Epic Szellemvadászat Szabival (NEM CLICKBAIT!!4!!4) írta: Odette

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


XI.

Amelyben Szabi meghal


– Ottokár, elolvashatom a leveleidet? – kérdezte Szabi a vonaton, a laptopjával az ölében. Napsugár öt perce ment el telefonálni, immár harmadszor.
– N-E-M.
– De hogy fogom így megtalálni Elemér leszármazottait? Mi van, ha találok bennük valami fontos nyomot?
– É-S M-I V-A-N, H-A M-E-G-S-É-R-T-Ő-D-N-E-K, H-O-G-Y F-E-L-B-O-N-T-O-T-T-A-D A L-E-V-E-L-E-K-E-T, A-M-I-K-E-T A-Z Ő-S-Ü-K-N-E-K S-Z-Á-N-T-A-M?
– Nincsenek is borítékban!
– A-K-K-O-R I-S, A-Z-T M-O-N-D-T-A-M, N-E-M.
– Bocsánat – dünnyögte Szabi, visszamerülve a laptopjába. A képernyőn a boszorkányok szellemei manifesztálódtak a fűcsomók között újra és újra, ahogy Szabi a space-t nyomogatta.
– H-O-G-Y N-É-Z-N-E-K K-I A K-É-S-Z V-I-D-E-Ó-I-D? – lebbent mögé Ottokár.
– Érdekel, milyenek a videóim? – meredt rá Szabi. – Tényleg?
– B-A-J? M-É-G N-E-M L-Á-T-T-A-M E-G-Y-E-T S-E-M...
– Nem, nem, dehogy, nem baj, megmutatom... – Szabi kapkodva megkereste a csatornáját, elindította rajta az Epic Ghost Hunting Adventures első epizódját, és a pulóverének rejtekében keresztezte két ujját. Az Ottokárból áradó földöntúli hideg jéggé fagyasztotta a csontjait is, de igyekezett nem foglalkozni vele, mert Ottokár végre itt volt a válla felett, a videóit nézte, és egy új nézőhöz képest mit számít egy kis fogvacogás?
Ottokár még nevetett is, a függönyök meglebbentek vele, miközben Szabi a videó huszonnégy perce alatt átértékelte az életét, észrevette a hibákat a vágásban, a zenében, a színekben, a beállításban, a címben, a betűtípusban, az effektekben, és már a csatornájának végleges törlését latolgatta, mikor Ottokár megszólalt:
– T-U-D-O-D, E-Z O-L-Y-A-N, M-I-N-T A-Z-O-K A M-O-Z-G-Ó-K-É-P-F-I-L-M-E-K, A-M-I-K-E-T K-A-T-I-N-K-A S-Z-O-K-O-T-T N-É-Z-N-I A T-É-V-É-B-E-N, C-S-A-K S-O-K-K-A-L J-O-B-B. S-O-S-E-M G-O-N-D-O-L-T-A-M V-O-L-N-A, D-E I-G-A-Z-Á-N T-E-H-E-T-S-É-G-E-S V-A-G-Y.
– Tényleg? – húzta ki magát Szabi. – De ugye? Én már mióta mondogatom! – A foga vacogva összekoccant, mire Ottokár a mögötte lévő üres ülésre bukfencezett.
– B-O-C-S-Á-S-S M-E-G, N-E-M A-K-A-R-T-A-L-A-K M-E-G-F-A-G-Y-A-S-Z-T-A-N-I.
Szabi az ülésére feltérdelve legyintett.
– Tudod, milyen jól jön nyáron egy kísértet? Olyan, mint egy personal légkondi.
– S-Z-Ó-V-A-L M-I-N-D-Ö-S-S-Z-E A S-Z-E-M-É-L-Y-E-S L-É-G-K-O-N-D-I-C-I-O-N-Á-L-Ó-G-É-P-E-D V-A-G-Y-O-K?
– Nem, én... Nem úgy értettem, én csak... Te tulajdonképpen... – Szabi szeme elkerekedett a meglepetéstől. – Tulajdonképpen mi... barátok vagyunk?
Ottokár elnevette magát.
– Ú-G-Y N-É-Z-E-L, M-I-N-T A-K-I K-Í-S-É-R-T-E-T-E-T L-Á-T-O-T-T. M-I-É-R-T V-A-G-Y Ú-G-Y M-E-G-L-E-P-V-E?
– Nekem még sosem voltak barátaim – támaszkodott meg Szabi az ülés háttámláján.
– N-E-K-E-M S-E-M. M-É-G A S-Z-É-L-T-Ő-L I-S Ó-V-T-A-K, E-L-E-M-É-R V-O-L-T T-A-L-Á-N A-Z E-G-Y-E-T-L-E-N, A-K-I A H-Á-Z-U-N-K F-A-L-A-I-N K-Í-V-Ü-L-R-Ő-L K-E-R-Ü-L-T K-Ö-Z-E-L H-O-Z-Z-Á-M.
– Persze. Elemér – mosolyodott el Szabi élesen.
– T-U-D-O-D... – A pöcök mozgása lassult a ouija táblán. – A V-Á-G-Y É-S A S-Z-E-R-E-L-E-M K-Ö-Z-Ö-T-T A-K-A-D K-Ü-L-Ö-N-B-S-É-G. É-S E-R-R-E C-S-A-K A-Z U-T-Ó-B-B-I S-Z-Á-Z É-V-B-E-N J-Ö-T-T-E-M R-Á. – Ottokár nevetése végigfutott a fülkén.
Az ajtó szisszenve kinyílt. Napsugár belépett a napszemüvegével az orrán, és a beszélgetésnek vége szakadt, mintha elvágták volna.

*

Szabi prüszkölve hátrahőkölt, ahogy egy Napsugár mögött visszacsapódó ág arcon találta.
– Látjátok, mit meg nem teszek értetek? – közölte a kamerájával. – Még a Mátrába is eljöttem, hogy biztosítsam nektek a legújabb ghost híreket, és most fáj a lábam, halálra csipkednek a szúnyogok, a bokám kétszer is majdnem kitört... – Sziszegve megingott, mikor rosszul lépett, és a talpa megcsúszott egy kövön. – Háromszor – helyesbített. A távolból mennydörgés hallatszott. – És még esni is fog, király.
– Szabika, kuss – mordult rá Napsugár. A vállában feszültek voltak az izmok.
– Bocsánat. – Szabi elhalkult. Még azt is megfontolta, hogy eltegye a kameráját, de végül inkább felfelé kezdett filmezni. A fákon túl, a dombtetőn már látszottak a siroki vár romjai.
– A legenda szerint napnyugta után egy nő szelleme jelenik meg a romok között, és leugrik a hegyről – suttogta. – Azt mondják, azért, mert egyszer hét vitéz jött, akik mind beleszerettek, és elhatározták, hogy akkor halálig vívnak érte, és aki nyer, azé lesz a csaj. De a nőnek csak az egyikük tetszett, és nem bírta látni, ahogy megölik, ezért leszúrta a férfit, aki végzett a szerelmével, aztán öngyilkos lett. Szerintem tök badass. Ha találkozunk, tuti autogramot kérek tőle. Már hogyha tud írni. Elvileg a középkorban elég kevesen tudtak írni...
Napsugár fülhallgatójából hangosabban szűrődött ki a Metallica.
Ottokár Szabi mellé lebbent.
– J-Ó-L V-A-N? E-G-É-S-Z N-A-P O-L-Y-A-N K-Ü-L-Ö-N-Ö-S-E-N V-I-S-E-L-K-E-D-I-K...
– Napsugár? Volt már jobb napja is – pillantott a lány felé Szabi. – Ilyenkor mindig ilyen.
– M-I-É-R-T?
Szabi olyan mélyet sóhajtott, hogy azzal akár el is fújhatta volna Ottokárt.
– Három éve, ezen a napon halt meg az apja. – A hangját lehalkította. – Tök hirtelen volt az egész, senki sem számított rá. Jani bá’ épp hazafelé jött Balatonról, mert valami barátjának az esküvőjén volt, és hirtelen elkezdett esni az eső... Jégeső volt, és tudod, milyenek a nyári viharok, öt percig tart az egész, és közben elpusztít mindent. Szóval Jani bá’ valószínűleg nem látott, vagy félrerántotta a kormányt valamiért, vagy nem tudom, de összeütközött egy kamionnal. Napsugár a következő évben ezen a napon detoxba került, tavaly meg egy hétre eltűnt, és senki sem tudja, hol volt, most meg csak reménykedem benne, hogy nem csinál semmi hülyeséget. Idáig úgy tűnik, jól megvan, de a legjobb, ha nem is említi neki az ember egyáltalán, sem az esőt, sem az apját, sem a családokat... Úristen!
– M-I A-Z?
– Ez egy turistalátványosság, Ottokár, tuti, hogy hemzsegni fognak benne a boldog családok sértetlen apukákkal! – meredt a szellem irányába Szabi kétségbeesetten. – Meg kell akadályoznunk, hogy Napsugár boldog családokat lásson, attól csak rosszabbul érezné magát!
Sprintelni kezdett, hogy utolérje a lányt, Ottokár pedig mögötte suhant; Napsugár mellé érve lelassítottak. Szabi szaporán szedte a levegőt, és elátkozta az összes alkalmat, amikor lehetősége lett volna valamit sportolni, de helyette videókat nézett a Youtube-on.
Napsugár megköszörülte a torkát.
– Mit akarsz, Szabika? – A szeme eltűnt napszemüvegének sötét lencséje mögött.
– Csak hiányzott a társaságod – nyögte Szabi.
A távolból rohanó léptek, nevető gyerekhangok hallatszottak, és az ösvény végén már látszott a túrabottal közeledő család. Ottokár egy jéghideg légfuvallattal megpördítette Napsugárt.
– N-É-Z-D, M-I-L-Y-E-N S-Z-É-P... – Napsugár majdnem nekiszaladt egy fának. – ...F-A-K-É-R-E-G.
Az ösvényen felbukkant a következő család, az apuka a nyakában cipelte a kislányát. Szabi megragadta Napsugár karját.
– Nem hiszem, hogy ez az ösvény jó irányba vezet, menjünk inkább erre! – rántotta be a lányt a fák közé. Napsugár bokája majdnem kibicsaklott, mikor megbotlott egy gyökérben.
– Szabika, mégis mi a jó büdös franc ütött beléd?! – csattant fel.
A fölöttük lévő ösvényen egy újabb család haladt el, és bár nem voltak kisgyerekeik, Szabi azért a biztonság kedvéért Napsugár arcába rúgott egy kupacnyi levelet, mikor a lány követte a pillantását.
– Szerinted miért van az, hogy az erdőkben még nyáron is ilyen barna minden?
– Szabika, én megfojtalak! – sikoltotta Napsugár, ahogy utána vetette magát.
Így értek fel a várba, egymás nyomában rohanva; a bejáratnál éppen egy kisgyerekes család fizetett.
– Ezt nem hiszem el... – Szabi sípolva szedte a levegőt. – Ottokár, csinálj rólam egy fotót! – kiáltotta, és Ottokárnak dobta a kameráját, majd a család előtt állva széttárta a karját, amennyire csak tudta, hogy eltakarja őket Napsugár elől. A lány a pólójánál fogva rántotta el.
– Mégis mit képzelsz magadról, Szabika, hm?! Azért mindennek van határa!
– Inkább... Inkább együnk egy rántott húst, és beszéljük meg, jó? – zihálta Szabi. Az Overwatch nem készítette fel ilyen mértékű fizikai megerőltetésre. Napsugár ingerülten ellökte magától, és a döbbent biztonsági őrök szeme láttára a bejárathoz csörtetett, előkeresve a pénztárcáját.
Szabi kifulladva szétterült a földön. Ottokár részvétlenül lebegett fölötte.
– M-E-N-N-Ü-N-K K-É-N-E. N-E-M L-E-N-N-E S-Z-A-B-A-D Ő-T F-E-L-Ü-G-Y-E-L-E-T N-É-L-K-Ü-L H-A-G-Y-N-U-N-K.
– Már szívrohamot sem kaphat az ember nyugodtan?!
Ottokár egy bottal megböködte a hasát.
– N-E-M. G-Y-E-R-Ü-N-K.
– Szabika, húzd ide a beled, kifizettem neked a szaros belépődet, meddig várjak még?! – kiáltott rá Napsugár, mielőtt beviharzott a várba.
Szabi felhúzta magát a földről.
– Tudod, azon gondolkozom, mi van, ha elrontottunk valamit.

*

A délután folyamán Ottokár és Szabi minden lehetséges eszközzel megpróbálták távol tartani Napsugárt a boldog családoktól. Szabi színlelt bokatörést, fuldoklást, méhcsípést, csaláncsípést, szúnyogcsípést, medúzacsípést, hazudott odalent tomboló vaddisznót, medvét, tigrist, próbálta elállni Napsugár elől a kilátást bármilyen lehetséges módon, és csak akkor hagyta abba, mikor a lány megfenyegette, hogy lehajítja egy szikláról, Ottokár pedig virágokat dugdosott a képébe, megpörgette, mintha táncolna vele, sőt, köveket mozdított arrébb, egész turistacsoportokat kalauzolt az útjába egy-egy útbaigazító tábla elforgatásával. A nyugalom csak akkor jött el, mikor Szabi végre rájött, hogy éhes, és az egyik rom tövében megálltak enni. Szabi maga mellé fektette a ouija táblát, Napsugár pedig felé nyújtott egy szalámis szendvicset, amit még reggel csomagolt.
Csöndben ettek, Szabi eltűnődve figyelte a kilátást, a horizont egyre pirosló egét, Napsugár pedig a szeme sarkából őt nézte. Úgy tűnt, Szabi most azt sem venné észre, ha beszélő kutyák ugrálnának előtte. Napsugár szíve felgyorsult a mellkasában.
– Elmegyek pisilni – állt fel. A táblát összecsukva a háta mögé rejtette; érezte, ahogy Ottokár szelet kavar ijedtében. – Ha bárhogyan jelzel neki, olyan messzire hajítom a nyakláncodat az erdőbe, hogy még Szabika sem fogja megtalálni – sziszegte. Az egyik bástya romjai mögé fordulva a földre guggolt, és széthajtotta a táblát.
– M-I-T M-Ű-V-E-L-S-Z?! – betűzte Ottokár.
– Az nem a te dolgod. Menj szépen vissza Szabikához! – hessegette el Napsugár. Ottokár nem mozdult. – Kérlek. Egyedül szeretnék lenni.
A pöcök sebesen siklott a táblán.
– É-N P-E-D-I-G T-É-G-E-D K-É-R-L-E-K, H-O-G-Y N-E T-E-G-Y-É-L O-L-Y-A-S-M-I-T, A-M-I-T K-É-S-Ő-B-B M-E-G-B-Á-N-N-Á-L!
– Ha ez működik, nem fogom megbánni – mosolygott fel rá Napsugár.
Ottokár habozott.
– Bízz bennem! – Napsugár kiszámította, merre lehet az arca, és igyekezett egyenesen a szemébe nézni a lehető legártatlanabb pillantással. Ottokár megadta magát.
– K-Ö-N-Y-Ö-R-G-Ö-M N-E-K-E-D, L-É-G-Y Ó-V-A-T-O-S – betűzte. Aztán a hideg szétoszlott; Ottokár elment.
Napsugár megkönnyebbülten felsóhajtott.
A zsebéből előkeresett egy gyűrűt, és a tábla közepére fektette, a pöcök mellé, az ujját pedig a pöcökre illesztette.
– Apa?
Nem érkezett válasz.
– Apa, ha itt vagy... Márpedig itt kell, hogy legyél... – Napsugár megköszörülte a torkát. – Csak... Csak kérlek, legyél itt, én... sajnálom, hogy nem vittem le a kutyát, és hogy... hogy balhéztam a telefonom miatt, már megbántam... Annyira megbántam... – A hangja elcsuklott. A könnyei forrón végigcsorogtak az arcán. – ...és bárcsak elmondhattam volna, hogy szeretlek, és hogy nem vagyok haszontalan, most annyival... annyival több vagyok, mint amilyennek valaha is láttál, csak... csak hagyd, hogy elmeséljek mindent, kérlek, csak... csak jelenj meg nekem... Apa... – A fejét lehajtotta, egész testében rázta a zokogás, ahogy a körmeit a porba vájta. – Jelenj meg nekem!
A levegő lehűlt.
– Apa? – emelte fel a fejét Napsugár.
– Mit keresel a kastélyomban? – A hang olyan volt, mint a téli hóesés, és megfagyasztotta az ereiben a vért. – Miért keltettél fel álmomból?
Feltámadt a szél, Napsugár arcára fagyasztotta a könnyeit. A porból és mocsokból egy szellem hófehér alakja kavarodott elő, a ruhája szakadtan csapongott, lobogott mögötte, ahogy fölé magasodott.
– Oh, shit – lehelte Napsugár.
Felkapta a ouija táblát a gyűrűvel együtt, és rohanni kezdett.
– Ottokár! – Talán ő tudja, mit kell tenni! – Ottokár! – Felsikoltott, mikor a szellem a magasba rántotta, a platformcipője csúszkált a lábán.
– Mit kerestek a kastélyomban?! – süvöltötte a szellem. Napsugár szeme előtt megpördültek a kövek odalent.
– Úristen...
A romokon jéghideg léglöket futott végig, és a szellem hátrabucskázott, mikor Ottokár nekiütközött. Napsugár zuhanni kezdett.
– Elkaplak! Napsugár, várj, elkaplak... – Szabi elterült a földön, ahogy a lány ráesett, a szája telement porral. Ottokár az egyik romos falnak csapódott, az alakja vibrált a levegőben, mikor feltápászkodott.
Szabi eltátotta a száját.
– Szellembunyó lesz? Ezt fel kell vennem!
– Megőrültél, Szabika?! Meg kell állítanunk őket! – térdelt fel Napsugár.
– Egyáltalán mit keres itt ez a szellem? Neki le kéne ugrania valami bástyáról, de még nincs is napnyugta!
Napsugár összeszorította a szemét.
– Azt hiszem, megidéztem.
– Mégis miért tettél volna ilyet?! – Szabi lekapta a fejét, ahogy egy kő elrepült felettük. A szellemek küzdelmébe beleremegett a föld. A turisták némelyike fejvesztve menekült, mások a telefonjaikat kattogtatták.
– Elhiheted, nem őt próbáltam megidézni! – kiáltotta Napsugár. Egy szikla mögé rántotta Szabit, de a fiú még így is feltérdelt, úgy kamerázott. – Segítenünk kell Ottokárnak! – Napsugár az apja gyűrűjére szorított a zsebében; a szíve elvétett egy dobbanást.
A gyűrű nem volt nála.
– Napsugár, az nem...
Napsugár kapkodva feltérdelt Szabi mellé. A gyűrűje a porban hányódott, a szellemek által kavart szél fel-felkapta, megpörgette a levegőben.
– Valamit tennünk kell!
– Fogd! – Szabi Napsugár kezébe nyomta a kameráját. – Ne szalassz el egy percet sem! – Összekuporodott a szikla mögött, és előkapta a telefonját.
– Szabika, most nem érünk rá facebookozni!
A kastély szelleme felsikoltott, és Ottokár összegörnyedt, a kezét a fülére szorította. Szabi kamerájának lencséjén felszálló kavicsok pattantak; Napsugár az arca elé kapta a karját.
– Nem facebookozom, emergency ördögűzést keresek! – vágott vissza Szabi. – ...Ági átállította a státuszát kapcsolatbanra?
– Szabika!
– Jól van, na... – Szabi gondterhelten felnézett a telefonjából. – Honnan szerzünk purple stólát?
Ottokár körül felszállt a por, ahogy a földbe csapódott előttük.
– Távozzatok a kastélyomból! – üvöltötte a kísértet. A gyűrű arrébb gurult a földön, és Napsugár gondolkodás nélkül vetődött utána.
– Megőrültél?! – Szabi kikászálódott a szikla mögül. – Jól vagy, Ottokár?
Ottokár alakja megjelent, majd eltűnt, minden gesztusa darabokra morzsálódott a levegőben, de azért bólintott. Szabi a kamerájával a nyakában Napsugár után lendült.
– Ha ezért nem kapok minimum száz lájkot...
A szellem őrjöngve Napsugár felé suhant. Szabi mély levegővel a kísértet elé ugrott, a telefonját front-kamerára állította.
– Kérem, csak egy selfie-t! Nagy rajongója vagyok... – A szellem kitátotta a száját, hogy sikoltson, és Szabi leült a földre ijedtében. A levegőben jégszikrák pattantak, ahogy Ottokár magával rántotta a kísértetet.
Napsugár négykézláb kereste a gyűrűjét a földön.
– Hol van már...? Az előbb még itt volt... – A felszálló porban alig lehetett látni. – Hol van?!
A lemenő nap vörösre festette az ég alját, a megnyúló árnyékok szinte vérfoltoknak látszottak.
– Sebestyén! – zokogott fel a szellem. – Sebestyén!
Ottokár hátralépett, a kezét felemelte.
– Bocsásson meg, kisasszony, nem akartam felzaklatni... – A hangja szemcsésen szétoszlott a levegőben.
A kísértet nem figyelt rá. A mozdulatai lassultak, és a romok széle felé indult, mintha álomban járna, hosszú, fehér ruhája lobogott mögötte.
Napsugár még mindig a gyűrűjét kereste. A tagjai görcsbe rándultak, ahogy a szellem átsétált rajta, a lélegzete élesen, sípolva érkezett, és mozdulni akart, tenni valamit, de az izmait elzsibbasztotta a hideg.
A kísértet a romok szélére állt, a völgy fölé, a fátyla által felkavart porban megcsillant Napsugár gyűrűje. Szabi Ottokár kezébe nyomta a kameráját.
– Vedd fel az egészet!
Ottokár kezében megingott a kamera, már alig volt ereje tartani. Szabi a kísértet felé rohant, Napsugár reszketve felnézett rá a földről, mikor elhaladt mellette.
– Sebestyén... – motyogta a szellem könnyesen. – Sebestyén... Kérlek, bocsáss meg!
A szellem előrelépett, a fátyla suhogott mögötte, a gyűrűt felkapta a szél.
– Ne! – vetette utána magát Szabi. Az ékszert éppen csak sikerült a tenyerébe zárnia, mielőtt megbotlott, és lebucskázott a várfalról.
– Szabika! – ordította Napsugár. A szellem földöntúli sikolya végigsüvített a siroki vár romjain, de ezúttal egy valódi is csatlakozott hozzá.
Szabi kamerája a földre esett, ahogy Ottokárnak elfogyott az ereje.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)