Üresség írta: Kyrande

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---


Megpróbálnék verset írni,
De nem megy! Hisz’ nincs, nincs
Bennem semmi.
Tátongó üresség falta fel lelkem,
És napról-napra egyre csak növekszik bennem.
Mélyre nyúlok önmagamban,
Szívemben és agyamban,
De nincs ott semmi megragadható.
Semmi, ami én lennék igazán,
Csupán szappanbuborékok
És lopott emlékek.
Üresen visszhangzok a végtelenben.
És e üresség fojtogat, s egyre csak ötleteket ad,
Hisz’ ha nincsen semmi,
Amit adhatnék a világnak,
Akkor miért vagyok még mindig itt?
S noha csupán ötletek ezek, mint,
Csak lefeküdni és az életet jelentő vizet
Halálomig önteni torkomba,
Vagy szárnyalni egyet utoljára a magasban
Míg a gravitáció vissza nem ránt a talajra,
Talán lógni egyet, ha már úgy is
Függő és más emberek bábja vagyok,
Esetleg gyönyörködni vérem vörös árnyalatában...
De csak ezek, csak ezek visszhangzanak.
Az ürességben, mi örökké bennem van.

Ám apró, de színes cérnák még mindig visszarántanak,
És ezért valahogy rá kell vennem magam,
Hogy egy kicsit még maradjak.
Így hát keresek, egyre csak keresek,
Valamit,
Valami szépet vagy hasznosat, ami
Legalább egy kis ideig kitölti eme
Tátongó ürességet, ami vagyok.
Létező vagy jobb világok
Emberei vagy egyebei után
Kutatok, kutatom, amit tudni lehet,
S csak ezekről beszélek folyton-folyvást,
Hogy leplezzem az ürességet, ami bennem tátong.
Ezekről álmodozva elképzelem, milyen lehet
Nem üresnek lenni, érni valamit,
S az álarc működik, míg ezekről beszélek
Senki nem veszi észre a bennem rejlő ürességet.
Tehát beszélni, beszélni kell, egyre csak tovább.
Az üresség titok, s annak is kell maradnia,
Mert az ember olykor kedves létforma, és aggódik,
De nem fogja fel, hogy az ürességért nem kéne aggódnia.
Éppen ezért álarcomra mosolygó szájat festek,
És a szívemből eredő vörös fonalakkal
Rákapcsolódom mások szívére,
Hogy addig, amíg velük vagyok,
A fejemben lévő lopott szappanbuborékokkal
És az emberektől elcsent érzelmekkel
Olyan lehessek, akit szeretnek,
Hogy ne legyek üres, csak egy kicsit ne.
Ám a szívem lyukas, kifolyik belőle,
A szeretet, s csupán a visszhang marad,
De önző módon ezt mindennap újrakezdem,
Mert egy szörnyeteg vagyok, semmi több.
Viszont úgy érzem, hogy még egy szörnyeteghez is
Túlontúl üres vagyok.
És ez az üresség őrjítő, fojtogató,
Így hát bármi, bárki jó lesz,
Ami, vagy aki legalább egy rövid ideig,
Bárhogyan is, de kitölti ezt a néma
Ürességet, ami az egyetlen, amit folyamatosan
(V)érzek.

De a visszhangzó ötletek és a tudat, hogy
Mi is vagyok valójában
Mindig ott van, a véremmel együtt áramlik bennem.
Pókhálóként, átlátszóan a szappanbuborékok körül van.
Ezért megpróbálom elfelejteni, s alkotni valamit,
Hogy valami legyen ürességem helyén, tehát,
Énekelni kezdek egy dalt, amiről azt hiszem, szép
De a hangom üres, s a szavak értelmetlenek a számban,
S amint elhallgatok,
Az üresség még nagyobbnak tűnik, tehát,
Írni kezdek, történeteket, hogy hasonlítsak
Azokra, akiket annyira csodálok
De a történeteim üresek, végtelenül üresek,
Hiába írom tele a fehér lapokat,
Üresek, üresek maradnak, tehát
Költeni kezdek, béna verspróbálkozásokat,
De hogyan írhatnék, ha nincs bennem semmi?
Az érzelmeim ugyanolyan
Üresek és értelmetlenek, mint az egész valóm,
A szavaim súlytalanul lebegnek
Az üres semmiségben, tehát
Tanulni kezdek, nyelveket,
Hogy legyen valami értékelhető bennem.
Hogy elmeneküljek máshová, akárhova,
De hova mennék?
Színtelen köd vesz körül, nincs mennem sehová.
Ez is értelmetlen.
Minden az.
Értelmetlen üresség vagyok, kívül-belül.
Talán jobb is lenne, ha hallgatnék az ötletekre...

Megrázom fejem, el akarom terelni gondolataim.
Felnézek éjjelente az égre, s eltűnődök,
Hogy milyen helytelen az űr neve.
Hiszen nem üres.
Tele van gyönyörű dolgokkal,
Milliónyi szépséggel.
És mindig észreveszem
Hogy körülöttem ott
A csodákkal teli Végtelenség,
És itt vagyok én
Üresen.




Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)