Edvy szösszenetek írta: Andro

[Kritikák - 1]

+++ betűméret ---
<<


Envy rettentően ideges volt azon a keddi reggelen, miközben az iskolába készülődött. Miután Dante kijelentette, hogy mindketten ott lesznek Greeddel, a kis homonculus nem találta a nyugalmát. Greed egy dolog lett volna – aki egyébként Dante utasítására megfigyelt valakit azon a bizonyos délutánon –, de az, hogy Dante is jelen lesz a Nyílt Napon, már sok volt neki. Hányingere volt, és bár soha életében nem volt beteg, de úgy gondolta, hogy az valami ilyesmi lehet. Nem idegességet érzett, vagy izgatottságot, hanem egyenesen halálfélelmet, mert jól tudta, mi történik, ha nem váltja be az ”anyja” reményeit. Az elmúlt héten Dante szinte állandóan a sarkában volt, mikor hazaért az iskolából és nem hagyta békén egy percre sem. Átnézte a leckéjét, leszidta, ha valamit elrontott, sőt odáig ment, hogy a hétvégén nem engedte el Envyt, pedig Eddel megbeszélték, hogy megnézik a virágzó cseresznyefákat a parkban. Ő pedig hiába könyörgött, rimánkodott, Greed is hiába próbált szót emelni a kis homonculus érdekében, ezúttal mindketten süket fülekre találtak. Dante meg sem hallgatta az érveiket, helyette megfenyegette mindkettőjüket, hogy amennyiben esetleg megunja őket, mind Envyt, mind Greedet lecserélheti egy jobb és kevésbé problémás példányra.

Ezek után nem csoda, ha Envy halálosan rettegett a Nyílt Naptól és még Greed sem tudta megnyugtatni. Aznap reggel egyedül indult el az iskolába, mert Dante úgy vélte, nem kell őt folyton pátyolgatni. Envy gyomorideggel és halálfélelemmel tette meg az utat az iskoláig és akkor sem volt képes lecsillapodni, amikor megpillantotta Edet, akit Trisha és Hohenheim kísért. Persze igyekezett nyugodtnak mutatkozni, de a legjobb barátját nem tudta becsapni.
– Envy, hol vannak a szüleid? – kérdezte barátságosan Trisha, miután üdvözölték egymást.
– Ők… majd később jönnek… – válaszolta halkan Envy. Dante ugyanis közölte vele, hogy kizárólag a matematika, valamint az utána következő testnevelés órát tekintik meg, a többit ugyanis feleslegesnek ítélte.
– Jól van, akkor menjünk be! Ugye nem izgulsz? – mosolygott rá a nő, majd nemes egyszerűséggel kézen fogta a megszeppent gyereket.
Envy a fejét rázta, de belül úgy érezte, felrobban. A hányingere még mindig nem múlt el, de még volt két óra a matematikáig, az pedig egy kis időt biztosított a számára. De akkor is félt attól, hogy ha nem teljesít úgy, ahogy Dante elvárja tőle, a nő végén tényleg beváltja a fenyegetését és csinál ez új, jobb Envyt helyette. Azt pedig nagyon nem akarta, de tisztában volt vele, hogy ha még Greed sem képes ellenszegülni mindenben Danténak, akkor ő aztán végképp nem képes erre. Arra gondolt, milyen jó lenne, ha neki is olyan aranyos, kedves, megértő mamája lenne, mint Trisha néni, erre azonban nem számíthatott. Homonculusként nem voltak emlékei az emberi életéről, de még ha lettek volna is, azokkal sem ment volna sokra.
– Mi a baj? – kérdezte halkan Ed, mikor beültek a helyükre. A szülők hátul, a falnál álltak, hogy ne zavarják majd a tanítást. – Olyan sápadtnak tűnsz. Jól vagy?
– Igen, csak… – Envy valami kifogást keresett. – Csak… rosszul aludtam, ennyi.
– Értem – bólintott a szőke, de látszott rajta, hogy hiszi is, meg nem, amit a barátja mond. – A mamád is eljön? – jött az újabb kérdés.
– Ühüm – hümmögött a kis homonculus, miközben igyekezett, hogy ne vegye észre rajta, hogy már Dante puszta említésétől is kiveri a hideg veríték. – De a papával csak a harmadik, és a negyedik órára jönnek be. A mama szerint a többi nem érdekes.
– Az én szüleim végig itt lesznek, egész ebédig – mesélte Ed. – A papa direkt szabadnapot vett ki, a mama meg a szomszédra bízta Alt. Az öcsém mindenáron jönni akart, és rossz néven vette, hogy a mama nemet mondott. De Al még kicsi, ő még nem való az iskolába, csak unná és nyűgösködne, azzal meg csak gondot okozna mindenkinek.
Envy csak hallgatta Ed kissé fellengzős szövegelését, és egy cseppet sem zavarta a dolog. Barátja legalább elvonta a figyelmét a hamarosan közelgő, rettegett matematika órától. Envy nem utálta a matematikát, sőt, egészen tisztességes eredményeket produkált, de ha arra gondolt, hogy Dante árgus szemekkel fogja nézni, mint sólyom a kis egérkét, egyből összeugrott a gyomra az idegességtől. Alapvetően egészen jól el tudta viselni ”anyja” verbális, és nem ritkán tettleges dühkitöréseit, fenyegetéseit, de ez a mostani más volt. Dante eddig is tudott kegyetlen lenni, ám a mostani húzása már túlment mindenen, amit Envy eddig tapasztalt. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a nő beváltja a fenyegetését, legalábbis, ami őt illeti. Tudta, hogy nem tetszik neki, hogy Greed gyakran vette őt a védelmébe, ahogy az sem, hogy ők ketten kötődnek egymáshoz. Dante semmit sem bírt elviselni, ami a boldogsághoz, örömhöz volt köthető, Envy pedig néha azon morfondírozott magában, hogy a nő valójában miféle lény lehet. Mert bár embernek vallotta magát, de erre nem sok jel utalt.
– Ne félj, biztosan minden rendben fog menni – veregette meg Ed Envy vállát, mikor látta, hogy kis barátja mennyire szomorúan gubbaszt mellette. – Biztosan remekelni fogsz, és a mamád rém büszke lesz rád.
– Én azzal is megelégednék, ha… ha nem lenne folyton mérges… – mosolyodott el halványan Envy, miközben előkaparta végre a táskájából az első óra kellékeit. – De szerinte csak lusta vagyok, és... nem vagyok hajlandó jobban tanulni.
– Ez ostobaság! – csattant fel mérgesen Ed, majd a padra vágta a tolltartóját. Azonnal meg is bánta, mert meghallotta anyja helytelenítő ciccentését a háta mögött, mire behúzta a nyakát. – Nem lehet mindenki olyan zseni, mint én – folytatta halkabban, de nem kevés dicsekvéssel a hangjában.
Envy akaratlanul is felkuncogott. Való igaz, hogy Ednek minden tantárgy nagyon könnyen ment, amivel szeretett úton-útfélen fennhangon eldicsekedni. A homonculus szerint Ed kissé fennhordta az orrát, hiú volt és talán nagyképű is, de ugyanakkor nagyon jószívű és segítőkész is. Igazi barát volt, és Envy úgy szerette őt, amilyen volt.

~*~

Az első két tanóra – irodalom és rajz – hamar eltelt, ráadásul békésen. Az első órán olvastak, és mivel csak összesen húsz tanuló volt az osztályban, mindenkire sor is került. Envy mindig is büszke volt arra, hogy szépen tud olvasni és most is megcsillogtathatta a tehetségét. Ed nem sokban maradt el tőle, bár voltak olyan szavak, amiket a szőke nem tudott olyan szépen kiolvasni, mint a homonculus. Trisha és Hohenheim a szünetben mindkettőjüket megdicsérte, ami Envynek nagyon jólesett. Főleg, hogy Trisha néni azt mondta neki, hogy szerinte az osztályban ő olvas a legjobban. Envy keserűen gondolt arra, hogy Dante sosem szokott neki ilyeneket mondani. Pedig örült volna neki, ha a nő legalább egyszer azt mondta volna neki, hogy büszke rá, de ilyen sosem fordult elő. A legutóbb azért kapott ki, mert még mindig nem tudott rendesen macskává változni, majd vissza. Az oda már egészen jól ment, de a vissza… Az kemény dió volt, mert vagy egy farok, vagy egy pár fül, a legutóbbi alkalommal pedig egy pár hátsó láb maradt rajta a fekete színű macskából, amivé alakult. Dante ezt két hatalmas pofonnal, majd szobafogsággal ”jutalmazta”, amitől a kis homonculus annyira elkedvetlenedett, hogy még másnap sem akart kijönni a szobájából, Greed is hiába hívta. Nem tehetett róla, hogy nem minden sikerült neki első, vagy második alkalommal, pedig gyakorolt ő eleget otthon, amiben sokszor Greed is segített neki. Annak ellenére, hogy a kapzsi homonculusnak egészen más képessége volt.
Rajzórán a családjukat kellett lerajzolniuk, ami újabb fejtörést okozott Envynek. Sokkal szívesebben rajzolta volna le Ed családját, vagy csak Greedet, de sajnos kénytelen volt Dantét is a rajzlapra sűríteni. Csak arra tudott gondolni, hogy Greed biztosan örülni fog neki, Dante meg legjobb esetben meg sem akarja majd nézni a képet. A legrosszabb esetben a szeme láttára fogja apró darabokra tépdesni, csak azért, hogy ő ne legyen boldog. Pedig Envy mindent megtett, hogy örömet szerezzen Danténak, mert bár tudta, hogy a nő nem szereti őt, csak kényszerből tartja meg, ő mégis ragaszkodott hozzá és szeretett volna a kedvére tenni. Envy megrázta a fejét, hogy elűzze a csúnya gondolatokat, majd rajzolni kezdett. Szépen rajzolt, Greed szerint volt tehetsége, de Dante sosem mondott semmit. Lerajzolta előbb Greedet, aztán saját magát, ahogy Greed kezét fogja, végül nekilátott Danténak. Dante a lap másik szélén állt és morcosan, karba tett kézzel nézte a mosolygó Greedet és kis Envyt, ahogy jól érzik magukat. Envy hazudhatott volna, rajzolhatott volna egy kedves, boldog családot is, de nem vitte rá a lélek. Képtelen volt elképzelni egy kedves, örömteli Dantét, aki megöleli őt, megsimogatja, vagy megdicséri. Envynek jó fantáziája volt, ám ez meghaladta a legvadabb képzelgéseit is.
Ed hirtelen felpillantott a saját munkájából, és látta, hogy Envy mit rajzol. Elgondolkodott, vajon miért rajzolta a barátja olyan távol tőle és az apjától az anyját, mikor az ő szülei közel vannak egymáshoz és a gyerekekhez. Valami azt súgta neki, hogy baj van odahaza Envynél, amit csak megerősített az a bizonyos délután, amikor Mr. Greed helyett az a nő vitte haza kis barátját. Envy akkor rettegett valamitől, vagy inkább valakitől, ám Ed gyermeki képzeletét meghaladta a dolog, azt pedig nem tudta, mit kéne tennie. Az ő szülei szerették egymást, de ezek szerint Envy családjában ez nem így volt, bár megkérdezni nem merte. Nem lett volna illendő, habár a kíváncsiság igencsak fúrta az oldalát. Elhatározta, hogy majd este megkérdezi a szüleit, hátha ők választ tudnak adni az őt érdeklő rejtélyre.

A harmadik óra előtt néhány perccel megjelent Dante, a nyomában Greeddel. Amikor a lila ruhát viselő nő belépett az ajtón, a teremben érezhetően megfagyott a levegő. Envy riadtan nézett az ”anyjára”, akinek a pillantása azt üzente, ha nem váltja be a belé táplált reményeit, nagyon hamar egy fiolányi folyadékként láthatja magát viszont. Dante aznap reggel is megfenyegette, hogy lecseréli, de Envy most sokkal jobban aggódott, mint eddig. Ez Ednek is feltűnt, de ahogy Dantéra nézett, ő sem mert megmukkanni. A szülők és gyerekek is elhallgattak, majd mind megszeppenve néztek a rövid hajú nőre. Greed halvány, bocsánatkérő mosolya semmit sem ért ebben a helyzetben. Még Sheska sem nagyon mert megszólalni, amikor a csengő megszólalt, ő pedig belépett az osztályba. A mindig vidám, és néha hebehurgya tanárnő a krétát is többször elejtette, amivel csak kivívta magának Dante lenéző és ellenszenves pillantását. Végre sikerült felírni az első öt példát, majd szólította is a gyerekeket. Sheska ügyelt rá, hogy minden diákra jusson legalább egy feladat, hogy mindenki dicséretben részesülhessen.
Envy egyre idegesebb lett, hiszen a negyedik csoportban került sorra Eddel és Winryvel együtt. Most már a kéttagú számokat tanulták összeadni és kivonni, ami ugyan ment a kis homonculusnak, de még nem annyira, mint Ednek. Ed zseni volt, egyszeri magyarázat után is mindent megértett, míg Envynek időre volt szüksége.
– Ne félj, menni fog, csak ne idegeskedj! – súgta neki halkan Ed. – Ne is gondolj semmire, csak számolgass, oké? Vagy gondolj valami szépre.
– Könnyű azt mondani, ha egyszer a mamám itt van – sóhajtotta lemondóan Envy. – Te nem tudod, hogy milyen szigorú tud lenni.
– Megverni csak nem fog – vont vállat Ed, de a hangjából kitűnt, hogy ő sem nagyon tudja, mit is higgyen.
Envy nem válaszolt, csak megmarkolt rövidnadrágja szárát, és érezte, hogy egész testében remeg. Hátra sem mert nézni a ”szüleire”, amikor pedig Sheska őt, Edet, Winryt szólította két másik gyerekkel együtt, azt hitte, menten elájul. Nagy nehezen, maga sem tudta hogyan, felállt, majd merev, remegő léptekkel indult el a tábla felé, miközben magán érezte Dante tekintetét, amely szinte perzselte a bőrét.
Ed már régen megoldotta a példát, mire a többiek egyáltalán nekiláttak volna, és a dicséreteket bezsebelve, büszkén vigyorgott a szüleire. Semmiség volt számára két darab kétjegyű számot összeadni, sőt, akár három, vagy négyjegyű számokkal sem lett volna problémája, de ezt nem akarta hangoztatni. Az osztálytársai már így is fellengzősnek és nagyképűnek mondták, ami különösképpen nem érdekelte a szőkét, de azért nem akarta, hogy kiközösítsék. Inkább Envyre pillantott, aki éppen a példával küzdött, amit Sheska írt fel neki. Egyáltalán nem volt nehéz megoldani a 25+63-mat, a két szám szépen egymás mellé volt írva, ráadásul már százig megtanultak számolni. Envy igyekezett, de látszott, hogy aggódik, lassan pedig mindenki végzett, csak ő állt még a táblánál, mint akit odaragasztottak, kezében szorongatva a krétát. Agya lázasan dolgozott, hiszen nem volt buta, de most mintha minden gondolata egyszerűen megfagyott volna.
– Minden rendben, Envy? – kérdezte kedvesen Sheska, mire a kis homonculus csak bólintott. – Meg tudod csinálni, nem olyan nehéz ez. Na, rajta, gondolkodj csak!
Envy Edre nézett, aki biztatóan vigyorgott rá, majd hátrapillantott, ahol meglátta Trisha nénit és Hohenheim bácsit, akik integettek neki. Halványan elmosolyodott, ám amikor megpillantotta Dante arckifejezését, görcsbe szorult a gyomra. A nő úgy bámult rá, mint aki menten kész őt puszta kézzel megfojtani. Envy nyelt egyet, majd visszafordult a táblához és nagy levegőt vett. Nem hagyhatta, hogy egy nyomorult matematikapélda kifogjon rajta! Akkor is megmutatja Danténak, hogy nem buta, de meg ám! Gyorsan számolni kezdett, majd felírta a végeredményt az egyenlőségjel mögé. Az eredmény nyolcvannyolc lett, amit Sheska is megerősített. Envy megkönnyebbült, majd letette a krétát. Nyomorultul érezte magát, fájt a feje, szédült és a lábai mintha szivacsból lettek volna. Alig tudott visszaülni a helyére, az óra hátralevő részében nem is figyelt. Nem érdekelte semmi.

~*~

A következő óra testnevelés volt, amely előtt húsz perces szünet következett, hogy a gyerekek át tudjanak öltözni. Dante alig a csengetés után odalépdelt Envyhez, majd csuklón ragadta, és magával vonszolt a rémülten tiltakozó gyereket a folyosóra. Ed azonnal utána sietett Trisha és Hohenheim társaságában, sőt, Greed is velük tartott, bár tudta, hogy ő nem tehet semmit. Dante megtiltotta neki, hogy közbeavatkozzon, bármi történik, ő pedig nem tudta eltépni a köteléket, ami a nőhöz kötötte.
Mikor a kis csapat leért az iskola aulájába, megdöbbentő látvány fogadta őket. Dante nekinyomta Envyt a falnak, majd visszkézből kétszer erősen pofon ütötte, de úgy, hogy a gyerek elesett. Dante ott tornyosult felette, dühösen, izzó tekintettel, mint valami fenevad a rémült áldozat felett. Envy rémülten húzta össze magát, a karjával védve a testét.
– Te ostoba, hasznavehetetlen kis rohadék! – kiabálta a nő magából kikelve. – Annyi eszed nincs, mint egy marék szárított lepkének! És ne merészelj nekem bőgni, te kis senki!
Envy próbálta visszafojtani a sírást, ám egy makacs könnycsepp mégiscsak utat talált magának és végiggördült az arcán. Danténak nem kellett több, a hajánál fogva megragadta a gyereket, aki sikított, majd a nő már emelte is ütésre a kezét. Ám egy erélyes hang megállította.
– Azonnal eressze el a gyereket! – Trisha Elric határozott léptekkel sétált oda Dantéhoz, majd egyszerűen kirántotta Envyt a nő markából és magához ölelte. – Miféle anya maga?! Mégis miféle szörnyeteg képes így bánni egy ártatlan és védtelen kisgyerekkel?!
Ed és Hohenheim megkövülten álltak. A máskor mindig olyan kedves és halk szavú Trishából ki sem nézték volna, hogy ilyen anyatigrissé tud változni. Dante egy szót sem szólt, csak hosszasan nézte előbb Envyt, majd a védelmébe vevő nőt, aki egyáltalán nem tűnt most olyan ártatlanul ostobának, mint eddig hitte.
– Ha annyira akarja, tőlem aztán nyugodtan megtarthatja a kölyköt – vont vállat Dante undorral az arcán. – Nekem úgysem kell, csak a nyűg van vele.
Trisha köpni-nyelni nem tudott, el sem tudta képzelni, hogy létezhet olyan, aki ennyire nem akarja a saját gyerekét. Envy halkan szipogott, miközben rémült tekintettel nézett fel az ”anyjára”. Dante tényleg lecseréli őt, már nincs szüksége rá, csinál helyette egy jobb, tökéletesebb Envyt, aki majd olyan lesz, amilyennek szerinte lennie kell.
– Mama… – nyöszörögte halkan, majd kibontakozott Trisha öleléséből, és odarohant Dantéhoz. – Én… én jó fiú leszek… tényleg… Csak kérlek… ne dobj el…
– Hagyd abba a bőgést! – rivallt rá Dante, majd mintha eszébe jutott volna valami, halványan elmosolyodott. – Fogadj szót, Envy! Mindenben fogadj szót, értetted?!
– Igen… mama… – bólintott a kis homonculus.
– Helyes! Menj, öltözz át, elvégre még hátravan a testnevelés és ajánlom, hogy ügyes légy, vagy tényleg magadra hagylak, értve?!
Envy szó nélkül sprintelt vissza az osztályba, ahol a többiek már átöltöztek. Mindenki kíváncsian nézett rá, de ő csak megvonta a vállát, majd a padjához lépett. Mire Edék is megérkeztek, ő már készen állt. Ed aggodalmasan lépett oda Envyhez, és megpaskolta a vállát.
– Hé, ha bármi gond van, hozzánk nyugodtan jöhetsz, ugye tudod? – nézett rá a szőke a kis homonculusra. Meg akarta őt vigasztalni a bánatában, ahogy tőle telt.
– Minden rendben, Ed – mosolyodott el Envy, és abban a mosolyban volt valami, ami nem tetszett a másiknak. Volt benne valami zavaró. – A mamának igaza van, igyekeznem kell, elvégre ezt várja tőlem. Nem okozhatok neki csalódást akkor sem, ha le kell, hogy győzzem a legjobb barátomat.
Envy eldöntötte, akkor és ott eldöntötte, mert valami megváltozott benne, ezt ő is érezte. Hogy pontosan mi, arról nem volt tudomása, még csak halvány lila fogalma sem, de érezte, hogy kezd változni. Igen, Envy már döntött arról, hogy eleget tesz Dante minden parancsának, ha az életében is kerül. Voltak dolgok, amelyek fontosabbak voltak mindenféle barátságnál, emberi kapcsolatnál, születésnapoknál, karácsonyoknál, iskolai programoknál, vagy nyári szüneteknél. Ez pedig az volt, hogy maximálisan megfeleljen Danténak, a Mesterének, aki őt teremtette. Hiszen elvégre homonculus volt, tökéletes lény, akit nem lehetett csak úgy lecserélni.


<<

Kritika küldése
Név:
Kritika:
Mennyi háromszor
három kisbetűvel
(robotszűrés)