Epic Szellemvadászat Szabival (NEM CLICKBAIT!!4!!4) írta: Odette

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<<


[Az előző rész tartalmából:
Miután kiderült, hogy Szabika él, és jól van, csak bedrogozták a nyugdíjasok, és Napsugár is megszökött irodai börtönéből, a csapat az idősekkel együtt robog Mátranovák felé.]

XIII.

Amelyben Szabi mer, és – ennek megfelelően – nyer


– Szerintem ez jó lesz, nem? Nem hiszem... Biztos.
Szabi hiába próbálta a fejére húzni a párnáját, Napsugár hangja és a pöcök surrogása a ouija táblán még így is elérte, hajnalok hajnalán.
– Azt hiszem, ki lesz írva a cím. Majd Mátranovákon, mielőtt visszamegyünk Pestre. Ja.
Szabi álomittas agyának kellett pár perc, míg felfogta a szavakat, de mikor ez sikerült, olyan hirtelen könyökölt fel, hogy Napsugár, aki eddig törökülésben telefonozott a szemközti kanapén, most felkapta a fejét.
– Nahát, felébredt a rezidens Csipkerózsika?
– Nem vagyok Csipkerózsika – motyogta Szabi. – A Buzzfeed szerint Jázmin lennék.
Halványan rémlett neki, mikor megérkeztek a szállásra este kilenckor, és Napsugárnak kellett kimagyaráznia, ő miért nem képes egyenesen járni. Bár ez nem volt új gyakorlat, általában mindent Napsugárnak kellett kimagyaráznia.
– És ez? – emelte fel a telefonját a lány. A képernyőn egy blog képe virított, Örvények titkai címmel. – Ő biztos be tudna juttatni valami múzeumhoz.
– É-S A M-A-G-Y-A-R R-É-G-É-S-Z-E-T-I É-S M-Ű-V-É-S-Z-E-T-T-Ö-R-T-É-N-E-T-I T-Á-R-S-U-L-A-T? – kérdezte Ottokár.
– Oda is elküldhetünk – vonta meg a vállát Napsugár. – Fent van a címük a neten, csak elég nagy boríték kell, hogy csatoljuk a ouija táblát.
– Hova akarjátok csatolni a ouija táblámat?! – pattant fel Szabi, még mindig maga előtt szorongatva a párnát. Napsugár úgy nézett rá, mintha megőrült volna.
– A Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulathoz, Szabika, megint elfelejtettél olvasni?
– De mit akar Ottokár a Magyar Régészeti tudom is én mitől?
– B-Ú-V-Á-R-R-É-G-É-S-Z L-E-S-Z-E-K – magyarázta Ottokár. – A-Z-T H-I-S-Z-E-M, M-Á-R E-M-L-Í-T-E-T-T-E-M E-Z-T N-E-K-E-D.
– És a levelek? – tárta szét a karját Szabi. – Arról volt szó, hogy odaadod a medált és a leveleket Elemér leszármazottainak!
– N-E-M, A-Z-T T-E M-O-N-D-T-A-D. T-E A-K-A-R-O-D O-D-A-A-D-N-I A L-E-V-E-L-E-K-E-T, M-E-R-T A R-A-J-O-N-G-Ó-I-D I-M-Á-D-N-Á-K.
– Látod, érted te...
– N-E-M, N-E-M É-R-T-E-M! – csattant fel Ottokár, és ettől kicsapódtak a szekrények ajtajai. Napsugár felugrott.
– Gyerekek, a kaució!
– De most mondtad, hogy... – próbálkozott Szabi, de Ottokár félbeszakította.
– M-I-É-R-T K-E-L-L V-E-L-E-D A-Z-O-N V-I-T-A-T-K-O-Z-N-O-M, M-I-H-E-Z A-K-A-R-O-K K-E-Z-D-E-N-I A S-A-J-Á-T É-L-E-T-E-M-M-E-L?!
– Ha elkerülte volna a figyelmedet, még csak nem is élsz!
– É-P-P E-Z A L-É-N-Y-E-G! H-O-G-Y-H-A N-E-M É-L-E-K, N-E-M T-A-R-T-A-N-A-K V-I-S-S-Z-A O-L-Y-A-N A-P-R-Ó-S-Á-G-O-K, M-I-N-T A L-É-G-Z-É-S, B-Á-R-M-E-D-D-I-G L-E-N-T M-A-R-A-D-H-A-T-O-K – suhant közelebb Ottokár. – A-Z-T H-I-T-T-E-M, A B-A-R-Á-T-O-M V-A-G-Y. M-I-É-R-T N-E-M T-U-D-S-Z M-O-S-T M-E-G-É-R-T-E-N-I?
– Már megbeszéltük, hogy...
– T-E B-E-S-Z-É-L-T-E-D M-E-G M-A-G-A-D-D-A-L! K-Ü-L-Ö-N-B-E-N M-E-G Ö-T-L-E-T-E-D S-I-N-C-S R-Ó-L-A, M-E-R-R-E K-E-R-E-S-D E-L-E-M-É-R L-E-S-Z-Á-R-M-A-Z-O-T-T-A-I-T.
Szabi kinyitotta a száját, majd becsukta, végül ingerülten felkapta a hátizsákját.
– Elmegyek sétálni! – Az ajtó becsapódott mögötte. Aztán újra kinyílt. – Itt hagytam a cipőmet.
Az utcára érve kénytelen volt szembesülni azzal, hogy fogalma sincs, hol vannak; a jegyzeteiből bogarászta elő, hogy a település neve Mátranovák. Az utolsó állomás.
Végül egy padra ült le videót szerkeszteni, a laptopját a térdén egyensúlyozta. Az utolsó felvételen jól látszott, ahogy lezuhant a szikláról, majd a kép szétmorzsálódott. Szabi elgondolkodva nyomogatta a space-t.
– Ebből tök jó függővég lenne...
– Ottokár nem hajlandó beszélni veled – dobta le magát mellé Napsugár. Szabi majdnem elhajította a laptopját ijedtében, de a lány zavartalanul folytatta: – Igazán támogathatnád az álmait egy kicsit.
– De hát halott! – csattant fel Szabi. – Szerinted mennyi az esélye annak, hogy tudósok foglalkoznak egy kísértettel?!
Napsugár a térdére dőlt, összekulcsolta a kezét.
– Az a baj, hogy kivételesen igazad van, Szabika.
– Tényleg? – döbbent meg Szabi. – Hát persze, hogy igazam van, miért ne lenne igazam?! – húzta ki magát aztán.
– Viszont ha nem tűnt volna fel, Ottokárt pont nem érdekli a logikád, mivel az ő világát nem ugyanaz a logika irányítja.
– Ugyanabban a világban élünk!
– És az ő szempontjából, idézem, „módfelett sértő”, hogy pont a legjobb barátja nem támogatja – fejezte be Napsugár.
Szabi lejjebb csúszott a padon, a fejét hátrahajtva felnézett az égre. Az egyik felhőnek labda alakja volt.
– Én vagyok a legjobb barátja?
– Nem is a szomszéd Marika néni.
– Honnan tudod, hogy a szomszédot Marikának hívják? És hogy néni. Lehet akár Pista bácsi is...
– Szabika!
– Jól van, na. De miért nem Ottokár beszél velem, ha én vagyok a legjobb barátja?
– Mert megsértetted, úgyhogy kérjél szépen bocsánatot tőle, aztán éljetek boldogan, amíg meg nem haltok, mert én megőrülök, ha még egy Pista bácsi-kaliberű poént végig kell hallgatnom tőled.
– Way harsh, Napsugár, way harsh. – Szabi karba font kézzel hátradőlt a padon. Napsugár megveregette a vállát.
– Estig találd ki, mit csinálsz, aztán úgyis bemegyünk az erdőbe Nagylábot, vagy mi a francot videózni...
– Az fanyűvő – mormolta Szabi.
– Akkor azt. – Napsugár indulni készült, de Szabi elkapta a karját.
– Jól vagy? A tegnapi után...
– Megleszek – vonta meg a vállát Napsugár.
Szabi a szeme elé kapta a kezét.
– Jézusom, sokkal ijesztőbb vagy, mikor mosolyogsz!
Napsugár tehetetlenül elröhögte magát.
– Számolni fogom a napokat, míg külföldre mész tányért mosogatni – közölte, mielőtt magára hagyta.

*

A fák lombjai elnyelték a holdfényt, és a levelek megrezzentek a szélben. Szabi a lábát lógázva figyelte a laptopja képernyőjét. Bébimonitorokat helyezett el az erdőben, ahol többen észleltek már egy bizonyos, fanyűvőnek elnevezett lényt, a kamerákat pedig csatlakoztatta a laptopjához. Eddig semmi izgalmas nem történt. Szabi unott sóhajjal a hátára gördült.
– Felelsz, vagy mersz?
– Szabika, ne idegesítsél! – mordult fel Napsugár. Elfehéredő ujjakkal szorongatta A katedrálist. – Most tartok a legizgalmasabb résznél.
– De légyszi! – Szabi kérlelőn elnyújtotta a szavakat. – Szórakoztassál!
– M-I A-Z A F-E-L-E-L-S-Z, V-A-G-Y M-E-R-S-Z? – kérdezte Ottokár.
– Olyan, amit utoljára általános harmadik osztályában játszottam – csukta be a könyvét Napsugár. – Egyszer úgyis meg foglak fojtani, Szabika. Felelek.
Három körrel és hat „Ez mégis milyen kérdés?!” és „Erre nem válaszolok!”-kal később még senki sem mert. A pöcök megmozdult a ouija táblán.
– J-Á-T-S-Z-H-A-T-O-K É-N I-S?
Szabi szólásra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Napsugár megvonta a vállát.
– Felelsz, vagy mersz?
– F-E-L-E-L-E-K. A-Z-T H-I-S-Z-E-M.
– Ú! – Szabi fészkelődni kezdett. – Én, én akarok kérdezni! Miben haltál meg?
Ottokár egy darabig hallgatott.
– E-R-R-E N-E-M S-Z-E-R-E-T-N-É-K V-Á-L-A-S-Z-O-L-N-I – mondta végül.
Szabi bosszúsan fújt.
– Minek akartál játszani, ha még egy egyszerű kérdésre sem vagy hajlandó válaszolni?
A levegő szinte már jegesre hűlt, mintegy előjeléül Ottokár elkövetkező kitörésének. Napsugár gyorsan közbevágott.
– Szabika, felelsz, vagy mersz?
– Hát... Még senki sem mert. Akkor merek.
Napsugár szeme felcsillant.
– Igazán?
– Most, hogy így nézel, lehet, hogy inkább...
– Fusd körbe a sátrat!
– Csak ennyi? Gyenge! – legyintett Szabi.
– Meztelenül.
– Ó. ...Mennyire...?
– Teljesen. Zokni, cipő, alsónadrág nélkül. – Szabi szólásra nyitotta a száját. – Nem, nincs hideg, gyerünk!
Ottokár nevetésétől majdnem elszállt a sátor.
– Te ne nevess, te most halott vagy számomra! – mordult rá Szabi, miközben a sortját birkózta le magáról.
– E-G-Y-É-B-K-É-N-T I-S H-A-L-O-T-T V-A-G-Y-O-K, A-H-O-G-Y A-Z-T O-L-Y É-K-E-S-S-Z-Ó-L-Ó-A-N K-I-F-E-J-E-Z-T-E-D, D-E É-R-E-Z-D J-Ó-L M-A-G-A-D A T-É-V-H-I-T-E-I-D-B-E-N – mondta Ottokár. Szabi sosem hitte volna, hogy betűk egymás mögötti halmazából ennyi gúny tud kicsendülni.
– Merre menjek? – kérdezte Szabi, mikor már a sátor előtt álltak, és ő a kezével takarta magát. Az erdő csöndbe burkolódzott körülöttük, csak az állatok éjszakai neszezése hallatszott.
– Indulj el jobbra – mutatta Napsugár –, aztán kerüld meg azt a két fát, menj végig azon a kidőlt fatörzsön, bújj át ott az ágak alatt, csinálj egy U kanyart, és aztán gyere vissza ide! Figyelni fogom.
– És mi van, ha belelépek valamibe? Valami veszélyesbe!
– Jól van, Szabika, akkor... Tudod, mit? – vigyorodott el Napsugár. – Vedd fel az én cipőmet!
– A bakancsodat?
– Nem ezt, ami rajtam van, a másikat – vetette magát a sátorba Napsugár. Pár perc múlva előbukkant a platformcipőjével. – Ezt.
Szabi, miután magára ügyeskedte a cipőt, letérdelt a rajthoz, és mikor Napsugár intésére indult, az első lépéssel majdnem kibicsaklott a bokája.
– Jézusom, hogy tudsz te ebben járni?! – morogta, miközben továbbrohant.
– Gyakorlás, Szabika, gyakorlás! – kiáltotta utána Napsugár.
Szabi zötykölődve, ügyetlenül futott az egyenetlen talajon, elátkozva magát, a játékot, Ottokárt és végül – és legfőképpen – Napsugárt. Ezért cserébe biztos, hogy meg fog etetni vele egy bogarat, ha a lány végre kegyeskedik merni. Bár amennyire ismerte az unokatestvérét, az még egy szarvasbogarat is úgy ropogtatna, mintha a kedvenc édessége lenne. Szabi a gondolattól majdnem nekifutott egy fatörzsnek.
Napsugár vihogása végigvisszhangzott az erdőn; vaku villant, és Szabi egy pillanatra eltűnődött rajta, ő lesz-e a következő fanyűvő-észlelés. A léptei alatt recsegett az avar, és Ottokár nevetésétől hajlongtak a lombok.
Végre elérte azt a két fát, amit Napsugár kijelölt számára, de a lendülettől elfutott mellettük, és majdnem elesett, mikor korrigálni próbált. A lélegzete felületesen, szakadozva érkezett, a tüdeje szúrni kezdett.
Már visszafelé rohant, mikor megpillantotta: valami volt a fák között. Valami nagy, fekete és hórihorgas, hosszú tagjai gallyaknak tűntek a sötétben. Szabi felgyorsított.
– Napsugár, a kamerámat! – kiáltotta, ahogy elfutott a lány mellett. A lény mozogni kezdett a fák között. Szabi a kamerájával a kezében óvatos mozdulatokkal próbálta átküzdeni magát a Napsugár által kijelölt fatörzsön.
– Ú... Á, shit... Shit, shit, shit, ez szúr!
Átérve tompa puffanással elzuhant, és amíg feltápászkodott, Napsugár a fatörzset átugorva elviharzott mellette. A lény sebesen mozgott a fák között.
– Kapd el, Napsugár! – lendült utána Szabi. A lény üvöltve a levegőbe lendült, és ahogy Szabi és Napsugár egyre közelebb ért, már ki tudták venni az ordítás értelmét. Talán túlságosan is jól.
– Azt a kurva... A keservit! Hogy a jó...
– Te, Szabika, biztos, hogy ez fanyűvő? – zihálta Napsugár.
– Ne legyél hitetlen! Lehet, hogy megtanult magyarul. Ottokár, tedd le!
A lény puffanva landolt a földön.
– Nem sajnálják szegény öregembert...? – morogta, miközben igyekezett talpra állni. – Milyen egy rohadt világ ez! – A szeme megakadt Szabin. – ...Gyerek, te nem akarsz valami gatyát venni?!
Napsugár kétrét görnyedve felvihogott, Szabi pedig elvörösödve maga elé kapta a kezét.
– A... A mátranováki fanyűvőnek tetszik lenni? – hebegte.
– Hagyjál már a francba ezzel a mesével! – legyintett a férfi. Szabi csak most látta tisztán, hogy valójában ember, görnyedt és szakállas. – Nem vagyok fanyűvő, csak favágó, aztán készült rólam egy fotó, a hülye városi turisták pedig mind benyalták.
– De ha nem maga a fanyűvő, akkor miért szaladt el?
A férfi úgy meredt rá, mintha megőrült volna.
– Normális vagy, gyerek? Éjfélkor az erdőben pucér fiúkat látsz szado-mazo csizmában, hót ziher, hogy elhúzod a csíkot!
Szabi égő fülcimpával nézett le Napsugár platformcipőjére, miközben a lány elterült a földön a nevetéstől.
– Akkor... Akkor nem tudja, merre találom az igazi mátranováki fanyűvőt?
A férfi csak legyintett.
– Menjél már a francba ezzel a fanyűvővel, az csak valami legenda, amiben a városi patkányok hisznek. Na, istenhozzád. – Bicegve, fájós derekát tapogatva indult a fák felé.
– Most örülsz, Szabika? Miattad megrokkant egy kedves, idős úriember – könyökölt a vállára vigyorogva Napsugár.
– Hagyjál már, nem is én kaptam fel, az Ottokár volt! – csattant fel Szabi.
Mert te azt mondtad, hogy kapjam el! – karcolta az avarba Ottokár felháborodottan.
– És ha azt mondom, hogy ugorj a kútba, beleugrasz?!
– Szabika, ideje lefutnod a maradék távot – csapta össze a kezét Napsugár, hogy megelőzze az újabb vitát –, hopp! Hopp, hopp, hopp, hopp...
Szabi morogva nekilátott, hogy lekocogja a sátorig vezető utat.

*

„János nem találta volna meg egyedül azt a helyet. Volt idő, amikor ebben az erdőben éppoly jól kiismerte magát, mint most Kingsbridge-ben. De ma már egyik tisztás éppolyan volt neki, mint a másik, ahogy Kingsbridge-ben is a házak mind egyformák egy idegen szemében. Anya az állatok csapását figyelte a sűrű erdőségben. János olykor felismert egy-egy helyet, amely valamely gyerekkori emlékéhez kapcsolódott...”
Napsugár hangja csöndesen zümmögött a fülébe, miközben Szabi felöltözve és teli hassal elnyújtózott a hálózsákjában, időről időre álmosan laptopjának monitorja felé pislantott.
– Akkor ma már nem is fogok fanyűvőt látni? – dünnyögte.
– Nem valószínű. – Napsugár fel sem nézve lapozott a könyvében. – Főleg, mivel nem is létezik.
– Hogy mondhatsz ilyet? Sokkal több minden létezik, mint amire valaha is gondoltál volna. Ottokár is létezik, meg kísértetek is léteznek, pont a fanyűvő ne létezne?
– Hát bocsánat, hogy szeretném megőrizni a józan eszem – nevette el magát Napsugár hitetlenül. – Kimegyek pisilni – állt fel.
Amint kilépett a sátorból, a levegő lehűlt. Szabi álmosan lejjebb csúszott a hálózsákjában.
– Hideg van – motyogta. – Ideges vagy, Ottokár?
A pöcök a NEM felé rándult, de a lendülettől lerepült a tábláról. Szabi le-leragadó szemmel bámult utána.
– Szóval igen.
Vibrált a levegő. Ottokár sebesen betűzte:
– K-O-L-E-R-A.
– Mi?
– K-O-L-E-R-Á-B-A-N H-A-L-T-A-M M-E-G.
– Ó. Sajnálom. – Szabi egy darabig hallgatott. – De miért nem mondtad ezt eddig?
– M-E-R-T N-E-V-E-T-S-É-G-E-S.
Szabi a hasára gördült, előbányászta a telefonját a zsebéből, hogy rákeressen a kolera tüneteire. „...Az esetek többsége hasmenéssel kezdődik, a széklet bő, vizes, eleinte festett lúgos, majd később vízszerű, fehér pelyhekkel. A beteg legyengül, gyomrát üresnek érzi, ezután beállnak a gyötrő hányásingerek, majd a végtagokban görcsös izomösszehúzódások keletkeznek. A beteg nagy forróságot érez, testhőmérséklete kissé megemelkedik. A pulzus és a légzés szaporább, a beteg hangja gyenge, szemei beesnek, sötét gyűrűvel körülvettek...”
– Nem tudom, nekem elég borzasztónak tűnik – emelte fel a fejét.
– N-E-V-E-T-S-É-G-E-S. K-É-P-Z-E-L-D E-L A-Z A-R-I-S-Z-T-O-K-R-Á-C-I-A G-Y-E-R-M-E-K-É-T – E-N-G-E-M –, A-M-I-N-T E-G-Y-S-Z-E-R-Ű-E-N K-É-P-T-E-L-E-N P-A-R-A-N-C-S-O-L-N-I A T-E-S-T-É-N-E-K, É-S M-I-N-D-E-N-F-É-L-E-F-A-J-T-A V-I-S-S-Z-A-T-A-S-Z-Í-T-Ó E-M-B-E-R-I V-É-G-T-E-R-M-É-K-E-T Ü-R-Í-T M-A-G-Á-B-Ó-L. B-O-L-O-N-D-O-T C-S-I-N-Á-L-H-A-T-T-A-M M-A-G-A-M-B-Ó-L.
Szabi elnevette magát.
– Ottokár, te nagyon hülye vagy. És nagyon hiú.
– N-E-M, É-N I-G-A-Z-Á-N... M-I-C-S-O-D-A S-Z-É-G-Y-E-N. B-I-Z-T-O-S-A-N E-Z-É-R-T N-E-M J-Ö-T-T E-L A T-E-M-E-T-É-S-E-M-R-E. M-I-C-S-O-D-A S-Z-É-G-Y-E-N...
– Ki nem jött el a temetésedre? – könyökölt fel Szabi.
– E-L-E-M-É-R. P-E-D-I-G S-Z-E-M-É-L-Y-E-S-E-N G-O-N-D-O-S-K-O-D-T-A-M R-Ó-L-A, H-O-G-Y É-R-T-E-S-Ü-L-J-Ö-N A H-A-L-Á-L-H-Í-R-E-M-R-Ő-L, M-É-G H-A E-H-H-E-Z M-E-G I-S K-E-L-L-E-T-T S-Z-Á-L-L-N-O-M...
– Te megszálltál valakit?!
– C-S-A-K E-G-Y-E-T-L-E-N-E-G-Y-S-Z-E-R! É-S A-K-K-O-R I-S C-S-A-K E-G-Y R-Ö-V-I-D I-D-Ő-R-E, A S-Z-A-K-Á-C-S-N-Ő-N-K-N-E-K N-E-M L-E-T-T S-E-M-M-I B-A-J-A! C-S-A-K E-L-K-Ü-L-D-E-T-T-E-M V-E-L-E E-G-Y L-E-V-E-L-E-T!
– Elképesztő vagy – dőlt vissza a hálózsákjára Szabi. – Hány sötét titkod van még?
– N-I-N-C-S-E-N-E-K S-Ö-T-É-T T-I-T-K-A-I-M! – csattant fel Ottokár, és valami földöntúli erő feszítette szét a sátrat. – É-N C-S-A-K... C-S-A-K B-O-L-O-N-D V-O-L-T-A-M, É-S O-S-T-O-B-A, A-L-I-G T-I-Z-E-N-N-Y-O-L-C É-V-E-S, S-E-M-M-I-T S-E-M V-A-LÓ-S-Í-T-O-T-T-A-M M-E-G AZ É-L-E-T-E-M-B-E-N, M-E-R-T A-Z-T H-I-T-T-E-M, E-L-E-M-É-R M-I-N-D-E-N M-Á-S-N-Á-L E-L-Ő-B-B-R-E V-A-L-Ó, É-S B-Á-R-M-I-T M-E-G-T-E-T-T-E-M V-O-L-N-A, H-O-G-Y T-U-D-J-A, M-I T-Ö-R-T-É-N-T V-E-L-E-M, É-S A-Z-T-Á-N... – A pöcök mozgása lassult. – M-É-G C-S-A-K E-L S-E-M J-Ö-T-T.
Szabi hallgatott.
– Hol temettek el? – kérdezte aztán csendesen.
– A N-A-G-Y T-Ö-L-G-Y-F-A A-L-A-T-T. A-M-I-T M-U-T-A-T-T-A-M. – A pöcök egyenletesen surrogott a táblán, szinte mechanikusan. – A-Z-T H-I-T-T-E-M, Ö-R-Ö-K-R-E A K-A-S-T-É-L-Y-B-A-N F-O-G-O-K K-Í-S-É-R-T-E-N-I, A-M-Í-G A-Z O-R-S-Z-Á-G Ö-N-M-A-G-Á-B-A O-M-L-I-K, É-S E-L-F-O-G-Y A-Z I-D-Ő, M-I-N-D-E-Z-T A-N-É-L-K-Ü-L, H-O-G-Y B-Á-R-M-I-T I-S L-Á-T-N-É-K A V-I-L-Á-G-B-Ó-L, B-ÁR-M-I-T I-S E-L-É-R-T-E-M V-O-L-N-A, V-A-G-Y B-Á-R-K-I I-S E-M-L-É-K-E-Z-N-E R-Á-M. M-É-G A S-Z-O-B-Á-M-A-T I-S B-E-Z-Á-R-T-Á-K, M-I-U-T-Á-N L-A-K-H-A-T-Á-S-R-A A-L-K-A-L-M-A-T-L-A-N-N-A-K M-I-N-Ő-S-Í-T-E-T-T-É-K. É-S É-N M-E-G-S-Z-O-K-T-A-M, T-É-N-Y-L-E-G, M-E-G-B-É-K-É-L-T-E-M V-E-L-E, H-O-G-Y A-Z Ö-R-Ö-K-K-É-V-A-L-Ó-S-Á-G-O-T A-Z-Z-A-L F-O-G-O-M T-Ö-L-T-E-N-I, H-O-G-Y A-Z-T F-I-G-Y-E-L-E-M, M-I-T Í-R K-A-T-I-N-K-A A-Z E-X-C-E-L T-Á-B-L-Á-Z-A-T-A-I-B-A. A-Z-T-Á-N J-Ö-T-T-É-L T-E. É-S A S-Z-É-P-E-N M-E-G-T-E-R-V-E-Z-E-T-T Ö-R-Ö-K-K-É-V-A-L-Ó-S-Á-G-O-M A F-E-J-E T-E-T-E-J-É-R-E Á-L-L-T.
– Nézd, én... én sajnálom, hogy megloptalak, bocsánatot kérek, az jó?
– N-E-M – szakította félbe Ottokár –, M-I-K-O-R E-L-R-Á-N-G-A-T-T-Á-L A-Z O-T-T-H-O-N-O-M-B-Ó-L, D-Ü-H-Ö-S V-O-L-T-A-M, M-E-R-T F-É-L-T-E-M, M-E-R-T K-I-C-S-Ú-S-Z-O-T-T A L-Á-B-A-M A-L-Ó-L A T-A-L-A-J... – Szabi szólásra nyitotta a száját. – I-G-E-N, T-U-D-O-M, H-O-G-Y L-E-B-E-G-E-K! – Ottokár bosszús nevetésétől megrázkódott a sátor. Szabi halk kattanással becsukta a száját. – ...É-S A-Z-T-Á-N... A-Z-T-Á-N E-Z A-Z Ö-R-Ö-K-K-É-V-A-L-Ó-S-Á-G T-Ö-B-B L-E-T-T, O-L-Y-A-N L-E-T-T, M-I-N-T E-G-Y É-L-E-T, M-I-N-T E-G-Y J-Ö-V-Ő, M-E-R-T V-O-L-T-A-T-O-K T-I, T-E M-E-G N-A-P-S-U-G-Á-R, É-S N-E-K-T-E-K H-Á-L-A T-A-L-Á-L-T-A-M V-A-L-A-M-I-T, A-M-I-B-E-N J-Ó L-E-H-E-T-E-K, A-M-I-V-E-L F-O-G-L-A-L-K-O-Z-N-I A-K-A-R-O-K, L-E-H-E-T-Ő-S-É-G-E-T A-D-T-Á-L N-E-K-E-M... M-I-É-R-T A-K-A-R-O-D M-O-S-T E-L-V-E-N-N-I T-Ő-L-E-M?
Szabi karján felfutott a libabőr. A levegő vibrálásából érezte, hogy a kísértet közvetlenül előtte lebeg, válaszra várva, ezért felnézett rá, amerre sejtette.
– Ottokár, én...
Napsugár felsikoltott odakint.
Szabi kivetődött a sátorból, de a lába belegabalyodott a hálózsákjába, és elhasalt. Ottokár elsuhant fölötte.
Napsugár egy bokorban bujkált, és Szabi négykézláb közelebb mászott, a hálózsákját a mellkasáig húzta.
– Mi az? Patkányt láttál?
Napsugár némán a fák közé mutatott, ahol egy sötét árnyék mozgott. Szabi hunyorított.
– Visszajött a bácsi?
Napsugár megrázta a fejét. Szabi meglepetten felnézett, mikor Ottokár a tenyerébe eresztette a kameráját, majd azzal ráközelített a lényre, amiben valóban nem volt semmi emberi. A szemei vörösen megvillantak, ahogy feléjük pillantott. Szabi lebukott.
– Ezt le kell fotóznom!
Újra kikukucskált a bokor mögül, a kameráját is kidugta, és mikor fotózott, a vaku megvillant. A lény felhördült.
– Szabika... – lehelte Napsugár. A lény vörös szemei világítottak a sötétben. – Ezt tényleg muszáj volt?
Szabi halkan nyelt.
– Szerintem... – A lény megindult feléjük. – Szerintem... fussunk!
Elrántotta Napsugárt, és rohanni kezdtek, a lény a nyomukban csörtetett, a léptei recsegtek az avaron. Napsugár Szabi mögött futott, és hátulról taszigálta.
– Kicsit gyorsabban, mintha élnél, már amíg élsz! Húzzál már bele!
Szabi lába belegabalyodott egy gyökérbe, és elesett, magával rántotta Napsugárt is, de nem álltak meg, rohantak tovább, az arcukat gallyak karcolták, Napsugár hajába levelek akadtak. Zihálva bevetődtek egy kidőlt fatörzs üregébe, összehúzták magukat odabent. A lélegzetük visszhangzott a fában.
– Ne... Ne lihegj már ilyen hangosan... Még a végén megtalál – nyögte Szabi.
– Kuss, Szabika, te... te vagy az, aki... aki liheg...
– Meleg van. – Szabi körbenézett, és a szíve megzuhant. – Hová lett Ottokár? Hová lett a nyakláncom?! – Négykézláb elindult, hogy kimásszon a fatörzsből, de Napsugár elkapta a bokáját.
– Mi a fenét csinálsz?! Ha kimész, lebuktatsz mindkettőnket!
– De meg kell találnom Ottokárt! – rázta le magáról Szabi. – Mi van, ha valami baja esik?
– Ottokár egy kísértet, nem tud baja esni!
Szabi nem is figyelt rá. Halk levélropogás közepette kimászott az odúból, a nyakláncot keresve félresöprögette az avart.
– Ottokár! – suttogta félhangosan. – Ottokár, merre vagy? Ottokár!
A közelből még mindig hallatszott a lény csörtetése. Aztán elhalt. Szabi nem is figyelt rá, még mindig a nyakláncot kereste; csak akkor emelte fel a fejét, mikor egy árnyék rávetült. A lélegzete elfúlt.
A lény fölötte állt, körülötte megrezzentek a levelek, ahogy fújtatott, őket kereste maga körül. Szabi kinyitotta a száját, hogy ordítson...
Napsugár berántotta a fatörzsbe.
– Megőrültél?! Mi a francnak mentél ki?!
– Meg kell találnom Ottokárt...! – küzdött Szabi, de Napsugár erősen tartotta. – Meg kell találnom Ottokárt, lehet, hogy a szörny nem vesz észre, Napsugár! Ottokár még odakint van, meg kell találnom, nem hallod?! Engedj el!
Napsugár a mellkasát átkarolva visszafogta, a lábát a törzse köré fonta, Szabi hiába erőlködött, hogy szabaduljon.
– Majd megkeresed reggel – suttogta Napsugár –, megkeresed reggel, csak maradj nyugton! Megkeresed reggel, jó? Megkeresed reggel...

*

– Ottokár... Meg kell keresnem Ottokárt... – motyogta Szabi félálomban. A tagjai még nehezek voltak az alvástól. Napsugár karjai lazán pihentek a mellkasán, csöndesen szuszogott alatta, a levegő pedig hűvösen állt körülöttük. Szabi felriadt.
– Ottokár! – Olyan hirtelen könyökölt fel, hogy a fejét beverte a fatörzsbe. – Hogy az a...
A levegő hűvösen megrezzent, és Szabi végre észrevette a tenyerében pihenő tárgyat. Mintha az éjszaka közepén visszajött volna hozzá, úgy feküdt most az ujjai közt Ottokár medálja, épen és sértetlenül.
– Ottokár? – fordult körbe. – Te hoztad vissza nekem? – Az avar igenlően megreccsent. Szabi lenézett a medálra, és úgy érezte, megszakad a szíve. – Búvárrégész szeretnél lenni, ugye? – Egy jéghideg légfuvallat összeborzolta a hajtincseit. – Akkor búvárrégész leszel.

*

– Biztos nem tarthatom meg? A képet sem?
– A tudósoknak szükségük lesz rá, hogy tudják, hogy néz ki Ottokár – magyarázta Napsugár, miközben a ouija táblát próbálta beszuszakolni egy túl szűk borítékba a mátranováki posta épülete előtt. – Dobd be! – nyújtotta Szabi felé.
Szabi vonakodva belecsúsztatta a medált.
– Ezt azért, hogy mindig emlékezz ránk, oké? – illesztett mellé egy fényképet, amit az általa kihelyezett egyik babamonitor készített előző este. A képen a valódi mátranováki fanyűvő elől menekültek, Szabi és Napsugár ordítva taposták le egymást, Ottokár pedig a kép szélén alig volt több egy ezüstös foltnál. – Már persze, ha szeretnél.
Ottokár izgatottan lebegett körülöttük, a feltámadó szél végigsüvített a házak között. Napsugár lezárta a borítékot, és ráfirkantotta a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat címét.
– Akkor most feladunk, rendben?
– Majd én! – kapta ki a kezéből a csomagot Szabi. – Majd én feladom, te meg csak ácsorogj itt, és nézd a tájat, oké?
Izzadó tenyérrel lépett be a posta épületébe, és Ottokár követte. Szabi egy sarokba húzódott.
– Akkor... viszlát – fújta ki a levegőt. – Bármennyire is szerettem volna, hogy örökké tartson, azt hiszem, itt a vége.
Ottokár felemelt egy tollat, és egy fikusz takarásában Szabi karjára firkantotta:
Szeretted volna, hogy örökké tartson?
– Persze. Különben szerinted miért akartam ennyire megtalálni Elemér rokonait, miközben semmit sem tettem ennek érdekében? – mosolyodott el Szabi erőtlenül. – Az ilyesmivel időt nyer az ember. De ha már nem sikerült, legalább te legyél boldog. Legyél boldog, és ne felejts el minket, oké?
Nem felejtelek. Isten veled – írta Ottokár. Szabinak egy pillanatra átfutott a fején, hogy többé sohasem mos kezet.
– Majd írok neked, jó? Rendes levelet, rendben? – mondta, mielőtt feladta a csomagot, és az ajtóból még visszaintegetett. A pult mögött ülő ügyintéző zavartan felemelte a kezét.
Szabi mély sóhajjal megfordult, hogy induljon; egy hűvös légfuvallat megpördítette a tengelye körül, és az ajkain végigbizsergett a hideg, mint mikor egyszerre túl sok gyümölcsös fagyit akar leharapni a pálcikáról, a szeme elkerekedett a döbbenettől. Szinte érezte, ahogy ujjak vájnak a felkarjába, és közelebb mozdult volna, ha lett volna mihez, aztán az érzés, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen meg is szűnt, és Szabi újra kapott levegőt.
– Ottokár? – Az irodán végigsuhant egy jéghideg légfuvallat.
Szabi a kamerája után kapott, hogy elújságolja a nézőinek, hogy ha nem téved, éppen megcsókolta egy szellem, hogy annyira jóképű, hogy még a túlvilágról is csorgatják utána a nyálukat, hiszen az első csókját egy szellemtől kapta, az első csókját Ottokártól kapta, és kinyitotta a száját, hogy mindezt elújságolja... Aztán becsukta. A kameráját kikapcsolva a nyakába eresztette, a bőre alatt bizsergett az izgalom. Ez a pillanat az övé volt, életében először egyedül az övé, és nem tudott róla más.
– Na? Mi tartott ilyen sokáig? – fordult felé Napsugár, mikor kilépett az ajtón. Szabi előresietett. – Mi van már?
– Napsugár, ha elkezdek sírni, légyszi, fordítsd el a fejed!
Napsugár elnémult. Felzárkózott mellé, és egy pillanatra átölelte a vállát, így indultak Budapest felé csöndesen.

*

– És most?
Szabi és Napsugár egymással szemben toporogtak a Keleti-pályaudvar lépcsőin, lebarnulva és kimerülten. Szabi egyik lábáról a másikra állt.
– Mi most? – kérdezte Napsugár. – Most hazamész, és én is hazamegyek, meg holnap dolgozni, és minden megy tovább a maga útján.
– Van egy Xboxom! Tök jó Xbox, teljesen új, van rajta Assasin’s Creed, meg Life is Strange, meg Overwatch – hadarta Szabi –, lehetnél a Reaperrel, az úgyis olyan, mint te...
– Dolgoznom kell, Szabika – szakította félbe Napsugár.
– De anya Franciaországban van a különleges barátjával...
– És? Annál jobb, nem? Tied az egész flancos villa.
– De anya még két hónapig Franciaországban van... Apa meg Belgiumban...
– Akkor két hónapig tied a villa, élvezd ki! Nekem dolgoznom kell holnap – indult el Napsugár.
– Akkor átjöhetnél este – próbálkozott Szabi –, vagy... vagy két nap múlva... Három nap? Négy? Napsugár! – Figyelte, ahogy a lány távolodik, a vállán imbolyog a hátizsákja, és úgy érezte, még egy lépés távolság, és elsírja magát, mert Ottokár elment, és semmi sem változott.
Napsugár megtorpant. Visszafele tartott.
– Úgyse voltam még a hülye villátokban – kapta el a kezét, és maga után vonszolta. – És úgyis szarrá verlek Overpatchban.
– Az Overwatch.
– Ugyanaz. Mutasd az utat!
– Oké... Fent van a Rózsadombon. És rendelünk pizzát is, ugye?
– Te tudod, Szabika, neked van villád.
– Akkor rendelünk pizzát is. Mi a kedvenc pizzád?
– A hawaii.
– Jézusom, eretnek!
– Nahát, Szabika, honnan tudsz ilyen nagy szavakat?
Így indultak a villamosok felé, egymást lökdösve, és Szabi mellkasában oldódott a szorítás, mert Napsugárral együtt már az a hatalmas, üres villa sem tűnt olyan ijesztőnek.


<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)