Lány a Kapun túlról írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<< >>


Alice maga sem tudta pontosan, hogy másnap reggel miért nem számolt be az újabb látomásról. Talán azért nem, mert akkor be kellett volna vallania a fivéreknek, hogy elájult, Ed és Al pedig egyből pánikoltak volna. Most mindkettőjüknek volt fontosabb dolga is annál, mintsem neki segítsenek. A lány így is roppant hálás volt Alnak, amiért elkísérte a könyvtárba, holott biztosan hasznosabb lett volna, ha inkább a bátyjának segít. Ezt ugyan felvetette Ednek, az idősebb fivér azonban csak nevetve legyintett, mondván, egyedül is el tudja intézni, amit akar. Az egész olyan volt, mint le akarta volna rázni a másik kettőt és talán valóban ez volt a helyzet. Ráadásul mintha Edet kényelmetlenül érintette volna, amit Alice kért tőle a homonculusokkal kapcsolatban, de a lány nem mert megint felhozni a témát, nehogy a fiú gyanút fogjon. A lány sejtette, hogy a fivérek gyanakodnak valamire, pont ezért, reggeli után engedelmesen követte Alt a néhány utcára levő könyvtár felé, mialatt Ed a Parancsnokságra sietett. Persze Alice figyelmét nem kerülte el, hogy az idősebb Elric-fivér megvárta, míg Allal együtt el nem éri az első sarkot. Mintha szemmel tartotta volna őt, pont úgy, mint Envy.

A homonculusra gondolva Alice-nek feltűnt, hogy nem érzi a jelenlétét. Ezek szerint olyan távolságból figyelheti őt, amely már kívül esett a lány képességének hatósugarán. Vagy egyszerűen Envy aznap reggel másfelé járt. Alice kissé szomorú lett a gondolatra, hogy állandó kísérője ezúttal elmarad és annyira belefeledkezett a saját gondolataiba, hogy kis híján nekiment egy lámpaoszlopnak. Egy rántást érzett a karján, mire felnézett és megpillantotta Alt. Meg mert volna esküdni, hogy ha a páncélnak lettek volna érzései, a fiatalabb fiú valószínűleg gondterhelt és ijedt arckifejezéssel nézett volna rá.
– Majdnem nekimentél, úgy elgondolkodtál – jegyezte meg Al.
– Tessék? – kérdezte meglepetten a lány, aki csak ekkor vette észre a lámpaoszlopot maga előtt. – Ez meg mikor került ide?
Al a fejét csóválta. Legszívesebben megkérdezte volna Alice-t, min járt úgy az esze, de végül nem tette. Mindenkinek lehetnek titkai, Al pedig nem olyan volt, mint a bátyja. Ed addig faggatta volna a lányt, míg az el nem mondja neki, amire kíváncsi.
– Minden rendben? – kérdezte gondterhelten Al.
– Igen, persze, csak… kissé belefeledkeztem a saját gondolataimba – mosolygott fel a fiúra Alice. – Semmiség, inkább menjünk!
A fiatalabb fivér bólintott, Alice megigazította hátán a hátizsákját, majd a páros átsietett az úttesten. Bár már jócskán elmúlt reggel nyolc óra, nem sok autó járt az utakon. Londonban bezzeg már reggel hétkor repesztenek a buszok, dudálnak az autók és akkora dugó keletkezik, hogy csoda, ha senki sem késik el sehonnan. Amestris azonban valahol a huszadik század elején járhatott, így természetesen még nem volt annyi gépkocsi forgalomban. Alice még mindig elcsodálkozott, hogy az ő világa és Amestris mennyiben hasonlítanak egymásra, mégis mennyire különböznek is. Az élet itt lassabban telt, az emberek nem kapkodtak annyira, nem rohantak állandóan, mint az űzött vadak. Egyedül a hadsereg állandó jelenlétét nem tudta megszokni. A katonák ott voltak mindenhol, az utcákon, a tereken, az állami épületekben, a hotelek előtt. A lánynak olyan érzése volt, mintha háborús készültség lenne, de az embereket szemmel láthatóan nem zavarta a jelenlétük, hiszen ehhez szoktak hozzá. Csak az állami alkimistákat becsmérelték, akik a lakosság szerint eladták a tudásukat a hadseregnek. Sokan a hadsereg kutyáinak nevezték őket, akik a magas fizetésért nem átallják alávetni magukat bármilyen megaláztatásnak. Az amestrisziek többsége egyenesen gyűlölte és megvetette az állami alkimistákat, mert azok nem egyszer visszaéltek a képességeikkel. Ám Alice azt is észrevette, hogy Eddel az emberek teljesen másképp bántak. A fiú is állami alkimista volt, mégis rengetegen kedvelték. Talán mert a többi állami alkimistától eltérően Ed nem kérkedett a hatalmával, hanem tényleg segített az embereken. Ed segítőkész volt és bár néha elég nagyképűnek tűnt, de a szíve a helyén volt.

Mire a lány ezeket végiggondolta, Allal meg is érkeztek egy nagy, kör alakú térre, amelynek túloldalán hatalmas épület állt, büszkén hirdetve magát, mint Központi Könyvtár. Az épület legalább akkora volt, mint a hotel, ahol a lány Edékkel lakott, azon kívül mindenféle bonyolult díszítést látott rajta, mint a barokk kori épületeken. A barokk korban volt szokás mindent annyira túlcicomázni, emlékezett vissza Alice az iskolában tanultakra. Az épület homlokzatán egy hosszú írás volt látható olyan nyelven, amit a lány nem ismert, de sejtette, hogy a latinnal lehet rokon. Néhány szót ugyan felismert, vagy inkább felismerni vélt, de a jelentésükben nem volt biztos.
A téren még nem sokan voltak, csak néhány pár, valamint két, szépen felöltöztetett kislány, akiket egy termetes asszonyság kísért. Alice arra tippelt, hogy valami gazdag család csemetéi lehetnek, akik a dadájuk felügyelete mellett sétáltak egyet. A gyerekek nem lehettek többek talán öt, vagy hatévesnél és azonnal lerítt róluk, hogy testvérek. Szépen, kézen fogva lépdeltek, illedelmesen, ahogy az úri kisasszonyoktól elvárható. Alice vállat vont, majd tovább indultak.

A kör alakú tér közepén egy szökőkút foglalt helyet, amelynek közepén egy korsót tartó lány kőből faragott szobra állt. A lány kőkorsójából zubogott a víz az alant elhelyezkedő, alacsony peremű medencébe. Alice odasietett, hogy megcsodálja, majd a medencébe nézett. Az ő világában élő szokás úgy tűnik itt is divatban volt, mert a víz alján számtalan apró pénzérme csillogott a napsütésben.
– Nem tudtam, hogy itt is szokás pénzt dobni a szökőkútba – jegyezte meg a mellé sétáló Alnak.
– Jó szerencsét hoz, azt mondják – magyarázta Al.
– Nálunk a szökőkútba dobott pénzérme azt jelenti, hogy egyszer még visszatérsz arra a helyre – mondta a lány, majd önkéntelenül is a zsebébe csúsztatta a kezét. Legnagyobb meglepetésére ujjai egy apró, kerek dologba ütköztek és mikor kivette a kezét, tenyéreben egy tízpennys pénzérme csücsült. – De a jó szerencse most jobban jönne – folytatta, majd a pénzérmét a medencébe dobta.
Az érme aprót loccsant, majd elmerült a vízben, mígnem eltűnt a többi között a medence alján. Al egy szót sem szól, de magában sokat gondolt. Alice-nek fontos volt, hogy szerencsés legyen, és bár Al nem nagyon hitt a babonákban – ahogy a legtöbb alkimista sem –, de ő is elismerte, hogy bizony, néha azért történnek véletlenek.

~*~

Envy éppen a harmadik, tejszínnel és cseresznyével díszített, hatalmas adag csokoládéparfét tömte magába, amikor megérezte magán Sloth tekintetét. Sosem kedvelte a nőt, azt meg végképp nehezményezte, hogy itt ül vele egy asztalnál a kettes számú kedvenc cukrászdájában. Így a parfé sem volt annyira finom, habár ennek ellenére Envyn nem látszott, hogy nyomasztaná a testvérkéje jelenléte. Sloth technikailag a ”húga” volt, ha leszámítjuk azt a kis jelentéktelen tényt, hogy a homonculusoknak nem voltak rokonaik. Envy sóhajtott egyet, és letette a kanalat, miután kivégezte a parfé felét. Szerette ezt a helyet. Közel volt a hotelhez, szép volt a kilátás a térre és általában nem sokan voltak itt. Envy évek óta járt ide, és bár még mindig kirítt innen a furcsa öltözéke és haja miatt, a jelentős mértékű borravaló és a nem kis értékű fogyasztásai miatt nem tették ki a szűrét. Ő pedig úgy hálálta meg ezt, hogy nem ölt meg senkit, még csak meg sem fenyegetett soha senkit, ami furcsa volt tőle. De elvégre is, nem akarta elveszíteni a kedvenc cukrászdái egyikét. Bár alakot váltva simán elvegyülhetett volna a többi ember között, valami furcsa oknál fogva mégsem akarta ezt itt megtenni.
– Csak nem jóllaktál? – kérdezte Sloth, ajkán enyhe mosollyal, amit Envy mindig is irritálónak talált. A nő folyton úgy mosolygott, mintha tudna valamit, amit ő nem és esze ágában nem lenne vele megosztani a titkot.
– Nem, csak éppen szünetet tartok – morogta Envy Sloth-ra pillantva. – Egyébként mit keresel itt? Nem a Führert kéne őrizgetned?
– Csak nem vagy féltékeny? – duruzsolta Sloth, mire a másik homonculus halkan elszámolt magában tízig. Különben félő volt, hogy vérfürdőt rendez. Ez a kis kurva mindig tudta, hogy kell az elevenjére tapintania a dolgoknak.
– Én mindig féltékeny vagyok, ha nem tudnád – vette elő legelbűvölőbb mosolyát Envy, amelynek láttán mindenki sikítva rohant volna ki a világból. A hangja fenyegetőnek hangzott. – A vénasszony küldött?
– Valójában… – kezdte Sloth, majd kinézett az ablakon, aztán halkan elnevette magát. – A kis védenced úgy tűnik nagyon jól érzi magát.
– Ki? – kérdezte Envy, majd ő is az ablak felé fordult, hogy szemei elkerekedjenek és teste megmerevedjen.
Ugyanis nem mást pillantott meg a szökőkútnál állni, mint Alice-t, amint jókedvűen beszélget azzal a bádogkasznival. Ám a homonculus legnagyobb meglepetésére sehol sem látta Edward Elricet, pedig a kis mitugrász alkimista soha egy lépésre nem engedte el egyedül a lányt. Envy megmarkolta az asztalon heverő kanalat, és erősen megszorította, hogy az ujjai is belefehéredtek. Hogy merészel az az ostoba kis kölyök ilyen közel lenni Alice-hez?! Hogy mer vele kettesben andalogni, hogy nem sül le a bőr… Envy gondolatban jól tarkón vágta magát, amikor rájött, hogy mégis mikre gondol. Mi köze neki ahhoz, hogy Alice kivel sétálgat? Hiszen nem érdekli őt a lány, csak fel kell használnia, mégis valahol belül dühítette a dolog. Tudta, hogy Sloth valószínűleg magában mulatva figyeli az ő gyötrődését, de nem érdekelte. Alice nem sétálhat akárkivel csak úgy, főleg nem az ő szeme láttára! Nézte, ahogy Al és Alice elindulnak a könyvtár felé, és máris kész volt a terve. Most megkaparintja a lányt, segít neki, akármire is van szüksége és akkor… akkor nem szabadulhat.
Envy még mindig frusztráltan levágta a kanalat az asztalra, majd némi pénzt dobott a félig kiürült parfés pohár mellé és kiszáguldott az ajtón. Mire a felszolgáló az asztalhoz ért, már csak Sloth ült ott. A fiatal, sötét hajú férfi megcsóválta a fejét, majd a nőre nézett.
– A barátjának igen sürgős dolga lehetett, hölgyem – jegyezte meg.
– Miből gondolja? – kérdezte kíváncsian Sloth.
– Na, hallja! – füttyentett meglepetten a felszolgáló. – Nem ette meg a parfét, ez pedig, mióta csak idejár, még egyszer sem fordult elő. Kutya legyek, ha nem nő van a dologban!
Sloth egy szót sem szólt, csak halványan elmosolyodott. Ej, ha ez a férfi akár csak sejtette volna, mennyire közel járt az igazsághoz.

~*~

Ed elgondolkodva kutatott a könyvek között, miközben azon morfondírozott, hogy vajon tényleg jó ötlet volt-e egyedül elengedni Alice-t Allal. Aztán arra jutott, hogy a lánynak nem eshet semmi baja, elvégre a testvére sem kezdő alkimista, meg tudja védeni, ha úgy adódna. Aztán az jutott eszébe, amit Alice mondott, hogy szeretne megtudni valamit a homonculusokról. Edben felmerült a gyanú, hogy a lány titkol előle valamit, valamit, amit nem akar a tudomására hozni, de igyekezett nem firtatni a dolgot. Ám agya hátsó részében mégis motoszkált a gondolat, hogy Alice esetleg már kapcsolatba került legalább eggyel a homonculusok közül, ám elvetette az ötletet. Azt tudta, hogy Alice nem bízik meg bennük maradéktalanul, amire jó oka volt, tekintve azokat, amiken keresztülment. Mégsem tudta elűzni a félelmet, hogy valami nincs rendben, csak éppen nem tudott rájönni, mi lehet az. Megvakarta a tarkóját, mint mindig, ha ideges volt, mert olyan kérdés foglalkoztatta, amire nem találta a választ, akárhogy is kereste. Végül úgy döntött, hogy az Alice-problémát egyelőre száműzi a gondolatai közül, hiszen sokkal égetőbb gonddal kellett megküzdenie. Még mindig nem jutott közelebb a Bölcsek Kövéhez, és tudta, hogy a Központ könyvtára sem ad neki semmilyen választ. A zárolt részleg azonban zárva volt még előtte is, ami rettentően frusztrálta, ám ezt is igyekezett nem mutatni. Visszatette a kezében tartott könyvet a helyére, majd a következőért nyúlt, amikor valaki halkan elköhintette magát mellette. Ed megfordult, hogy aztán szembetalálja magát azzal az emberrel, akit az egész hadseregben a legjobban utált. Nevezetesen a felettesével, Roy Mustang ezredessel.
– Mit akar? – kérdezte Ed, nem éppen barátságos hangnemben. Ha lehetett, kerülte a férfit annak ellenére, hogy valahol mélyen tisztelte. De inkább meghalt volna, mintsem bevallja.
– Ejnye, Acél, nem illik így beszélni a feljebbvalóddal – rótta meg a férfi, arcán enyhe mosollyal. - Mégis mi után kutakodsz ilyen szélsebesen? – kérdezte aztán, tekintetét végigfuttatva a könyvek címein. – Kimérák kézikönyve, Létszobrászat, Vajon van-e lelke a halottaknak? Ugye nem megint…
– Egyáltalán nem, és amúgy is semmi köze hozzá! – vágott vissza az Acél alkimista olyan hangerővel, hogy többen feléjük pillantottak. Ed elvörösödve nézett félre, ami elgondolkodtatta Royt. – Alice kért meg valamire.
– Szóval már ilyen jóban vagytok? – Ed kihallotta az ezredes szavaiban rejtőző gúnyt. – Akkor akár fel is kérheted.
– Mégis mire? – morogta a fiú. Volt egy olyan érzése, hogy a férfi szándékosan nem firtatta, hogy pontosan mit is keres Alice-nek.
– A két hét múlva esedékes Hadsereg Báljára, természetesen – kuncogott Roy, mire Ed kezei ökölbe szorultak, szemeit összehúzva meredt az előtte álló férfira, aki szemmel láthatóan élvezte a kialakult helyzetet. – Ezúttal nem húzhatod ki magad belőle, kötelező megjelenned, de nem az öcséddel! Hozz hölgyvendéget, a kis barátnőd pedig megfelel a célnak, elvégre a Führer maga engedélyezte, hogy szabadon mozogjon a városban.
Ed nem válaszolt azonnal, tudta, hogy fékeznie kell magát, de ez az ezredes jelenlétében elég nehezen ment neki. Azt nem bánta, hogy a férfi őt felhasználta, de hogy Alice-szel is ezt akarja tenni, az több volt a kelleténél. Azonkívül, a bálon mindenki megbámulná a lányt, megjegyzéseket tennének rá, ráadásul rengeteg a veszélyhelyzet is. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen bálok rendszerint rettentően unalmasak szoktak lenni, maga Ed pedig nem volt éppen a legmegfelelőbb partner. Pont ezért ment mindig Allal, feltéve, hogy a városban tartózkodtak. Tavaly igen ügyesen kihúzta magát a bál alól, de most úgy tűnik, nem sok esélye lesz rá. A fiú előre húzta a száját, de nem mondhatott nemet. Most és itt nem tehette meg, meg volt kötve a keze.
– Csak nehogy valami balul süljön el – sóhajtott egyet, ezzel mintegy beleegyezését adva, Roy nem kis örömére. – Mert ha Alice-nek baja esik, magán verem le, ezredes.
– Mindjárt gondoltam, Acél – somolygott Roy, azzal magára hagyta Edet, aki még füstölgött egy darabig, mielőtt visszatért volna a keresgéléshez.

~*~

Alice le volt nyűgözve a Központi Könyvtár belsejétől. Hatalmas volt, legalább akkora, mint a londoni Nemzeti Könyvtár, ha nem nagyobb. Vagy hat emelete volt, minden emeleten könyvespolcok, olvasósarkok, pihenők várták az olvasókat. A külföldi divattal foglalkozó részleg a második emeleten volt, így Alice és Al kényelmesen felsétáltak, majd szemrevételezték a részleget, amely nem kis részét foglalta el az emeletnek.
– Szerintem váljunk szét – indítványozta Alice –, úgy nagyobb területet tudunk átfésülni.
– És ha bajod esik? – kérdezte aggodalmasan Al. – A bátyus fémhulladékot csinál belőlem, ha egy karcolás is lesz rajtad.
– A legnagyobb bajom az lehet, ha a fejemre esik egy könyv – kuncogott a lány. – Al, ne légy már ilyen aggodalmaskodó. Nézd, mennyi ember van itt. Szerinted ki támadna meg bárkit fényes nappal egy könyvtárban?
Al nem adott hangot abbeli aggodalmának, hogy vannak, akiket érdekelhet Alice és bármire képesek, így inkább csak bólintott, majd hagyta, hogy Alice elinduljon az egyik irányba. Nézte, ahogy a lány befordul az egyik polcnál, majd nem kis aggodalommal a lelkében, elindult a másik irányba.

Alice-nek fogalma sem volt, hol is kéne kezdenie a keresést, hiszen abszolút járatlan volt más országok öltözködési szokásaiban, ami ezt a világot illeti. Így úgy döntött, sorban megy, megnéz minden könyvet akkor is, ha az egész napját itt kell majd töltenie. Hála az égnek gyorsan haladt, mert a könyvek többsége hatalmas illusztrációkat tartalmazott, de még egy óra elteltével sem tartott sehol. Úgy tűnt, hogy Amestrisen kívül rengeteg más ország van ebben a világban, kezdve a délen fekvő Aerugotól, egészen keleti sivatag másik felén fekvő Xingig. De voltak itt már elsüllyedt, nem létező országok öltözködési szokásait taglaló könyvek is, amelyek nem igazán segítettek Alice-nek. De azért egy-egy felkeltette a figyelmét, például Xerxes városának történelme és ruházkodási szokásai, holott a város már évszázadokkal ezelőtt elpusztult.
A lány kezdett fáradni, ahogy egy újabb könyvet vett a kezébe, majd nyitotta ki, hátha talál benne valami használható információt. Hála égnek, magával hozta a rajzot, amit készített, de azt Alnak adta, hiszen míg a lány fejében élénken élt az álom, vagy talán emlékkép, a fiatalabbik Elric fivér nem boldogult volna mankó nélkül. Éppen Baldur, egy Aerugotól délkeletre fekvő apró országról szóló könyvet forgatott, amikor megérezte az ismerős jelenlétet.
– Envy – suttogta halkan Alice maga elé, majd megfordulva megpillantotta a homonculust, aki éppen akkor fordult be az ő sorába. – Lám csak, kit hozott ide a cica?
– Ezek szerint nem tudtalak meglepni – sóhajtott fel színpadiasan Envy, aki ezúttal fiatal fiúnak álcázta magát. A haja szélfútta barna volt, szemei élénkzöldek és egyszerű, fehér inget, valamint barna nadrágot viselt a lábán fekete cipővel.
– Nem éppen – mosolyodott el halványan a lány, miközben valami gombócot érzett a torkában. Nem volt kellemetlen, mégis valahogy… nem tudta megmagyarázni az érzést, de megijesztette. – Megéreztem, hogy jössz. A képességem áldása. Vagy átka, attól függ, honnan nézzük.
– Hmmm – bólintott a homonculus, majd a lányhoz sétált, megszemlélve a könyvet. – Divatkönyv? Csak nem érdekelnek a ruhák?
– Keresek valamit – válaszolta Alice. – Hogy pontosabb legyek, egy ruhát, vagy inkább divatstílust.
– Ha gondolod segíthetek – hajolt közelebb Envy, ajkai szinte súrolták Alice fülét, mire a lány megdermedt. Envy lágyan felnevetett, mint akit roppant módon szórakoztat a kialakult helyzet. – Persze, csak ha akarod – búgta halkan. – Sokfelé jártam életem során, talán a hasznodra lehetek.
Alice elgondolkodott. Valóban elkelt volna a segítség, de ő maga sem volt biztos benne, hogy meg kéne bíznia a homonculusban. Bár eddig a másik csak segített neki, mégis nehezére esett hagyni, hogy ismét a segítségére legyen. Viszont tudta, hogy egyedül egész napra elveszik ebben a könyvrengetegben, így nem nagyon volt más választása. Azonkívül, Envy nem jelentett rá veszélyt, sosem akart ártani neki.
– Rendben – biccentett Alice, mire Envy eltávolodott tőle és úgy tűnt, boldoggá teszi a dolog. – Nos, a ruha, amit keresek…

Miután Alice leírta a ruhát, Envy gondolatban végigfuttatta a fejében az összes országot, ahol valaha megfordult. A divat sosem érdekelte igazán, az Lust reszortja volt, mégis néhány ország öltözködési stílusa még őt is magával ragadta. Nem kellett hozzá két perc sem, hogy megtalálja a megfelelő országot, majd körbenézett a polcon, de azon nem találta a megfelelő könyvet. Szó nélkül a következő polcsorhoz lépett, majd onnan a következőhöz, mígnem a negyediken végre megtalálta, amit keresett. Egy vaskosabb kötettel jött vissza, amit Alice-nek nyújtott.
– Cardenia – mondta egyszerűen, a lány kezébe nyomva a könyvet. – Egy nem túl nagy ország Cretától nyugatra. Nem olyan régen ért véget náluk a háború, amelyet Cretával vívtak. A ruha ugyan kissé modernebb, mint az általam ismert, de biztosan ez lesz az.
– Köszönöm, Envy – biccentett Alice, akinek a figyelmét nem kerülte el, a homonculus milyen élvezettel ejtette ki a ”háború” szót, ám nem tette szóvá. Aztán eszébe jutott valami. – Envy, mégis hány éves vagy?
– Ó, elég öreg vagyok ahhoz, hogy az ük-ük-ük-ük-ükapád lehessek, kicsi Látócska – kuncogott a homonculus, mire Alice szemei elkerekedtek. – Mi homonculusok nem vagyunk hétköznapiak, tudod-e?
– Igen, észrevettem – válaszolta a lány, majd az asztalhoz ült és kinyitotta a könyvet.
Envy mellé telepedett, Alice-nek pedig az jutott eszébe, hogy ez olyan természetesnek tűnik, pedig nem volt az. Együtt nézegették a könyvet, keresték a megfelelő képet, mígnem hirtelen, valahol a könyv közepén Alice megtalálta, amit keresett. Bár nem volt pontosan ugyanolyan, mint amilyet rajzolt, de határozottan az a mintázat volt. A leírás szerint az ilyen öltözetet a gazdag, nemesi származású cardeniaiak hordták, akik közül sokan magával az uralkodói családdal is rokonságban álltak.
Alice elgondolkodott. Ha valóban azt látta, amit látott, akkor talán a menekülők a királyi család tagjai lehettek, vagy rokonságban állhattak az uralkodóval. És akkor… Alice nem tudta elhessegetni magától a gondolatot, hogy talán ő maga is… De nem, az lehetetlen! Ő nem is innen származik, semmi köze ehhez a világhoz. De akkor mégis, miért lát ilyesmiket? A kérdések záporoztak a fejében, ahogy a képet nézte, mert tudta, hogy kell lennie valamiféle összefüggésnek közte, valamint a menekülők és a titokzatos kislány között, akit pont úgy hívtak, mint őt.


<< >>

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)