed sóhajtott egyet, majd az üzletbe lépett, hogy fizessen, valamint, hogy segítsen kivinni a lánynak a nem kevés holmit, amit összeválogatott. Vagy négy nagy doboz állt a földön, Ed pedig nem is akarta tudni, mi van bennük, de remélte, hogy egy darabig elég lesz. Főleg, mikor meglátta a végösszeget, és eszébe jutott az a bizonyos három évvel korábbi eset, amikor Winryt vitte el vásárolni. A lány szó szerint kizsebelte, aminek következtében Yousville-ban szobára sem telt nekik. Ed fejében megfordult az a kósza gondolat, hogy a lányok mennyire szeretik költeni a pénzt, főleg az ő pénzét. De végtére is, ő ajánlotta fel Alice-nek, hogy nyugodtan vásároljon, amit szeretne, a pénz nem számít. Elvégre, Alice-nek nem volt saját pénze, ő pedig megígérte, hogy minden költségét fedezi. Egyébként meg, ezek az eszközök jóval olcsóbbak voltak, mint amiket Winry összevásároltatott vele annak idején.
– Mindent megvettél, amit szerettél volna? – kérdezte Ed, mikor már odakinn voltak és elindultak vissza a hotelbe.
– Remélem – mosolygott Alice, miközben a szőke alkimistát figyelte, aki alig látott ki a két doboz mögül, amit cipelt. A másik kettőt Al vitte. – De Ed, biztosan nem gond ez neked? Úgy értem, a dobozok… vagyis… biztos kilátsz mögülük?
– KIT NEVEZEL OLYAN KICSINEK, AKI MÉG EGY DOBOZ MÖGÜL SEM LÁTSZIK? – kiabált Ed, mire Alice a fejét csóválta, Al pedig csak felsóhajtott.
– Hagyjuk – mondta Alice. Már kezdte megszokni Ed spontán kifakadásait, ha valaki csak egy apró, véletlen célzást tett a méretére. – Köszönöm, hogy eljöttetek velem, de… tényleg nem gond, hogy ennyit költesz rám? – kérdezte kissé aggódva.
– Ne törődj vele! – nevetett az idősebb Elric fivér. – Elvégre én ajánlottam fel, és igazán nem nagy gond. Egyébként is, szükséged van ezekre, nem igaz?
Alice csak bólintott, majd csendben folytatták az utat. Nagyjából félúton jártak, amikor a lány hirtelen megállt, ami a fiúkat is megtorpanásra késztette. A lány egy kirakat előtt állt, az üveg túloldalán pedig meseszép ruhába öltöztetett porcelánbabák, kisvasutak, katonafigurák és plüssmackók kellették magukat a vásárlóknak. Az egyik mackó mintha szakasztott annak lett volna az ikertestvére, amelyet Alice is kapott, bár ennek lila helyett kék színű masni volt a nyakában. Alice-nek eszébe jutott Envy, hiszen biztos volt benne, hogy a homonculus küldte az ajándékot, és újból bűntudata támadt. El is határozta, hogy ma végre befejezi az ajándékot, amit neki szánt, hiszen azon is dolgozott az utóbbi napokban. Ed és Al is megpillantották a mackót, és mindkettőjüknek ugyanaz jutott eszébe.
– Mondd, csak Alice! – szólalt meg Al, mielőtt a bátyja valami ostobaságot mondana. – Ki küldte neked azt a plüssmackót, amit nemrég kaptál?
– Fogalmam sincs – hazudta a lány, aki nem akarta elárulni az igazat. – Nem volt hozzá se kártya, se semmi. És mivel nem ismerek túl sok embert, tippem sincs, hogy ki lehetett a feladó. Hacsak nem ti ketten – mosolygott rá a két fiúra.
– Hova gondolsz! – fújta fel magát méltatlankodva Ed, aki közben igyekezett azon, hogy ne piruljon el. A lány szavai váratlanul érték, és furcsán jólestek neki. Al egy szót sem szólt, ám szemmel láthatóan mindketten zavarban voltak, amitől nagyon aranyosan néztek ki.
– Jól van na, csak vicceltem! – nevetett fel a lány megkönnyebbülten. Ezek szerint Edék semmit sem sejtettek, Alice pedig szerette volna még megtartani magának a kis titkot. – Titeket olyan könnyen zavarba lehet hozni, fiúk. Inkább menjünk, szeretnék mielőbb visszaérni és kipróbálni az új festékeket.
A trió így visszaindult, leginkább Ed megkönnyebbülésére, aki szeretett volna véget vetni a beszélgetésnek. És arra gondolt, ha már Alice úgyis festeni fog, talán ő és Al kissé kutathatnak a Kő után, ha nem akarnak örökké egy helyben vesztegelni.

~*~

Alice a hotel kertjében ült egy padon, miközben szorgalmasan rajzolt. Már majdnem befejezte az Envynek szánt ajándékot, már csak az volt a kérdés, hogyan juttassa el a címzettnek. Talán kitehetné az ablakba, rátehetne valami nehezet, hogy el ne fújja a szél. Nem hitte, hogy bárki is ismerné Envyt, hiszen a homonculus valószínűleg nem hagyta meg a hotelben a lakcímét, ha van olyan neki egyáltalán. De hát mindenkinek kell laknia valahol, morfondírozott a lány, majd úgy döntött, hogy későbbre halasztja a dolgot. Előbb készüljön el az ajándék.
Hasznát vette az aznap vásárolt sok-sok holminak. Vett többek között vagy harminc festővásznat, egy felállítható állványt, rengeteg papírt, ceruzákat, radírokat, festékeket, ecseteket és más hasznos dolgot, amik elengedhetetlenek voltak a hobbijához. Igaz, hogy pont olyan dolgokat nem tudott beszerezni, mint amiket Londonban kapni lehetett, de a bolt, ahová Edék elvitték, elég széles kínálattal rendelkezett. A Központi Város volt Amestris Londonja, így mindenfélét lehetett benne kapni, amit máshol nem. Alice elégedett volt, amikor a hotelbe visszaérve kicsomagolta új szerzeményeit. A hotelt ugyan nem hagyhatta el, de kimehetett a kertbe, így nem kellett bezárva éreznie magát. Ed és Al úgyis dolgoztak valamin, amiről a lány nem tudott, de nem is akart. A fiúknak megvolt a maguk problémája, nem akarta őket a sajátjával terhelni. Habár tudta, hogy örökké nem titkolhatja a homonculusokat, de még várni akart vele egy kicsit, mielőtt napvilágra hozza az Envyhez fűződő elég bonyolult kapcsolatát. Nem mintha bármiféle kapcsolatról lehetett volna beszélni közte és a homonculus között.
Aztán ott volt a Führer, aki szintén homonculus volt. Alice tudta, hogy szólnia kéne, mert érezte, hogy a férfi veszélyes, ám akkor mindent el kellett volna mondania Edéknek. Aztán az ezredesnek, azaz Roy Mustangnak, az elmondottak pedig előbb-utóbb a Führer fülébe is eljutottak volna. Aztán ki tudja, mi történt volna vele. A végén elég hamar néhaira változtathatta volna a nevét, ő pedig még nem akart meghalni.

Alice inkább folytatta a munkát, miközben a látomásában látott ruhákon járt az esze. Arra gondolt, csak van valahol valami kézikönyv, vagy magazin a környező országok divatját illetően. Vagy talán a könyvtárban vannak kötetek a divat történetéről. Elhatározta, hogy legközelebb megkéri Edéket, menjenek el vele a könyvtárba, hátha sikerül kiderítenie valamit. Sóhajtott egyet, és felnézett az égre. Tökéletesen gyönyörű nap volt, azon napok egyike, amikor vétek a szobában elpocsékolni az időt. Alice úgy érezte, jól tette, hogy a szabadban tölti a napot, míg a fivérek visszatérnek. Hiányoztak neki, hiszen ha a Parancsnokságra mentek, oda nem mehetett be csak úgy. Ed elmagyarázta, hogy ehhez még neki is külön engedélyt kéne kérnie minimum az ezredestől, aki viszont szerette volna a lányt inkább az épületen kívül látni. A Központi Város Parancsnoksága nem az a hely volt, ahová az ember csak úgy besétálhat, ha úgy tartja kedve. Azt tudta, hogy az Egyes Számú Könyvtárat kizárólag Állami Alkimisták látogathatták, mert ott olyan adatokat tároltak, amelyek a nagyközönség számára tiltottnak minősültek. Alice tudta, hogy ezek többnyire alkimista könyvek, vagy olyan tudást tartalmazó iratok, amelyeket átlagos halandó nem értene. Őt meg abszolút nem érdekelte a dolog. Tudomásul vettel, hogy ebben a világban az alkímia létező, mindennapos valami, de különösképpen nem izgatta magát miatta.
Hirtelen furcsa, rossz előérzet kerítette hatalmába, mintha valaki lett volna a háta mögött. Megborzongott, pedig nem volt hideg, szél se fújt. Az érzés olyan volt, mint amikor először találkozott Envyvel, mégis egészen más, ebből tudta, hogy nem a pimasz, ametiszt lila szemű homonculus áll a háta mögött. De nem is a Führer, vagy a múltkori nő a kávézóból. Lépések közeledtek felé, amelyek egyértelműen egy magassarkú cipőtől származtak. Ezek szerint az illető egy nő volt, vagy egy férfi, aki szeretett magassarkút viselni. Alice normális esetben viccesnek találta volna a dolgot, de ebben a világban számára semmi sem volt normális. Gondosan letakarta a már majdnem kész munkát, majd mikor a lépések elhaltak és az alak mellé ért, majd helyet foglalt a padon, a lány óvatosan oldalra fordult.

Csinos, talán a harmincas éveiben járó nő ült mellette. Barna hosszú haja a lapockájáig ért, szemei valahol félúton voltak a kék és a szürke között, de inkább az előbbi színbe hajlottak. Nem volt túl magas, elegáns, világoslila kosztümöt viselt, alatta sötétzöld blúzzal. Nem tűnt veszélyesnek, kedvesen mosolygott Alice-re, aki azonban látta a nőt körüllengő sötét aurát. Nem volt olyan, mint Envy, vagy a másik két homonculus esetében, de a nő kétségkívül olyan volt, mint azok. Homonculus, efelől a lánynak nem volt kétsége. Az aura nagyjából fél perccel később már nem látszott, Alice pedig tudta, hogy félnie kéne, de valamilyen furcsa módon teljesen nyugodt volt. Csak arra tudott gondolni, hogy valószínűleg már kezdi megszokni a rejtélyes eseményeket, de végül arra jutott, hogy a nő felől nem érez ártó szándékot. A homonculus, bármiért is jött, nem akarta őt bántani, de ez persze nem nyugtatta meg maradéktalanul Alice-t.
– Maga homonculus – közölte minden bevezető nélkül Alice. – Olyan, mint a Führer, vagy Envy.
– Szóval igaz – mosolyodott el a nő. – Valóban hasznos vagy, kicsi lány. A nevem Julia Douglas, a Führer titkárnője vagyok és nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Alice Morrison.
– Mondanám, hogy én is, de akkor hazudnék – válaszolta a lány, akit már meg sem lepett, hogy a homonculus tudja a nevét. – És mondja, mit akar tőlem a Führer titkárnője?
– Nem akarlak bántani – rázta a fejét Julia –, jó hírt hoztam. A Führer úgy döntött, hogy most már egyedül is sétálhatsz a városban, bár a Központi Várost nem hagyhatod el.
– És mégis miért kapok ekkora engedményt? – kérdezte gyanakodva Alice. Nem tetszett neki ez az egész. – Gondolom nem a két szép szemem miatt.
– Én mindössze csak egy titkárnő vagyok – vont vállat a másik –, nem látok bele a Führer fejébe. Most mennem kell – állt fel a padról, majd néhány lépés után megtorpant. – Ó, ha gondolod, szólok Envynek, hogy látogasson meg az este. Gondolom, az neki készül – mutatott a letakart festményre. Alice szóhoz sem jutott a meglepettségtől. – Nos, minden jót, kicsi Alice! Bár még úgyis látjuk egymást a közeljövőben.
Miután Julia Douglas távozott, Alice még percekig döbbenten ült a helyén. Nem tudta, hogy a homonculus honnan tudott arról, hogy ő Envynek készít ajándékot. Ráadásul a Führer hirtelen jött engedélye is gyanakvásra késztette. Tudta, hogy King Bradley készül valamire, különben nem engedné szabadon flangálni a városban. Még akkor sem, ha a lány nem hagyhatja el a várost, legalábbis kíséret nélkül nem. Nem tudta, mit terveznek vele, de az egész egyre kevésbé tetszett neki. Viszont a nő nem akarta bántani, felőle nem érzett olyan veszélyt, mint a Führer felől. Még Envy is borzongásra késztette, de mintha Julia Douglas nem lett volna teljesen olyan, mint a többiek. Volt benne valami zavaróan emberi és esendő, ami a többiekből hiányzott. És nem is tűnt annyira öregnek, mint például Envy, aki igen ősi volt, igen erős és igen veszélyes. Alice nem tudta hová tenni Juliát, de szeretett volna távol maradni tőle. Nem akart semmibe belekeveredni, de sejtette, hogy már azzal sikerült valamibe beletenyerelnie, hogy egyáltalán ebbe a világba került. Gondolkodni kezdett. Valahol, valamikor olvasott a homonculusokról a saját világában, de nem nagyon emlékezett rá, hogy mit is. Hiszen eddig sosem találkozott ilyen lényekkel, erre most rövid időn belül Julia Douglas már a negyedik, amellyel összefut. Talán megkérhetné Edet, hogy szerezzen neki valami könyvet a az Egyes Számú Könyvtárból, bár ahhoz magyarázkodnia kéne. Mondhatná, hogy eszébe jutott valami a másik világból és szeretne utánanézni. Elvégre Ed és Al tudják, hogy képes látni mindenféle fura szerzetet, így csak nem fognak gyanakodni.

~*~

Mikor a fivérek estefelé visszaértek, eléggé kételkedve és meglepetten fogadták a Führer döntését. Egyikük fejébe sem fért bele, hogy ha eddig Alice nem hagyhatta el egyedül a hotelt sem, akkor most miért mászkálhat mindenhová egyedül. Ed fel-alá járkált a lány szobájában, miközben Al és Alice a kanapén üldögéltek, várva, hogy az idősebb fivér végre megnyugodjon. Ehhez csak jó fél órát kellett várniuk, de Alice addigra abban is elfáradt, hogy Edet bámulta.
– És Julia Douglas valóban nem mondta, hogy a Führer miért határozott így? – kérdezte Ed, mikor Alice kérésére végre hajlandó volt helyet foglalni az egyik fotelben.
– Nem – rázta a fejét a lány. – Azt mondta, ő csak egy titkárnő, semmi több és nem lát bele a főnöke fejébe. Bár nekem is furcsa a dolog, de mit tehetnék? Így legalább annyi könnyebbségetek van, hogy nem kell mindenhová velem jönnötök és nyugodtan végezhetitek… amit kell. Én úgyis csak feltartalak titeket, így kevesebb időtök van a munkátokra, akármi után is kutakodtok.
– Honnan veszed, hogy kutakodunk bármi után is? – kérdezte döbbenten Al, mire a lány a fejét rázta.
– Ne mondjátok nekem, hogy egész nap Mustang ezredesnél vagytok, mert ezt nem veszem be, ennyire én sem vagyok ostoba – válaszolta Alice. – Ha tippelnem kéne, olyasmi után nyomoztok, amivel visszaszerezhetitek, amit elvesztettetek. Így van, vagy talán tévedek?
A fivérek elgondolkodva néztek egymásra. Tisztában voltak vele, hogy Alice előbb, vagy utóbb gyanakodni fog, hogy nem mindig valami megbeszélésre mennek a Központba, de nem tudták, mit kéne mondaniuk. A Bölcsek Köve utáni kutatás túl veszélyes volt ahhoz, hogy beavassák a lányt, viszont ha nem mondanak semmit, akkor Alice esetleg a végén saját maga kezd el nyomozni. Ezt pedig semmiképpen sem engedhették, hiszen nem akarták, hogy baja essen. Ed saját maga vállalt érte felelősséget, és nem tudta volna megbocsátani magának, ha a lánnyal történik valami.
– Nem tévedsz – adta meg magát Ed. – De többet nem mondhatok, nem szeretnénk, ha bajod esne. Minél kevesebbet tudsz, annál jobb mindhármunknak.
– Igen, talán így van – biccentett Alice. – Ó, kérnék tőletek valamit! Ha már úgyis annyit járkáltok az Egyes Számú Könyvtárban, megtennétek nekem egy szívességet?
– Mi lenne az? – kérdezte gyanakodva Ed. – Bár ha tudunk, segítünk.
– A világomban olvastam valahol homonculusokról – kezdte a lány, és látta, hogy mindkét fiú szinte megdermed a kifejezés hallatán –, bár sosem láttam egyet sem. De mivel rengeteg más lény él a világomban, nem ártott mindegyikről információkat szereznem. És szeretnék itt is felkészülni hasonló dolgokra. Szóval, ha megtennétek, hogy esetleg… nem is tudom… utánanéznétek nem írnak-e valahol valamit ezekről a lényekről, nagyon hálás lennék.
– Utánanézhetünk, ha gondolod – bólintott Al, mielőtt a bátyja tiltakozhatott volna. – Természetes, hogy utána akarsz nézni valaminek, ami érdekel. Tudunk még valamiben segíteni?
– Nem hiszem – rázta a fejét Alice. – Most, hogy már egyedül is járkálhatok, gondoltam holnap elnézek a Központi Könyvtárba. Hátha találok valamit azokról a ruhákról, amiket a látomásomban láttam. Csak van valami könyvük a környező országok divatjairól, vagy nem is tudom. Elvégre, jelenleg ez az egyetlen nyom, amin el tudok indulni.
– De nem lesz túl veszélyes? – aggodalmaskodott a fiatalabb fivér.
– A könyvtár itt van két saroknyira, és fényes nappal elég sokan járnak az utcán – mondta Alice. Örült neki, hogy az első városnéző túrája során Edék a könyvtárat is megmutatták neki. – Nem hiszem, hogy tömegben, vagy zárt térben bárki is meg akarna gyilkolni. Az elég feltűnő lenne. De ha ennyire aggódsz értem Al, miért nem kísérsz el?
– Remek ötlet, Al – kapott a szón Ed. – Te vele mész, én meg közben folytatom a… tudod mit, és utánanézek az adatoknak is Alice számára. Így jó lesz?
– Tökéletes – mosolyodott el a lány, és ebben maradtak.

Később, mikor már a trió megvacsorázott – bár Al inkább csak udvariasságból kísérte el Edet és Alice-t a hotel éttermébe – Alice még az utolsó simításokat végezte a képen, amit Envynek szánt. Nem akart félmunkát végezni, ráadásul volt egy olyan sanda gyanúja, hogy a homonculus ma este meglátogatja. Nem tudta, hogy honnan, de ha Julia ismerte Envyt, akkor talán tényleg szólt neki. Vagy ha nem, akkor is talán ma este nem lesz egyedül. A másik képet gondosan eltette, hogy egyrészt ne legyen útban, másrészt illetéktelenek ne láthassák. Ed és Al sem látta az Envynek készült ajándékot, hiszen a lány nem akart olyan kérdésekre válaszolni, amelyek csak problémát okozhatnak mindenkinek. Észrevette az Ed arcán végbemenő változást, amikor a homonculusokat említette, így sejtette, hogy a fiú vagy tudott róluk, vagy már találkozott is velük. Jobb volt még titokban tartania, hogy ő maga is kapcsolatba lépett már néhánnyal, persze nem éppen önszántából.
Végre befejezte az ajándékot, amit gondosan be is csomagolt, majd úgy döntött, elmegy fürdeni, mielőtt még Envy esetleg megérkezne. Lassan este kilencre járt az idő, az égen gyönyörűen fénylettek a csillagok. Alice lassan felállt, majd hirtelen megdermedt. Mintha már nem a hotelszobában lett volna.

Ahogy körbenézett, döbbenten állapította meg, hogy egy hatalmas, gazdagon berendezett szobában áll, amely akár egy hercegnőé is lehetett volna. A falakat festmények díszítették, a tapéta halvány rózsaszínű volt, a világos fából készült bútorokat pedig arannyal futtatták be a szélükön. A padlón zöld színű, aranyhímzéses padlószőnyeg terült el, a hatalmas, sötét fából faragott ágy körül pedig fehér alapon halványzöld mintás baldachin volt. Alice egy nagy, aranyszegélyes tükör előtt állt, és valami nem stimmelt. A tükörben levő lány, vagy inkább gyermek talán három éves lehetett. Hosszú, ébenfekete haja szépen omlott alá a hátán és vállain, és két kis világoslila masnival kötötték fel őket. Ruhája akár egy hercegnőé, olyan gyönyörű volt. Világoslila, majdnem fehér színű volt, amelyet sötétlila szalag rögzített a derekén. A ruha ujja rövid volt, a ruha maga pedig gazdagon hímzett mindenféle díszítéssel, amelyekről Alice nem is tudta, mik lehetnek. Megérintette a tükröt, mire a tükörképe ugyanazt csinálta. Hirtelen nyílt az ajtó, és egy idősebb lány lépett a szobába. Elegáns ruhát viselt, legalább olyan díszeset, mint ő, csak kék színben. Neki is hosszú, fekete haja volt, amelyet szabadon hagyott, sötét szemei némileg megrovóan néztek a gyermekre.
– Alice, hát itt vagy, te rosszcsont! – sóhajtott fel a lány. – Már mindenhol kerestelek! Gyere, mert el fogunk késni, és apánk nem tűri az ilyesmit.
A kezét nyújtotta Alice felé, aki apró, tipegő léptekkel indult el a másik felé. Vajon ki lehet ez a lány? Nem tűnik többnek nyolcévesnél. Talán a rokona, esetleg a nővére? Már majdnem elérte a lányt, amikor a kép homályosodni kezdett, ő pedig úgy érezte, mintha zuhanna.


Alice érezte, hogy valaki elkapja és felemeli, mielőtt még a teste a padlón ért volna földet. Akárki kapta is el, az illető érintése biztonságos volt, hűvös, erős, mégis gyengéd. Érezte, ahogy valaki egy ágyra teszi, majd betakarja. Ki akarta nyitni a szemét, de képtelen volt rá. Valaki a homlokára tette a kezét, és lágy hangon beszélt hozzá, mintha meg akarná nyugtatni. Ennyi elég is volt neki ahhoz, hogy végleg az álmok mezejére utazzon. Minden más várhatott holnapig.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)