Epic Szellemvadászat Szabival (NEM CLICKBAIT!!4!!4) írta: Odette

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


VIII.
Amelyben Szabi megbetegszik


Szabi azt álmodta, hogy széttárt karral lebeg a Balatonban, körülötte a vízfelszínről visszaverődtek a felhők. Valami megsimította a bokáját.
– Ottokár, ne most... – motyogta Szabi. Valami újra hozzáért a lábához. – Hagyjál már!
Szabi felordított, ahogy valami a víz alá rántotta.
– Hányszor mondtam már, hogy keljél fel időben?! Miért nem tudod visszatartani?!
Szabi újra hét évesnek érezte magát, a vállát a nyakába húzta, és a cipőjét bámulta, mert Julcsi nénire ilyenkor veszedelmes volt felnézni. Az anyukáját akarta, de ő színházban volt a „különleges barátjával”, és minden csak rosszabb lett volna, ha felhívják.
Újra érezte a vizet maga körül, de most nem lebegett, most süllyedt, és körülötte egyre sűrűsödött a sötétség...
Felriadt.
A bőrére hűvösen ragadt az izzadtság, a légzése lassan csillapult. Napsugár éppen a sátrat hajtogatta a feje fölött.
– Mi van, Szabika? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott.
– Bárcsak azt láttam volna – dörgölte meg az arcát Szabi. Az álla éppen olyan sima volt, mint két hete, mikor leborotválta azt a három szál szőrt, ami rajta nőtt; még egy arcszőrzetet sem sikerült rendesen növesztenie. Azt mondták, csak későn ér, de Szabi úgy gondolta, ennél a pontnál már inkább fejlődési rendellenességről lehet szó.
A tarkójára tűzött a nap, körülötte rovarok cirpeltek, a fűszálak meg-meglebbentek. A keze mellett egy hangyakonvoj futott. A feje lüktetett, a fény bántotta a szemét, és Szabi éppen visszavackolta volna magát a hálózsákjába akár sátor nélkül is, mikor Napsugár elkapta a vállát.
– Szabika, nézzél rám! Nagyon sápadt vagy. – A homlokára simította a tenyerét. – És szerintem lázad is van.
– Csak nem aggódsz értem? – vigyorodott el Szabi.
Napsugár a mellkasának nyomott egy lázmérőt.
– Kuss. Ezt dugd be!
– Hm, kinky – dünnyögte Szabi.
– Ha végeztél, tekerd fel a hátizsákod – vetette oda Napsugár a telefonjába temetkezve. – Hol a francban találunk orvost az isten háta mögött? – mormolta.
– Nem olyan nagy cucc ez, csak... Ó. – Napsugár kitépte Szabi kezéből a lázmérőt, még mielőtt elrejthette volna.
– Harmincnyolc fok. Az láz. Megyünk az orvoshoz.
– De ez nem olyan súlyos... Tök felesleges... Napsugár!
Napsugár meg sem hallotta, és Szabi sóhajtva elkezdte összetekerni a hátizsákját.
– M-I-É-R-T N-E-M S-Z-E-R-E-T-N-É-L O-R-V-O-S-H-O-Z M-E-N-N-I? – kérdezte Ottokár a fűben heverő ouija táblán.
– Mert szállítanom kell az anyagot a feliratkozóimnak. De most kit érdekel az, ha én orvoshoz megyek? – morogta Szabi.
– E-N-G-E-M. – Szabi megborzongott, ahogy Ottokár köré lebbent. – S-O-S-E-M T-U-D-H-A-T-O-D, M-I-T K-A-P-T-Á-L E-L.
– Ahogy te sem tudtad?
– É-N P-O-N-T-O-S-A-N T-U-D-O-M, M-I-B-E-N H-A-L-T-A-M M-E-G, K-Ö-S-Z-Ö-N-Ö-M K-É-R-D-É-S-E-D.
– És miben is?
Ottokár nevetése megrezzentette a leveleket.
– Ü-G-Y-E-S P-R-Ó-B-Á-L-K-O-Z-Á-S.
– Úgyse fogod elmondani, ugye?
A pöcök a nemre surrant.
– Jól van – sóhajtotta Szabi. Alig kelt fel, de máris túl fáradt volt vitatkozni. – Mindenkibe kell egy kis titokzatosság – kacsintott balra, amerre a szellemet sejtette.
Ottokár tőle jobbra mosolyogva megforgatta a szemét.

*

– Helyzetjelentés – intett a kamerájába Szabi. – Egy óra tíz perc. Nincs itt más páciens, az orvos egy félórája ebédszünetet tart, fáj a fejem, és fázom is.
– Vedd fel a kardigánomat, Szabika – szólt rá Napsugár, fel sem pillantva a könyvéből. – A világoskéket.
– De az szúrós és ronda – morgott Szabi. – Olyan, mintha Borka mamáé lenne!
– Mert az övé is – emelte fel a fejét Napsugár.
– Miért hordod a nagymamád kardigánját, de komolyan?
– Rám sózta. Te mernél nemet mondani annak a nőnek?
Szabi megborzongott.
– Oké, igazad van. – A foga vacogott, ezért inkább felvette a kardigánt, és szorosan összegombolta magán. – Akkor majd csak nyaktól felfelé videózom magam.
– M-I-É-R-T N-E-M L-E-H-E-T N-E-M-E-T M-O-N-D-A-N-I A N-A-G-Y-M-A-M-Á-T-O-K-N-A-K? – kérdezte Ottokár az egyik faszékre kihajtott ouija táblán.
– Annál a nőnél van az összes pénz. Meg a csoki. Aztán ha nemet mondasz neki, nem kapsz semmit – magyarázta Szabi.
– É-S A C-S-O-K-O-L-Á-D-É F-O-N-T-O-S-A-B-B A M-É-L-T-Ó-S-Á-G-O-D-N-Á-L?
– Az nem holmi csoki, az Ferrero Rocher, Ottokár, van fogalmad róla, milyen értékes az?! – szipogott Szabi sértődötten.
– Nem mintha téged tönkretenne anyagilag – dünnyögte Napsugár.
– Dehogynem tesz tönkre anyagilag, csak húszezer forint zsebpénzt kapok havonta! – húzta ki magát Szabi. – Elmegyek háromszor moziba, és már el is ment!
– A-N-N-Y-I V-O-L-T A-Z É-V-I A-P-A-N-Á-Z-S-O-M, A-Z E-G-Y V-A-G-Y-O-N! – jegyezte meg Ottokár.
– Mindegy, a lényeg úgyis az, hogy Borka mama elkezd sírni, ha nemet mondasz neki, és megvádol azzal, hogy már nem szereted, ha nem fogadod el az ajándékait. Mert nincs is meghittebb egy jó kis érzelmi zsarolásnál – sóhajtotta Napsugár, lapozva a könyvében. Szabi visszafordult a kamerájához.
– Egy óra tizenöt perc. Nem tudom, meddig bírom még. Az orvos még mindig ebédszüneten van... A gyomrom már a gondolatra is elkezdte emészteni önmagát. A helyzet egyre súlyosabb.
– Jól van, Szabika, majd ha itt végeztünk, elmegyünk enni, csak fejezd már be a drámázást! – csattant fel Napsugár.
– S-Z-E-R-I-N-T-E-M V-I-C-C-E-S – jegyezte meg Ottokár.
– Tényleg? – tátotta el a száját Szabi.
– M-I-N-D-I-G S-Z-Ó-R-A-K-O-Z-T-A-T-Ó T-É-G-E-D S-Z-E-N-V-E-D-N-I L-Á-T-N-I.
Napsugár horkantva felnevetett.
– Jól van. – Szabi tettetett sértődöttséggel elfordította a fejét. – Ezt megjegyeztem!
A fotocellás ajtók halk surranással szétnyíltak, utat engedve a belépő páciensnek.
– Úristen... Egy emberi lény... – lehelte Szabi. – Egy óra tizenhét perc van, és a civilizáció végre elérte ezt a kietlen tájat is...
– Szabika, kuss. – Napsugár visszatemetkezett a könyvébe. – És nem videózhatsz másokat az engedélyük nélkül.
Az új páciens a mellettük lévő székre ült le, a lábát keresztbevetette.
– Ugyanolyan táskánk van – állapította meg Szabi lelkesen. A páciens udvariasan mosolyogva biccentett.
– Egy óra tizenhét perc – nézett Szabi mélyen a kamerába. – Egy órája itt ülünk, de csak most találkoztunk az első emberi lénnyel ezen a kietlen pusztaságon. A helyzet egyre súlyosabb, a tartalékaink már fogytán vannak...
– Ebből lehetne ivós játékot csinálni – dünnyögte Napsugár. – Valahányszor Szabika azt mondja, a helyzet egyre súlyosabb, arra iszunk.
Ottokár nevetése végigfutott a folyosón, és meglebbentette a függönyöket.
– Engem itt sértegetnek – állt fel Szabi. – Engem itt lábbal tipornak, a lelkembe gázolnak, még a saját kísértetem is kinevet...
Az új páciens kényelmetlenül feszengett a székén.
– N-E-M V-A-G-Y-O-K A T-I-É-D – jegyezte meg Ottokár.
– De még lehetsz – kacsintott Szabi az egyik irányba. Ottokár a másik irányban bosszúsan fújt, a lélegzete felállította a pihéket Szabi tarkóján.
– A-Z-T S-E-M T-U-D-O-D, M-E-R-R-E V-A-G-Y-O-K.
– Mindegy, a lényeg úgyis az, hogy most elmegyek vécére – állt fel Szabi. – Napsugár, vigyázz a helyemre!
Szabi a mosdónál járt, mikor kinyílt az orvosi rendelő ajtaja, ők pedig mindannyian felé lendültek, még Ottokár is, Napsugár már a kezében szorongatta Szabi TAJ- és lakcímkártyáját. A másik páciens beiszkolt előttük, és az ajtó becsukódott.
Napsugár visszarogyott a székére.
– Imádom a magyar egészségügyet – morogta. – Senki sem akar dolgozni, vagy ha mégis, akkor sem kerülsz soha sorra.
Szabi lemondóan legyintett.
Tizenöt teljes percet töltött a mosdóban, és mikor visszaért, Napsugár éppen egy nővérrel beszélt. A levegő melegebbnek tűnt, szinte fülledtnek. Szabi gerincén végigfutott egy izzadtságcsepp.
– Ottokár? – pillantott körbe. Nem érkezett válasz, még a levegő sem rezzent meg. A másik páciens már távozott, legalábbis az egyik hátizsák eltűnt a székről. Szabi ereiben megfagyott a vér.
Az ő hátizsákján volt egy kulcstartó.
– Ottokár! – Szabi gondolkodás nélkül kirohant az épületből, a menetszél, amit keltett, meglebbentette Napsugár haját.
– Mi a...?
– Ottokár! – Szabi kétségbeesetten körbenézett az utcán. Körülötte lassan hömpölygött a tömeg, és még éppen látta a hátizsákját befordulni a sarkon. A léptei kopogtak a betonon, ahogy utána rohant. – Ottokár! Ez... sokkal... izgalmasabb, mint orvoshoz menni... – zihálta a kamerába. – Ottokárt elrabolták... A nyaklánc... A nyaklánc benne volt a táskámban, és Ottokár ott van, ahol a nyaklánc... – Ordítva elhasalt egy tűzcsapban. A hátizsákja már az utca végén járt. – Ezt nem láttátok – közölte Szabi a kamerával, mikor feltápászkodott, és továbbrohant. – Ottokár!
Cikázva kerülgette a turistákat, a hátizsák egyre közelebb került.
– Gyros kupont? – ugrott elé egy szendvicsember. – Akciós!
– Nem, köszönöm – igyekezett kikerülni Szabi. – Mondom, nem! Valaki állítsa meg azt a hátizsákot! Ottokár!
A tüdeje már égett az erőfeszítéstől, a levegőt szárazon, kapkodva vette, a torka is megfájdult tőle. A talpa alól kifutott a talaj.

Mikor kinyitotta a szemét, olyan sötét volt, hogy még a saját kezét sem látta az orra előtt. A térdéről és a tenyeréről lehorzsolta a bőrt, érezte, ahogy felült, és végigtapogatta a kameráját, épségben van-e. A távolból lecsöppenő víz hangja hallatszott. Mellette egy létrát építettek a falba, abba kapaszkodva tápászkodott fel; a lába alatt valami loccsant, és ő undorodva ráncolta az orrát. Előkereste a telefonját a zsebéből, és körbevilágított.
– Csatorna. Hát lehetne az élet ennél szebb? – mormolta a kamerába, majd a telefonból lett zseblámpát az álla alá illesztette, és grimaszt vágott, miközben sírni lett volna kedve. Most, hogy Ottokár eltűnt, mi lesz a terveivel? Mi lesz a nézettségével? – De ne aggódjatok, meg fogom találni Ottokárt – kacsintott. – Amint kijutok innen.
Valószínűleg nem volt lefedve a csatorna, mikor beleesett – állapította meg –, a fedőt pedig csak azután tolták rá, és nem vették észre, hogy valaki odalent van. Nagyszerű.
Elindult egyszerűen csak az orra után, a csatorna mocska cuppogott a talpa alatt. Az ujjait a fénybe tartva nyuszit formázott, és kiskutyát, a kamerát úgy igazította a nyakában, hogy pont felvegye.
– Kíváncsi vagyok, Ottokár árnyjátékozott-e régen – jegyezte meg. – Akár árnyjátékozhatnánk együtt is. Vajon a szellemek tudnak árnyjátékozni? – Megmozgatta a hüvelykujját, és a nyuszi orra megmozdult a falon. – Napsugár most azt mondaná, mindenből viccet csinálok – sóhajtotta. A karját maga mellé ejtette.
Egyedül a szennyvíz csobogása visszhangzott a falak között, ahogy sétált, a füle már zúgott bele. A hátán hűvösen megült az izzadtság, és lassan újra vacogni kezdett. Horkantva felkaccantott.
– Ottokár megmondta – emelte fel a kameráját. – Van egy csatornám. Szennyvízzel, meg mindennel – vetette hátra a fejét kacagva. A falnak kellett dőlnie, mikor a nevetése köhögésbe fulladt. – Úgy érzem magam, mint egy fél ember, nélküle – suttogta, majd körülnézett, hallotta-e bárki.
Tovább gyalogolt, a talpára lassan vízhólyagok nőttek; a vízcsobogásba idegen hangok vegyültek. Szabi tocsogva körbefordult, a kameráját végigfuttatta a falakon. Fölötte egy csatornafedő kulcslyukán keresztül átszivárgott a fény.
– Ez az! – A kamerát lógva hagyta a nyakában, és mászni kezdett a falba épített létrán. – Most már csak... – A csatornafedő nem mozdult. Szabi ököllel a fémre ütött. – Ottokár! Ottokár, hé! Valaki! Hahó!
Odafent léptek dobbantak. Szabi hátrahőkölt, mikor a zárba kulcsot dugtak, és egy pillanatra még ez a halovány fényforrás is eltűnt, aztán a csatorna fedele felemelkedett. Az építőmunkás, aki kiszabadította, lepislogott rá.
Szabi hunyorogva felküzdötte magát a felszínre, és a férfiba kapaszkodva feltápászkodott.
– Nem látott erre egy kísértetet? Hát persze, hogy nem. – Választ sem várva futásnak eredt, szlalomozva kerülgette az építkezést körbevevő narancssárga bójákat. – Ottokár!
A férfi döbbenten meredt utána.
Szabi lélekszakadva futott, egy percre sem engedve magának, hogy a valóság rászakadjon: most már fogalma sem volt, merre van Ottokár. Azért továbbra is szorgalmasan kiabálta a nevét, annak ellenére, hogy a tüdeje már porzott.
A főtérre ért, a térdére támaszkodva megtorpant. A szeme előtt úszkált a kép.
– Ottokár! – kiáltotta.
Valaki ordítva a magasba emelkedett a szökőkút felett, a hátán világosbarna az ő hátizsákja. Szabi zihálva felnevetett.
– Ottokár! – Futásnak eredt, meghúzta az utolsó métereket, a tüdeje égett, az izmai reszkettek. – Ottokár!
A sípcsontja a szökőkút kőszélének csapódott, és hangos loccsanással elvágódott, az orra, a szája telement vízzel. A hátizsákja mellette csobbant, a véletlen szülte tolvajjal együtt, aki kapkodva menekülőre fogta.
– A táskája... A táskája az orvosi rendelőben van! – kiáltotta utána Szabi, amennyire tőle telt. Zihálva szorította magához a hátizsákját. Ottokár jelenléte hidegen zsibbasztotta a csontjait. – Végre megvagy...
Beletelt némi időbe, míg összeszedte magát annyira, hogy kimásszon a szökőkútból, és a pillantása egyből a művelődési házra esett. Locsogva fordult hátra, Ottokárt keresve.
– A könyvtár! Végre megkereshetjük a szerelmedet!
Ottokár összeborzolta a haját a feje tetején.
A könyvtárban Szabi számítógépet kölcsönzött, és igyekezett elkerülni a kíváncsi pillantásokat, amivel az érkezését kísérték.
– Ragaszkodik a számítógéphez? – húzta a száját a könyvtárosnő.
– Szeretném használni, ha lehet – mosolygott rá Szabi, annyira elbűvölően, amennyire csak jelen állapotában tudott. A lába alatt kisebb tócsába csöpögött a szökőkút vize. – Három órára.
– Muszáj?
– Szeretném.
– Kétezer forint lesz.
Szabi a pultra kiragasztott papírra meredt: számítógép használat, 150 Ft/30 perc.
– Biztos?
– Kétezer forint lesz – mosolygott rá a könyvtárosnő úgy, mintha közben a fejét akarná leharapni. Szabi előrángatta szintén csöpögő pénztárcáját, és fizetett.
– Terítse le ezzel az ülést! – szólt utána a könyvtárosnő, és felé nyújtotta a Fonyódi Hírmondó egyik régi számát. Szabi alatt cuppant a papír, ahogy ráült.
– És most megkeressük a szerelmed leszármazottaid – dörzsölte össze a két tenyerét. Mellette egy golyóstoll a levegőbe lebbent, az asztalra próbált írni, de nem járt sikerrel.
– Ottokár, várj... – Szabi elkapta, és bekattintotta a tetejét. – Most próbáld. Ne az asztalra! – Felgyűrte a pulóvere ujját, és az alkarjára bökött. – Ide írhatsz.
És mi lesz Napsugárral? – írta Ottokár, a toll akadálytalanul siklott Szabi bőrén. A fiúnak össze kellett szorítania a száját, hogy el ne nevesse magát.
– Csikiz...
Ne legyél gyerek. Mi lesz Napsugárral?
– Majd felhívom – kereste elő a telefonját a zsebéből Szabi. A készülék teljesen átázott. – Well, shit.
Szóval ez azt jelenti, nem tudod felhívni?
– Azt. De nem is fontos, majd felhívom egy utcai fülkéből. Előbb szeretném kideríteni, ki volt az a rejtélyes Báthori Elemér.
Ottokár megadóan leejtette a tollat, Szabi pedig gépelni kezdett. Több keresést is lefuttatott, Báthori Elemérre, modern Báthoriakra, a Báthoriak leszármazottaira. A legtöbb, amit ki tudott deríteni, hogy Ottokár hajdani kedvese a család ecsedi ágáról származhatott, mégis megírt három e-mailt. A szeme égett, az orrát időről időre a pulóvere ujjába törölte. A foga vacogott.
Éppen a Budapesti Czím- és Lakásjegyzék 29. évfolyamát böngészte, mikor a könyvtárosnő élesen megköszörülte a torkát a háta mögött.
– Lejárt az idő.
– Csak egy pillanat... – emelte fel az ujját Szabi. A számítógép képernyője elsötétült. – Hé!
– Lejárt az idő. A rendszer automatikusan lezár ilyenkor – magyarázta a könyvtárosnő.
Mikor Szabi felállt, a szeme előtt pontokra morzsálódott a kép, és meg kellett kapaszkodnia a szék háttámlájában. Ottokár aggodalmasan lebbent mellé.
– Semmi baj – nyögte Szabi –, nincs semmi baj, csak... – A gyerekkönyvtár részlegében színes babzsákokat vett észre, és imbolyogva arrafelé vette az irányt. – Szerintem... én most... alszom egy kicsit. – Az utolsó szavakat már a textilbe motyogta. Ottokár fölötte körözött, a hideg az izmaiban bizsergett.
Báthori Elemérről álmodott, és Ottokárról, egy élő Ottokárról, ahogy áttáncolták az éjszakát, felléptek a csillagokra, és körbepörögtek az égen, Ottokár mentéje lebegett mögötte.
– Egy könyvtárban, Szabika, szerintem te még életedben nem tetted be a lábad egy könyvtárba... – Napsugár hangjára riadt, és pislogni sem volt ideje, a lány a gallérjánál fogva már magához is rántotta, hogy átölelje. – Annyira veszedelmesen hülye vagy, Szabika!
– Én is szeretlek – motyogta Szabi a nyakába.
– Ha még egyszer van pofád egy szó nélkül eltűnni, esküszöm, eltöröm az összes ujjadat, és azt mondom anyádnak, hogy csak elestél – sziszegte a fülébe Napsugár, majd felhúzta a földről. – Pusztulj ki. Legkésőbb nyolcra Szegeden kell lennünk.
– Most indulunk, vagy pusztuljak ki?
– Pusztulj ki. Viszem a táskád.

Később, mikor már a vonaton ültek, és Napsugár lázasan keresett új szállást ahelyett, amit a késedelem miatt elvesztettek, Szabi – egy rántott húsos szendviccsel és némi lázcsillapítóval a gyomrában – a vállának dőlt, és Ottokár nyakláncával babrált.
– Mi van benne?
– K-É-P-E-K – betűzte Ottokár.
– Kinyithatom?
Ottokár nem felelt. Szabi félálomban simogatta végig a medál fedelét díszítő vonalakat, amíg az ujjai szinte kívülről tudták a mintát, és csak a ouija tábla kapirgálására élénkült meg egy kicsit.
– K-I-N-Y-I-T-H-A-T-O-D.
– Tényleg?
– Szabika, ne mocorogj, így nem tudok gépelni – mormolta Napsugár.
– T-É-N-Y-L-E-G.
Szabi megnyomta a tetejét, és a medál halk kattanással kinyílt. Odabent két miniatűr festmény lapult: az egyik Ottokárról, a másik egy ismeretlen, bajszos férfiról készült, Szabi alig vetett rá egy pillantást. A képen Ottokárnak csillagok voltak a szemében.
– Hű, te... Nagyon szép a... – Szabi elakadt.
– A-?
– Az ecsetvonások nagyon szépek – nyögte Szabi. – Igazán tehetséges lehetett a művész.
– Ú-G-Y G-O-N-D-O-L-O-D? – Szabi a vállán bizsergő libabőrből érezte, hogy Ottokár közel van. – S-O-S-E-M I-S-M-E-R-T-E-M, D-E V-A-L-Ó-B-A-N E-L-K-A-P-T-A E-L-E-M-É-R K-É-P-M-Á-S-Á-T.
– Biztosan – dünnyögte Szabi. Napsugár vállának dőlve összekucorodott az ülésen, és lehunyta a szemét. Ha jobban belegondolt, Ottokárnak nemcsak csillagok; egy egész jövő égett a szemében, és ebbe beleszakadt az ember szíve.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)