Epic Szellemvadászat Szabival (NEM CLICKBAIT!!4!!4) írta: Odette

[Kritikák - 3]

+++ betűméret ---
<< >>


XII.

Amelyben Szabi él


– Fiatalember... Bocsánat, fiatalember!
Valaki megbökte a hasát, és Szabi összerándult. Fájt a lélegzés. Utoljára akkor fájt ennyire minden, mikor focival próbálkozott, és az általános izomláz tetejébe az első edzésén még úgy oldalba is rúgták egy focilabdával, hogy eltört a bordája. Nagyjából az volt az a pillanat, mikor rájött, hogy az egyetlen jó edző az Xboxa.
– Fiatalember... Fiatalember, jól van? – Most az arcát böködték, egy teniszlabda szőrei csiklandozták az orrát. A sár és az avar szaga áthatolhatatlan volt.
– Azt nem úgy kell, Gizi, hagyd... – Valaki megragadta a vállát, karmos ujjai a bőrébe vájtak, és megrázta. – Jól vagy, fiú?! Élsz még?!
– Márta! Megőrültél?! Mi van, hogyha eltört a gerince?
Szabi szerint nem tört el a gerince, de a fájdalom alapján nem merte biztosra mondani. Mindenesetre amint elengedték, úgy dőlt vissza az avarba, mintha csonttalan lett volna.
– Te, Gizi, szerintem ennek annyi.
Szabi nyelve duzzadtnak és száraznak érződött a szájában, mikor nyelni akart, a napfény elvakította. Fölötte két idős néni vitatkozott, az egyikük egy botot tartott a kezében, amelynek végére teniszlabdákat erősítettek, azzal böködte őt az előbb. Szabi inkább összeszorította a szemét.
Végre eszébe jutott Napsugár, a kísértet, a gyűrű, és ahogy zuhan, aztán már csak gurul, zötykölődik az egyenetlen talajon, a bőrét ágak és gallyak karmolják, míg egy fatörzs végre megállítja, és a gyűrű...
Szabi felült, és a nénik sikoltva hátrahőköltek, de ő nem törődött velük, feltúrta az avart maga körül, míg végre megtalálta: a gyűrű átmelegedve feküdt összezárt öklében, az ujjlenyomatai zsírosan díszítették. Szabi megkönnyebbülten kifújta a levegőt.
– Megmondtam, hogy még nem halt meg – húzta ki magát Gizi. Márta megvetően fújt.
Szabi azért elég közelinek érezte magát a halálhoz, most, hogy a minden porcikájában sajgó fájdalom újra helyet kapott a gondolatai között.
– Valami... turistaösvényen vagyunk? – krákogta.
– És még beszélni is tud! – hajolt le hozzá Márta gúnyosan. – Merről jöttél?
Szabi a lejtő felé intett, amerről legurult. Márta eltátotta a száját.
– És még élsz?
– Segíthetünk esetleg valamiben? – kérdezte Gizi.
– Ha el tetszenének temetni, azt megköszönném – nyögte Szabi. Már megszámolni sem tudta, hány különböző helyen sajgott, égett, csípett és lüktetett a teste.
– Nonszensz! – csapta össze a tenyerét Márta. – Húzd fel magad! – nyújtotta a kezét, és úgy felrántotta a földről, hogy Szabi majdnem újra elzuhant.
– A siroki vár felé megyünk a csoporttal, elkísérhetünk téged is – mondta Gizi. – De szólj nyugodtan, ha tehetünk érted még valamit.
– Nem, ez így... tökéletes lesz. – Szabi a nyakában lógó láncra tapintott, hogy megnézze, megvan-e még. – Pont ott van a családom. Köszönöm.

Márta és Gizi egy nagyobb turistacsoporttal érkeztek a bátonyterenyei idősek otthonából, és mikor meglátták Szabit, az idősek mindegyike a gyógyszeres táskájához kapott. Egy kidőlt fatörzsre ültették, és telenyomták ragtapaszokkal, nedves törlőkendőkkel és fájdalomcsillapítókkal, megmérték a vérnyomását, a lázát, a magasságát és a fejkörméretét, mielőtt továbbindultak. Szabi a nyomukban bicegett.
Az öregotthon legöregebb lakója megveregette a vállát, ahogy a botjára támaszkodva elhaladt mellette.
– Hát ezt nem hiszem el! – dőlt a térdére Szabi. A zúzódásait még a ruhájának anyaga is irritálta.
– Kér még egy fájdalomcsillapítót, fiatalember? – állt meg mellette Béla bá’, a túravezető.
– Az jól jönne – fújta ki a levegőt Szabi.
Béla bá’ turkálni kezdett a hátizsákjában, majd az egyik zsebből elővett egy cukorkásdobozt. Krákogott.
– Na, ez most mentolos cukorka, vagy gyógyszer?
Szabi elhűlve meredt rá.
– Csak viccelek! – vágta oldalba Béla bá’ barátságosan. Szabi szemébe könnyek szöktek a fájdalomtól. – Na, mennyit kérsz?
– Legyen kettő – nyögte Szabi. Vagy bármennyi, csak legyen képes legalább az öregekkel lépést tartani.
Csak akkor jött rá, hogy hibát követett el, mikor a lábai zselévé olvadtak.

*

Ottokár az erdő közepén tért magához, körülötte halkan susogtak a fák lombjai, a levelek között aranyló napfény szikrázott át, és madarak énekeltek az ágakon. Szabi éppen a sliccét húzta fel egy bükk mellett.
Ottokár rég halott szíve kihagyott egy dobbanást.
– Hát te élsz! – Szabi meglepetten kiáltott fel, mikor a magasba kapta, és megpörgette. – Hát mégsem haltál meg!
– Ottokár? Ottokár, ne állj meg, pörgess még! – tárta szét a karját Szabi, és nevetett. A szavait összemosta, és megingott, mikor Ottokár végül letette, a mosolyában volt valami csálé.
Ottokár összeráncolta a homlokát.
– Tudod, mikor így felemelsz, olyan, mintha megérintenél – vigyorodott el Szabi. Ottokár hátrahőkölt; biztos volt benne, hogy ha nem lett volna kétszáz éve halott, most a gerincén bizsergett volna végig a forróság. Az ördögbe is, még így is érezte a fantom-hőt, az emlékei zsongtak a fejében. Hogy elterelje a figyelmét, félrefújt egy nagy kupac rothadó levelet, és egy gallyal a földbe karcolta:
NAPSUGÁR?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Szabi. – Most megyünk vissza hozzá, én meg az öregek. Tök rendesek voltak különben, adtak fájdalomcsillapítót, meg ragtapaszt, meg mindenfélét, és most semmim sem fáj! – tárta szét a karját. – Csak kicsit szédülök, de az már semmi. Tényleg, mi történt a kamerámmal?
VALÓSZÍNŰLEG A VÁRBAN VAN, NAPSUGÁRRAL.
– Akkor indulás! – intett Szabi, és Ottokár félrerántotta, még mielőtt nekiszaladt volna egy alacsony ágnak. – Köszönöm...
Ottokár nevetése végigsuhant az erdőn. Mit fog ehhez szólni Napsugár?

*

– Mi olyan felfoghatatlan abban a kérésben, hogy adjanak egy autót?! – Napsugár levágta a jogosítványát a siroki vár recepciójának pultjára. – Egész éjszaka kint voltam, kerestem, nem találtam semmit, és lehet, hogy autóval jobban megtalálnám, de maguk csak akadályoznak!
– Kisasszony, már így is kiküldtünk öt embert – próbálta nyugtatni a vadőr. – Ők jobban ismerik az erdőt, kutyáik is vannak, kérem, csak bízza rájuk a munkát!
Napsugár az arcába sikoltott tehetetlenségében, ahogy az anyja önsegítő könyveiben állt. („6. Néha, amire szükséged van, az csak egy jó üvöltés. Kiabáld ki magadból a frusztrációdat.”) A nő hátrahőkölt.
– Legyen szíves elhagyni az épületet! – igazgatta meg az egyenruháját. – Majd értesítjük.
Napsugár őrjöngve kiviharzott a recepcióról. Felkapott egy lándzsát az egyik hagyományőrző csoport standja mellől, és elhajította, a fegyver rezegve állt bele az egyik rom falába.

– Szóval így kerültem ide – magyarázta, ide-oda járkálva az egyik nyaraló kurátor irodájában, amit a várnapok idejére a rendbontók őrzésére neveztek ki, amíg a rendőrök megérkeznek a városból.
– Hát akkor adj’ isten! – intett a sarokban ülő részeg hajléktalan, és húzott egyet a flaskájából. – Egészségére!
– Minden az én hibám – guggolt le a földre Napsugár. Átkarolta a térdét. – Előbb apa, most meg Szabika... Miért hozok bajt azokra, akiket szeretek?
– Ugyan, biztos nem magácska volt. – A hajléktalan csuklott egyet. – Vagy ha igen... Nem szeretne nekem is bajt okozni? – paskolta meg a térdét.
– Ha ezt még egyszer megpróbálja, egyenként töröm ki mind a tíz ujját. Adjon egy kortyot! – kapta ki a férfi kezéből az üveget Napsugár.
A telefonja megrezzent a zsebében.

bestofszabiv (@kingoftheworld) . 2 seconds ago
im ded lol

– Életben van? – meredt a képernyőre Napsugár. A telefon megcsörrent, az anyja nevét jelezve. – Megölöm!
Mély lélegzettel felvette a telefont.
– Napsugár! – süvöltötte az anyja. – Mit jelent az, hogy im ded lol?! Ez valami latin?! Szabika nem szokott latinul kiírni! Ha valami baja esett, vagy csak ellopták a telefonját, Ákos kitekeri a nyakad, ha én nem teszem meg előbb!
Napsugár kételkedett benne, hogy Áki bácsit két ENSZ meeting között érdekelné, mi van a fiával ebben az isten háta mögötti porfészekben, de nem mondta ki.
– Minden rendben, anyuci. – Igyekezett mosolyt erőltetni az arcára. – Most már minden a legnagyobb rendben.
– Anyuci?! Csak akkor hívsz anyucinak, ha akarsz valamit, vagy hazudsz nekem!
– Faszom.
– Ne káromkodj a telefonba!
– Napsugár!
Napsugár felkapta a fejét. Ez nem a telefonból jött.
– Jézusom. Szellemek?
– Miféle szellemek?! Napsugár, mi folyik ott?!
Az irodában olyan meleg volt, hogy Napsugár homlokán kiütköztek az izzadtságcseppek, a bukóra nyitott ablakon keresztül pedig behallatszott a turisták nyüzsgése. Valaki újra kiáltott.
– Napsugár!
Odakint Szabi kóválygott, a maga húsvér, idegesítő valójában, és Napsugár kezéből majdnem kicsúszott a telefon.
– Most le kell tennem – hadarta. – Minden a legnagyobb rendben, szeretlek, puszi! – A tenyerét az ablak üvegének támasztotta. – Szabika!
Szabi megingott álltában, és csak egy jéghideg légfuvallaton múlt, hogy nem dőlt el oldalra, mint valami egyensúlyát vesztett bábu. Valami nem stimmelt.
– Napsugár! – kiáltotta el magát Szabi újra, a tenyeréből tölcsért formálva.
– Ne üvölts, Szabika, itt vagyok!
Szabi végre észrevette, és a szemében felismerés villant, ahogy arrafelé vette az irányt, az arcát az ablaküvegnek nyomta.
– Napsugár? Mit keresel odabent? – kérdezte orrhangon.
– Azt most inkább hagyjuk. Szabika, te jól vagy?
Szabi nem nézett ki jól: az arcát zúzódások és vágások borították, de ennek ellenére elvigyorodott.
– Nagyon. Kaptam egy csomó fájdalomcsillapítót, és most nem fáj semmim, ha megütnél, most azt sem érezném, nagyon klassz! – Miközben beszélt, oldalirányban dőlni kezdett, és egy légfuvallat visszalökte egyenesbe. Napsugár az íróasztalra csapta a ouija táblát.
– Ottokár!
– I-T-T V-A-G-Y-O-K.
– Hála istennek. Kik drogozták be?
Szabi álmodozva figyelte az ablaküvegre ragadt maszatokat, és időnként a körmével megkapirgálta némelyiket.
– N-Y-U-G-D-Í-J-A-S-O-K.
– Most viccelsz.
– E-G-Y-Á-L-T-A-L-Á-N N-E-M. T-A-L-Á-L-K-O-Z-O-T-T E-G-Y N-Y-U-G-D-Í-J-A-S K-I-R-Á-N-D-U-L-Ó-C-S-O-P-O-R-T-T-A-L, A-K-I-K A-D-T-A-K N-E-K-I A S-A-J-Á-T G-Y-Ó-G-Y-S-Z-E-R-E-I-K-B-Ő-L.
Napsugár eltakarta a szemét.
– K-É-T I-D-Ő-S A-S-S-Z-O-N-Y M-É-G A-Z-T I-S M-E-G-Í-G-É-R-T-E N-E-K-I, H-O-G-Y M-E-G-T-A-N-Í-T-J-A K-Ö-T-N-I, E-G-Y Ú-R P-E-D-I-G A-Z U-N-O-K-Á-J-Á-N-A-K H-I-S-Z-I, É-S F-O-L-Y-T-O-N J-Ó-Z-S-I-N-A-K H-Í-V-J-A. R-O-P-P-A-N-T-M-Ó-D S-Z-Ó-R-A-K-O-Z-T-A-T-Ó.
– Ha ezt szórakoztatónak találod, akkor túl sok időt töltöttél vele! – csattant fel Napsugár. Szabi az orrát próbálta elérni a nyelvével, és mikor Napsugár felé intett, megtorpant.
– A-Z M-E-G-L-E-H-E-T – betűzte Ottokár. Szabi az ablaküvegre felkenődve figyelte a fejjel lefelé fekvő táblát.
– Te, Napsugár... Szerintem én elfelejtettem olvasni – emelte fel a fejét elhűlve.
Napsugár úgy érezte, ha nem választaná el őket egy ablaküveg, most megfojtaná. Kifújta a levegőt.
– Legalább az egyikőtök viszonylag normális. Ottokár, te vigyázz Szabira, mielőtt megöli magát! Maradjatok a közelben! Amint kijutok innen, találkozunk.
A pöcök az igenre rebbent. Napsugár elcsomagolta a táblát, és a vállára dobta a hátizsákját. Körbenézett.
Megszökhetett volna az ablakon keresztül, de odakint emberek jártak, hagyományőrző csoportok, kurátorok, turisták, és Napsugár nem kockáztathatta, hogy észrevegyék. Viszont ha egy szellőzőnyílást használ, senki sem fogja meglátni.
– Viszontlátásra – intett a hajléktalannak. – Én kitörök innen. Egyáltalán nem örülök, hogy megismerhettem.
– Adj’ isten! – emelte meg a flaskáját a hajléktalan.
Napsugár egy széket lökött a fal mellé, a svájci bicskáján előpattintotta a csavarhúzót, és nekilátott, hogy lecsavarozza a szellőzőrácsot.
Eközben Szabi a földre csúszott, a lábait kinyújtva szétvetette. Ottokár fölötte lebegett.
– Most mit csinál? – kérdezte Szabi. Ottokár egy bottal a porba karcolta:
A falat rugdossa, és őrjöng, mert nem sikerült még leszednie a szellőző rácsot. Várj, most elkezdte a cipőjével dobálni...
– Éhes vagyok – jegyezte meg Szabi. Ottokár idegesen lebbent ide-oda. – Együnk valamit! – tápászkodott fel Szabi imbolyogva.
Napsugár azt mondta, maradjunk itt.
– Ottokár. – Szabi fókuszálatlanul meredt rá, és elmosolyodott, a legszebb, legragyogóbb mosolyával, amit Ottokár valaha is látott tőle. – Nem hallak, mert elfelejtettem olvasni, úgyhogy most enni fogok.
– Mi? – motyogta Ottokár maga elé, és egy pillanatra úgy érezte, megfullad, de aztán rájött, hogy ő tulajdonképpen kétszáz éve halott, és egyáltalán nincs szüksége levegőre, ami valahogy még sokkal rosszabbá tett mindent. Szabi addigra már elvegyült a turisták tömegében, és ő riadtan utánairamodott.

*

Napsugárnak végre sikerült lefeszegetnie a szellőzőrácsot, és most izzadva mászott a forró csőben, a tenyerét égette a fém.
– Nekem is ki kéne írni, hogy im ded lol – zihálta. – Vagy Szabika lesz nemsokára for real ded lol, mikor kitekerem a nyakát. – A telefonja megrezzent a zsebében. – Istenem, miért büntetsz?! ...Oké, tudom, azért, mert rossz ember vagyok, de ez mégiscsak túlzás! Halló?
– Napsugár! – süvöltötte az anyja. – Három sms-t hagytam, hogy Szabika hívjon fel, de nem hívott! Ott van veled?
– Nem, öö... a mosdóban van! – vágta rá Napsugár.
– Mióta? Egy órája kerestem...
– Öt perce, mindjárt... mindjárt itt lesz... – Napsugár fejében cikáztak a gondolatok. Nem mondhatja, hogy Szabi rosszul van, mert lecseszik, nem mondhatja, hogy nincs vele, mert lecseszik, de nem mondhatja azt sem, hogy vele van, mert ez nem volt igaz. Döntött. – Ó, nézd, pont most jött vissza! Szabika, hívd már fel anyámat, halálra keres! – A hangja végigvisszhangzott a fémcsövön. Összeszorította a szemét, a kezével eltakarta a száját. – Oké, mindjár’! – mélyítette el a hangját. Mégis hogy beszél Szabika? – Csak még levideózom ezt az izét a... kamerámmal!
– Ha már ott van, ide is adhatnád – jegyezte meg az anyja.
– Szabika, beszéljél anyámmal, légy szíves! De, Szabika... Nem lehetsz ekkora gyökér! Szabika! ...Elszaladt – jelentette be Napsugár. – Látott valamit, amit levideózhat, és elszaladt.
– Hát fuss utána, Napsugár, mire vársz, nem hagyhatod egyedül!
– Oké, akkor rohanok! – Napsugár megkönnyebbülten letette a telefont. A hátán vékony patakokban csorgott végig az izzadtság, ahogy továbbmászott.

*

Szabi éppen egy grillcsirkét vett, és az egész pénztárcáját az árus kezébe nyomta, mikor Ottokár elrántotta. Visszavette a pénztárcát is.
Napsugár azt mondta, maradjunk ott! – karcolta a porba.
– Miért? – csúszott le a földre Szabi.
Áhá, szóval tudsz olvasni!
– Mélyen meg vagyok sértve, hogy valaha azt feltételezted, hogy nem tudok – szívott egyet az orrán Szabi, miközben imbolyogva majszolt egy csirkeszárnyat. Ottokár hátrabukfencezett párat, hogy kiűzze a különös, levegőtlen érzést a tagjaiból. Szabi száján csillogott a zsír, a hajába faágak akadtak, és élőnek tűnt, olyan élőnek, amilyennek Ottokár utoljára kétszáz éve érezte magát. Egy katasztrófa volt; egy gyönyörű katasztrófa – gondolta Ottokár, és megrázta a fejét, mintha ezzel kirázhatná a gondolatot a fejéből.
Szabi elhajított egy csirkecsontot.
A szemetelés rossz illemtudást feltételez – jegyezte meg Ottokár. Szabinak kellett pár perc, míg feldolgozta a mondatot, és mire rájött, hogy tulajdonképpen szemrehányást tettek neki, Ottokár már felkapott egy földön heverő műanyagzacskót, és az orra elé tartotta.
Szabi összeakadó szemmel meredt rá.
– Menj kicsit távolabb! – intett. – Még egy kicsit! Ott jó.
Elhajította a csirkecsontot, és Ottokár utánavetődött, a csont zörögve landolt a zacskóban. Szabi széttárta a karját.
– Na, én vagyok az a Lebroy James, vagy nem én vagyok? – vigyorodott el.
A leghalványabb fogalmam sincs, ki az a Lebroy James.
– Az a Lebanon James, vagy kicsoda, az kosárlabdázik, és állítólag nagyon jó – magyarázta Szabi két falat között.
Az előbb még Lebroy Jamesnek hívták...
– Nem tudom, nem nézek kosárlabdát – vonta meg a vállát Szabi. – Ottokár, megy!
Ottokárnak ideje sem volt válaszolni, máris egy újabb csirkecsont repült felé, majd zörögve landolt a zacskóban.

*

Napsugár alól kiszaladt a fémcső. Ordítva próbált megkapaszkodni valamiben, bármiben, a tenyeréről lejött a bőr, ahogy a cső két oldalának támaszkodott, a döndülés, amivel a térdét a fémnek csapta, végigdübörgött a falak között. Úgy torpant meg a csőben, mint egy ember formájú dugó. A telefonja megcsörrent a zsebében.
– Nem... – Napsugár úgy érezte, még egy perc, és elsírja magát. A vállát a falnak vetette, összeszorította a fogát, mikor a forró fém a bőréhez ért, a lábát feljebb emelte, és felvette a telefont. – Halló?
– Napsugár? – szólt bele az anyja. – Ott van Szabika?
– Nem. Lelöktem egy szikláról.
– Micsoda?!
– Csak vicceltem, anya, nyugi, csak vicceltem! Itt van... mellettem... – nyögte Napsugár. A lába csúszott.
– Akkor adjad, légy szíves. Nem létezik, hogy egy kamaszfiú, aki egész nap a mobilján lóg, ennyire elérhetetlen legyen.
– Várj... Anya, mondd újra... – Napsugár interferenciát utánozva a torkát köszörülte –, nem hallak, anya... azt hiszem... hiszem... vonal... szakad... – Letette.
Fél kézzel próbálta visszaügyeskedni a mobilját a zsebébe, a cipője talpa csikorogva csúszott a fémen. A márkaboltban azt ígérték, megtartja magát bármilyen felületen, vagy legalábbis nagyon úgy nézett ki, mikor Napsugár négyhavi fizetéséből megvette magának ezt a bakancsot, ám most meglepően rossz szolgálatot tett. Ráadásul már a garancia is lejárt.
Napsugár felnyúlt, hogy elérje a cső szélét, és felhúzza magát, de kibillent az egyensúlyából; felsikoltott, mikor zuhanni kezdett. Ahogy landolt, a cső döngve beszakadt alatta.

*

Azt nem arra kell... Csak tekerd meg egy kicsit! Nem arra, a másik balra!
Ottokár nem tudott olyan gyorsan írni, mint amilyen gyorsan Szabi elrontotta a dolgokat.
– Magic touch! – kiáltotta Szabi, és belerúgott az emlékérme automatába. Az automata nem mozdult. – Pedig a tévében mindig működik... – Úgy nézett Ottokár irányába, mint a kisgyerekek, mikor leejtik a nemrég vett fagyijukat. – Én csak egy pénzizét akarok, Ottokár, olyan nagy bűn az? Miért haragszik rám az automata?
Naivitás lenne azt feltételezni, hogy a tárgyaknak érzéseik és ellenérzéseik lehetnek irányodban.
– Ottokár, magyarul legyél szíves! – húzta ki magát Szabi, és imbolyogva nekizuhant az automatának, megkapaszkodott benne, mintha csak véletlen lett volna.
A tárgyak nem utálhatnak, Szabika.
– Ó. Akkor... csinálok vele egy szelfit, hátha akkor majd nem utál.
De most mondtam, hogy... Mindegy.
Szabi lefotózta magát az automata mellett, majd Ottokár felé nyújtotta a telefonját.
– Te is csinálj rólam egy képet! Várj, pózolok... Várjál... – Szabi lefeküdt a földre, elnyúlt az automata előtt, mintha egy reneszánsz festmény lett volna. – Na, Ottokár, hogy tudsz fotózni, hogyha így rázkódik a telefonom? – könyökölt fel szemrehányóan.
Úgy nézel ki, mint a Vénusz tükörrel.
– Ó, ez kedves – pislogott Szabi. – Szerinted szép vagyok?
Ottokár majdnem elejtette a telefont nevettében. Szabi összerezzent, mikor a mellettük lévő épületből döndülés hallatszott, és pár perc múlva Napsugár rontott ki az ajtón, gipszkartontól porosan, a nyomában dühös biztonsági őrökkel.
– Szabika, fuss!
– Oké – tápászkodott fel Szabi, és Napsugár felé kocogott. – De miért? – Választ már nem kapott, mert Napsugár elrántotta, a csuklójánál fogva vonszolta maga után. Ottokár elhajította a botot, amivel eddig írt, és utánuk lendült. Megtorpant. Szabi még mindig nem szerezte meg a „pénzizéjét”.
Napsugár a turistákat kerülgetve rohant, Szabi pedig a nyelvét oldalra lógatva húzatta magát.
– Nincs elég menetszél – állapította meg csalódottan.
Végre kiértek a várból, és bevetették magukat az erdőbe, gallyak és gyökerek között botladoztak. Szabi ámulva döntötte hátra a fejét, vigyorogva figyelte a fák koronáján átragyogó alkonyi fényt.
– Erre már voltam...
– Persze, hogy voltunk, Szabika, erre van a parkoló... Jesszus! – Napsugár egy fa mögé rántotta Szabit, ott várták meg, hogy az egyik biztonsági őr elrohanjon mellettük. A távolban már látszottak az autók.
– Ott van Gizi meg Márti! – jelentette ki lelkesen Szabi, ahogy újra rohanni kezdtek, és egyre közelebb értek a parkolóhoz, így végre Napsugár is megpillantotta a nyugdíjasok csoportját, akik éppen felszállásra készültek egy fehér minibuszba. Napsugár megszaporázta a lépteit.
Mikor zihálva, botladozva áttörték a fák vonalát, a nyugdíjasok döbbenten hátrahőköltek.
– Józsi! – kiáltotta aztán egy férfi, akit Napsugár még soha életében nem látott. – Megismersz?
– Papa! – ugrott a nyakába Szabi, mintha már ezer éve ismernék egymást. A férfi megpaskolta az arcát.
– Ott vannak! – Napsugár felkapta a fejét. A fák között, a lejtőn biztonsági őrök szaladtak, és már majdnem elérték őket, mikor a buszsofőr becsapta az ajtót. Napsugár már az idős nénik parfümfelhőjébe borulva feszengett a leghátsó ülésen, mellette Szabi éppen kötni tanult, a nyelvét is kidugta, ahogy koncentrált. A busz megindult.
Napsugár kedvesen integetett a biztonsági őröknek, és Szabi kacsintott, pillanatnyi mozgáskoordináció híján mindkét szemével. Ahogy észrevette a tükörképét az ablakban, a szíve megzuhant.
– Ottokár! – kiáltotta. – Nem hagyhatjuk itt Ottokárt, vissza kell mennünk érte!
A busz zökkenve megtorpant, az utasok előredőltek a lendülettől, Szabi lebucskázott az ülésről, a lába az égnek meredt. A sofőr káromkodott. Egy rendőrautó hajtott be mellettük a parkolóba, azok, akiket miattuk hívtak ki, és Napsugár lejjebb csúszott, az arcát eltakarta, de Szabit ez nem is érdekelte, újra felpattant, az orrát az ablaküvegnek nyomta.
– Nem hagyhatjuk itt Ottokárt! Vissza kell mennünk Ottokárért, álljunk meg, nem hagyhatjuk itt!
Egy jéghideg légfuvallat meglebbentette a pólóját, és ő megfordult, kapkodva kereste Ottokárt az ülések között. Egy pénzérme hullott az ölébe, kilapított emlékpénz. Napsugár kihajtotta a ouija táblát.
– M-E-G-S-Z-E-R-E-L-T-E-M A-Z A-U-T-O-M-A-T-Á-T – betűzte Ottokár.
Szabi gondolkodás nélkül felpattant; utánanyúlt, hogy megölelje, a karján felfutott a libabőr, ahogy átzuhant rajta. Megköszörülte a torkát.
– Köszönöm – vigyorodott el, olyan szélesen, hogy az arcizmai belesajdultak. – Tényleg, én... Köszönöm.
Megindultak, és ő visszazuhant az ülésére; a bátorterenyei öregotthon busza végre kigördült a parkolóból.
Már egy félórája mentek, mire Napsugár végre leszervezett mindent, és már csak ült, figyelte a tájat elsuhanni mellettük, az izmaiban lassan oldódott az adrenalin. A szemét elfutották a könnyek.
Az apja gyűrűje elveszett, Szabika is majdnem elveszett, most már sokadszorra, az anyja valószínűleg ordítani fog vele, mikor újra felhívja, mindene fájt, és ahogy ez az egész rázuhant, feltört belőle a zokogás.
– Minden rendben van, Napsudár kisasszony? – kérdezte a bácsi az előtte lévő ülésről.
– Az Napsugár – szipogta a lány. A pöcök tétován megmozdult a ouija táblán, de megtorpant, mikor Szabi lehuppant Napsugár mellé.
– Nézd, mim van!
– Ne most, Szabika – törölte meg a szemét Napsugár, és kibámult az ablakon. Szabi elkapta a kezét, a középső ujjára húzta a gyűrűt, amit egészen addig a zsebében őrizgetett. Napsugár eltátotta a száját.
– Nem tudom, hova kell rakni, és majdnem elfelejtettem odaadni, de nézd, mim van – vigyorgott rá Szabi. Pislogni sem volt ideje, mielőtt Napsugár magához rántotta, és átölelte, Szabi álla a lány vállának passzírozódott. – Tudod, mind szerettük Jani bá’-t – suttogta a kardigánjába. – Ő volt a legjobb nagybácsi az egész világon, mindig megmutogatta a napórát, meg engedte, hogy használjam a szintetizátorát, és azt mondta, büszke rám, és hogy még nagy ember leszek, és megjegyezte, mikor nyelvvizsgázom, és megkérdezte, hogy ment, és... – Mély levegőt vett. – Szerettem őt, és sajnálom, ami történt. És tudom, hogy te mindent elcipelsz, meg minden, de ezt nem kell, jó?
Napsugár arcán némán folytak végig a könnyek, a hangja rekedt volt, mikor megszólalt.
– Olyan irigy voltam rád, Szabika... Mindig, annyira irigy. Bármit megkaptál, amit akartál, csak megemlítetted, dolgoznod sem kellett érte, és én... a fejéhez vágtam, hogy nem szeret, mielőtt elment, mert soha nem vette meg nekem a legújabb Iphone-t, és mindig nyaggatott a kutya miatt, és aztán... – A hangja elcsuklott. – És most annyival több vagyok, mint akkor voltam, dolgozom, lakásom van, vért adok, hogy legalább valami hasznom legyen ebben az életben, és ő még csak nem is látja!
– Zsófi néni azt mondja, a szeretteink figyelnek minket a túlvilágról – motyogta Szabi félálomban. – Szóval apád tuti látja, mennyire király vagy.
– Tuti – mosolyodott el Napsugár, és szívott egyet az orrán. Szabikával fölösleges lett volna teológiai vitába bonyolódni. – Aztán nem összenyálazni a pulcsimat!
– Szerinted a nekrofília minden esetben rossz? – mormolta Szabi.
– Nekrofília, mi a...? – Napsugár tekintete a ouija táblára esett. – Szabika, az spektrofília – súgta mosolyogva. Szabi válaszul csöndesen belehorkolt a pulcsijába, és Napsugár hátradőlt, a tájat figyelte elsuhanni az ablakból, és arra gondolt, mikor Szabika még Napsudárnak hívta, mert nem tudta kiejteni a nevét rendesen, az apja élt, és minden rendben volt. A távolban aláereszkedett a nap, és a bátorterenyei idősek otthonának autóbusza csöndesen futott bele az éjszakába.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)