Gabrielle Delacour és a vélák átka írta: Dorisia Deer

[Kritikák - 4]

+++ betűméret ---
<< >>


2. ’arry Potter


Gabrielle-ben egy kicsit megfagyott a vér. Nem mintha Harry zavarba hozta volna, szimplán meglepődött, na meg annyi barátnőjének mesélte már el a csodálatos kimenekülését a sellők karmai közül, mindig színezve a történetet, hogy néha elfelejtette, mennyire nem ismerik egymást, ő és a Sötét Nagyúr Legyőzője.

Nem tehetett róla, azért megbámulta egy kicsit. Vagy nagyon.

Mert az egy dolog, hogy a Beauxbatons-os lányok hálószobái tele vannak plakátozva Harry képeivel, az meg egy másik, hogy az angoltanár egy kicsit hasonlított rá, ezért az órái zsúfolva voltak, pláne, ha felvette a szemüvegét, és igaz, hogy Gabrielle ezekre majdhogynem immunis volt, lévén szegről-végről majdnem rokonok, de az, hogy most szembe találkozik vele, csak így…
Ginny eközben igyekezett a szemével felnyársalni őt.

- Ginny mondta, hogy ide készül, és gondoltam, beugrok én is pár percre – magyarázkodott Harry, mire Fleur végre megtörte a csendet.
- Nagyon örülünk, ’ogy itt vagy ’arry.
- Megyek, öhm, előveszek még egy terítéket – jelentette be Gabrielle, és gyorsan a konyhaszekrények egyikéhez rohant, hogy elrejtse a zavarát.


- És, Gabrielle, miért döntöttél a Roxfort mellett? – kérdezte Ginny később, amikor már mind az öten az asztal körül ültek.
A kérdést kínos csend követte. Gabrielle gyorsan inni kezdett, hogy időt nyerjen, de végül muszáj volt megszólalnia.
- Igazából, inkább mert… – Mert kirúgtak, akarta mondani, és túlesni az egészen, de Fleur közbevágott.
- Főleg a nyelvtudás miatt, és persze, Franciaországban sokat jelent, ’a valaki a Roxfortban végez. Tudod, amióta ’arry – és itt a poharával az említett felé intett, – legyőzte Tudjukkit, a Roxfortnak sokkal nagyobb presztízse van Európában. – Mosolyogva körbenézett.
Ginny bólogatott, látszott rajta, hogy a kérdést csak udvariasságból tette fel, Harry pedig szerényen elvigyorodott.
Gabrielle nem hallott még arról, hogy a Roxfortnak bármiféle presztízse lenne – igazság szerint nem volt olyan európai varázsló vagy boszorkány, aki önként oda küldte volna a gyerekét: a Roxfort magasan a legveszélyesebb iskola volt mind közül, még a Durmstrangot is megelőzte.
Bill azért rosszallóan csóválta a fejét – nem szeretett hazudni, vagy tettetni, és nem értette, miért van szükség erre.
Vacsora után Harry váratlanul felállt, és kijelentette, hogy szeretne kimenni Dobby sírjához.
Fleur elkísérte, a többiek pedig leültek a tűz köré, a nappaliban.

Ginny váratlanul ecsetelni kezdte felhőtlen boldogságukat Harryvel – Gabrielle úgy érezte, ez kifejezetten neki szól, bár nem adott okot rá. Szerencsére, mikor úgy ítélte meg, már mindenki tudja, a hogy a kapcsolatuk sziklaszilárd, témát váltott.
- A múltkor találkoztam Lunával, már megint valami másik fiúval jár. Valami Rudolf, vagy ilyesmi.
- Szakítottak Neville-lel? – kérdezte Fleur, aki épp most lépett be a szobába.
- Már rég.
- Emlékszel Lunára az esküvőről, Gabrielle?
- Persze – mondta ő, de igazság szerint nem rémlett neki, hogy látta volna Lunát az esküvőn.
Ennek ellenére tudta, ki az, hiszen a Beauxbatons-os lányok körében valódi stílusikonná vált. Franciaországban nem a ruha számít, hanem az, hogy ki viselte először, és a francia lányok bármiből képesek divatot teremteni.

- Kimegyek egy kicsit a partra – mondta ő, de nem nagyon figyeltek rá, Fleur és Ginny már Ramolf, vagy Stolf és Luna kapcsolatát beszélték meg.
Gabrielle céltalanul bolyongott a kertben, amikor hirtelen szinte beleütközött Harry-be. Már szürkült az ég, a férfi pedig olyan mozdulatlanul állt, hogy a lány nem vette őt észre.
Gabrielle megtorpant, de ahogy hátrált, megbotlott egy kőben. Harry rekordsebességgel kapta el a karját és gyorsan felsegítette.
Valami kattogni kezdett, akár egy óra. Az alkonyati csendben a hang túl kivehető volt. A furcsa hang elhalkult, és újra csak a tenger zúgását lehetett hallani.

- Huh, köszi – mosolygott a lány szégyenlősen. Harry nem válaszolt. A csend kezdett túl hosszúra nyúlni. – Mit csinálsz itt kinn egyedül? – kérdezte Gabrielle, csak hogy mondjon valamit.
Harry az állával egy sír felé intett, amit a lány csak most vett észre.
- Dobby, a szabad manó – olvasta fel a lány a sírfeliratot félhangosan. – A barátod volt? – kérdezte.
- Az volt – felelte Harry komoran.
- Akkor nem akarná, ’ogy szomorkodj miatta – mondta Gabrielle, de érezte, hogy ez az egész mennyire klisés, és ő tudta a legjobban, hogy mekkora hazugság.
De Harry nem így gondolta.
- Tudod, ő tényleg nem akarná.
Egy darabig hallgattak.
- Az én hibám volt – szólalt meg hirtelen Harry.

Ez egy olyan este volt, egy olyan hely, egy olyan idő, amikor két idegen ember között eltűnnek a határok. Semmi sincs, ami túl személyes, túl megalázó ezután. Csak két lélek van, amik erre az estére megosztanak egymással minden fájdalmat.

- Annyian meghaltak, és a legtöbben miattam. Senki nem tudja, milyen érzés ez.
- Én tudom – válaszolta a lány halkan, a szavaiba belekapott a sós tengeri szél.
Harry hallgatott. De ez a csend azt mondta: folytasd.

Gabrielle akadozva kezdett bele, de miután az első szavak kibuktak a száján, önkéntelenül követte őket a többi.
- A Beauxbatons-ban. Én nem eljöttem, engem eltanácsoltak. Valaki, egy fiú, meghalt. Nem én öltem meg, és én egyáltalán nem akartam, én… - Könnyek keveredtek a szavaiba, a sírás elszorította a torkát. – Én szeretném, ’a még itt lenne. Annyira szeretném visszacsinálni, én nem akartam, ’ogy… - Nem bírta tovább magában tartani a bánatát, nem tudott tovább úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, mintha nyelvet tanulni jött volna ide. A zokogás átvette az uralmat a teste fölött, sós könnyei eloszlottak a sós, párás levegőben.

Harry átkarolta, hogy megtartsa a testét, és átölelte, hogy támaszt nyújtson a lelkének. Sokáig álltak így, ketten, egymásba kapaszkodva a tengeri szélben. És mikor Gabrielle végre újra levegőhöz jutott, úgy érezte, mintha hatalmas súly emelkedett volna fel hirtelen a szívéről.
Akkor, azon az estén, barátok lettek, mert olyan dolgokat tudtak meg a másikról, amiket két idegen soha nem osztana meg egymással.

A nyári szünidő napjai gyorsan repültek. Gabrielle egyre kevesebbet szomorkodott vagy elmélkedett, és már kezdte azt hinni, hogy anyjának igaza volt: minden csoda három napig tart. És néha, csak egy-egy pillanatra, megfeledkezett arról, hogy ezt a törékeny új életet bármelyik percben porrá zúzhatja a régi.

- ’a nem falok fel azonnal egy hatalmas fagyikelyhet, komoly veszélybe kerül az életem – jelentette be Gabrielle.

Augusztus közepe volt, és már órák óta az Abszol úton vásároltak megállás nélkül. Bár a Roxfortos tankönyvek és egyéb kellékek nagy részét már beszerezték, még mindig hátra volt a talár.
Madame Malkin elmosolyodott, bőven hozzászokott már ő a türelmetlen diákokhoz.
- Ha azt akarod, kis drágám, hogy úgy álljon rajtad, mint egy krumpliszsák, már mehetsz is.
Gabrielle ijedtében mozdulatlanná dermedt – nem, egyáltalán nem akart semmilyen krumpliszsákot.

Amúgy sem nagyon értette a talár funkcióját: szerinte a fehér ing, egérszürke szoknya, és sötétszürke gyapjúpulóver a ház színeinek megfelelő nyakkendővel bőven megtette a dolgát egyenruhaként. Ha még mindehhez egy hatalmas, hosszú fekete köpenyt is fel kell vennie, akkor tényleg hideg és huzatos lehet az a kastély.

Bill kuncogva figyelte a jelenetet. Bár ezt igyekezett elrejteni, de titokban örült, hogy újra két lakója lesz a háznak, és persze annak is, hogy nem kell több francia vitát végighallgatnia.
Fleur és Gabrielle igyekeztek angolul beszélni, de elég volt egy szó, ami nem jutott eszükbe, és rögtön átváltottak franciára, és ilyenkor általában az elkövetkezendő órákban, vagy akár napokban, Bill teljesen úgy érezte magár Kagylólakban, akár egy idegen.

Végül a beígért hatalmas fagyikehely ideje is eljött.
- Olyan érzésem van, mintha valamiről megfeledkeztünk volna – jelentette ki Bill.
- Nem. Minden megvan – ellenkezett Fleur, aki, ha már itt voltak, be akart nézni pár ruha és cipőboltba is.
- Hová szoktunk meg menni? Megvan. Ollivander. Nem voltunk Ollivandernél!
- Van pálcám – emlékeztette őt Gabrielle tele szájjal. – Ezüst hárs, vélahaj maggal, egyáltalán nem rugalmas! – Megsuhogtatta Bill orra felé, mire apró ezüst szikrák hullottak belőle.
- Nagyon szép – jegyezte meg ő, miközben elhessegette a szikrákat.

Gabrielle pálcája nagyon világos színű volt, szinte ezüstösen ragyogott, ellentétben a nővére rózsafa pálcájával, ami inkább vöröses volt. De a színükön kívül mintha ikrek lettek volna, valószínűleg azért, mert mindkettőnek a nagyanyjuk egy-egy hajszála adta az erejét.

Augusztus utolsó két hetében Gabrielle egyre jobban várta, hogy elkezdődjön az iskola. A tankönyvei érdekesek voltak, és ezek alapján úgy tűnt, a Roxfortban sokkal több gyakorlati ismeretet tanulnak, mint a Beauxbatonsban.
A francia tantervben nagyobb hangsúlyt fektettek a bűbájokra, és a legtöbb varázslat, amit tanultak, inkább elegáns volt, mint praktikus. Bájitalokat csak néha főztek maguk, és a gyógynövénytant is csak képek és metszetek alapján ismerték.
A lány amúgy is elhatározta, hogy jobban igyekszik majd jó jegyeket szerezni, és próbálja majd meghúzni magát, amennyire csak lehet.


A 9 és háromnegyedik vágány mellett állva azonban már nem volt olyan biztos benne, hogy ez sikerülni fog. A legtöbben szégyentelenül bámulták az ismeretlen lányt, hiszen nagyon ritka volt az, hogy valaki tizennégy évesen kezdje az iskolát.
Gabrielle nagy levegőt vett, és elindult az egyik kocsi felé. Negyedéveseket kéne keresnie, hogy ismerkedjen a leendő évfolyamtársaival, ez azonban sokkal nehezebbnek tűnt, mint elképzelte.

Végül találomra benyitott egy kupéba. Öt, ismeretlen arc nézet vissza rá.
- Sziasztok! Öhm... – Nagy levegőt vett. A többiek még mindig kérdő tekintettel nézték. – Gabrielle vagyok. Gabrielle Delacour.

A fiúk valójában zavarba jöttek, úgy érezték, még sosem láttak olyan lányt, aki ennyire gyönyörű lenne. Fejcsóválva vigyorogtak egymásra, de Gabrielle ezt nem vette észre, annyira megszokta már.
Továbbra sem szólaltak meg. Úgy látszik, több magyarázatra várnak – gondolta Gabrielle.

- Én… Sak most jöttem. Negyedéves leszek.
Ekkor az egyik lány felállt. Kedves, mogyoróbarna szeme, és borzas barna haja volt, az orrán pontosan tizenkét apró szeplő virított.
- Szia! – köszönt széles vigyorral, és melegen átölelte a lányt. – Foxie – mutatott magára, mint egy bemutatkozásképpen. – Én is negyedéves vagyok idén.
- Gyere, ülj ide mellém, még pont van itt egy üres hely.

Gabrielle megköszönte Foxie kedvességét, és egy pálcamozdulattal fellendítette ládáját a csomagtartóra.
- A többiek itt a barátaim. Kivéve Robbie. Na, arról fogalmam sincs, hogy ő mit keres itt. – Azzal játékosan az egyik fiú felé bökött. Robbie válaszul sértődött fejet próbált vágni, de annyira húzta a száját a nevetés, hogy inkább egy skizofrén kacsára hasonlított.
Gabrielle úgy gondolta, hogy Rob nem kifejezetten helyes, de kedves arca van, és garantáltan vidámnak tűnt. Rögtön úgy döntött, hogy kedveli a fiút, akárcsak Foxie-t.

A kupéban ült még egy magas, nyakigláb fiú, vérbeli kiskutyatekintettel, Dennis Creevey, Rob legjobb barátja, mellette pedig Barney Jordan, a hollóhát kviddicssztárja, aki éppen egy tarantulát simogatott. Gabrielle gyomra egy picit felfordult.
Még egy lány ült a kupéban, Clara Myoung, aki nagyon hallgatagnak tűnt, és szomorkásan nézte az ablakon át a peront.
- Hogyhogy sulit váltasz? – kérdezte Foxie, mikor már lecsendesült a forgatag, és a vonat nagy zökkenéssel elindult.
Gabrielle felkészült erre a kérdésre.
- Hát, főleg amiatt, ’ogy megtanuljam a nyelvet. Meg persze, Angliában szeretnék élni, amikor nagy leszek, szóval így tűnt logikusnak.
- Aha.
Foxie egy kicsit csalódottnak tűnt, hogy nincsen botrány a dologban.

- És hogy fognak így beosztani? Szerinted választhatsz majd, hogy hova akarsz kerülni?
A többieket is foglalkoztatta a kérdés, és kíváncsian várták a lány válaszát.

- Igazából… Fogalmam sincs. Lehet.
Ezen még ő maga sem gondolkozott el. Lehet, hogy be sem osztják, és a tanáriban kell majd aludnia? Elhessegette a gondolatot. Valahogy biztosan megoldódik majd.
- Ti melyik ’ázban vagytok? – kérdezte, csak hogy elterelje a gondolatait.
- Dennis, Clara és én büszke oroszlánok vagyunk – mondta Rob fennhangon, és még valami morgást is odabiggyesztett a végére, bár arra Gabrielle meg mert volna esküdni, hogy egy oroszlán nem ilyen hangot ad ki.

- Barney hollóhátas, a jobbik fajtából.
- A jobbik fajtából? – kérdezett vissza a lány, bizalmatlan pillantásokat vetve a tarantulára.
- Abból. Hollóhátasból két féle van: vannak ilyen halál komoly könyvkukacok, meg van olyan, aki nagyon jó arc, és még agya is van – magyarázta Rob, és látszott rajta, hogy a második típust mélyen tiszteli.

- És ott van még Foxie, aki, hát, hogy is mondjam… - Rob viccesen elhúzta a száját.
- Hugrabugos vagyok! – vágott közbe Foxie. – Utoljára mondom el neked, te üresfejű bagolyürülék, hogy oda nem csak balfácánok kerülnek!
- De az összes balfácánt oda osztják be, és még mindig nem derítettük ki, hogy Foxie végül is… - De itt az említett jó erősen fültövön vágta a beszélőt.

A Beauxbatonsban nem voltak házak, és Gabrielle nem is tartotta jó ötletnek az egészet. Úgy érezte, hogy ő egyikbe sem illik, és erre biztosan a tanárok is rájönnek majd. A családban mindig Fleur volt az okos gyerek, és a régi osztályában sem ügyelt túlzottan a tanulmányi eredményére, így a Hollóhátat esélytelennek látta.

Bátor sosem volt, kerülte a konfliktushelyzeteket, és gyakran hallgatta el az igazságot, hogy ne kelljen szembenéznie a következményekkel. A szabályokat sosem követte, azonban ahelyett, hogy nyíltan szembement volna velük, inkább megkerülte őket valahogy. Így a Griffendélt is kizárhatta. A Beauxbatons-ban történtek után esélye sem volt a hűséges, békés, vagy igazságos címekre, így a Hugrabugot figyelembe sem vette.

És maradt a… Jaj, ne. A Mardekár.
A gyomra összeszorult a gondolatra.



<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)