Homonculusszal az élet írta: Andro

[Kritikák - 2]

+++ betűméret ---
<< >>


Envy csak ült Ed ágya mellett, és meredten nézte a még mindig eszméletlen fiút. Nem tudta, mit kéne tennie, hogy az apró termetű Acél alkimista végre magához térjen, kinyissa a szemét és ránézzen. A homonculus nem tehetett mást, mint hogy ott ült, fogta a fiú kezét és megpróbált nem arra gondolni, hogy Ed meghalhat. Ha meghal, az az ő hibája lesz, hiszen ő juttatta ilyen állapotba, ő volt az, aki eszét vesztve, a másikra nem figyelve majdnem megölte. Senki mást nem okolhatott érte, csakis saját magát. Már két nap telt el, az orvos szerint pedig Ed előbb-utóbb magához fog térni, de Envy nem volt ennyire bizakodó. Eddig fogalma sem volt róla, mekkora ereje van valójában, hogy milyen kegyetlen és erőszakos is tud lenni. Most pedig megfizetett érte, így csak várhatott és reménykedhetett benne, hogy ha Ed egyszer magához tér, nem fogja őt gyűlölni, nem fogja eldobni, vagy nem fog tőle halálra rémülni. A homonculus mindhármat megértette volna, elvégre valóban szörnyeteg volt, egy szívtelen, kegyetlen lény, amelynek nem is itt lenne a helye az emberek között.
Adam Dunhurst és emberei távol tartották magukat tőle, csak Emily nézett be hozzá néhányszor. Envy a maga módján kezdte megkedvelni a nőt, aki az elmúlt pár napban tartotta benne a lelket. Nem omolhatott össze, főleg Ed miatt nem. Nem érdemelte meg, hogy összeomoljon, ezt ő is tudta. Az ő hibája minden, ő tehet róla, nincs hát joga arra, hogy szomorú legyen. Óvatosan megsimogatta Ed arcát, hátha a szőke végre megmoccan, de semmi.
– Ed… kérlek… térj magadhoz… – suttogta Envy, mint már annyiszor az elmúlt két nap során. – Szükségem van rád… Ed! Könyörgöm… Sajnálom, hogy… hogy ezt tettem. Én nem akartam… tényleg… én…
Halk kopogás szakította félbe, majd nyílt az ajtó, és Emily lépett be rajta egy törülközővel és egy váltás ruhával a kezében. Envy gyorsan, lopva megtörölte a szemét és akkor döbbent rá, hogy majdnem elsírta magát. A nő egy szót sem szólt, csak csendesen odalépett a homonculushoz, majd felé nyújtotta a kezében tartott holmikat.
– Menj, zuhanyozz le! – mondta kedves hangon, mire Envy döbbenten nézett rá. – Talán jobban leszel tőle, és egyébként sem tesz jót, ha folyton itt ücsörögsz. Ideje, hogy kissé kitisztítsd a fejed.
– Nem akarom magára hagyni – suttogta halkan Envy. – Mi van, ha… ha közben történik vele valami, amíg nem vagyok itt?
– Tudod mit? Én itt maradok, amíg te lezuhanyozol – ajánlotta fel Emily. – Ne félj, nem lesz semmi baj, biztos vagyok benne, hogy Ed hamarosan magához tér.
Envy meghányta-vetette magában a dolgot, aztán úgy döntött, hogy Emilynek igaza van. Hiszen azzal, hogy csak itt ül, nem segít Ednek, ráadásul a végén megint be fog golyózni, annak pedig nem lenne jó vége. Ha nem csinál semmit, abba bele fog őrülni, így végül bólintott, majd átvette a ruhákat és a törülközőt a nőtől és elhagyta a szobát. Valami azt súgta neki, hogy Emily Cameron nem hazudik neki, megbízhat benne, hiszen végig segített neki. Ráadásul mind ő, mind az egysége tagjai megtartották a titkát, amiért módfelett hálás volt. Azonban az nem tetszett neki, hogy ez az altábornok fel akarta őt használni, de jelenleg nem ért rá vele foglalkozni. Viszont, ha róla tudott, akkor mi van Eddel? Vajon Ed ment el hozzá, vagy a férfi másképp szerzett tudomást az ő létezéséről? Ezeket nem kérdezte meg, mert nem tartotta eddig fontosnak, de ahogy most jobban belegondolt, furcsának tartotta, hogy a katonák elég hamar rájuk bukkantak. Mintha tudták volna, hol keressék őket. Envy nagyot fújt, majd úgy döntött, elhalasztja a kérdéseket a zuhany végéig. Emilynek igaza volt, meg kellett nyugodnia, ki kellett tisztítania a fejét.

A fürdőbe lépve, üresen találta azt. Ezt hála égnek nem a betegek használták, hanem az orvosok és nővérek, de Envynek megengedték, hogy ő is megtisztálkodhasson benne. A homonculus egy kis polcra helyezte a ruhákat, a törülközőt szépen felakasztotta, majd kibújt azokból, amik rajta voltak. Nem azokat viselte, amiket még Ed adott neki, hiszen azok véresek voltak, Emily pedig felajánlotta, hogy hazaviszi kimosni őket. A mostani összeállítása egy rövid ujjú, fekete ingből és egy hosszú, kék farmerből állt, amik egészen jól álltak neki. Szépen összehajtogatta őket, majd a tiszta ruhák mellé helyezte a kis halmot, aztán belépett a zuhanykabinba. Megnyitotta a vizet, amely először jéghideg volt, csak aztán kezdett felmelegedni. Envyt nem zavarta a hideg, érzékelte ugyan, de nem fázott és melege sem volt soha. Nem tudta, hogy minden homonculus ilyen-e, vagy az a rohadék csak őt alkotta meg ilyenné. Igaz, más homonculusszal még sosem találkozott életében.
Gondosan zuhanyzott, mindenhol megmosta magát és érezte, hogy kezd lenyugodni, a feje kezdett kitisztulni. Emilynek igaza volt, tényleg ráfért egy zuhany, mert igaz, ami igaz, kezdett már bűzleni is, holott mindig figyelt a tisztaságra. Bár négyszáz évig egyedül élt, de a személyes higiéniára mindig odafigyelt. Ezúttal azonban Ed miatt elhanyagolta a dolgot. A gondolatok kavarogtak a fejében. Vajon mi lesz, ha Ed felébred? Vajon hogy fog ránézni? Vajon mit fog mondani? Vajon akarja még őt, vagy el fogja dobni, ahogy Hohenheim tette? Nem csoda, hogy ő is megszabadult tőle, hiszen csak gondot okoz mindenkinek.
– De mégis utánam jöttél, Mütyürke – suttogta halkan a homonculus, csak úgy önmagának. – Ennyire fontos vagyok neked?
Persze nem kapott választ, nem is kaphatott, ha egyszer az, akinek a kérdést címezte nem volt mellette, hanem eszméletlen állapotban feküdt egy kórházi ágyon. Envy megrázta a fejét, és igyekezett teljesen lenyugodni. A meleg víz kellemesen ellazította, kissé el is zsibbasztotta a testét, rajta pedig furcsa, ólmos álmosság vett erőt. Megpaskolta az arcát, majd elzárta a vizet, és kilépett a zuhanykabinból. Előbb gondosan megtörölte a haját, hogy a víz ne folyjon mindenfelé, a teste csak azután következett. Arra gondolt, talán Edet is meg kéne mosdatni, és ez újabb ötletet adott neki. Gyorsan befejezte a törülközést, aztán felvette az odakészített sötétszürke, rövid ujjú pólót és hosszú, fekete nadrágot, majd a koszos ruhákkal és a törülközővel visszament a szobába.

Emily még ott volt, a széken ült Ed ágya mellett, ahogy ígérte. Mikor megpillantotta a homonculust, felnézett és megnyugodva látta, hogy Envy kifejezetten jobban néz ki, mint mielőtt kiment. A homonculus a vizes törülközőt gondosan a radiátorra terítette, majd a nő felé nyújtotta a ruhákat.
– Köszönöm! – mondta, és meglepődött rajta, milyen könnyedén mond köszönetet bárkinek. – A ruhák pont jók. Mit gondolsz, nem kéne a Mitugrászt is megfürdetni?
– Kit? – kérdezte Emily, mire Envy az ágyban fekvő, apró alak felé intett a fejével. – Ja, hogy Edwardot! – A nő akaratlanul is halkan felkuncogott. – Te mindig ilyen becenevekkel illeted az Acél alkimistát?
– Már megszokta – vont vállat a homonculus, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. – Nos, mi a válasz?
– Miért is ne? Hozok lavór vizet és egy szivacsot, rendben? – állt fel a nő, majd a karjában a ruhákkal kiment.
Csak miután becsukódott az ajtó jutott eszébe, hogy rá sem kérdezett az altábornokra. De most már úgy volt vele, hogy vár, amíg a nő visszatér. Most túl sok minden volt a fejében ismét, hogy visszatért Ed mellé. Leült a székre, majd lágyan végigsimított az Acél alkimista homlokán. Ed olyan békés volt, mintha a világ minden súlya leomlott volna a válláról. De ugyanakkor roppant törékenynek, és sérülékenynek is tűnt. Envy elvileg nem is létező szívébe belehasított a rettegéssel vegyes fájdalom, hogy mi lesz, ha az orvos tévedett és az ő kis Minimanója soha többé nem tér magához. Azt soha, de soha nem tudná megbocsátani magának.
Hirtelen futó lépteket hallott, majd Emily esett be az ajtón, aki úgy nézett ki, mint akit kergetnek. Envy azonmód felpattant a helyéről és döbbenten meredt a nőre.
– Itt van Archer altábornok – mondta zilálva Emily. – Gyorsan… bújj el, nehogy… nehogy meglásson nekem!
– Van annál jobb megoldás is – jegyezte meg Envy, majd Emily legnagyobb döbbenetére a homonculus mérete csökkenni kezdett, mígnem felvette egy fekete színű, lila szemű házi macska alakját. – Alakváltó vagyok, ez a képességem. És így legalább megtudhatom, mit akar velem a ti drága altábornokotok. Egy macska nem túl feltűnő, mondhatod, hogy a tiéd vagyok és behoztál, mert a cicák jót tesznek a betegeknek. A dorombolás ugyanis nyugtató hatással van mindenkire.
– Ez remek ötlet – bólintott a nő, akinek eltartott pár másodpercig, míg felfogta a dolgot. – De meg ne szólalj!
– Nem vagyok ostoba – fújt önérzetesen a homonculus, miközben felugrott az ágyra, majd elhelyezkedett Ed mellett, meredten az ajtót bámulva.
Emilynek alig volt ideje arra, hogy kifújja magát, a vízzel teli lavórt és a szivacsot az éjjeliszekrényre tegye, mert vagy hat pár láb dobogása verte fel a folyosó csendjét. A nő idegesnek tűnt, Envy azonban kíváncsian, és talán kissé bosszúsan várta a híres Archer altábornokot, aki valamire fel akarta őt használni.

~*~

Frank Archer altábornok belépett a szobába, Envy pedig összehúzta a szemét, egész teste megfeszült a férfi látványától. Emily Cameron szalutált, majd a nő figyelme az altábornok mögött besorjázó öt férfira tévedt. Köztük volt Adam Dunhurst kapitány is, a többieket azonban nem ismerte. Csak sejtette, hogy Archer személyes testőrségéhez tartoznak, vagy pedig igen közel állhatnak hozzá. Az altábornok végignézett a nőn, majd tekintete az ágyban fekvő Edward Elricre siklott. Összehúzta a szemét, és közelebb ment az ágyhoz, mire Envy meglapult, ahogy a macskák szoktak, ha veszélyt szimatolnak. A homonculus szinte érezte a férfiból áradó ellenszenvet és sötétséget, ami idegessé tette.
– A kis ölebe jól elbánt vele, nem mondom – szólalt meg végül az altábornok. – Az ember nem is gondolná, mikre képesek a szörnyek, amiket háziállatként kezelünk.
Envy egy szót sem szólt, de magában jól elraktározott minden egyes szót. Magán érezte Emily pillantását, és tudta, hogy a nő aggódik, nehogy valami meggondolatlan dolgot csináljon. Nem, Envynek esze ágában sem volt itt és most felfedni magát, arra még várhatott, amíg az időpont megfelelő lesz.
– Edward Elric állapota kielégítő, uram – szólalt meg Dunhurst. – Az orvosok szerint fel fog épülni, bár a jobb karját nem tudják meggyógyítani. Ahhoz szakértő kell.
– Nem igazán érdekel az Acél alkimista állapota – jegyezte meg vállat vonva Archer, amitől Envyben csak egyre nőtt a harag. – Az elsődleges feladatuk a homonculus elfogása volt. Most miért itt téblábolnak ahelyett, hogy a kötelességükkel foglalkoznának? Vagy azt hiszik, majd Edward Elric önként és dalolva fogja maguknak elmondani, hogy néz ki a lény, ha felébredt? Még nekem sem árulta el, annyira nem ostoba kölyök.
– Uram, mi van, ha esetleg a homonculus idejön? – vetette fel Emily, mire Archer kérdőn ránézett. – Úgy értem, ha annyira meg akarta ölni, akkor bizonyára csalódott, hogy nem sikerült. Okosabb, ha itt várunk, hátha felbukkan.
– Bár ki tudja, nincs-e máris itt a kórházban – szólalt meg Archer egyik személyi embere. – Elvégre nem tudjuk, hogy néz ki, lehet akár egy orvos, vagy beteg is, vagy esetleg egy katona. Ráadásul nem tudhatjuk, hogy a testi erején kívül nincs-e még más egyéb meglepő képessége is. A kimérák is rendelkeznek különleges képességekkel, miért lenne ez másképp a homonculusok esetében?
Archer elgondolkodott. Valóban kellemetlen volt, amiért nem tudott kicsikarni egy személyleírást a kis Acél alkimistától, de késő bánat, eb gondolat. Elszalasztott egy esélyt, így most fogalmuk sincs, hogy a célpont valójában hogy is nézhet ki, valamint hol van. Emily Cameron felvetése nem volt ostobaság, ráadásul ő és a társai voltak ráállítva az ügyre, így ha bármi gond történik, egyszerűen őket teszi felelőssé mindenért. Az, hogy Edward Elrickel mi történik, mellékes volt, ő egy feláldozható ember volt csupán, egy gyalog, járulékos veszteség. A homonculus ellenben…
– Rendben van – biccentett végül Archer. – Tegyék meg, amit szükségesnek látnak. A lényeg, hogy élve fogják el a lényt. Tanulmányozni akarom, mégis miféle anyagból van, hátha a hasznunkra lehet.
– A hasznunkra, uram? – kérdezte Dunhurst, majd összenéztek Emilyvel. Mindketten igen rosszat sejtettek.
– Mégis mit gondolt, miért akarom elfogni, maga tyúkeszű idióta? – kérdezte dühösen az altábornok. – Gondoljanak bele, micsoda hatalomra tehetnénk szert, ha betörnénk ezt a valamit és nekünk dolgozna. Hogy Edward Elrickel mi lesz, az mellékes, ő járulékos veszteség, nem számít, ha a homonculus végez vele. A lényeg, hogy élve fogják el! Világosan beszéltem?
– Igen, uram – szalutált Dunhurst.
Envy alig bírta türtőztetni magát. Még hogy Ed nem számít? Ő pedig csak holmi házi kedvenc? A szőr felmeredt a testén, szemei szikrákat szórtak. Emily éppen időben vette észre a megmerevedett, ugrásra kész testet, így odanyúlt, majd gyengéd mozdulatokkal vakargatni kezdte a fekete macskává változott homonculus füle tövét. Envy is megérezte, hogy majdnem túl messzire ment, így igyekezett megnyugodni, sőt, még dorombolni is elkezdett, de olyan hangosan, ami még Archer figyelmét is felkeltette.
– Ez mi? – kérdezte a macskára mutatva.
– A macskám, uram – vágta rá Emily. – Néhány hónapja van velem, és gondoltam behozom. Úgy olvastam, hogy a dorombolás nyugtató hatással van az idegekre.
– Felőlem – vont vállat a férfi. – Bár kétlem, hogy ez segít a kölyök állapotán, de csináljanak, amit akarnak, amíg megszerzik nekem a homonculust. Ellenben, ha kudarcot vallanak, személyesen magát teszem felelőssé, Dunhurst kapitány, és nagyon jól tudja, mire vagyok képes – lépett oda Archer az idősebb férfihoz, majd olyan közel hajolt hozzá, hogy beosztottjának hátra kellett lépnie.
– Igen, uram – válaszolta a kapitány, majd idegesen nyelt egyet. A homlokán izzadtságcseppek csillogtak, nem igazán tudta palástolni a félelmét. – Tökéletesen tisztában vagyok vele, altábornok úr.
– Helyes – vigyorodott el vészjóslóan az altábornok. – Akkor, további jó munkát!
Intett a tisztjeinek, majd elhagyta a szobát, Adam Dunhurst pedig futva követte. Alig csukódott be az ajtó a loholó kapitány után, amikor Emily elengedte Envyt, a homonculus pedig leugorva az ágyról, visszavette igazi alakját. Egész testét rázta a visszafojtott düh, és a mellette álló nő attól tartott, hogy a homonculus a végén felrobban. Még csak nem is hibáztathatta érte azok után, amiket az altábornok mondott a füle hallatára. Envy fel-alá kezdett járkálni a szobában, és hatalmas önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy ne törje össze a berendezést, vagy ne rohanjon azonnal azután a rohadék után. Azt még megemésztette volna, hogy őt hajkurássza, de az már több volt a soknál, hogy hagyta volna Edet egyszerűen meghalni. Mintha a szőke Mitugrász semmit sem számítana. Megértette, miért tartanak az emberei a férfitől, Archerben volt valami kegyetlen, valami démoni, valami iszonyatos, ami még Envy számára is ismeretlen volt. És nem volt ostoba, ami kihívást jelentett a homonculusnak. Tudta, hogy végeznie kell vele, lehetőleg Ed tudta nélkül. Bár nem régóta ismerte, de sejtette, hogy a Törpicsek valószínűleg nem nézné jó szemmel, amit most tenni készül. Meg kell ölnie ezt a férget, mielőtt még valami sokkal rosszabb történik. Tehetetlenségében beleboxolt a falba, amitől a vakolat hullani kezdett a mennyezetről, a falban viszont egy majdnem egy méteres rés keletkezett.

Emily Cameron, aki eddig szótlanul figyelte Envy ideges járkálását, most odarohant a homonculushoz és kezébe vette annak kezét. A rajta levő sérülés pillanatok alatt gyógyult be. Envy a nőre nézett, a tekintete haragtól, gyűlölettől és vérszomjtól csillogott, ami megijesztette a másikat, de igyekezett nem mutatni.
– Ezzel nem mész semmire – mondta gyengéden Emily, miután sikerült magához térnie a sokkból. – Megértem, hogy mit érzel, de ne hagyd, hogy a dühöd felemésszen. Azzal csak az altábornok malmára hajtod a vizet. Higgadj le, Envy és gondold át a dolgokat!
– Nincs ezen mit átgondolni! – sziszegte dühtől remegő hangon a homonculus. – Az a rohadék hagyná meghalni Edet, engem meg ölebként akar kezelni. Mit kell ezen átgondolni? Oda kéne küldeni ezt a férget, ahová való!
– Meg akarod ölni? – kérdezte elkerekedett szemekkel a nő, mire Envy csak elvigyorodott. Az a vigyor pedig sokkal vészjóslóbb, sokkal gyilkosabb volt, mint amilyet Archer valaha is tudott volna produkálni.
Emily szíve hirtelen kihagyott egy ütemet, ahogy elengedte a homonculus kezét. Most értette meg igazán, vagy inkább úgy vélte, kezdi megérteni, miféle lény is lehet Envy. Az a fajta, akit nem lehet ketrecbe zárni, nem lehet rá pórázt tenni és nem fog engedelmeskedni senkinek, akinek nem akar. Emily Cameron pedig most először érezte úgy, hogy nem is lenne akkora baj, ha Frank Archer altábornok eltűnne a világból. Soha nem kívánta senki halálát, de úgy érezte, nem lenne nagy gond, ha Envy megszabadítaná ettől az embernek tűnő féregtől Amestrist.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)